| csodobass.blog.hu | Zenei hírek | Koncertek | Fesztiválok | Zenekarok | Galériák | Lemezajánló | Klip | 100% Rock |

csodobass music

Az ACCEPT-sztori

2023. január 22. - csodobass music

Eredetileg pontosan egy évvel ezelőtt érte volna el Budapestet az Accept 2021-es Too Mean To Die albumának lemezbemutató turnéja, ám látva a koronavírus-járvány miatti bizonytalanságokat, a legendás heavy metal zenekar végül a teljes körút elhalasztása mellett döntött. A Wolf Hoffmann gitáros vezette német alapbanda ígéretéhez hűen ezekben a napokban kezdi pótolni a komplett Európa-turnét, nálunk pedig - most már teljes bizonyossággal kijelenthető - január 29-én lépnek fel, méghozzá a Barba Negra színpadán. A valódi metálünnepnek ígérkező esemény és a ‘80-as évek fémzenéjét definiáló Balls To The Wall idén negyvenéves jubileuma kapcsán úgy gondoltuk, ennél jobb alkalmat keresve sem találhatnánk az Accept történetének felgöngyölítésére, amiben maga az alapító gitármester, Wolf Hoffmann volt segítségünkre.

4693.jpg

Habár az Accept-et leginkább a brit heavy metal új hullámának, tehát az Iron Maiden, a Motörhead és a Saxon kortársaként célszerű emlegetni, hiszen nagyjából velük egyszerre bukkantak fel a nemzetközi színtéren és a Metallica, a Pantera, a Slayer és az Anthrax által is gyakran hivatkozott kora ‘80-as évekbeli klasszikus albumaiknak köszönhetően váltak világsztárrá, a stílszerűen finomacél-fellegvárnak tekinthető észak rajna-vesztfáliai Solingen városában született csapat története sokkal régebbre nyúlik  vissza. Egyes feltételezések szerint egészen a ‘60-as évek végéig kell visszamenni az alapítás meghatározását illetően, amikor is Udo Dirkschneider énekes és a majdani sztárproducer Michael Wagener összehozták első közös zenekarukat, reálisan azonban az 1976-os évet ildomos alapul venni és ezt Wolf Hoffmann is így gondolja:

„Az Accept alapításának pontos meghatározása meglehetősen trükkös kérdés: jóllehet Udo és Wagener kölyökként valóban keltettek némi zajt egyikük szobájában, arról nem tudok, hogy valaha is felléptek volna Accept név alatt, az viszont biztos, hogy a dolgok akkor kezdtek komolyra fordulni, amikor Peter Baltes basszusgitárossal 1976-ban csatlakoztunk. Abban az időben már volt egy gitáros Udo mellett, akit Gerhard Wahl-nak hívtak, ő azonban hamarosan kiszállt, mert nem profi zenészként képzelte el az életét. Az akkori dobos ugyanezen ok miatt nem kívánt a csapat tagja maradni, így azt lehet mondani, hogy bő egy év leforgása alatt az összes hangszeres kicserélődött Udo körül.”

A krónikák szerint a banda a Rock am Rhein fesztiválon adta legelső koncertjét. Vannak emlékképeid arról a bizonyos fellépésről?

„Abszolút, még egy fotót is őrzök a koncertről! A fogadtatásunkra már nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy meglehetősen borzalmasak lehettünk, holott abban a tudatban voltunk, hogy egész jól zenélünk! (nevet) Viszont már akkor is a saját szerzeményeinkre támaszkodtunk elsősorban és csak néhány feldolgozást játszottunk, például a Stone Cold Crazy-t a Queentől meg a Midnight Gamblert a Rolling Stones-tól.”

Mi volt a dalszerzői gyakorlat a zenekaron belül a korai időkben? Már akkor is Peterrel ketten vittétek a prímet?

„Amikor csatlakoztunk, már létezett egyfajta saját dalokból álló repertoár, ám ezek eredetét homály fedte. Nem lehetett tudni, ki hozta őket, mindazonáltal az első stúdiózás alkalmával megfelelő kiindulópontot jelentettek, hiszen ezeket fejlesztettük tovább a saját ötleteinkkel. A második lemeznél viszont már komoly elvárások nehezedtek ránk a dalírást illetően, akkor jutottunk egyre nagyobb szerephez Peterrel, de a dobosunk, Stefan Kaufmann is roppant aktívnak bizonyult ezen a téren. Ettől kezdve mi hárman voltunk a dalok felelősei, tulajdonképpen ebben a felállásban írtuk meg a ‘80-as évek albumait. Mindhárman gitároztunk, mindhármunknak voltak riffjei, tudtunk önállóan is dolgozni, de a leginkább ránk jellemző módszer az volt, hogy a próbateremben együtt találtuk ki a témákat. Udo pedig vagy ott volt velünk, vagy nem, az igazat megvallva általában nem…”

Nem segítette az Accept indulását, hogy a ‘70-es évek legvégére a hard rock kiment a divatból és jórészt a punkról meg a new wave-ről szólt minden…

„Kitörni a kezdeti közegből és megkapaszkodni a színtéren attól függetlenül kemény dió, hogy éppen milyen trendek uralkodnak. Nyilvánvalóan mi is megizzadtunk, mire fel tudtuk hívni magunkra a figyelmet. Amúgy igazad van, akkoriban dühöngött a punk rock, ami nem jött kifejezetten jól nekünk, ahogy odahaza a Neue Deutsche Welle névre hallgató zenei mozgalom sem. Utóbbi legfőképpen német nyelven éneklő újhullámos formációkat és punkbandákat takart, a kiadónk pedig nem tudván mihez kezdjen velünk, ezen a vonalon próbált eladni minket is. Ennek a törekvésnek lett az áldozata az I’m A Rebel című második albumunk borítója is. A feje tetejére állított sárga telefonfülke szörnyűséges koncepciója mindennél jobban mutatta, hogy a kiadónak gőze sem volt arról, hogyan és kinek lehetne eladni az Accept-et. Persze 1979-ben még a heavy metal műfaja nem is létezett, ezt az elnevezést csak pár évvel később kezdték rendszeresíteni a kemény zenét játszó bandák esetében.”

accept-live-band.jpg

A brit heavy metal új hulláma mozgalom nagyjából az Accept-tel egyidőben nyert mind nagyobb teret magának. Próbáltatok társulni a szigetországi színtérhez?

„Nem volt erre szükség, mert a kapcsolódási pontok egyértelműek voltak. Mi voltunk a britek német kuzinjai. Eredendően olyan brit bandákon tőttünk fel, mint a Judas Priest, a Uriah Heep, a Deep Purple, a Queen és a Status Quo, tehát nem volt nehéz otthonra lelnünk a NWOBHM-bandák között. Érdekes módon az amerikai zenekarok nem gyakoroltak ránk különösebb hatást, a Van Halen volt az első ottani csapat, amit ténylegesen hallgattunk.”

Mennyire nehezítette meg a nemzetközi porondon való érvényesülést, hogy német nyelvterületről származtatok?

„Meglehetősen. Mindig azt éreztük, hogy komoly küzdelmet vívunk a nyelvi korlátok miatt. Egy olyan internacionális zenei mozgalom részévé akartunk válni, ami Angliából indult ki és aminek az Egyesült Államok jelentette a másik nagy felvevő piacát az angol nyelvből és a kulturális hasonlóságokból kifolyólag. Németként abszolút kívülállóknak éreztük magunkat, nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Sokszor úgy tűnt, mintha lemaradtunk volna valamiről, hogy mindenki ismeri a titkos kézfogást, csak mi nem, ha érted, mire gondolok! (nevet) Emiatt kétszer keményebben kellett dolgoznunk, hogy elérjük a céljainkat, ami egyértelműen az volt, hogy maradéktalanul az angolszász heavy metal-élet részévé váljunk, ezért is törtünk lándzsát az angol nyelvű szövegek mellett. Halálosan komolyan vettük ezt és mindent megtettünk azért, hogy sikerüljön integrálódni. Erre vágytunk, nem a leghíresebb német zenekar címére. Ma már persze más a helyzet, sok minden változott azóta. Szinte már menőnek számít, ha zenészként Németországból jössz, akkoriban viszont még komoly hátrányt jelentett.”
  
A harmadik lemezetek, a Breaker 1981-ben jelent meg és akkor zajlott az első komoly turnétok is, a Judas Priest vendégeként…

„Pontosan. Kiváló iskola volt az a turné, rengeteget tanultunk a Judas Priesttől a zenei professzionalizmusról, illetve arról, hogyan kell hatékonyan működtetni egy bandát és hogyan viselkednek az igazi profik. Minden este a színpad széléről figyelhettük a hőseinket, ami megerősített minket abban, hogy csak ilyen fegyelmezettséggel és kulturáltsággal érdemes ezt az egészet csinálni. Zeneileg is jócskán magunkra szedtünk abból, amit akkor tapasztaltunk, a Judas Priest óriási hatással volt ránk.”

Az Accept akkoriban már a Judas Priest egyik új kihívójának számított, nem?

„Örülök, hogy így gondolod, de a Priest akkoriban azért jóval magasabb szinten állt, mint mi. A Breaker idején persze már magabiztosabbak voltunk, mint korábban és bátran próbáltuk kialakítani a saját stílusunkat. Eljutottunk oda, hogy már el tudtuk dönteni a saját értékítéletünk alapján, hogy milyen típusú dalok működnek az Accept keretein belül, milyen ötletek jók és melyek kevésbé azok. Rájöttünk, hogy nem feltétlenül szükséges mindig hallgatni a kívülállókra, egyszerűen csak menni kell az ösztöneink után.”

Az 1982-es Restless And Wild albumon szerepelt a Fast As A Shark szám, ami a valaha rögzített legkeményebb, legvadabb dalnak számított akkortájt és kijelölte az utat az akkor még nem létező thrash metal irányzat számára…

„Már a dal születése közben éreztük, hogy nem szokványos a téma és jobban tesszük, ha szabadjára engedjük a benne lakozó energiákat. Jó móka volt megcsinálni, megleptük vele a világot, de azt nem láttuk előre, hogy mennyire előremutató és nagyhatású darab válik majd belőle. Csak később derült ki, hogy alapvető impulzusként szolgált az egész thrash-szcéna számára és rengeteg srác ragadott gitárt miatta a ‘80-as évek első felében. Az ember sosem tudhatja, hogy melyik dala válik majd kiemelkedően fontossá. A Fast As A Shark után a Balls To The Wall esetében is csak abban voltam biztos, hogy fogós egy téma, de a potenciál helyett inkább azt éreztem, hogy jobban is elkaphattuk volna a felvételét. (nevet) Személy szerint engem mindig gyötörtek a kétségek egy-egy új lemezünk megjelenesékor, hogy vajon elég jó-e az adott korong? Sosem voltam az az ember, aki előre ivott a medve bőrére és féltéglával verte a mellét, hogy megint mekkora sikeralbumot alkotott. Ezek a dolgok csak később derülnek ki.”

A Restless And Wild volt az első olyan Accept-lemez, melynek elkészítésébe szövegíróként korábbi feleséged és a banda menedzsere, Gaby Hauke is belefolyt, ugyanakkor Deaffy álnév alatt tette mindezt. Miért kellett annyi éven át titokban tartani a kilétét?

„Leginkább azért, mert akkoriban nem tett volna jót a zenekar imázsának és presztízsének, ha kiderül, hogy a menedzserünk is részt vesz a dalszerzésben, aki ráadásul nő… Képzeld csak el, mi lett volna, ha felfedjük, hogy egy olyan férfias téma, mint a Balls To The Wall szövegét egy nő írta! (nevet) Gaby rettentő keményen dolgozott ebben a mai napig férfiak által dominált közegben, amiért minden elismerést megérdemel, viszont úgy voltunk vele, hogy semmit sem nyernénk azzal, ha nyilvánosságra hoznánk, kit rejt valójában a Deaffy név. Ezért őriztük ezt a titkot annyi éven át, majdnem két évtizedig.”

A Balls To The Wall albummal érett be a kemény munka gyümölcse, amiből világszerte majdnem kétmillió példány fogyott el Mennyire ért benneteket váratlanul a hirtelen jött siker?

„Lehet azt mondani, hogy a természetes fejlődés velejárója volt az a lemez, de még ha úgy vesszük, hogy tudtuk, szintet léptünk, akkor is nagyon nagy ugrásnak tűnt a Balls To The Wallt övező felhajtás a Restless And Wild után, amire nem lehetett felkészülni. Persze elmondhatatlanul boldogok voltunk, hogy végre az egész világra kiterjedő lemezszerződés lapult a zsebünkben és első ízben turnézhattunk Amerikában, ami tényleg meghozta az áttörést. Abban az időben még minden a rádióról szólt, Németországban pedig kizárólag amerikai és brit zenéket játszottak az FM-hullámhosszokon. Jól tudtuk, hogy senki sem lehet a saját hazájában próféta, de miután kis német csapatként lebonyolítottuk ezt a komoly tengerentúli koncertkörutat és visszatértünk Európába, egészen más szemmel kezdtek nézni ránk az emberek. Nemcsak mi, hanem mások is komoly fegyvertényként könyvelték ezt el és úgy éreztük, hogy végre itt is komolyan veszik, amit csinálunk.”

Ha jól tudom, a Balls To The Wall borítóját kissé félreértette az amerikai piac. Mesélnél erről?

„Tudod, mindössze egy olyan borítót szerettünk volna a lemezhez, ami ellentmondásos. A képet Robert Mapplethorpe egyik híres fotográfiája inspirálta és tisztában voltunk vele, hogy némi kockázatot hordoz magában, ugyanakkor voltunk annyira felvilágosultak, hogy ne ítéljük problémásnak. Európában senkinek nem volt baja vele, de Amerika más tészta volt: ott még nagyon tartotta magát egyfajta bigott és majdhogynem homofób szemlélet. Egyből megkaptuk, hogy biztosan melegek vagyunk, mert mi másért tettük volna egy félig bőrbe öltözött férfi meztelen combját a borítóra?! Holott a szexualitás véletlenül sem volt szempont a kép kiválasztásakor, mérvadónak kizárólag a művészi aspektust tekintettük. Egyébként a mai napig azt gondolom, hogy csodálatos a fotó. Nyilvánvalóan nem mindegy, ki milyen szemüvegen keresztül nézi és mit akar belelátni, de a művészi értékei kétségbevonhatatlanok. Igazság szerint akkor eléggé meglepett minket, hogy magyarázkodnunk kellett a fotó miatt, mert korábban születtek ennél jóval meredekebb alkotások is. Például a Scorpions Virgin Killer albumának borítója, ami az én értékrendem szerint is túlment azon a bizonyos határon…”

Mit gondolsz, az amerikaiak hisztériája segítette az album promotálását odaát?

„Ki tudja… A “mi lett volna, ha”-típusú merengést a múlt dolgain mindig feleslegesnek tartottam. Soha nem tudjuk meg, mi történt volna, ha a Balls To The Wall másmilyen borítóba csomagolva jelenik meg Amerikában. A lemezanyag mindentől függetlenül kiválóan működött, megismertette a nevünket a világgal, de ezt elsősorban a jó daloknak és nem a borító milyenségének köszönhettük.”

A Scorpions épp akkoriban aratta a legnagyobb sikereit Amerikában a Love At First Sting albummal, amikor ráfordultatok a Metal Heart című hatodik lemezre. Szerinted szerepet játszott ez abban, hogy a Metal Heart-ra minden korábbinál kompaktabb és dallamosabb, egyszóval eladhatóbb zenét raktatok össze?

„Nem szeretek ítélkezni egy régi lemez anyaga felett, mert nem tisztem. Annyi bizonyos, hogy a Metal Heart megírásakor 100 százalékosan elkötelezett voltam az új dalok irányába. 1985-ben a zeneipar a rádiós sikerdalokban és az ezekhez kapcsolódó MTV-videókban hitt, ezt diktálta a korszellem. A sikerrecept másik fontos összetevője a nagynevű producer csatasorba állítása volt, ez is kellett ahhoz, hogy kereskedelmileg jól prosperáló albumod lehessen. Amikor az emberek kézbe vettek egy új lemezt, az első dolguk az volt, hogy megnézték, ki volt a producere. A korábbi anyagaink, a Restless And Wild és a Balls To The Wall esetében mi magunk láttuk el a produceri teendőket és mi mondtuk ki az utolsó szót a művészi kérdésekben. A Metal Heart előtt viszont azt mondta a kiadónk, hogy “figyeljetek, ha a következő lemezzel még messzebbre akartok jutni, akkor mindenképpen szükségetek lesz egy komoly producer támogatására, aki terelget majd benneteket.” Nem ellenkeztünk, mert azokban az években ez volt a szabály. Totál másként festett a kemény zene világa, mint most, nem az undergroundról szólt a metál, hanem a multikiadók által támogatott sikerbandákról és a széles körben népszerű rádiós slágerekről és MTV-s jelenlétről. Így aztán felbéreltük Dieter Dierks-t zenei rendezőnek. Rengeteget tanultunk tőle és az is tény, hogy a Metal Heart emiatt kicsit más lett, mint az azt megelőző anyagok: nem volt annyira nyers, mint a régebbi lemezek, a letisztultsága és polírozottsága pedig elsősorban a jóval nagyobb szabású produkciós munkából adódott. Akkoriban erre volt igény az első vonalban, mi pedig beálltunk a sorba, de nem bántuk meg, mert a lemez még sikeresebb lett, mint a Balls To The Wall.”

Valamiért mégsem maradtatok ezen a vágányon, a következő albummal inkább visszafelé léptetek…

„Noha kimondottan büszkék voltunk a Metal Heart-ra, mert egytől egyig remek dalokat rejtett és minden tekintetben az addigi legjobb teljesítményünket dokumentálta, kicsit mégis azt éreztük, hogy túlságosan is közérthető lett. Ezért a Russian Roulette-tel tettünk egy lépést hátra, amit ismét mi magunk, külső producer bevonása nélkül készítettünk és újra karcosabb zenét tartalmazott. Az 1989-es Eat The Heat albummal aztán átestünk a ló túloldalára, az megint egy kommerszebb anyag lett. A ‘80-as évek második felében nem igazán voltunk meggyőződve arról, hol is van a helyünk, egyszer jobbra, máskor balra tendáltunk. Amolyan átmeneti időszak volt az, egyáltalán nem olyan, mint a mostani: mióta Mark Tornillo az énekesünk, nem kétséges az Accept zenei identitása.”

A zenekar és Udo Dirkschneider útjai a Russian Roulette után - először, de nem utoljára - elváltak egymástól. Mi történt pontosan?

„Akkoriban már nyilvánvaló volt számunkra, hogy Udo nem boldog a zenekarban. Már nem voltunk közös nevezőn a zenei irányvonalat illetően és emberileg is eltávolodtunk egymástól. Nem kell nagy drámákra gondolni, teljesen kulturált módon kezelte mindkét fél a helyzetet. Megegyeztünk, hogy miénk marad az Accept név, ő pedig a támogatásunkkal csinálja a saját projektjét. Az első lemezét mi írtuk meg, de a háttere felépítésében is segítettük legalább egy évig, hogy tényleg erős lábakon álló szólópályán indulhasson el. Akkor még abszolút baráti viszonyt ápoltunk, a feszültségek kicsit később keletkeztek, amikor már sínen volt a karrierje és mi is a saját utunkat jártuk.”

Az imént említett Eat The Heat album az Accept történetének legellentmondásosabb és legalulértékeltebb anyaga lett, én magam ennek ellenére kimondottan kedvelem azt a korongot…

„Tudod, mi a vicc? Hogy amikor a rajongóinkkal beszélgetek, szinte bűnbánóan ismerik be, hogy szeretik azt a lemezt, holott alapvetően én magam is így érzek iránta! (nevet)

A lemezen bemutatkozó amerikai David Reece kiváló énekes volt, viszont senki sem ismerte korábban. Hogyan bukkantatok rá?

„Dieter Dierks javasolta Davidet az énekesi posztra. Rengetegen jelentkeztek, amikor híre ment, hogy új frontembert keresünk. Özönlöttek a kazetták és volt pár ígéretes is közöttük. Először úgy tűnt, hogy egy angol srác lehet a befutó, de végül nem tudott maradéktalanul meggyőzni minket. Így aztán Dieter bedobta David nevét, aki küldött egy kazettát, mi pedig elájultunk, hogy micsoda gyilkos torok! Az albumot hallgatva ma is azt mondom, hogy remek adottságokkal rendelkezett. Mindössze annyi volt a baj, hogy a lemez rosszkor volt rossz helyen, illetve nem pont azt az anyagot  készítettük el, amit kellett volna, de erről David nem tehetett. Visszatekintve azt mondom, hogy az Eat The Heat a hangzás tekintetében lehetett volna jobb. Dieter túlságosan is a saját képére formálta, a mi elképzeléseinket egyáltalán nem tükrözte a megszólalása. Akkoriban Dieter kicsit olyan szeretett volna lenni, mint Mutt Lange, aminek az lett a vége, hogy több mint egy évig dolgoztunk a lemezen. Ez egyszerűen túl hosszú idő volt, a végére teljesen szem elől tévesztettük a fókuszt. De így van ez mindennel, amit az ember túlgondol. Ha leülsz megírni egy levelet, viszont minden mondatot háromszor átfogalmazol, akkor egy rakás szar lesz az egész. Valahogy így jártunk az Eat The Heat-tel. Hiába indult ígéretesen a munka és hiába szóltak kibaszott vadállat módon a demók, az eredendően jó ötletekből a végére kiveszett valami. Persze az album sikertelenségét dőreség lenne kizárólag Dieter nyakába varrni, nem miatta ment el a hajó. Megvoltak a lehetőségeink, de a negatívan befolyásoló döntések és tényezők összességének hatása megpecsételte a lemez sorsát.”

Az Eat The Heat fiaskója után az Accept tagsága szétszéledt: Peter Baltes beszállt Don Dokken szólóbandájába, David pedig megalapította saját csapatát Bangalore Choir néven. Feloszlottatok akkor, vagy csak hosszabb szünetet tartottatok?

„Különös szituáció volt, ami aztán többször is megismétlődött: hirtelen elpárolgott körülöttem mindenki. Mire észbe kaptam, ott álltam teljesen egyedül, úgyhogy azt mondtam, oké, akkor szünetet tartunk. Elkezdtem más dolgokkal foglalkozni, például belefogtam a fotózásba, ám túl sokáig így sem hevert parlagon az Accept neve. Alig telt el pár év és mindenki elkezdett azon morfondírozni, hogy esetleg újra megpróbálhatnánk… Ennek az eredeti felállás újjáalakulása és az Objection Overruled album lett az eredménye, de akkor már jócskán a rettegett ‘90-es éveket írtuk…”

1993-ban bőven a grunge bandák uralták a mainstreamet, a hozzátok hasonló tradicionális metálbandáknak pedig már nem osztott jó lapokat a zeneipar. Hogyan éltétek meg a váltást?

„Nehezen. Kimondottan utáltam azt az érát, de nemcsak én, senki sem volt boldog akkoriban. Próbáltuk újra felépíteni magunkat és megtalálni a helyünket, de nem ment könnyen. Olyan volt, mint amikor hosszú idő után visszatérsz a szülővárosodba és azt tapasztalod, hogy teljesen megváltozott, mióta utoljára ott jártál: az emberek nem úgy néznek ki, mint azelőtt, másképp viselkednek, sőt, mintha más nyelvet is beszélnének, te pedig azt érzed, hogy már nem tartozol oda… Nagyjából ugyanilyen kívülállóknak éreztük magunkat zeneileg a ‘90-es évek nagy részében. Senkit nem érdekelt a heavy metal, mindenki az alternatív zenét magasztalta, mi pedig nem tudtuk, mit kéne tennünk egy ilyen ellenséges közegben. Valamilyen szinten azért megpróbáltuk adaptálni magunkat az új trendek jelentette kihíváshoz, igyekeztünk pőrébb, valóságosabb, kísérletezőbb fazont ölteni zeneileg, ami a négyfős felállással sikerült is, de azért belül éreztük, hogy ez így nem az igazi és továbbra sem passzolunk sehova.”

A ‘90-es évek végére azonban fordult a kocka és ha underground szinten is, de a Hammerfallnak, a Stratovariusnak és a többi fiatal, életerős bandának köszönhetően rendkívüli módon megerősödött az európai metálszíntér. Éppen ezért volt furcsa, hogy az  egyaránt rockosabb, modernebb hangvételű ‘94-es Death Row és ‘96-os Predator lemezek után bedobtátok a törölközőt és egészen 2010-ig nem készült újabb Accept-korong…

„Prózai oka volt ennek: egyikünket sem izgatta igazán a banda sorsa. Mindenki élte a saját életét, Udót lefoglalta a saját csapata, én a fotós karrieremet építgettem tovább, eszünk ágában sem volt az Accept ügyeivel bíbelődni. Személy szerint én magam úgy gondoltam akkor, hogy egyszer s mindenkorra végeztem a heavy metallal. Már a múltat jelentette számomra, a ‘90-es évek rossz tapasztalatai pedig azt sugallták, hogy tényleg ennyi volt, vége a műfajnak, kár lenne erőlködni. Egy döglött lóba úgysem lehet életet lehelni. Aztán úgy 2005 körül, némi fáziskéséssel ráeszméltem, hogy feltámadt a műfaj. Jöttek az új bandák, az európai metálfesztiválok egyre nagyobb tömegeket vonzottak, szóval hirtelen azzal szembesültem, hogy rendesen pezseg a színtér. Azért nem tűnt fel ez korábban, mert abban az időben Amerikában éltem és ott abszolút nem lehetett érezni ebből semmit, egyszerűen túl messze voltam a jelenség epicentrumától. Aztán megkerestek minket a koncertszervezők, hogy a 2005-ös fesztiválszezonra hozzuk össze a csapatot. 15-20 koncertet adtunk és tulajdonképpen a színpadon tudatosult bennem, hogy nem akárhogy pörögnek az események: “várjunk csak, ha ekkora az igény ránk, akkor miért nem csináljuk ezt gyakrabban?” (nevet) Azzal, hogy elkezdtünk újra koncertezni, ismét vérszagot szimatoltam. Korábban eszem ágában sem volt zenélni, nagyon jól éreztem magam fotósként, de miután lejátszottuk ezeket a bulikat, már úgy voltam vele, hogy inkább ezzel szeretnék foglalkozni. Mindazonáltal nem volt könnyű menet újra felvenni a fonalat, mert Udo nem akart az Accepttel foglalkozni. A saját karrierjére koncentrált, sokkal nagyobb potenciált látott abban, ha továbbra is szólóban zenél. A 2005-ös koncertekért járó pénzt persze felmarkolta, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette, hogy hosszú távon nem érdekli az Accept újjáalakulása. Így viszont sok választásunk nem maradt, kénytelenek voltunk újra hosszú pihenőre küldeni a csapatot. Egészen 2009-ig nem történt semmi, amikor is összefutottunk Mark Tornillóval, majd egy közös jam session alkalmával hirtelen leesett a tantusz: “lehet, hogy meg kellene próbálnunk az ő segítségével mozgásba lendíteni a banda szekerét?” Tudtuk, hogy rejlik benne kockázat, hiszen még élénken élt az emlékeinkben, hogy milyen csúnyán megégettük magunkat David Reece-szel, de azt is éreztük, hogy ez nem teljesen ugyanaz a szituáció, mert Mark 100 százalékban beleillik az Accept eredeti irányvonalába. Meggyőződésünk volt, hogy vele megér egy próbát ismét beindítani a zenekart, de azt is tudtuk, hogy amennyiben megint elbukunk, soha többé nem próbálkozunk újra, inkább végleg lezárjuk a sztorit. Mindent feltettünk egy lapra, úgyhogy nem lehetett félvállról venni a feladatot. Nekiálltunk új dalokat írni Markkal, a közös munka pedig a Blood Of The Nations album képében manifesztálódott, amivel megtörtént a lehetetlen: erősebben tértünk vissza, mint amilyenek valaha voltunk. Mindenki meglepődött a lemez kiváló fogadtatásán, hiszen köztudott, mennyire ritka ez: a Van Halent leszámítva soha senkinek nem sikerült egy új énekessel megtartani a korábbi népszerűségét, ez az újsütetű lendület pedig azóta is kitart.”

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

„Mivel a járvány a mi számításainkat is keresztülhúzta, jelenleg arra koncentrálunk, hogy az elmaradt turnét maradéktalanul bepótoljuk Európában és Dél-Amerikában. A Too Mean To Die már két éves, de még mindig ez számít a legfrissebb lemezünkek és végre szeretnénk bemutatni a dalait koncerten. Mindeközben már dolgozunk a következő album anyagán is, amit minél hamarabb be akarunk fejezni. A 2010 óta készített öt albummal olyan egyenletesen magas színvonalat produkáltunk, mint soha korábban és ezt a jó szériát a hatodik anyaggal sem akarjuk megszakítani. Jelenleg úgy érzem, hogy tudjuk tartani a szintet, ráadásul baromi jól érezzük magunkat együtt, szóval még csak gondolati szinten sem merül fel a nyugdíjba vonulás kérdése. Az Accept gőzerővel megy tovább!”

Írta: Danev György
Fotó: Mattias Ericsson

(forrás és képek: Music Media Magazin)

A bejegyzés trackback címe:

https://csodobass.blog.hu/api/trackback/id/tr6618028236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása