Noha szülei műszaki pályára szánták, mégsem lett belőle távközlési technikus, ehelyett a nem csekély megpróbáltatásokkal járó rockzenei életet választotta. Basszusgitárosként megjárta Radics Béla Tűzkerék formációját, játszott a Bajtala trióban, a Scampolóban, valamint a Sprintben és az Óceán zenekarban. Meghívták a korai Korálba is, mígnem kikötött Magyarország egyik élvonalbeli rock csapatában, a Karthago-ban, amelyben immár negyvenkét esztendeje felel a basszushangokért és a vokálért. Közben a Kisváros nagysikerű tévésorozattal kipróbálta a KGB-t (Kiss-Gidófalvy Band), a Fáraót pedig Gidóval közösen ma is működteti. Önálló szólóalbumot jelentetett meg, az időközben kitanult számmisztikában (numerológia) pedig több mint húsz éve megtalálta élete értelmét, és hivatásának tekinti.  

Ha életpályádat le akarnánk egyszerűsíteni (persze nem akarjuk), nagyjából két fő vonulatot láthatunk: a zene és a számmisztika. Hogyan férnek meg egymás mellett, van-e valamiféle kapcsolódási pont közöttük?

Tulajdonképpen mondhatnám, hogy semmi közük egymáshoz, mindazonáltal előfordultak bizonyos „találkozások”. A numerológia nem „misztika”, hanem a számok szimbólumrendszerén alapuló sok ezer éves tapasztalat összegzése. Az asztrológia társtudománya, mindkettő az önismeretben, valamint az élet mélyebb megismerésében segít. 

Nem véletlenül jutottam el idáig: feleségem vegyészként dolgozott a Műszaki Egyetemen, ahol akkor szovjet megrendelésre Szarin, illetve Szomán típusú idegméreggel kísérleteztek, ő pedig az egyik művelet során mérgezést szenvedett. Évi, Doma fiam után, második gyermekemmel volt várandós éppen. Öthónapos magzattal a testében, súlyos, életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol egy úgynevezett „testen kívüli élményt” élt meg, vagyis kívülről látta önmagát. De a saját, illetve a szomszédos kórtermekben történteket is, amelyekről később beszámolt.

Mindez 1983-ban történt, életem egyik legsikeresebb szakaszában, amikor a Karthago-val, illetve a Reqiuem című számunkkal elhoztuk az osztrák Villachi Nemzetközi Fesztivál első díját. Eközben pedig elvesztettem a gyermekemet és kis híján feleségemet… Már ez sem véletlen, hiszen a számok bizonyítják, hogy a számmisztika összefügg az asztrológiával is. Feleségemen keresztül ismerekedtem meg a tudományággal, rengeteget segített, és azóta sok mindent másképpen látok, élek meg.

Ennek köszönhetően nyugodtam bele, hogy annak ellenére sem lettem szólóénekes, hogy ezért mindent megtettem. A Sors akarata érvényesült, és ezt a numerológia segítségével voltam képes elfogadni. ’76-ban például elindultam a Ki Mit Tud-on, az azóta elhunyt Nagy Gyuri zongorista barátom vezette Viktória zenekar kísért, a tévés döntőig viszont nem jutottam el. Csak úgy, mint később, amikor a Nélküled című dalommal Kelemen Tamás gitárossal és Kocsándi Andi énekessel (Kocsándi Miki lánya) hármasban megcéloztunk egy másik Pop-Rock Fesztivált; hiába volt az egyik legjobb nótám, be sem kerültünk a mezőnybe. Megértettem, hogy a Sors állítja elém az akadályokat; segítőnek születtem és ne akarjak az egóm után menni. De az is a numerológiához kapcsolódik, hogy az ötévente szokásos Budapest Sportaréná-s, jubileumi nagykoncertünk szervezésekor Szigeti Feri minden alkalommal kikéri a véleményem az időpontot illetőleg.     

Visszanyúlva a kezdetekhez, hogyan kerültél zeneközelbe? Hiszen a Puskás Tivadar távközlési technikum egészen más irányvonalat feltételez.

Az első héten kiderült, hogy a technikum óriási pályatévesztés volt. Tizennyolc évesen már Radics Bélával játszottam a Tűzkerékben, és annyira a zenész pálya felé orientálódtam, hogy le sem akartam érettségizni. Szülői nyomásra mégis megtettem, utólag is nagyon hálás vagyok érte. Értelmiségi családból származom, ezért kértem a felvételimet a Puskásba, amely az egyik legelitebb iskolának számított akkor. Amúgy érettségi bizonyítvány nélkül előadói engedélyt sem kaphattam volna.

Kik hatottak rád, kik mutattak irányt az életedben?

Gyerekkoromban a Dogs együttes koncertjeire jártam, ahol Demjén Feri basszusgitározott, emellett a syriusos Orszáczky Jackie, valamint Jack Bruce a Creamből voltak a példaképeim.

Az imént említetted, hogy nagyon fiatalon már Radics Béla Tűzkerék formációjában zenéltél. Miért éppen téged választott és hogyan ismerkedtetek meg?

Kicsit előbbről kezdeném: tizenöt évesen szólt egy ismerősöm, hogy egy fiatal zenekar basszusgitárost keres. Ez volt ifjúkorom első zenekara, a Pikk, ahol Sztefanov Iván volt az énekes (ő ma a P. Mágnes frontembere), Mikulcza Sanyi a gitáros, valamint Lukácsi Gábor dobolt. Emellett versenyszerűen sportoltam: tornáztam, ping-pongoztam és kézilabdáztam, a csapatunkból hárman is serdülő válogatott kerettagok voltunk. Tizenhat éves koromban komoly döntés előtt álltam: vagy a sportot csinálom, majd később a Testnevelési Főiskolát elvégezve edző leszek, vagy pedig a zenét választom. Ma is úgy gondolom, jó döntést hoztam, amikor a zenét választottam.

Több koncertre jártam, a már említett Dogson kívül a Fermre is; ezek a bulik rendszerint dzsemmelésbe torkolltak. A Danuviában megengedték, hogy Csurgai Attila, Karácsony James és Tátrai Tibi mellé én is beszálljak. Lassanként az egész szakmát kezdtem közelebbről ismerni, többekkel összebarátkoztam. Tudtam, hogy este tíz óra után a Royal és az Erzsébet sörözőben találkoznak, ahová én is lejártam velük. A Royal éjfélkor zárt, a zenészek áttódultak az Erzsébetbe, amely tovább tartott nyitva, persze én is velük tartottam. Az éjfél utáni hazajárogatás során néha szembesülnöm kellett az aggódó szülők szemrehányásaival, hiszen másnap reggel várt az iskola.

Ott, az Erzsébet sörözőben hallottam, hogy Radics Béla basszusgitárost keres. Vass Lacinál, Béla menedzser/technikusánál jelentkeztem, meghallgattak. Klein Cila, a Hungaria basszusgitárosa volt a vetélytársam, s azért lehettem én a befutó, mert vele ellentétben kívülről tudtam a Jimi Hendrix-, Black Sabbath-, és a Cream nótákat, amíg ő a The Beatlesben volt jó. A Tűzkerékben ekkor a szintén Hungariá-s Csomós Peti énekelt és Döme Dezső dobolt. Tizennyolc évesen Radics Béla mellett profi zenész lehettem…

Mégsem tartott sokáig ez a dicsőség.

Sajnos nem, rövid ideig élt ez a formáció. Vass Laci ugyanis összeveszett Radiccsal, ennek következtében kollektíven megcsináltuk a Jam nevezetű bandát, ahol Béla helyett Tátrai lett a gitáros és Laci a menedzser. A zenekar tulajdonképpen a Radics nélküli Tűzkerék meghosszabbítása lett, saját számaink nem voltak, a repertoárunk is tökéletesen egyezett. Emlékszem, egyszer Miskolcon is felléptünk Béla helyett. Szerencsénkre nem ismerték arcról a zenészeket, mivel nem szerepeltek, szerepeltünk a tévében, különben óriási botrány lett volna.

A Jamnek ott és akkor lett vége, amikor Pápay-Faragó László hazatért a nyugati vendéglátós zenélésből és rajtam kívül az egész zenekart elhívta az újjáalakuló Juventusba, ahol a Hungariá-s Sipos Péter lett a basszusgitáros.

Mozgalmas időszak volt ez számomra, és még mindig csupán 1971-ben járunk. Megint csak a Royalban hallottam, hogy Lakatos Bögöly Bélát kirúgták a Bajtala trióból, így én helyettesítettem őt. Még ugyanezen a nyáron, Bálint Brass Showgroup zenekarával hazajött a Bergendy későbbi dobosa, Bálint Pista. Két fúvóssal és Hammond-orgonával többek között Chicago-számokat és Blood Sweat and Tearst játszottunk. Itt is komoly zenei tapasztalatokat szereztem. 

Vass Lacival továbbra is jóban voltam, szólt, hogy a Scampolóban a basszusgitáros helyén üresedés van, ugyanis elődöm, Jencsók Antal disszidált (illegálisan külföldre távozott – H.I.), így 1971. december 1-től én lettem a zenekar basszusgitárosa. Nagyon szerettem azt a formációt is, Faragó Judy Istvánnal és Bontovics Katival különösen jóban voltam, ugyanakkor Merczel András zenekarvezetőről, dobosról mindez nem mondható el. Isten nyugosztalja, meglehetősen nehéz természetű ember volt, folyamatosan keverte a sz.rt.

Épp az Eötvös klubban játszottunk, amikor Judy meghallotta valakitől, hogy Merczel ki akarja őt rúgni a Scampolóból. Egyenes, vidéki (borotai születésű) emberként úgy döntött, hogy ezt nem várja meg, inkább ő lép ki a bandából. Én vele tartottam, Komár Lacit hívtuk énekelni, akiről Judy nagyon sok jót mondott. Kellett egy dobos is. Feleségem a vegyipari technikumban egy padban ült egy sráccal, akit úgy hívtak, hogy Mándoki László. Vele 1974-ben, a Head, Hands and Feet mintájára megalakult a Szemek, Szájak, Szívek együttes. Próbáltunk, készültünk, ám Mándoki későbbi disszidálása okán egyetlen egyszer sem sikerült fellépnünk. Barta Tomi (LGT), akinek egyébként az említett amerikai banda nagy kedvence volt – állandóan ezeket a lemezeket hallgatta – írt nekünk nótákat. Komár Lacival egyébként két évig szerepeltünk énekes-táncosként a Vígszínházban, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalban. A Szemek, Szájak, Szívekkel jelentkeztünk egy dallal magyar rádióban is, de Bolba Lajos kijelentette, ezzel a zenekari elnevezéssel nem készítenek velünk felvételt. Névváltoztatásra kényszerültünk, majd Babarik Vince dobossal Sprint néven folytattuk.

Dr. Nagy Tibor kiváló zeneszerző barátom lejött az egyik próbánkra, és lehozta a zenekar későbbi legnagyobb slágerét, a Postakocsit. Szerettem ezt a csapatot is, ám egyetlen megjelent nagylemezét különböző okokból nem vártam meg, kiléptem a bandából.

Közben a konzervatóriumba is jelentkeztél, Berkes Balázsnál tanultál. Mit jelentetett számodra az az iskola? 

Azért iratkoztam be, mert a zenét egyrészt és főképp a hivatásomnak tekintettem, szerettem volna képezni magam. Másfelől a honvédséget is meg akartam úszni, a konzi alatt nem vihettek el. Különböző trükkökkel próbálkoztam (ezeket most itt nem részletezném), végül egy csodálatos doktor néni képében egy angyal segített, ilyen módon sikerült elkerülnöm, hogy két évre kivonjanak a zenélésből.

A dzsessz tanszakon a zeneelmélettől az összhangzattanig sok hasznos dolgot sajátítottam el. Rendkívül erős osztály voltunk: Gidófalvy Attila, Németh Gábor, Németh Lojzi, a néhai Szegvári Gabi, valamint Bajka Imre, aki kiváló basszusgitáros és külföldön él. De osztálytársam volt még Herpai Sanyi – sajnos ő sincs már közöttünk –, Postássy Juli, Várkúti Géza, Dés László és Gőz László is.

Ezután az ígéretesen induló Óceán hard rock együttes alapítója lettél. Ott sem töltöttél hosszú időt.

A zenekar mindösszesen egy évig, 1974-től ’75-ig tartott számomra. Döme Dezső nem tartott velünk a Tűzkereket követő Jam együttesbe, Csurgai Attila dobolt. Vele, Mikulcza Sanyi és Marschlkó Zoli gitárosokkal, valamint Molnár Erik énekessel alapítottuk az Óceán együttest. A Lágymányosi Közösségi Házban koncerteztünk éppen, amikor Brunner Győzővel megjelent Balázs Fecó és elhívtak a zenekarukba. Ők a Taurus 1973-as felbomlása után külföldön vendéglátóztak, majd hazatérve megalakították Koncz Zsuzsa kísérőcsapatát; ez volt a Korál, ahová Marschalkó Zolit is elvihettem magammal. Vele, Fecóval, Brunnerrel és velem alakult ki az 1975-ös felállás. Rendkívül nehéz döntést hoztam, hiszen Mikulcza Sanyi gyerekkori, nagyon jó barátom volt, de a Korál mindenképp előrelépést jelentett. Igaz, Koncz Zsuzsát kísértük, de a koncert első része a zenekaré volt, ahol a Taurus-örökség dalai mellett főképp Fecó szerzeményei szólaltak meg. Ekkor már megvolt a Hazafelé című szám Hobo szövegével, egy nótát én is énekeltem, azt az Óceánból hoztam magammal. Turnéztunk a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, de idehaza is szép sikerrel szerepeltünk. 

A korábbiakhoz hűen itt sem eresztettél gyökeret, sőt még a zenéléssel is felhagytál egy időre. Nem lett volna érdemes kivárni a jól megérdemelt sikert?

Ha Merczel András Scampoló-s zenekarvezető-dobos esetében sz.rkeverésről beszéltem, akkor Brunner Győzőre ez hatványozottan igaz. Sajnos egyikük sincs már az élők sorában, mégsem tudok túl sok jót mondani róluk. Ha nagyon finoman és kíméletesen akarom kifejezni magam, az igazság akkor is az, hogy egy idő után nem lehetett Brunnerrel együtt dolgozni. 1975 karácsony estéjén hívott fel Győző azzal, hogy ez a formáció véget ért. Pont Szenteste! Mi, Marschalkó Zolival Makrai Palit, és a korábbi apostolos basszusgitáros Kozma Andrást váltottuk, majd Losó Laci basszusgitáros és Menyus (Menyhárt János gitáros – H.I.) érkezett  a helyünkre, de hozzánk hasonlóan ők sem maradtak fél évnél tovább. A jövés-menés 1978-ig tartott, amikor Fecó végre jó döntést hozott: megcsinálta azt a Korált, amely végül nagyon sikeres lett.

Te is hoztál egy döntést, miszerint egy időre felhagytál az aktív muzsikálással. Te, aki éltél-haltál a színpadért, nem találtad túlzottan radikálisnak ezt a megoldást?

Egy időre elment a kedvem a zenéléstől. Vettem egy mikrobuszt azzal a céllal, hogy majd szállítom a zenekarokat. Egyrészt bevételi forrásnak szántam, másrészt ezzel biztosítottam azt, hogy mégis csak zene közelben maradhassak. Som Lajos, akivel nagyon jó barátságban voltam, 1977-ben elhívott a Piramishoz hangkeverő technikusnak. Négy busszal szállítottak, ebből az egyiket én vezettem, mellette a keverőpultot kezeltem. Minden egyes bulit elképzelhetetlen siker, tombolás kísért. A Piramis forradalmat csinált a magyar rockzenében. Óriási élmény volt az egy hónapon át tartó Steppenwolffal bonyolított közös turné Nyugat-Európában: Ausztriában, Németországban, Hollandiában és Svájcban játszottunk.  

Azért nem teljesen hagytam fel a zenéléssel. Korábban beszéltem róla, hogy ’76-ban a Viktória együttessel indultam a Ki Mit Tud-on, de elkaszáltak, emellett a dzsesszt játszó Jákó trióban énekeltem.      

Aztán berobbant a Karthago, amelynek néhány év megszakítással örök hűséget esküdtél.

Igen, elérkeztünk 1979-hez, amely több szempontból is meghatározó volt az életemben. Ekkor született meg Domokos fiam (később felvette a Schrank Doma nevet), aki pontosan egyidős a Karthago-val. Az utolsó pillanatban érkezett, mert épp előtte határoztam el, hogy vagy jön egy nagylemezes zenekar életembe, vagy családostól disszidálok.

A Budai Ifjúsági Parkban lépett fel az Omega a Krokusszal, előttük pedig Kocsándi Mikiék az S.O.S. zenekarral. Mikivel nagyon jóban voltam, többször szállítottam a Napsugár együttest, ahol ő dobolt, sőt még közös zenei próbálkozásaink is voltak.  Az említett bulin, fönn az éttermi emelvényen szinte a teljes szakma képviseltette magát. Többek között Szigeti Feri is, akiről hallottam, hogy otthagyta a Corvinát és Karthago néven alapított zenekart. Azt is tudtam, hogy a basszusgitáros-énekes Losó Laci disszidált. Bemutatkoztam neki, majd felajánlottam, hogy elmennék hozzájuk egy meghallgatásra. Ezt ő úgy meséli, hogy kijelentettem, én leszek a Karthago új basszusgitárosa. Én másként emlékszem, de annyi bizonyos, hogy eléggé határozott voltam. Három nappal később valóban sor került a meghallgatásra, majd rövid tanácskozás után felvettek a zenekarba. Fehér Lajos dobos még maradt egy darabig, aztán úgy döntött, hogy kiszáll, én pedig azonnal Kocsándi Mikit javasoltam a helyére. Ennek immár negyvenkettedik esztendeje. A Karthago-n kívül nagyon kevés banda létezik, amely megalakulástól kezdve ugyanabban a felállásban működik. 

Az 1985-86-os esztendőket a rockhalál évének is szokás nevezni, bekövetkezett egy zenei rendszerváltozás, amely megítélésem szerint semmi jót nem hozott a magyar zenei kulturális életbe. Sorsát a Karthago sem kerülhette el. Te hogyan élted meg mindezt?

Nehezen. Nem volt egészen előzmény nélküli, hiszen Kocsándi Miki már elment dobolni a 100 Folk Celsiusba, de anyagi nehézségek is adódtak. Feri egyébként mindent megpróbált. Szmokingos zenekari fotó bizonyítja, hogy Kuvaitba készültünk vendéglátózni. A Karthago nem azért oszlott fel, hogy összevesztünk volna, épp ellenkezőleg: nagyon jóban voltunk egymással. 1985-ben még megnyitottuk a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadát, de ez a buli a zenekar végét is jelentette egyben. Som Lajos ugyanis elhívta Takáts Tomit a Senatorba, ez pedig megpecsételte a zenekar sorsát. Azon a nyáron Gidóval és Mikivel játszottunk egy Rock Hits válogatáslemezen a törökbálinti MHV stúdióban. Ferivel megmaradt a jó viszony, több lemezcégnél is dolgozott, mindig is segítette a volt Karthago-tagok érvényesülését.

Mihez kezdtél ezután?

Erdős Péter szerette volna, hogy Gidóval egyetemben, valamint Csepregi Évával közös zenekart csináljunk. Hiába ajánlott havi százezer forintos fizetést (1985-ben!), mégsem vállaltuk; közöltük vele, hogy mi rockzenészek vagyunk.

Ekkor alapítottuk a Fáraót, szegény Tersánszky Karcsi gitárossal és Gyurik Lajos dobossal. Mindössze egy kislemezre futotta a hanglemezgyártól, miután Boros Lajos kijelentette, hogy az országnak elég egy metal zenekar, és az a Pokolgép. Egyébként nem voltunk heavy matal banda, inkább a rockhoz közelítettünk. A műfaj vidámabb, könnyedebb szegmensét választottuk, ami kiváltképpen a szövegekben csúcsosodott ki. Ezeket én írtam, a zenekar imázsát pedig Gidó extrém fazonjára építettük, ez a szövegekben is megjelent. Az Elveszett, vagy ellopták című dalunk például Gidó hajáról szólt… De mondhatnám a Nem vagyok én egy Sandokant is, amely úgy folytatódott, hogy „a kardomat másképp forgatom”. Nagy Feró is írt két szuper szöveget (Elég, Állj mellém).

A korszak viszont valóban nem kedvezett a műfajnak, kevés koncertünk volt, mint említettem, a lemezgyár hozzáállása sem segített, nekem viszont el kellett tartani a családomat. Így legnagyobb sajnálatomra ott kellett hagynom a fiúkat, 1987-88-ban Nyugatra mentem vendéglátózni. Ez volt a Non-Stop (a hetvenes évek népszerű csapatának az utóda); Németországban, Angliában és Norvégiában hajókon játszottunk.

Kik voltak a társaid?

Pálhegyi István volt a billentyűs, Kiss Ernő Pál énekelt (Illés), Mikulcza Sanyi (Kerek-Perec) gitározott és Szilágyi Zoli dobolt. Minden ellenkező híresztelés ellenére zeneileg nagyon topon kell lenni annak, aki vendéglátózásra adja a fejét. Én pedig nagyon élveztem.

Hogyan alakult a sorsod a továbbiakban?

Amikor 1989-ben hazatértem sem javult a helyzet, akkoriban nem lehetett zenélésből megélni. Feleségemmel kerámiakészítő vállalkozásba kezdtünk, amelyet tizenkét esztendőn keresztül működtettünk. Évi a kilencvenes évek közepétől ezoterikus tudományokat és főként asztrológiát tanult, ekkor már hozzá lehetett jutni a kommunista rendszer által betiltott, üldözött, ilyen témájú könyvekhez is. Ezoterikus barátainkkal együtt ingyenes spirituális- és parapszichológiai iskolát nyitottunk, amellyel aztán eljutottunk a numerológiáig. Ezt – mint már említettem – Évinek köszönhetem, aki előbb rákérdezett, majd miután kiderült, hogy nagyon is érdekel, egy éven keresztül hetente jártunk Debrecenbe Barta Évához numerológiát-számmisztikát tanulni. (Még nem volt autópálya, az út három és fél órán át tartott.) Ennek hatására komoly változásokon mentem keresztül. Amióta helyre tettem a saját személyiségem, azóta másképpen szemlélem az életet, egyszerűen nincsenek negatív érzések bennem. Békében vagyok magammal és a világgal.

A Zéro nevet sem véletlenül viselem: Rómában láttam egy Renato Zero nevű zongorista-énekest, aki a mai napig az egyik legnagyobb sztár Olaszországban. Numerológiai pozitív jelentését is figyelembe véve, hazafelé tartva megszületett az elhatározás: felveszem a Zéro nevet (rövid o-val), amelyet épp 2000. január 01-től használok. Ebben a dátumban van a legtöbb zéró.

Az ingyenes iskola olyannyira beindult, hogy még este is sorba álltak az emberek, mert rájöttek, hogy ez jobbá teszi az életüket, én pedig baráti nyomásra kezdtem el tanítani. Hivatásos numerológus lettem, a feleségem pedig asztrológus.

A Sorsunk a Számokban című könyvem 2008-ban jelent meg, azóta már a tizenkettedik kiadásnál tart. 2012-ben az Artha kiadónál Zoltan K. Zero: Unser Schicksal in den Zahlen címmel németül is kiadták.  Mára elmondhatom, a numerológia a hivatásom lett. Hogy emellett a zenélés, a Karthago, a Gidó és a Fáraó formáció is működik, azt pedig a Sors nagy ajándékának tekintem.

Térjünk is vissza a Karthago-ra. A ’85-ös leállás után öt évvel ismét egymásra találtatok.

Igen, 1990. május 1-én ugyancsak a PeCsa szabadtéri színpadon eredeti felállásban összeállt a csapat, amely minden addigi nézőszám-rekordot megdöntött. Ezt azelőtt, de azután sem tudták megdönteni a Pecsában. Az újraegyesülés könnyen ment, hiszen mindig is nagyon jóban voltunk egymással. Egyébként pedig azért húzódott idáig, mert Ferinek – sikeres üzletember lévén – nem maradt ideje a zenekarra. Ezután ismét hosszabb – hét év – szünet következett, majd a Budapest Sportcsarnokban fergeteges bulival indult el a Karthago máig, és remélhetőleg még sokáig tartó második szakasza.

Közben a kilencvenes évek elején Gidóval megírtátok és feljátszottátok a Kisváros című televíziós sorozat fő- és végefőcímzenéjét, amely óriási népszerűséget hozott a KGB-nek.

Előtte még 1990-91-ben Kocsándi Miki szólt, hogy lehetőség lenne egy nemzetközi zenekarban zenélni. Gidóval beszálltunk, Németországban, Svájcban és Ausztriában nyomtuk az Elvis showt.

A Magyar Televízió az Angyalbőrben után új, katonai témájú, konkrétan a határőrségről szóló sorozatot készített, ez volt a Kisváros. 1992 őszén Gidóval különböző csatornákon keresztül eljutottunk az illetékesekhez, megkaptuk a lehetőséget a sorozat zenéjének megírására. Nekiálltunk dolgozni, mindenféle hangulat-aláfestő zenét kellett csinálni és persze a főcímzenéket is. Pont ekkor, 1993 januárjában Virág László barátommal – aki fantasztikusan jó költő, hozzá kötődnek a Kisváros szövegei – megírtam az Őrült nyár című dalunkat.

Hallottuk, hogy a tévében elindul a Mitax Organ Pop-Rock fesztivál, amelyre az említett dallal KGB (Kiss-Gidófaly Band) néven beneveztünk, és amelyet én énekeltem. Ennek köszönhetően a Kisváros zenéjében az illetékesek jóváhagyásával, javaslatára én lettem az énekes. Nyolc évig ment a kettőszáz részes sorozat, és hétszer szerepelt a KGB a Kisvárosban. Aztán Gidó, miután ez nem jelentett neki igazi kihívást, 1995-ben kiszállt, így turné sem lett belőle. A második lemezt még együtt csináltuk, aztán a Kisváros zenéjével, Kelemen Tamás (Kele) gitárossal és Kocsándi Andrea énekesnővel (Kocsándi Miki lánya) elkezdtem koncertezni. Ez a formáció egészen addig működött, amíg Kelét el nem hívták a Manhatttenbe.

1997-ben Lábnyomok a parton címmel megjelent az önálló szólóalbumom, amelyet egy hattagú zenekarral vettünk fel. A koncertező formációban Kocsándi Andrea énekelt, a férje Kabátnik Zsolt dobolt, Gyenes Béla szaxofonozott, Lőrincz Viktor basszusgitározott, Hetsch Laci gitározott és Mészáros Péter billentyűzött. Hiába működött jól a zenekar, hiába voltak sikereink, azok a bizonyos kapuk megint csak nem akartak kinyílni.

Ezután meghoztam életem egyik legnehezebb döntését, elengedtem a projektet. Könyvem előszavában ott a megoldás: „Mindig az a probléma, ami számunkra túlságosan fontos.” „Mondj le róla és megkapod!”. Hozzáteszem: máshol, másképpen, de megkapod. És megkaptam, sokkal többet, mint amit el tudtam volna képzelni.

Két éve a Karthago-val négy évtizedes jubileumot ünnepelhettetek, a zenekar egyik védjegye, hogy – az alapító ritmusszekciót leszámítva – azóta is változatlan felállásban toljátok. Mi a titka e ritka jelenségnek?

Az évfordulót úgyszintén egy fantasztikus bulival ünnepeltük a Papp László Sportarénában, majd idén tavasszal a zenekar átvehette a Máté Péter-díjat, amire valamennyien büszkék vagyunk, hiszen egyénenként mindannyian megkaptuk. 

Hogy mi a titkunk? Azon túlmenően, hogy – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – nagyon jóban vagyunk, úgy tűnik, zeneileg is megtaláltuk és jól kiegészítjük egymást. Olyan ez valahogy, mint egy házasság: voltak, vannak, és nyilván lesznek is viták, problémák, de mindenki tudja, hol az a határ, amit nem lépünk át. Talán Takáts Tomi fogalmazta meg a legfrappánsabban: minden csapatban van egy-két őrült, aki miatt tönkremegy a zenekar. Nálunk öt darab őrült van, és ezért vagyunk együtt.

Mindenkinek van más projektje is, ám 2003-ban megbeszéltük, hogy a Karthago prioritást élvez. Mindenkinek ez az első, így tudunk működni. A zenekar ereje teljében van, ezt már a negyvenes évfordulón is sikerült bizonyítanunk. Megcsináltuk életünk egyik legjobb lemezét, az elefántdübörgés azóta is tart, határainkon innen és túl. Boldogságban, örömmel zenélünk együtt.

És meddig?

Addig, amíg ez az öt ember együtt tud maradni és zenélni tud. Ha kell, egy kis infúzió is belefér.

A numerológián túl mivel foglalkozol jelenleg?

OREZ néven (visszafelé olvasva ZÉRO – H.I.) készülnek az új dalaim. A járvány után most nyílik lehetőségem arra, hogy sok év után a KGB-Kisváros zenéjét újra előadhassam. Mindezt a saját magam és – remélem – a közönség örömére is.

Hegedűs István

(forrás és képek: Music Media Magazin)