Nemcsak az év, de az elmúlt évek egyik legjelentősebb metálalbumával jelentkezett áprilisban a Gojira. Túlzás nélkül állítható, hogy a francia-amerikai csapat klasszikus rockzenék felé tendáló, mély mondanivalót közvetítő és fergeteges hangzású dalaival új dimenziókat nyitott meg saját stílusában, amivel alaposan felkavarta az állóvizet maga körül. A Fortitude, azaz Bátorság címmel ellátott anyag megjelenése óta hatalmas siker világszerte - a Billboard-listán például a tizenkettedik helyen nyitott -, ami akár arra is predesztinálhatja a Gojirát, hogy a kultikus státuszból kilépve hamarosan a szélesebb közönségrétegeket megszólító zenekarok között találja magát. A metálos gyökereit világzenés törekvésekkel modern kontextusba helyező, ugyanakkor végtelen letisztultságot árasztó Fortitude-ról a kvartett egyik fő dalszerzője, a sokak által generációjának legjobb metáldobosaként számon tartott Mario Duplantier mesél magazinunknak az alábbi exkluzív címlapsztoriban.
A Fortitude címre keresztelt új albumotok április folyamán jelent meg. Milyen visszajelzések érkeztek az anyag kapcsán a rajongótábortól és a kritikusoktól?
Mario Duplantier: Úgy érzem, hogy eddig remek fogadtatásban részesült az új lemez, noha koncertezés híján csak a magazinokban megjelentekre és a netes kommentekre tudok hagyatkozni. Talán furán hangzik, de mi magunk ugyanolyanok vagyunk, mint mindenki más, akik újságokat, lemezkritikákat és hozzászólásokat olvasgatnak. Ezek alapján úgy tűnik, hogy rengetegen szeretik a Fortitude-ot, abszolút pozitív a megítélése. Persze akadnak kritikus hangok is, akik sérelmezik a death metal-gyökereinktől való elszakadást, ők azonban elenyésző kisebbséget alkotnak. A rajongótábor 80 százaléka elégedett azzal az iránnyal, ami felé elfordultunk a lemezzel. Nyilván meg tudom érteni azokat is, akik hiányolják azt a fajta súlyosságot a mai Gojirából, ami a korai munkáinkat jellemezte, nekünk azonban, akik 25 éve játszanak ebben a bandában, alapvető létszükséglet a fejlődés iránti vágyaink kielégítése. Emberek vagyunk, akik nem akarnak leragadni egy adott ponton és akikben van igény az ismeretlen területek felfedezésére, illetve a zenei határaink feszegetésére. Azt hiszem, ezúttal is sikerült megvalósítanunk az elképzeléseinket, amire roppant büszkék vagyunk, az pedig hihetetlenül boldoggá tesz minket, hogy olyan sok embernek örömet tudtunk szerezni a Fortitude-dal.
A Covid-járvány mennyire volt hatással a Fortitude elkészítésére?
MD: Szinte egyáltalán nem érintette a járvány a lemezkészítés folyamatát. Az album dalait már 2019-ben megírtuk, és még abban az évben elkezdtük a felvételeket is. 2020 januárjában már az éneksávokkal is készen voltunk és éppen azt készítettük elő, hogy Andy Wallace elkezdhesse a keverést Amerikában, amikor márciusban beütött a járvány. Világszerte jöttek a lezárások, így nekünk sem volt más választásunk, mint egy hét mixelés után megszakítani a munkát. Szinte már minden készen állt a kiadáshoz, az album címe is eldőlt. Egyedül a lemezborító koncepciója volt az, ami a karantén időszakában alakult ki. Ettől függetlenül nekünk sem ment egyszerűen a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás: ott álltunk egy kvázi teljesen elkészült albummal és nem tudtuk, hogy mihez kezdjünk vele. Eredetileg 2020 májusában szerettük volna megjelentetni a korongot, de a menedzsmenttel és a kiadóval történt egyeztetések során mindannyiunk számára világossá vált, hogy óriási hibát követnénk el, ha 2020-ban kijönnénk a Fortitude-dal. Átgondoltuk a helyzetünket és inkább úgy döntöttünk, kivárjuk, amíg jobbra és tervezhetőbbre fordul a helyzet. Egy ilyen zavaros periódus nem kedvez semminek, így a lemezkiadásnak sem.
Létezett valamilyen előzetes zenekari elképzelés arról, hogy milyen irányba kellene kormányozni a Gojira hajóját az új lemezanyaggal?
MD: Általában tervek nélkül vágunk bele a lemezkészítésbe, a kép menet közben alakul ki: összejövünk, jammelünk, majd megnézzük milyen használható ötletek sülnek ki a közös zenélgetésekből. Sokkal egyszerűbb folyamat ez, mint bárki gondolná, a kezdetekkor még nincs benne semmilyen intellektuális csavar, szinte kizárólag fizikai kölcsönhatásokról szól az egész. A spontaneitást tartjuk szem előtt, és azt, hogy a színpadon működjön, amit épp gyúrunk. Az életünk 90 százalékát turnézással töltjük, így a dalírást is a koncertezés irányából közelítjük meg. Korábban persze más szemlélet uralkodott nálunk is, régen az volt elsődleges, hogy kreatívnak mutassuk magunkat, eredeti témákat írjunk és a művészi jelleg is kidomborodjon, szóval nem igazán érdekelt minket az, hogy mi lesz a koncerteken, fognak-e működni a dalaink a színpadon? Aztán ahogy egyre nagyobb helyeken kezdtünk játszani, a gondolkodásunk erről is megváltozott. Én magam dobosként különösen átértékeltem sok mindent. Ha az ember a Guns N’Roses vagy a Metallica előtt léphet fel egy hatalmas stadionban, akkor rájön arra, hogy ilyen helyeken teljesen más típusú témák tudnak hatásosak lenni, mint egy kis klubban. Joe-val, a bátyámmal többször beszélgettünk arról, hogy egy teltházas arénában olyan dalokat kell játszani, melyek megfelelően képesek rezonálni abban a közegben és azon fizikai paraméterek közepette. Manapság az ilyen típusú gondolatok is befolyásolnak minket, amikor új lemezt készítünk.
A testvéreddel ketten írjátok a Gojira-dalokat. Hogyan jellemeznéd az együttműködéseteket? Elosztjátok a feladatokat egymás között?
MD: Joe kiváló gitáros és komponista, aki bármikor képes előállni valami nagyon emlékezetes dologgal. Én magam nem értek a gitározáshoz, viszont Joe riffjei roppant mód képesek inspirálni. Talán nem meglepő, hogy a ritmusok oldaláról közelítem meg a kérdést, Joe pedig baromi jó abban is, hogy előcsalogassa belőlem mindazt, amire szükség van az adott dal szerkezetének felépítéséhez. A csapatban én vagyok az, aki a legérzékenyebb a dalstruktúrák milyenségére, ezért általában én mondom meg, egy-egy szekció hány körön át menjen. Ha például 16 ütemen át tart valami, azt hajlamos vagyok 8 ütemre redukálni, mert nem szeretem, ha valami untat. Ha a saját érdeklődésemet nem képes fenntartani egy téma 16 ütemen át, akkor hogyan is várhatnám el a hallgatótól, hogy ne unatkozzon? (nevet)
Joe a progresszív zenék világában ugyancsak otthonosan mozog, a magabiztosságából pedig én is profitálok és bátran kísérletezem a dinamikával, a tempóváltásokkal. A legtöbb esetben elfogadja az erre vonatkozó meglátásaimat, de mivel a szövegek mind tőle jönnek, van úgy, hogy változtatni kell annak érdekében, hogy minden passzoljon mindennel. A tesóm nagyon okos fiú, nála jobban senki nem tudja, miről kell szólnia a Gojirának, mi az az üzenet, amit közvetítenünk kell. A riffek mind tőle jönnek, amivel alapjaiban határozza meg a legtöbb dalt, ugyanakkor előfordul az is, hogy a dobtémáim köré épül fel az adott szám. A Fortitude-on így alakult ki az Into The Storm és a Grind, ezeknél Joe alkalmazkodott hozzám a gitártémák tekintetében. Aztán olyan is szokott lenni, hogy leülünk ketten agyalni és abból sül ki valami jó. Nincsenek igazán szabályok a dalszerzésre. Az egészséges egyensúly a lényeg, ami nálunk érzésem szerint abszolút adott.
Említetted Joe vonzódását a progresszív zenék irányába. Épp mondani akartam, hogy bizonyos esetekben egyértelműen érezni ezt nálatok, még az olyan ősproggerek hatását is, mint a Pink Floyd…
MD: Én is ugyanígy érzem ezt. Imádjuk a Pink Floydot, ahogy a Camelt és a The Beatlest is, meg az összes többi klasszikus brit rockbandát. Lehet, hogy meglepő, de az egyik legnagyobb befolyással bíró előadó számunkra Mike Oldfield. Rengeteg különféle zenét szeretünk, tradicionális indiai muzsikát, atmoszférikus ambient zenéket, ezek mind részét képezik a bennünk lévő zenei DNS-nek. Szerintem az új albumon is jól átjön, hogy mennyire szeretünk játszani a groove-központú metál, a progresszív elemek és az autentikus népi muzsikák vegyítésével. Azt is mondhatom, hogy az idők folyamán elsődleges célunkká vált az ilyen dolgokkal való kísérletezés.
Akartam is mondani, hogy mennyire jól áll nektek a világzenés beütés az Amazoniában és a The Chantben. Ez a behatás honnan jött?
MD: Egyértelműen a gyermekkorunk hozománya. Franciaország délnyugati csücskében egy Ondres nevű apró faluban nőttünk fel. Csodálatos természeti adottságokkal rendelkező környék. Hogy mást ne mondjak, a játszóterünk egy hatalmas erdő volt, telis-tele ősfákkal, bambuszligetekkel és vadregényes tavakkal. A település tulajdonképpen egy nagy kiterjedésű természetvédelmi terület szélén található, az Atlanti-óceán csupán 5 percre esik tőle. A természet eme közelsége óriási hatást gyakorolt ránk gyerekkorunkban, a Gojira zenéjében pedig a kezdetektől igyekszünk reprodukálni azokat a hangokat, amiket ott hallottunk, illetve azt a zabolázhatatlan erőt, amit megtapasztaltunk az elemek által. A víz és a szél olyan energiákat képesek elszabadítani, hogy elmondani nem lehet. Amikor elindítottuk a zenekart, a próbatermünket az erdőben alakítottuk ki a bambuszok között. Rengeteg irdatlan méretű öreg és élettelen bambusz vett körül minket és állandóan játszottam rajtuk a dobverőimmel. Az első lemezünkre anno fel is tettünk részeket az így készített felvételekből, mert leírhatatlanul szép hangjuk van! A bambuszerdőben amúgy roppant érdekes neszek keletkeznek: például amikor fúj a szél, a bambuszok szó szerint énekelnek. Tényleg hihetetlenül muzikális, amit a természet bizonyos helyeken alkotni képes! A környezet és a vadvilág közelségének igénye mindig is fontos részét képezte a kultúránknak.
A Fortitude szerintem az eddigi legemészthetőbb, legdalközpontúbb Gojira-album a sorban. Tudatos lépés volt részetekről a közérthetőbb fogalmazásmód?
MD: Nem tudom, mennyi volt ebben a tudatosság, de az biztos, hogy ezúttal még struktúráltabb, összefogottabb és kerekebb dalokat akartunk írni. Személy szerint nekem különös fontossággal bírt a kompakt, lényegretörő hozzáállás a zeneszerzésben. Célom volt, hogy eljussunk idáig, de nem azért, mert meg akarunk felelni bármilyen elvárásoknak vagy feljebb szeretnénk kapaszkodni a fesztiválfellépők szamárlétráján. Mindössze hűek szerettünk volna lenni önmagunkhoz azzal, hogy olyan zenét írunk, ami a mai énünket láttatja. Már rég nem vagyunk tinédzserek, de még a húszas éveikben járó fiatalok sem. Őszinte leszek: ha manapság eszembe jut a From Mars To Sirius, ami a harmadik lemezünk volt, azt gondolom róla, hogy az akkori önmagunk és világnézetünk tökéletes leképezését adta. 24 éves voltam, amikor készítettük, ma viszont 40 vagyok és egy 40 éves embernek nagyon körültekintően kell eljárnia, ha metált akar játszani, mert könnyen kliséparádéba torkollhat a nagy igyekezet. Komolyan, nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor öregemberek azt bizonygatják, hogy még mindig képesek ifjonti hévvel tolni a metált. (nevet) Biztos érted, amit sugallok ezzel: felnőtt emberként felnőtt zenét akarok játszani, ami a lehető legkifinomultabb, ami csak telik tőlem. Persze, a Fortitude-on is találni üvöltős, acsarkodós részeket, de ezek is felnőtt formában, kontrolláltan szólalnak meg, nem egy tesztoszteron-túltengéses tini módján. Amikor meghallok valami amerikai metalcore-bandát, mindig elbűvöl, hogy mennyire dühösek, mindazonáltal nem tudom elképzelni, hogy 40-50 évesen is képesek lesznek ezt hitelesen művelni. Egy 25 éves dühét elhiszem, de egy 40-es éveit taposó férfit azért már más kell, hogy mozgasson. Az évek előrehaladtával minden megváltozik: a gondolkodásunk, a viselkedésünk, és az is, ahogy a dalszerzésre tekintünk. Elismerem, hogy ez a folyamat a közérthetőség térnyerését eredményezi, de a letisztultság ezzel jár. Családunk, gyerekeink vannak, apaként és férjként is egyensúlyra törekszünk a magánéletben, ami a zenében is egyértelműen megnyilvánul.
Az Amazonia dallal szót emeltek az Amazonas vidékének védelme mellett. Miként született ez a dal?
MD: Az egész onnan jött, hogy 2019-ben mi is láttuk a híradásokban, hogy 80 ezer tűzfészek több mint 9 ezer négyzetkilométeren emésztette fel az esőerdőt. Először csak nyomorultnak, dühösnek és tehetetlennek éreztük magunkat, majd arra jutottunk, hogy az ilyen mértékű természetkárosítás mellett nem mehetünk el szó nélkül. Eldöntöttük, hogy írunk egy dalt, ám amikor készen lettünk vele, azt éreztük, hogy a siránkozás nem elég, tennünk kell még valamit: előbb kapcsolatba léptünk a térség elhivatott vezetőivel és felajánlottunk egy bizonyos összeget az őslakosság megsegítésére, majd ennél is tovább mentünk: létrehoztunk egy platformot és elindítottunk egy pénzgyűjtő kampányt, amivel az ottani egészségügyi alapellátás fejlesztését céloztuk meg. Azóta egy aukciós ötlettel is előálltunk, melynek lényege, hogy híres zenészek hangszereit árverezzük el havi rendszerességgel, a befolyt összegek pedig szintén az őslakosok javára létrehozott pénzügyi alapot gyarapítják. Hogy mást ne mondjak, többek között a Metallica basszusgitárosa, Robert Trujillo is az ügy mellé állt. Baromi jó érzés tenni valamit, részese lenni valaminek, amivel jobbá tudjuk tenni a világot. Azt gondoljuk, hogy mindannyiunknak kötelessége és felelőssége foglalkozni az esőerdők pusztulásával, mert kivétel nélkül mindenkit érint a probléma. Amazónia a világ biodiverzitásának jelentős részét adja, több millió állat- és növényfajnak ad otthont és komoly befolyással bír Dél-Amerika klímájára, mindamellett alapvető jelentőségű az egész bolygó légkörére nézve. Ha az emberiség ezentúl is olyan ütemben fogja pusztítani, mint eddig, akkor drámai következményekkel kell szembenéznie az utódainknak és főleg az ott élő őslakosoknak: éghajlatváltozás, globális felmelegedés, erdőirtás nyomán fellépő természeti csapások, fajok tömeges kihalása, újabb járványok kitörése és még sorolhatnám. Ez olyan kérdés, amit senki nem intézhet el egy vállrándítással - se te, se én.
Kolosszális hangzást kreáltatok a lemezhez, ritkán születik manapság ehhez hasonló. A dobsound különösen jelentőségteljes és masszív, a ‘90-es évek legjobb megszólalású Sepultura-, Pantera- és Metallica-anyagait idézi. Hogy sikerült ekkora teret biztosítani nekik a hangzásképen belül?
MD: A felvételeket a New York-i Silvercord stúdióban kezdtük, ahol egy csodálatos akusztikájú dobszoba található. Ez a hely meghatározta a folyamatot. Sokáig tartott kidolgozni a hangzást, hiszen már azzal rengeteg idő elment, mire megtaláltuk a megfelelő pergőt. Nagyon sokat kipróbáltam, mire rábukkantam arra a 14”-es Tama Die-cast Vintage pergőre, ami a lemezen szól. Nem túlzás, hogy kulcsfontossággal bírt a teljes sound kialakítása szempontjából. Egészen elképesztő hangzása van, azóta ez a kedvenc pergőm, színpadon is csak ezt használom. Igyekeztünk a lehető legjobb eredményre jutni, a tesómmal és Johann Meyerrel, a hangmérnökünkkel hármasban próbáltuk kihozni a maximumot a hangzásból. Mindez azonban kevés lett volna, ha nincs Andy Wallace (klasszikus Slayer-, Sepultura-, Nirvana- és Rage Against The Machine-lemezek legendás hangmérnöke - szerk.), aki keverte az anyagot. Andy személye és tudása nélkülözhetetlen faktornak bizonyult, ő adta azt a pluszt, amire szükségünk volt. Manapság az összes metállemezen ugyanolyan uniformizált módon szólnak a dobok. Tény, hogy felvételi szempontból hatékonyabb az olyasfajta kompresszált sound előállítása, hiszen egyszerűbb és olcsóbb, Andy azonban még ma is a ‘90-es évek hangzásait tartja irányadónak, ezért nagyon rajta volt, hogy igazán organikusra keverje a hangszereket.
Melyek a kedvenc dobos-momentumaid a lemezen?
MD: Ezúttal nem vettem annyira technikásra a figurát, mert az volt a célom, hogy minden egyes dobtéma a dalok érdekeit szolgálja. Más hozzáállással végeztem a dolgom, nem akartam olyan őrült dolgokat ütni, mint annak idején a L' Enfant Sauvage albumon. Az a lemez rendesen ki volt pattintva technikai szempontból, a Fortitude-nál azonban az egyszerűségre mentem rá. Hidd el, ebben legalább akkora kihívás rejlik, mint a bonyolult ütemekben. Hogy a kérdésedre is válaszoljak, a Grind és az Into The Storm témáit nagyon bírom, de legjobban a Born For One Thing dalt esik játszanom.
Milyen elemekből áll az aktuális dobfelszerelésed?
MD: A Tama, Zildjian és Remo cégekkel állok szerződésben. 12”-es, 13”-as és 16”-os tamokat, a már említett 14”-es Die-cast Vintage pergőt, valamint két 22x16”-os Starclassic lábdobot használok. A cintányérok tekintetében a lemezfelvétel folyamán eltértem az eddig megszokottaktól és inkább a jazzes hangzású modelleket preferáltam, a K-Series 18”-as és 19”-es Crasht, illetve az A-Series 21”-es Mega Bell Ride-ot. Láthatod, hogy nincs semmi nagy trükk a cuccomban, kimondottan egyszerű, tradicionális felépítésű a kit. Az évek során sokat egyszerűsödött a felszerelésem, főleg azért, mert rengeteget kell utaznunk Európában és Amerikában, ami miatt a praktikusság elsőrendű szemponttá vált. Egyébként sem vagyok nagy dobcucc-fetisiszta, nem halmozom az elemeket és nem vagyok különösebben válogatós: fesztiválokon simán megfelel a bérelt szerkó, de a saját cuccomba sem építek három tamnál többet. Ha lenne rá mód, akkor legszívesebben kettővel játszanék el mindent! (nevet)
Látjátok már, hogy mikor tudtok turnéra indulni a lemezanyaggal?
MD: Jelenleg úgy fest, hogy októberben elkezdődhet az amerikai turnénk, melyen főzenekari minőségben veszünk részt. A Covid persze simán keresztülhúzhatja a számításainkat, de most úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokban gyorsabban megy végbe a nyitás, mint a világ többi részén, szóval bizakodóak vagyunk. Szintén reménykedünk abban, hogy 2022-ben egy alapos európai körútnak sem lesz akadálya, ezt már az év elején meg szeretnénk ejteni, számos helyszínt és időpontot lefixáltunk ehhez. Jövő nyáron aztán jöhetnek a fesztiválok, tehát összességében egy minden igényt kielégítő, hiánytalan turnét szeretnénk. Ehhez csak az kell, hogy helyreálljon a világ rendje és a körülmények ismét ideálisak lehessenek a koncertezéshez!
(A Gojira 2022. január 22-én a Barba Negra klubban koncertezik az Alien Weaponry és a Employed To Serve társaságában.)
https://www.gojira-music.com/
https://www.facebook.com/GojiraMusic
Írta: Danev György
Fotó: Gabrielle Duplantier
(forrás és képek: Music Media Magazin)
