Hihetetlen, de igaz: Nikki Sixx, Tommy Lee, Mick Mars és Vince Neil pontosan 40 éve, 1981-ben alakította meg a Mötley Crüe néven ismert rockszörnyeteget. Habár a ‘80-as években még a legoptimistábbak sem mertek fogadásokat kötni arra, hogy a legendásan önpusztító életmódjukról hírhedt rosszfiúk megérik a következő évtizedet, Több mint 100 millió eladott lemezzel és halhatatlan dalokkal, ugyanakkor botrányokkal és emberi tragédiákkal úgyszintén kikövezett útjuk még ma sem ért véget. A nem mindennapi jubileum alkalmából két különböző cikkben tekintjük át a kezdetben reménytelen punkok gyülekezetének titulált, majd valószerűtlenül nagy sztárcsapattá emelkedett négyes pályafutását.

DISZKOGRÁFIA

TOO FAST FOR LOVE
Megjelenés ideje: 1981. november 10. / 1982. augusztus 20.
Producer: Mötley Crüe
Kiadó: Leathür Records / Elektra

Visszatekintve lehet azt mondani, hogy az első Mötley Crüe-lemez amolyan Cro-magnon-i fejlettségi fokon állt a későbbi munkáikhoz képest, de a tény ettől még tény marad: a zenekar markáns stílusjegyei már ezen az egy hónap alatt és meglehetősen amatőr körülmények közepette összetákolt bemutatkozó anyagon is nyilvánvalóak voltak. A Mötley-sound alapvető elemei, azaz Vince Neil képzetlen, ám karizmatikus Mikiegér-hangja, Mick Mars egyszerű, de hangzatos gitármunkája, Tommy Lee páratlanul energikus dobolása és a főideológus basszusgitáros Nikki Sixx koncepciózus elképzelései mind meghatározták ezeket a kiforratlan és faragatlan, ellenben végtelenül szexi rock & roll-témákat. A Piece Of Your Action, a Live Wire, a Take Me To The Top, a Starry Eyes vagy a Too Fast For Love dalokkal a zenei minimalizmust egyedülálló módon fordították át óriási potenciált rejtő, örökzöld rockhimnuszokba, minek következtében a szakma azonnal ráharapott a Hollywood-i klubkörökben egyre komolyabb renomét építő négyesre. Ennek folyományaként az eredetileg ‘81 novemberében saját erőből 900 példányban megjelentetett lemezt a Warner égisze alá tartozó Elektra újra kiadta immár tisztességes formában és mennyiségben a rákövetkező évben, ezt a verziót Roy Thomas Baker és Michael Wagener keverték át, mindemellett az anyag így is megőrizte eredendően naiv báját. Igen, valóban buta lemez a Too Fast For Love, de baromira szerethető.

SHOUT AT THE DEVIL
Megjelenés ideje: 1983. szeptember 26.
Producer: Tom Werman
Kiadó: Elektra

Sokan nem képesek elkerülni a “második album szindrómát”, amikor a folytatás gyengébbre sikerül, mint a debüt, Nikki Sixx-ék esetében azonban szó sem volt ilyesmiről. A Shout At The Devil egy elképesztő bizonyítási vágytól fűtött Mötley Crüe-t mutatott, a bennük munkálkodó sikeréhség pedig egy tökéletesen koherens anyag képében öltött testet. A mindössze 33 perces album tömény Mötley-esszencia lett, és mint ilyen, teljesen megérdemelten hozta meg az áhított áttörést a Los Angeles-i rockereknek. A kvartett szinte minden szinten ugrásszerű fejlődést mutatott az első lemezhez képest, hiszen összehasonlíthatatlanul profibb dalokkal álltak elő, a hangszeres teljesítményen is rengeteget csiszoltak, ráadásul egyfajta zavaros és első pillanattól kezdve komolytalan sátánista imázst is hozzárendeltek, ami tökéletes PR-fogásnak bizonyult. Az üresjáratoktól mentes Shout At The Devil azonban látvány nélkül is megállt volna a maga lábán, lévén minimum 2-3 örökbecsű sikerdalt (a címadó téma, Looks That Kill és Too Young To Fall In Love) és számos kultikus favoritot (Red Hot, Knock’Em Dead Kid, Ten Seconds To Love és a kiváló Beatles-feldolgozás Helter Skelter) adott a világnak, ezt a minőséget pedig a nagyközönség sem tudta figyelmen kívül hagyni: csak az Egyesült Államokban több mint 4 millió példányt adtak el belőle a Billboard 200-as listán pedig a 14. helyig jutott, ami azt jelentette, hogy a csapat mindössze két év alatt a rocksztárok ligájába katapultálta magát.

THEATRE OF PAIN
Megjelenés ideje: 1985. június 21.
Producer: Tom Werman
Kiadó: Elektra

Közmegegyezésesen a leggyengébb Mötley-produkció. Nikki Sixx a lemezt megvásárolóknak utólag azt üzente egy interjúban, hogy nyugodtan hajítsák tűzre példányaikat. Az igazság az, hogy bőven voltak negatív előjelei a harmadik albumnak, mert a túl hamar túl nagyra nőtt bandával láthatóan elszaladt a ló, a tagok nehezen tudták kezelni a hirtelen rájuk szakadt sikert és dollármilliókat. Sixx kísérletei a heroinnal nem sok jóval kecsegtettek, ez azonban semmi nem volt Vince Neil mutatványához képest: az énekes közvetlenül a lemezfelvétel megkezdése előtt ittasan okozott végzetes autóbalesetet, melyben utasa, a Hanoi Rocks-dobos Razzle életét vesztette. Az elszabadult hajóágyúként száguldó brigádot már Tom Werman producer sem volt képes kordában tartani, így nem csoda, hogy a végeredmény egy teljesen szétcsúszott, korábbi önmagára csupán halvány nyomokban emlékeztető társulatot mutatott. A földtől elrugaszkodott Smokin’ In The Boys’ Room feldolgozását távolról sem lehetett jól sikerültnek nevezni, ugyanakkor a Home Sweet Home balladával együtt jól eladta a kevés emlékezetes pillanatot - pl. Louder Than Hell - rejtő korongot, ami így az első top 10-es lemezük lett. A Theatre Of Pain az egyik korai példája volt annak, hogy a kislemezek szerepe a rockban is kezd egyre nagyobb teret nyerni és egy relatíve kevésbé sikerült nagylemezt is sikerre lehet vinni 1-2 hatásos single és videó segítségével.

GIRLS, GIRLS, GIRLS
Megjelenés ideje: 1987. május 15.
Producer: Tom Werman
Kiadó: Elektra

Ma már tudjuk, hogy sosem indult a Mötley olyan mélyről, mint az utolsó Tom Wermannel készített lemeznél. Noha látszólag minden rendben volt, az anyagot felvezető két dal, a Wild Side és a Girls, Girls, Girls egy erőtől duzzadó, vagány motoros imázsba burkolózott bandát mutatott, utólag kiderült, hogy a háttérben bőven akadtak aggodalomra okot adó jelek, hiszen a fő dalszerző Nikki Sixx legsúlyosabb heroinos krízisét élte. A lemez ettől függetlenül napfényes hangulatot árasztott, miközben keményebb és összeszedettebb dalokat rejtett, melyek segítségével egyértelműen magasabbra tették a lécet zenei értelemben. A You’re All I Need még Jon Bon Jovi szerint is az egyik legmenőbb balladájuk volt, de az eszelős Tommy Lee-témákkal megbolondított Wild Side éppúgy tokostul rúgta rá az emberre az ajtót, mint a címadó dal. Mick Mars itt produkálta a legmocskosabb rock & roll-riffeket, talán ettől is olyan konzisztens és feszes ez a korong. Mindemellett az is tény, hogy a kiváló triász mellett akadnak az anyagon töltelékek szép számmal, ezt a legelvakultabb fanatikusoknak is elismerik. Éppen ezért állítják sokan, köztük maga Sixx, hogy a Girls, Girls, Girls szemernyivel sem sikerült jobban, mint közvetlen elődje, csupán szebb csomagolást kapott és mint ilyen, erőteljesen túlértékelt album. Mindazonáltal a kritika és a közönség is jól fogadta (2. hely a Billboard 200-on), így a sikerszéria töretlenül folytatódhatott a korong hírhedt lemezbemutató turnéján, ahol a basszusgitáros Sixx kis híján végzetesen túladagolta magának a szert, csupán Slash nevű ivócímborájának köszönhetően úszta meg ép bőrrel a kalandot. Itt volt az ideje az életmódváltásnak…

DR. FEELGOOD
Megjelenés ideje: 1989. szeptember 1.
Producer: Bob Rock
Kiadó: Elektra

…Ami meg is történt. Habár Nikki Sixx a ‘90-es években kétségbeesetten próbálta megmagyarázni, hogy a Mötley Crüe sosem vállalt közösséget a hajmetál-hullámmal és annak olyan prominens képviselőivel, mint a Poison és a Warrant, azzal nehéz vitatkozni, hogy az éra csúcsévében leszállított Dr. Feelgood minek minősült, mert tagadhatatlanul minden idők egyik leghatalmasabb hajmetál-anyaga volt, amivel nemcsak saját magukat definiálták újra, hanem a teljes műfajt. Minden benne volt, ami számított a Mötley esetében, csak éppen jóval magasabb szinten, mint azt megelőzően. Hosszú idő után ekkor dolgoztak először józanul és ekkor hozta össze őket a sors Bob Rockkal, kinek professzionalizmusa megfelelő katalizátornak bizonyult ahhoz, hogy a négyes zeneileg összehasonlíthatatlanul sokrétűbbé és izgalmasabbá váljon. Azelőtt is írtak hatalmas himnuszokat, ezen a lemezen viszont már a kivitelezésbe sem lehetett belekötni, továbbá az egyenletes színvonal hiányát sem lehetett felróni nekik. A Dr. Feelgood ugyanis elejétől a végéig perfekt cucc volt, melynek addiktív jellegéhez kétség sem férhetett. Az eszelős tempójú címadó dal és a Kickstart My Heart a Mötley-stílus alfája és omegája, nem véletlen, hogy mindkettőt Grammy-díjra jelölték, de a Don’t Go Away Mad, a Without You, a Same Ol’ Situation és a She Goes Down ugyancsak egy teljes generáció életérzését sűrítette egybe. Máig ez a legnagyobb példányszámban elkelt Mötley-album, és az egyetlen, amelyik feljutott a Billboard-lista csúcsára. Nem érdemtelenül.

MOTLEY CRUE
Megjelenés ideje: 1994. március 15.
Producer: Bob Rock
Kiadó: Elektra

Hosszú utat tett meg a zenekar a ‘90-es évek elején, amíg Mötley Crüe-ből Motley Crue-vá vált. 1991-ben, az első évtizedüket átfogó Decade Of Decadence válogatáslemezhez írt és Bob Rockkal felvett Primal Scream dal alapján olybá tűnt, hogy a banda a Dr. Feelgood színvonalát tartva kissé utcaibb attitűd felé fordul, ami kimondottan jól állt nekik, ekkor azonban még nem lehetett tudni, hogy Vince Neil és a hangszeresek nem azonos irányba húznak. Míg az énekes maradt volna a bevált formulával a napfényes oldalon, addig társai inkább az új évtized kihívásait tartották szem előtt és ennek megfelelően experimentálisabb vizekre óhajtottak evezni. Persze, hogy szétmentek, minek eredményeképpen megszületett az a kakukktojás, ami ironikus módon toronymagasan emelkedik ki a teljes életművükből. A The Scream exénekesével, John Corabival készített lemez az addig ismert Mötley-stílushoz képest radikálisan formabontóra sikeredett, mert a teljesen más karaktert hozó új énekhang mellett a zenei irányvonal is jelentősen eltért a megszokott Mötley-stílustól. Volt benne grunge (Uncle Jack, Dropping Like Flies), ‘70-es éveket idéző klasszik rock szteroidon (Hammered, Hooligan’s Holiday, Misunderstood, Loveshine) négy sarkából kifordított, vagány street rock (Poison Apples, Power To The Music), újragombolt Mötley-érzés (Welcome To The Numb,  Smoke The Sky - a Kickstart dobtémájával és a Too Fast For Love átértelmezett riffjével, illetve a lírai Driftaway), továbbá egy olyan előremutató dalóriás (‘Til Death Do Us Part), amit egyetlen skatulyába sem lehetett bepréselni. Egy dolgot nem lehetett találni a lemezen: hibát. Na és az a hangzás… Minden idők legerőteljesebben megszólaló lemeze, ma is felfoghatatlan, letaglózó az a sound, amit a zseniális Bob Rock összerakott erre az anyagra. A tábor és a zeneipar mindazonáltal nem volt vevő erre az elgondolásra, így döbbenetesen csúnya bukás lett a vége, ami alapjaiban rengette meg a Mötley létjogosultságát.

GENERATION SWINE
Megjelenés ideje: 1997. június 24.
Producer: Scott Humphrey, Nikki Sixx, Tommy Lee
Kiadó: Elektra

Ha a John Corabival készített ‘94-es lemez a Mötley legellentmondásosabb anyaga, akkor az azt követő Generation Swine minden bizonnyal a legzavarbaejtőbb. A Motley Crue méretes fiaskóját követően Corabi és Bob Rock mandátuma lejárt, Vince Neil és az ékezetek visszatértek, a zenekar azonban továbbra sem kívánt a saját ligájában játszani. Ismét új szelek fújtak, Sixx és társai pedig igyekeztek lépést tartani a trendekkel, amivel újra jókora bakot lőttek. A hangzatos visszatérésként beharangozott Generation Swine valójában már a megjelenésekor kiforratlannak tűnt, tekintve, hogy a Beatles és a Cheap Trick befolyását, illetve a Nine Inch Nails és Marilyn Manson indusztriális hangzását összeolvasztó, némileg gitárszegény koncepció eleve nehezen értelmezhető elegyet alkotott, míg a Shout At The Devil ipari átdolgozása egyenesen olaj volt a tűzre. Azért akadtak jó pillanatai a korongnak: a groove metálos Let Us Prey, a modern Mötley-sláger Afraid, a Bryan Adamsszel közösen írt lírai Glitter, valamint az egyaránt hagyományosabb punk-megközelítést felvillantó címadó és az Anybody Out There? mindenképpen ilyen volt, jóllehet a kezdeti lelkesedés lecsengését követően hamar kiderült, hogy ezt az albumot még kevésbé képes elfogadni a közönség, mint a Corabi-éra témáit, a mainstream világot pedig jobban izgatja Tommy Pamela Anderson társaságában elkövetett és az internetre kicsúszott házi pornóvideója, mint a Crüe zenéje. Ezt követően már tényleg csak egy ajtó maradt nyitva a zenekar előtt…

NEW TATTOO
Megjelenés ideje: 2000. július 11.
Producer: Mike Clink
Kiadó: Mötley Records

…Amin kénytelen-kelletlen be is léptek. Legalábbis a csapat háromnegyede, ugyanis Tommy Lee a kísérletezős korszak után nem kívánt visszamenni a kályhához a többiekkel. Az extravagáns dobisten búcsúzásként még felütött a ‘98-as Greatest Hits válogatáslemezhez két új és meglehetősen tradicionális hangvételű dalt, majd vette a kalapját és átnyergelt az éppen futó rap-metál vonalra. A Crüe viszont nem tehetett mást, majd’ egy évtizednyi útkeresést követően ismét fel kellett vállalnia saját identitását ahhoz, hogy beléphessen az új évezredbe és a hosszú életű, időtlen rockbandák táborába. Azt viszont nem lehet mondani, hogy a gyökereikhez való visszafordulást a legmeggyőzőbben vezényelte volna le az időközben a lemezei gondozását saját kezébe vevő banda. Noha Mike Clink egykori Guns’ N’Roses-producer csatasorba állítása jó kiindulópontnak tűnt és Randy Castillo (Ozzy Band) személyében is a megfelelő dobos csatlakozott, az erőltetettség rövid úton átjött a dalokon, így a lemeznek semmilyen szinten nem volt esélye beteljesíteni Nikki Sixx azon nem túl reális vágyát, hogy megismételje a Dr. Feelgood sikerének volumenét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zenekar túlzott energiákat nem is mozgósított annak érdekében, hogy a New Tattoo a ‘89-es mestermű színvonalát ostromolhassa, hiszen számos dal nem új szerzemény volt, hanem korábban félretett és fel nem használt ötletek egyvelege, melyek nem véletlenül nem kerültek lemezre annak idején. A lemez egyik legjobb dala, az erősen Too Fast For Love-emlékeket idéző Punched In The Teeth By Love is köztudottan a Dr. Feelgood idején íródott, és habár megütötte a szintet, kevés volt az üdvösséghez.

SAINTS OF LOS ANGELES
Megjelenés ideje: 2008. június 24.
Producer: James Michael, Nikki Sixx, DJ Ashba
Kiadó: Mötley Records / Eleven Seven Music

A New Tattoo kiábrándító eladási eredményei (mindössze 200 ezer eladott példány) azt eredményezték, hogy a lemez szégyenszemre nem jutott be a top 40-be, ami utoljára a Too Fast For Love debüt idején fordult elő a Crüe-vel. Nikki Sixx azonban nem hiába volt tehetséges üzletember, a The Dirt című kendőzetlen önéletrajzi kötet kiadásával újra a figyelem középpontjába állította a Mötley Crüe-t. A 2004-ben eredeti felállásában újjáalakult brigád 2008-ra jutott el a következő lemezig, a siker pedig borítékolható volt. A 2000-es évek megváltozott szórakoztatóipari játékszabályaihoz kiválóan asszimilálódó Mötley-gépezet ekkorra már zsíros gigaturnés szerződésekkel betonozta be a helyét a sztárvilágban, a Saints Of Los Angeles pedig egyértelműen demonstrálta, hogy ez a banda bizony már sokkal inkább csúcsra járatott üzleti vállalkozás, mintsem csóró idealisták szerelemgyereke. Maga a zeneanyag egyáltalán nem volt rossz nyilvánvaló kiszámítottsága ellenére sem, viszont a kelleténél nagyobb mértékben nyomták rá bélyegüket a külső tényezők: James Michael és DJ Ashba produceri munkája mindenképpen ilyen volt, velük Nikki Sixx az azt megelőző évben hozta össze a Sixx: AM nevű projektet. Mindketten részt vállaltak a teljes album megírásában, akárcsak az Aerosmith szerelvényét pár évvel korábban vakvágányra vivő Marti Frederiksen, így valójában senkit nem leptek meg a korong modern rockos áthallásai. A hamisítatlan Mötley-érzés viszont nem esett áldozatul az újszerű megközelítésnek, a Motherfucker Of The Year, a The Animal In Me, a Saints Of Los Angeles, és a Down At The Whisky vérbeli Mötley-slágerek voltak, melyek nem mellékesen a 21. század igényeit is kielégítették. Az album a 4. helyig kapaszkodott fel a Billboard 200-on, a címadó témát a szakma Grammy-re jelölte, minek következtében a zenekar végre maga mögött hagyhatta a viszontagságos ‘90-es évek emlékét. 

Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)