Interjút adott a Kontrának Török Ádám és Kosik Kristóf rockzenész. Beszélgettünk a kezdetekről, a harmincéves közös múltról, Radics Béláról és a magyar rocktörténetről, a rockról mint életérzésről, de szóba került a január 28-án a Pólus Moziban megrendezésre kerülő Mini Szuperkoncert is, amely Török Ádám 50 éves munkásságát próbálja összefoglalni, és fellép Kosik Kristóf is a bandával.

• Január 28-án lesz Török Ádám és a Mini Szuperkoncertje a Pólus Moziban. Mi lesz ennek a koncertnek az apropója? És milyen sztárvendégekre számíthatnak a rajongók?

Török Ádám: Már-már szokássá vált, hogy összefoglaló koncerteket csinálunk az életpályámból és a Mini tevékenységéből. Most is erre teszünk kísérletet.

Január 28-án a Pólus Centerben, a Pólus Moziban fogunk játszani, amelyhez a Petőfi Kulturális Intézet és az Emberi Erőforrások Minisztériuma biztosított támogatást. Enélkül nem valósulhatna meg a Szuperkoncert.

A Mini csapatán kívül olyan sztárvendégeket hívtam meg, mint például Tátrai Tibi, akivel ötven éve dolgozunk együtt, Papp Gyula, akivel szintén ötven éve zenélünk, Kézdy Luca, aki az év hegedűse lett nemrégiben, Németh Karcsi billentyűs és Kosik Kristóf gitáros, akivel szintén harminc éve zenélünk együtt.

A koncert vége felé együtt csinálunk egy nagy „jam session”-t különböző Mini-nótákra, de előtte persze eljátsszuk a híres Mini-slágereket, mint például a „Kell a barátság” , „Asztalhoz leültem”, „Lusta blues” és így tovább. Úgyhogy egy nagyon jó buli lesz.

• Akkor már összeállt a végleges repertoár, hogy miket fognak játszani 28-án?

Török Ádám: Régi Mini-nótákat fogunk játszani, lesz Jam, és persze a Bartók-feldolgozások sem maradhatnak ki, amelyeket trióban fogunk játszani, Papp Gyulával és Kézdy Lucával. De elhangzik három új Bartók-feldolgozás is, amelynek a bemutatója is ezen a bulin lesz.

• Hogyan lehet ötven év munkáját, ezt a színes és komoly sikerekben gazdag életutat összefoglalni egyetlen koncertben?

Török Ádám: Sehogy. Ilyenkor mindig a kedvelt dalokból válogatunk, és mindig hozzáteszünk valami újat is persze. Van a „Drága Ifipark” című új számom, ami az Ifiparkról és a Bem rakparton lévő híres klubunkról szól, és ahogy említettem játszani fogjuk az új Bartók-feldolgozásokat is, amellett, hogy a régi Mini-nóták is felcsendülnek.

• Mennyire akadályozza a munkájukat és a koncertek szervezését ez a mostani járványhelyzet?

Török Ádám: Elég jelentős mértékben. Ez valószínűleg egy kicsit visszaveti az érdeklődést. De ahogy korábban mondtam, köszönhetően a támogatóinknak, még ezek között a nehezített körülmények között is meg tudjuk rendezni a koncertet.

• Kíváncsi vagyok a kezdetekre is. Hiszen, ha az ember ötven éve csinál valamit ennyire sikeresen – gondolom én – sokszor visszagondol arra, hogy honnan is indult. Honnan jött a zene iránti érdeklődésük?

Török Ádám: Én a hatvanas években voltam gimnazista. Magyarországon akkor indult el az egész könnyűzenei élet. A Petőfi Gimnáziumban körülbelül a harmadik héten odajött hozzám egy srác, aki megkérdezte, hogy tudok-e énekelni. „Én ne tudnék?” – válaszoltam neki hetykén. Ez  srác Soltész Rezső öccse, Soltész Gabi osztálytársam volt. „A Márvány utca 27.-ben van holnap próba, gyere el!”  Elmentem. Hát így indult be a karrierünk.

Mázli kellett hozzá, tehetség és megjelenés. Nekem talán megvolt ez a három. És talán ennek köszönhető, hogy ötven év után még mindig csinálom.

Kosik Kristóf: Nekem úgy jött a rockzene iránti érdeklődés, hogy egy szilveszteri buli volt tízéves koromban, éppen egy azóta is népszerű táncdalénekes műsora ment a televízióban, amit én a tévé előtt állva énekeltem.

Édesapám, aki akkor már fogyasztott némi alkoholt, és mivel nem szerette ezt az előadót, megfogott, levitt a nappaliba, és betette a Pink Floyd Best ofot és Jimi Hendrix egyik albumát. Gyakorlatilag így kerültem be a rockzene világába, ami azonnal magával ragadott.

• Hogyan ismerték meg egymást? És hogyan alakult ki Önök között a munkakapcsolat?

Kosik Kristóf: A Török Ádám és a Miniről is édesapámtól hallottam először. ’86 környékén bementem egy lemezkereskedésbe, és ott megvolt a Mininek az „Úton a Föld felé” című albuma, ami körülbelül 140 forint volt akkoriban, és épp volt nálam annyi pénz. Ezen múlott minden.

Megvettem, hazavittem, föltettem a lemezjátszóra, és elvesztem, annyira beleszerettem ebbe a zenébe.

Aztán teltek-múltak az évek, és én még azon is elgondolkoztam, hogy hivatásos zenésznek állok. Föl is vettek a Kőbányai Zenei Stúdióba. De együtt csináltam a jogi egyetemmel, és végül utóbbit választottam.

Török Ádival a Petőfi Csarnokban ismerkedtünk meg egy RABB-koncerten. Így indult az ismeretség. Aztán, amikor valamilyen jubileumi koncertje volt 2003–2004 környékén Ádinak, akkor meghívott játszani a Bem rakpartra az akkori saját bandámmal. De később játszottunk együtt a Petőfi Csarnok melletti sörsátorban is.

2019 augusztusában a Loyal Zenekarral, Póka Egonnal, Ádám a Minivel én meg a saját bandámmal az Ifiparkot is megtöltöttük. Ezek már gyerekkorom óta mind szerepeltek a bakancslistámon, hiszen ha megnézed, az egész magyar rockzene innen, a Bem rakpartról indult.

Komoly terveink voltak ezt követően is, de három év munkáját sajnos elvitte a vírus. Most kezdünk éledezni, mivel mostanra vált valamennyire tervezhetővé az élet.

• Ha egy kedvenc Mini-nótát kéne mondaniuk, akkor melyik lenne az?

Török Ádám: A régiek közül a „Kereszteslovag”, ami bekerült az 1000 legjobb dal közé, egy egész világra kiterjedő internetes szavazáson, a másik pedig a „Blues délben”.

Kosik Kristóf: Ha egyet mondhatok, akkor a „Vissza a városba”, amit nem tudom, hogy lehetett úgy megcsinálni, de az egy csoda. Elmondtam már sokszor, de el is fogom még mondani, hogy szerintem ez a dal időtlen.

Ha mondhatok kettőt, akkor az „Úton a Föld felé”, és ha mondhatok hármat akkor a „Kell a barátság”.  Ezek közül a „Kell a barátság” és a „Vissza a városba” című nótát együtt fogjuk játszani majd január 28-án.

• Hogyan változott az évek, évtizedek alatt a közönség? Kik a fő érdeklődők?

Török Ádám: A Mini első nagy sikerei '69-ben voltak. Akkoriban a rockzene egy forradalom volt világszerte. Mindenki ezt hallgatta. Ma már más a helyzet. A rockzene kissé háttérbe szorult. Abban az időben tízezrek jártak a koncertjeinkre a fiatalok közül.

Kosik Kristóf: A rock, az nem csak zene. Sokkal több annál. Az egy életérzés. Az egy közösség, ahova érdemes tartozni. Összeköti az embereket.

Egy interjúban azt nyilatkozta Kristóf, hogy úgy érzékeli, hogy a mostani fiatalokban is megvan az igény a jó, minőségi zenére. Honnan jön ez a bizakodása?

Kosik Kristóf: Én abszolút ezt gondolom. Nézd meg, hogy a Bartók-feldolgozásoknak is mekkora sikerük van, amit az Ádiék csinálnak. Amin dolgozni kell, az az, hogy a fiatalok ezt megismerhessék, eljuthasson hozzájuk ez a zene. A fő probléma, hogy nem hallottam Minit a rádióban a '80-as években, és az a gond, hogy most sem hallasz.

• Ez miért van így?

Kosik Kristóf: A zenei szerkesztők köre is egy zárt közösség, akik sok esetben a '70-es és '80-as évekből örököltek egy kulturális mintázatot, ami miatt egész egyszerűen nem válogatják be ezeket a dalokat. Sőt, könnyen lehet, hogy sokan közülük nem is ismerik őket. Ezt tanulják meg, ebben szocializálódnak.

Hasonló a helyzet a bírák és ügyészek, sőt kicsit az ügyvédek zárt világában is. Ezt a világot jól ismerem.

De visszatérve a zenéhez, a probléma sok esetben az, hogy ezekhez a kulturális mintázatokhoz gyakran nem társul igényesség. Sem szakmai igényesség, sem zenei igényesség, semmi.

Nézd meg!

Itt ülünk egy menő, budai helyen. Ahol Marshall erősítők vannak a falon, ott egy dob, ott vannak a cintányérok, ott egy Gibson-kép, és az szerepel a monitoron, hogy „Born to be wild”, mégis ezt a szemetet hallgatjuk. (A háttérben valóban nyálas, amerikai pop-zene hallható – a szerk.)

• Mit jelentett Önök számára a rockzene?

Török Ádám: Ahogy mondtam, a '60-as években ez egy forradalom volt. Nekem a szabadságot jelentette és a lázadást. Abban az időben egy jóval keményebb társadalomban éltünk.

Édesapám jogászdoktor volt, belőlem is azt akart csinálni. Először futballoztam, azt nem akarta. Aztán elkezdtem zenélni, azt meg pláne nem akarta. Tehát már a családomon belül is volt ebből feszültség.

A rockzene azt jelentette, hogy abban a kemény, szocialista társadalomban csináltunk magunknak egy kis szabadságot. Lázadtunk a szüleink ellen, lázadtunk a rendszer ellen.

Kosik Kristóf: Ami az Ádinak a '60-as évek, az nekem a '80-as évek. Ebben az időben a rockzene azt jelentette, hogy nem akartál abban a szürkeségben élni, mint a társadalom döntő többsége. Kiutat két irányba lehetett találni: vagy zenész lettél, vagy sportoló. Nem mellékes az sem, hogy mindkettővel együtt járt az, hogy ha zenész vagy sportoló voltál, akkor mehettél külföldre, nyugatra is.

Ez egy normális, hétköznapi lázadási igény volt egy olyan rendszer ellen, amelyik el akarta venni a lelkedet. Amelyik úgy nevelt föl, hogy ne álmodjál nagyot, mert úgy sem sikerül. Kicsi ország vagy, vesztes népben élsz, amit Kovács László a „merjünk kicsik lenni” eszenciában foglalt össze.

Mi meg azt mondtuk a '80-as években, hogy nem, nem és nem. Lehetünk nagyok, erősek, szépek, sikeresek és így tovább. Ez egy ilyenfajta lázadás volt.

Ki volt Radics Béla, és miért legendás még a mai napig is a személye a magyar rocktörténelemben?

Török Ádám: Úttörő volt a rockban, mivel azokat az amerikai mintákat, amiket például Jimi Hendrix képviselt, ő honosította meg Magyarországon. Marha jól gitározott, nagyon jó füle volt. Egy kompromisszumokra nem hajlandó, tehetséges ember volt, akit pont ezért követtünk. Bár végül úgy alakult, hogy nem dolgoztunk együtt, de a kapcsolatunk baráti volt, felléptetett minket az Ifiparkban.

Kosik Kristóf: Ő volt a magyar rockzenének a gyökere. A Tabán, a Bem rakpart, Ifipark. Ezeket mind úgy indították be, hogy a Bélával együtt játszottak a zenekarok.

A zenélésen túl pedig ösztönös képessége volt a tehetségek felismeréséhez. Nézd meg! Olyan embereket fedezett fel, mint Török Ádi, Som Lajos a Piramisban, Tátrai Tibi, Harmath Albert, a Vadölő és így tovább. Amit ma magyar rocknak nevezünk, azt ő indította el. Ez a magyar rock teljesen a miénk, mert Bélával elindult egy sajátos, magyar fejlődés.

El kell mondani azt is, hogy Demeter Szilárdnak maximálisan igaza van abban, hogy nekünk magyarul kell zenélnünk.

Mert a franciák biztos, hogy jobb franciák lesznek. Az angolok pedig biztos, hogy jobb angolok. Akkor tudunk a lényegére tapintani ennek az egésznek, ha visszatérünk a gyökerekhez, megtaláljuk a saját hangunkat, és nem másokat másolunk. Ez az, amiért a Béla mítosszá vált.

Ebből a generációból olyan óriások nőttek ki, mint például Barta Tamás az LGT-ből, Bencsik Samu, Som Lajos, Pege Aladár, Babos Gyula, Póka Egon. Kinőtt egy Zoller Attila, egy Szabó Gábor is, akiről azt nyilatkozta a Santana, hogy ha Szabó Gábornak szobrot állítanak, akkor ingyen eljön játszani, mert ő annyira a mesterének érzi a magyar zenészt.

Megadja Gábor: Én azon gondolkoztam, hogy volt-e ebben a régióban hasonló. Ugye az amerikai blues-t bevitték az angolok. Claptonék meg a Queen megcsinálták az angol verzióját, Rory Gallagher és a Gary Moore megcsinálták az ír verzióját, és itt a környéken nem hinném, hogy lett volna hasonló. Mert én nem emlékszem például német, vagy francia verzióra.

Kosik Kristóf: Nem is volt. És azt látom, hogy eljátsszuk a Mini-nótákat, és bizony még most is hatnak az emberekre. És válaszolva a korábbi kérdésre, hogy van-e igény a fiatalokban erre a zenére, az a válasz, hogy lenne, ha ismernék.

• Mekkora közönségre számítanak január 28-án?

Török Ádám: Reméljük újból teltház lesz. A pandémia miatt nyilván van félelem az emberekben, de a részvételhez szükséges lesz a védettségi igazolványra.

ÍRTA: BOTH HUNOR

(forrás és képek: kontra.hu, Török Ádám és a Mini fb)