Nemrég érdekes albummal jelentkezett Jeff Scott Soto. A karrierjét Yngwie Malmsteen zenekarának frontembereként megalapozó legendás énekes 38 éves profi pályafutásának legkedvesebb dalait gondolta újra, méghozzá neves kollégák segítségével. A The Duets Collection, Vol. 1 címre keresztelt lemezen a jelen és a közelmúlt olyan kiváló torkai szerepelnek, mint például Eric Martin (Mr. Big), Mats Levén (Malmsteen, Vandenberg, Candlemass), Russell Allen (Symphony X), Johnny Gioeli (Hardline, Axel Rudi Pell) vagy Deen Castronovo (Journey), továbbá a jövő olyan ígéretei is megvillannak, mint Nathan James (Inglorious) és Dino Jelusick (Whitesnake, Animal Drive, TSO). Habár Jeff éppen a napokban fakadt ki a közösségi médiában azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem szeret már interjúkat adni a clickbait-jelenség miatt, mi mégis kaptunk jó 45 percet az ettől függetlenül ismét nagyon kellemes beszélgetőpartnernek bizonyuló zenész életéből. Az interjú kivonata az alábbiakban olvasható.
A The Duets Collection, Vol. 1 jellegéből adódóan nem egy szokványos lemez. Te magad találtad ki a koncepciót vagy a kiadód állt elő az ötlettel?
Jeff Scott Soto: Közös döntés eredményeként született meg a lemez. Januárban volt egy megbeszélésünk, ahol sok minden szóba került. Akkor még nem láttuk, hogy a járvány miatt mi lesz, még az oltásról sem lehetett túl sok konkrétumot tudni, így pedig akár 6 hónapra előre is nehezen lehetett tervezni. Számba vettük a lehetőségeket, hogy milyen projekteket lehetne megvalósítani ebben a bizonytalan helyzetben. Felmerült, hogy csinálhatnék egy feldolgozásalbumot, én azonban nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne, hiszen rengeteg tribute-albumon énekeltem mások dalait az évek során. Akár 3-4 lemeznyi dalt is össze tudnék rakni ezekből. Aztán eszembe jutott valami: annak idején Bob Kulick hívott meg egy Michael Schenker feldolgozáslemezre énekelni, aminek az volt a legfőbb érdekessége, hogy Michael néhányat a saját dalai közül is újraértelmezett különböző vendégénekesekkel. Ennek apropóján arra gondoltam, hogy ez az elgondolás nálam is működhetne: ahelyett, hogy Tony Bennett, Lady Gaga és Nat King Cole dalait dolgoznám át, inkább a saját munkásságom fontos momentumait elevenítem fel néhány barátom és a jelenkor feltörekvő énekesei segítségével. A Frontiers kiadó emberei repestek a boldogságtól, hiszen az általam megnevezett énekesek többsége szintén az ő istállójuk tagja, így extra promóciós lehetőséget láttak a dologban. Ami persze igaz is volt, de miért ne járhatna jól mindenki? Örülök, ha általam tehetséges fiatalok ismertebbé válhatnak.
Említetted a járványt. A lemez készítésére végül rányomta a bélyegét a koronavírus?
JSS: Egyáltalán nem, mert már rég nem úgy készítem az albumokat, mint régen. Mivel a lemezkészítésre szánt büdzsé manapság töredéke annak, ami volt egykoron, a felvételeket mindenki maga oldja meg, akár egy laptop segítségével. Teljesen mindegy, a világ melyik részén élsz és nincs szükség nagy stúdióra sem. Elég, ha átküldöd a fájlokat, majd összerakom őket. Ez a valóság az én szintemen, de már hozzászoktam az évek folyamán, hogy nincsenek luxuskörülmények. Ami a dalokat illeti, minden ment, mint a karikacsapás. Megcsináltuk a zenét, tokkal-vonóval felénekeltem az összes témát, majd a felvételeket átküldtem a többieknek, hogy lássák, mit és hol kell énekelniük. Ilyen egyszerű volt.
A lemezcímben szerepel a sokatmondó Vol. 1 kifejezés. Ezek szerint tervezed a folytatást?
JSS: Tudod, ez amolyan pszichológia, azoknak szól, akik hallgatják és megveszik a lemezeimet: “ha tetszik, amit hallasz és igényled a folytatást, akkor lehet róla szó, a döntés a kezedben van”. Isten a tanúm, hogy megcsinálom, ha érdekli az embereket, mert szerencsére van miből válogatni.
A hangszeres részek milyen elvek szerint kerültek rögzítésre?
JSS: Egyértelmű volt, hogy a javát a Soto zenekar tagjaival veszem fel, hiszen sokszor játszották velem a dalok többségét élőben is, szóval benne voltak a kezükben a témák. Az Yngwie- és az Eyes-számokhoz viszont másokat kerestem, a basszusgitárt pedig pár dalban magam játszottam fel. Sokan nem tudják, de a korábbi szólólemezeimen számtalanszor kezeltem a basszusgitárt, ezen a korongon pedig voltak olyan témák, amelyekhez kifejezetten ragaszkodtam: példának okáért ott a Soul Sirkus dala, amiben mindenképpen el akartam játszani Marco Mendoza basszusrészeit. Imádom a basszusgitárt, igazi szenvedélyem a hangszer!
Hogy lehet, hogy majd 40 év profi énekeskedés után sem vesztetted el a hangodat, miközben számos kortársad már csak árnyéka önmagának?
JSS: Szerencsés vagyok, mert sosem tartoztam a közismert nevek közé, így nem kellett éves rendszerességgel maratoni hosszúságú turnékon részt vennem. Az ilyesmi ugyanis baromi ártalmas a hangszálaknak. Biztos vagyok benne, hogy ez az egyik legfőbb oka annak, hogy meg tudtam őrizni a hangom javát. A másik, hogy megtanultam bánni a hangommal azáltal, hogy rájöttem, miként tarthatom meg az erejét. A pihenés és a hidratálás elsődleges fontosságú. Egy énekesnek kötelessége óvni a hangszálait. Úgy gondolom, hogy felelősséggel tartozom minden olyan koncertlátogató irányába, aki jegyet vesz azért, mert kíváncsi a produkciómra. Fontos morális kérdés ez számomra. Ha valaki megtisztel ezzel, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul énekeljek. Kutya kötelességem a maximumot nyújtani, hiszen az emberek sokkal fontosabb dolgokra is kölhetnék azt a pénzt, amit koncertjegyre fordítottak, szóval mindenképpen meg kell felelnem a várakozásaiknak.
Változott a hangod az évek folyamán?
JSS: Ó, Istenem, hát persze! Most, hogy felénekeltem ezt a lemezt és ehhez meghallgattam a régi verziókat, nos, egyik-másik esetében azt kell mondanom, az eredeti felvételek idején még embrionális állapotban volt a hangom. Különösen az Yngwie-dal esetében éreztem ezt. akkoriban még abszolút nem volt kialakult stílusom. Időbe telt, mire megtaláltam azt a zenei közeget, amihez igazán passzolt a hangszínem és ezáltal ráleltem a saját hangomra. Az első két Yngwie-albumon még klasszikus metálénekesi szerepkört töltöttem be Bruce Dickinson és Ronnie James Dio stílusában. Szó se róla, működött a dolog, ennek köszönhetően lett hiteles az előadásom, ugyanakkor az elkövetkező évek session-munkái és a különböző zenekari kereteken belüli stúdiós tapasztalatszerzések folyamán tisztult le, hogy ki is vagyok valójában énekesként.
Szerintem egyre melegebb tónusú és érettebb lett a hangod, ahogy haladtál előre az időben…
JSS: Ez is abból adódik, hogy időben megtanultam, hogyan használjam a hangomat, hogyan fejezzek ki érzelmeket a segítségével. Ha nincs nagy élettapasztalatod, akkor lehetsz technikai értelemben akármilyen jó énekes, a valódi érzelmeket nem fogod tudni megfelelően adaptálni. Ahhoz meg kell tapasztalni, hogy milyen az öröm, a fájdalom, a szenvedés, az üresség és az elvesztés érzése a valóságban. Nyilvánvalóan ahogy öregszik az ember, annál több tapasztalatot halmoz fel és ehhez mérten képes egyre inkább a lelkéből énekelni, míg korábban maximum megpróbálta beleélni magát a szituációba, akár egy színész a filmszerepbe. Egészen más, amikor valaki azokról az érzelmekről énekel, amiket már maga is átélt.
Vegyük szemügyre a lemez anyagát kicsit behatóbban! A Rock Star mozifilm betétdala, a Livin’ The Life indítja a korongot, ami kicsit meglepő. Bírtad a filmet annak idején?
JSS: Tulajdonképpen igen, még ha kicsit félve is kell beismernem! (nevet) Persze számomra is világos volt az első perctől kezdve, hogy elég nyálas történetet kreáltak a Judas Priest és Ripper Owens történetéből, ugyanakkor nem kellett véresen komolyan venni a látottakat, mert a film sem törekedett erre. Nem a Judas Priest autobiografikus műve volt ez, hanem egy kitalált történet, amit a valóság ihletett. Remek pillanatai és teljesen irreális momentumai egyaránt akadtak, összességében azonban roppant szórakoztatónak találtam, úgyhogy egy pillanatra sem bántam meg, hogy részt vettem a készítésében.
Az Eclipse frontembere, Erik Martensson énekel veled ebben a dalban. Hogyan tekintesz rá elsősorban, kiváló hangú gitárosként vagy elsőrangú módon gitározó énekesként?
JSS: Erik felette áll minden skatulyának: fantasztikus producer, hangmérnök, zenész és dalszerző. Már akkor kiváló volt, amikor 2008-ban először dolgoztunk együtt, de azóta is csak fejlődött minden területen. Imádom a vele való közös munkát és emberként is nagyon kedvelem, akárcsak a W.E.T. és az Eclipse zenekarok minden tagját. Dehát ők is svédek, és a Svédországgal való kapcsolat különösen fontos nekem...
Mit gondolsz, miért van az, hogy a svédek ennyire jók a zenében?
JSS: Ha el akarnám viccelni a dolgot, azt mondanám, azért, mert iszonyatosan hideg van náluk az év jelentős részében, így a zenei tudásuk csiszolásával ütik el az időt! Nyilván nulla fok alatt kevés gyerek szeret kint játszani az udvaron, jobb a melegben nyüstölni a hangszert, nem? (nevet) Komolyra fordítva a szót, a svédek valamiért elképesztő elhivatottsággal és lojalitással viseltetnek a zene iránt. Imádják képezni magukat, folyamatosan arra törekednek, hogy minél magasabb szintre jussanak. Ezt látom a komplett svéd színtéren 1984 óta, tehát azóta, hogy először dolgoztam együtt Yngwie-vel. Olyan szintű áldozatkészséget a zene és a művészetek irányába sehol nem tapasztalsz, mint Svédországban és ezért tartanak minden más nemzet előtt zeneileg.
Az Yngwie-vel töltött időd emléke előtt a Don’t Let It End dallal adózol. A Marching Out közmegegyezésesen a legjobb lemeze volt. Te magad is így érzed?
JSS: Jól esik ezt hallani, ugyanakkor óvakodnék kijelenteni, hogy a legjobb volt, mivel én énekeltem rajta és így nem lehetek objektív. Úgy érzem, hogy az Odyssey Joe Lynn Turnerrel legalább ennyire jó volt, de a Mark Boals fémjelezte Trilogy és a Göran Edmannal készített Eclipse is kiváló anyagok. Hiszed vagy sem, ezeket több szempontból még erősebbnek is találom, mint a Marching Out lemezt. Leginkább azért, mert Yngwie nagyjából az Odyssey és az Eclipse idejére tanult meg szélesebb közönségrétegekhez szóló, befogadható dalokat írni, míg az elején leginkább a gitárrajongóknak készítette az albumokat. Emiatt az említett későbbi lemezeken egészen különleges elegyet képeztek a rádióbarát dalszerkezetek és a virtuóz gitárszólók, amivel komoly sikereket ért el a rádióknál. Persze ez csak ideig-óráig tartott. Mióta kikerült a mainstreamből ez a fajta hangyományos dallamos rockzene, ő is feladta az ilyen irányú elképzeléseit és inkább a korábbi formulára épít. Visszatérve a Don’t Let It End számhoz, Dino Jelusick énekel itt velem, aki jelenleg a Whitesnake tagja. A Trans-Siberian Orchestra turnéján ismerkedtünk meg pár éve, azóta pedig ő is a Frontiers kötelékében dolgozik. Hihetetlen torok, kicsit a fiatal önmagam jut róla eszembe, úgyhogy nem volt kérdés a szereplése a lemezen. Ez a dal nagyon fontos fejezete a karrieremnek és az új albumnak is, ezért mindenképpen szerettem volna, hogy az új generáció egyik legtehetségesebb tagja átvegye tőlem a stafétát benne. Szimbolikus jelentőséggel bírt ez számomra.
A legtöbb dalt a Talisman katalógusából emelted át. Jól érzem, hogy mindig is a Talisman számított a zenei szerelemgyerekednek?
JSS: Jobban nem is érezhetnéd. A Talisman volt az a projekt, ami az összes közül a legtovább tartott és ez mindent elárul róla. 17 évig tartott a történet, de nem kizárólag időben, hanem a zeneiség mélységében is nagy utat tettünk meg általa. Minden zenei álmomat valóra tudtam váltani a Talisman keretei között, így nem csoda, hogy a pályám egyik legfontosabb állomásaként tekintek rá mind a mai napig.
A Talisman tökéletes zeneisége ellenére elég hányatott sorsú csapat volt. Főleg a korai időszakban voltak szűkre szabottak a lehetőségek, de a Genesis című zseniális második lemezt például még a kissé szegényes dobgépes hangzás sem tudta padlóra küldeni…
JSS: Sokan nincsenek tisztában vele, hogy az első album is dobgéppel készült. Minden egyes dobütés művi rajta, viszont a cintányérok élőek, ezért nem tűnik fel senkinek. A dobosunk kizárólag a cineket és a hi-hat-et tolta fel, hogy Marcelnek (Marcel Jacob, a Talisman 2009-ben elhunyt basszusgitár-virtuóza és fő dalszerzője - szerk.) nagyobb kontrollja legyen a dobok felett. Sajnos a kettes anyagnál nem követtük ezt a metódust, mindent dobgéppel rögzítettünk, így viszont kevésbé sikerült organikus hangzásra jutni. Évekkel később beszélünk arról, hogy újra fel kellene venni az első két lemezre a dobokat és újra keverve ismét kiadni őket, de aztán rájöttünk, hogy az már nem lenne ugyanaz, nem adná vissza a dalok eredeti hangulatát. Egyébként sem szerencsés visszamenőleg átírni a történelmet. A legkedvesebb Talisman-albumom egyébként a harmadik, a Humanimal. Annál az anyagnál minden klappolt: megfelelő kiadói háttérrel, rendes stúdiókörülmények közepette vehettük fel, a legfontosabb viszont az volt, hogy egy olyan anyaggal mentünk a stúdióba, amit előzetesen az utolsó hangig kidolgoztunk. Talán a Cats & Dogs volt a másik olyan albumunk, amit ugyanígy csináltunk.
A Mysterious dalban Eric Martinnal énekelsz.
JSS: Eric az egyik legkedvesebb énekesem, nagyon nagyra értékelem a munkásságát a Mr. Biggel. Az ő esetében úgy éreztem magam, mint egy castingért felelős filmes, aki a színészeket válogatja a különböző szerepekre: már azelőtt tudtam, hogy fog szólni Eric hangja a dalban, hogy egyáltalán felkértem volna a szereplésre.
Eric hasonló soul-gyökerekkel rendelkezik mint te magad, ugye?
JSS: Abszolút, és kettőnk közül ő volt az, aki ezt a hatást képes volt jobban kamatoztatni, mert én ugye metálénekesként kezdtem a pályámat. Az R&B és a soul befolyását csak később, a Talisman lemezein és a szólóanyagaimon lett lehetőségem bemutatni. Eric előadásmódján ugyanakkor ez mindig tisztán átjött, még akkor is, amikor hard rockot énekelt és ezt szeretem benne annyira! Egyébként Glenn Hughes és Richie Kotzen ugyanezt a kategóriát képviselik számomra, ők szintén abból a világból táplálkoztak, mit Eric meg én.
A Coming Home dal a kultikus Soul Sirkus lemezről való. Hogyan emlékszel arra a korszakra?
JSS: A zenekart eredetileg Sammy Hagar és Michael Anthony hozta össze Neal Schonnal és Deen Castronovóval Planet Us néven, ami a Chickenfoot egyfajta korai inkarnációja volt. 4-5 dalig jutottak el, majd Sammy és Michael hirtelen visszament a Van Halenbe. Nealnek ezzel szemben rengeteg olyan ötlet volt a tarsolyában, amivel mindenképpen kezdeni akart valamit, ezért eltökélte, hogy újjászervezi a csapatot. Érdekes volt, ahogy Neal rám talált: egy ausztrál oldalon, a melodicrock.com-on olvasott rólam, az agyondícsért énekesről, akiről azelőtt sosem hallott. Megkérdezte a webzine szerkesztőjét, Andrew McNeice barátomat, hogy “ez a srác tényleg annyira jó?” Erre Andrew a legdörzsöltebb használtautó-kereskedő stílusában adott el Nealnek, miszerint “Sotóval dolgozni a legjobb dolog, ami történhet veled az életben.” (nevet) Mindenesetre Neal elhitte és felhívott. Természetesen érdekelt az ajánlata, mivel egész életemben óriási Journey-rajongó voltam, de egyébként is minden csillag együtt állt ahhoz, hogy ebből valami jó süljön ki. Eleve egy olyan kiadónál jött ki a lemez, amit a Journey legnagyobb albuma után neveztek el, a közösen írt Coming Home dal pedig Journey-bb volt a Journeynél is. Persze a legjobb Steve Perry-manírokat használtam fel hozzá és jól emlékszem, hogy Neal azt mondta rá, “Steve Perry összeszarná magát, ha ezt hallaná!” (nevet) Amikor feldobtam, hogy az új albumra is feltenném, magával hozta a kérdést, hogy mégis kivel énekeljem? Nyilvánvalóan Steve Perry nem volt opció, pedig életem legnagyobb álma, hogy egyszer énekeljek vele. A kiadónál viszont azt mondták, hogy ha már Perry-s hangban gondolkozom, akkor legyen Deen Castronovo, aki ugye saját jogán részese a Journey-történelemnek és végül csodálatos teljesítményt nyújtott.
Érdekes Russell Allent az Eyes Callin’ All Girls AOR-dalában hallani, hiszen őt inkább keménykötésű metálénekesként szoktuk meg…
JSS: Így igaz, és ez a dolog is a Trans-Siberian Orchestrához vezethető vissza. Ahogy sokan tudják, a TSO karácsonyi tematikájú turnéira akkora az igény Amerikában november-december folyamán, hogy hosszú évek óta két különböző összeállítású zenekarnak kell turnézia egyszerre, az egyiknek a keleti, a másiknak pedig a nyugati parti állomásokat kell bejárnia. Russell az East Coast Band tagja, míg én a West Coast Bandben énekelek, viszont ugyanazt a karaktert visszük mindketten az előadások alkalmával. Ez a szerep alapvetően kívül esik a komfortzónámon, és így van ezzel Russell is, viszont pontosan emiatt tűnt fel, hogy mennyire jól tud idomulni különböző stílusú zenékhez a hangjával. Tulajdonképpen Russell sokoldalúságát akartam megmutatni ezzel a kollaborációval, hogy ne kizárólag a Symphony X és az Adrenaline Mob ugorjon be az embereknek, ha meghallják a nevét.
Az albumot az Again 2 B Found című Talisman-szerzemény zárja, ebben Mats Levén a partnered. Mit gondolsz róla?
JSS: Mindig nagy rajongója voltam a hangjának, senkihez sem hasonlítható, ahogy énekel. Annyira egyedi a stílusa, hogy nem is igazán tudom megmondani, honnan eredhet. Mindenképpen svéd énekest akartam ehhez a dalhoz, mivel egy svéd zenekar műve, Mats és köztem pedig számos kapcsolódási pont található: Yngwie éppúgy, mint a TSO és Marcel Jacob. Tudtam, hogy Mats képes lesz egyfajta csavart vinni a dalba, ami által nem lesz annyira nyilvánvaló, mintha valaki más a fiatalabb énemet próbálná megidézni.
Utoljára még egy kérdés a Talismannak kapcsolatban: a ‘90-es évek második felében előbb Human Clay-re, majd Humanimal-re változtattátok a nevet. Mi volt ennek az oka?
JSS: Nos, úgy látom, kénytelen vagyok egy rövid történelem órát adni neked: egyik esetben sem volt szó névváltoztatásról, a három projekt teljes mértékben elkülönült egymástól. Mindössze azért tűnhetett összefüggőnek a sztori, mert mindhárom esetében Marcel és jómagam álltunk a középpontban. A Humanimal-lel kezdeném, ami eredendően Pontus Norgren gitáros projektjeként született meg. Pontus a Truth című Talisman-albumon zenélt velünk, majd szerződést kötött egy kiadóval egy szólólemezre és egy zenekari albumra. A kiadója vetette fel, hogy csinálhatna egy olyan egyszeri projektlemezt, mint amilyen a Glenn Hughes, Ray Gillen és John Wetton részvételével készült Phenomena volt a ‘80-as években. Pontus örömmel készített volna valami hasonlót, így Marcellel és Tomas Broman dobossal nekiláttak a dalok megírásának. A Phenomenához hasonlóan több énekes bevonását tervezte, én 2-3 dalban kaptam volna szerepet, de az első felvételek után úgy döntött, hogy énekeljem fel én az egész lemezt. Emiatt, illetve azért, mert egy korábbi Talisman-album után nevezte el a lemezt, mindenki azt hitte, hogy maga a Talisman éledt újjá a sokatmondó álnév alatt, de mi sem állt távolabb a valóságtól. Ettől persze egy kiváló albumról beszélünk, amit sajnos a kiadó elbénázott és ezért nem jutott el a megfelelő helyekre.
Ami a Human Clayt illeti, a ‘90-es évek közepén nem voltunk biztosak benne, hogy a Life album után is van értelme továbbvinni a Talismant, viszont maradt rengeteg félkész dalunk, amiket még Marcel írt, de felhasználásra sosem kerültek, mert nem éreztük elég erősnek őket a Talismanhoz. Úgy döntöttünk, hogy befejezzük ezeket az ötleteket, és megjelentetjük Human Clay név alatt. Habár a Talismant nem reprezentálták kellően, a Marcel és köztem lévő partnerséget viszont annál inkább, ezért adtuk ki őket abban a formában. Tehát ez is egy különálló történet volt, egy oldalhajtás, ami semmilyen formában nem kapcsolódott a másik két formációhoz.
Léteznek valamelyik fiókban kiadatlan Talisman-dalok?
JSS: Bárcsak léteznének és most már azt is mondom, hogy bárcsak ne adtuk volna ki a Human Clay albumait, mert akkor lenne lehetőség további Talisman-lemezeket készíteni az ő basszusgitár-sávjaival, ami által elpusztíthatatlanná tehetnénk a Talismant. A szomorú igazság azonban az, hogy Marcel idő előtti halála mindent keresztülhúzott. Semmi nem maradt utánunk és ezt nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom…
www.facebook.com/JeffScottSoto
Írta: Danev György
Fotók: Lexie Boezeman Cataldo
(forrás és képek: Music Media Magazin)
