A huszadik század első évtizedében alapított jogvédő hivatal igazából a rendszerváltozás után vált a hazai szerzői jogok valódi letéteményesévé, amely a névváltoztatásban is megmutatkozott. Idén, az elkövetkező két esztendőre Németh Alajos Lojzi személyében megválasztották az Artisjus Jogvédő Iroda és Egyesület tizenötödik elnökét, akivel főként a szervezet működéséről, céljairól beszélgettünk, de szó esett a zenész első, valamint most készülő önálló albumáról is.

Meglepett, hogy téged választottak az Artisjus elnökének?

Hadd kezdjem az előzményekkel: körülbelül tíz éve készülünk arra, hogy megváltoztassuk az Artisjus egész arculatát. Az intézmény vezetősége megfontolta javaslatainkat, amelyeket a Szerzői Véleményező Bizottságban (SzVB) fogalmaztunk meg – amelynek tagja voltam-, majd azokat kidolgozva, határozati javaslat formájában a küldöttgyűlés elé terjesztette.    

A küldöttgyűlés előbb vezetőségi tagnak, a vezetőség pedig elnöknek választott. Madarász Ivánt váltottam, s ezzel a komolyzene után a könnyűzene vette át stafétabotot. A működési szabályzat két éves periódust ír elő műfajonként, ezzel szemben Iván hat évig vezette elnökként az egyesületet. Hatalmas tudású, nagyszerű emberről beszélek; az általa elért színvonal megtartását célként tűztem magam elé, ami a kétezer-kettőszáz fős tagságot és huszonháromezer (!) megbízót tekintve nem egyszerű feladat.  

A kérdésedre válaszolva: nem, nem lepett meg, hogy megválasztottak. Korábban Ivánnal és a komolyzenészekkel – akik egyébként a könnyűzenészekkel együtt teljes mellszélességgel kiálltak mellettem – beszéltünk is arról, ha úgy alakul, elvállalom a tisztséget.

Hogyan működik pontosan a szervezet?

A szocializmusban még Artisjus Szerzői Jogvédő Hivatalként funkcionált, majd nagyjából a rendszerváltozást követően igen elegáns intézmény lett belőle. Petrovics Emil irányítása alatt a neve is megváltozott: Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesület és Iroda. Innen is köszönjük neki!

Patinás cégről beszélünk, többek között olyan komoly megbízókkal és klasszikuszenész-társakkal, mint az előbb említett Madarász Iván, Hollós Máté vagy Tihanyi László. Ugyanakkor a könnyűzenészek közül is szinte mindenki a tagja volt, vagy épp tagja ma is az egyesületnek.   

Mi az Artisjus célja?  Ehhez tudni kell, hogy a franciák már a tizennyolcadik század közepétől gyakorolták a jogvédelmet, amíg nálunk, Magyarországon ugyanez 1907-től létezik. Huszka Jenő elnökségével ekkor alakult a mai egyesület elődje, s kisebb-nagyobb változtatásokkal azóta is él. Hogy miért is volt szükség jogvédelemre, azt egy példával illusztrálnám: a nagymester Johann Sebastian Bach halála után özvegye a drezdai városi tanács által rövid ideig kegydíjban részesült, majd – miután a jogdíj még nem létezett – koldusbotra jutott.

„Ugyanis az óriási Bach-életművet a meglévő kották alapján bárki szabadon felhasználhatta, és számtalan koncerten fel is használta. Az előadó a produkcióért megkapja a megérdemelt tiszteletdíját, ám arra kevesen gondolnak, ha a szerző nem alkotna, nem lenne mit előadni.”

Pontosan a produktum védelmére vezették be a szerzői jogdíj rendszerét, amelyet Magyarországon az Artisjus képvisel. Az intézmény feladata a szerzői jogdíjak behajtása. Ezeket elsősorban a koncertek, a megjelent hanglemezek után kell megfizetni, emellett olyan területeken is, ahol akár élő-, vendéglátó-, vagy gépzenét szolgáltatnak.

Bródy János és Victor Máté után te vagy az intézmény harmadik elnöke, aki az úgynevezett könnyűzenei szcénából érkezett. Van ennek jelentősége az érdekérvényesítés szempontjából?

Szerintem nincs. Ne feledjük, az Artisjus nem a szerzőt, hanem a dalt védi. A szerző feladata olyan produktum létrehozása, amely eladható. Tehát játssza a rádió, a televízió, elhangzik a koncerten. A jogvédő mindezt összesíti, majd jogdíj formájában eljuttatja a szerzőhöz. Ha a bármely műfajhoz tartozó szerző, aki úgy gondolja, ő írta a legjobb dalt, mégsem tudja elhelyezni a médiában vagy koncerteken, ott már hézag van, amely menedzselési probléma. Ezt a hézagot be kell tölteni. Dolgozni kell vele, hogy a mű megjelenjen a koncerteken és a médiumokban, különben az Artisjus nem tud fizetni.

Történtek visszaélések is ezen a területen. Megjelentek bizonyos kiadványok, amelyek „szobán belül” maradtak: semmilyen médiumban nem tudtak róluk, ám a fennálló szabályok szerint mégis meg kellett fizetni a hangzóanyag utáni ráosztást. Rájöttünk arra, hogy ha valaki otthon, magának, öncélúan gyártogatja a CD lemezeket, az csalás, hiszen jogtalanul kap ráosztást. Az ilyen és hasonló visszaéléseket az évek során megszüntettük. Nincsen más dolgom tehát, mint a könnyűzenei elnökség regnálása alatt a vezetőséggel és az SzVB-vel elért eredményeket életben tartani.

Sokan nehezményezik, s ezért éles szakmai vitákat váltott ki, hogy a jogvédő az eladott üres kép-, hang- illetve digitális adathordozók után is beszedi a jogdíjakat, amelyek – jelentős növekedést generálva – beépülnek a termékek árába.

Ez nem jogdíj, hanem kompenzáció.

„Éppen a magáncélú másolások miatt keletkező jogdíjkiesés miatt volt szükség ennek bevezetésére. Aztán az idők során a kompenzáció teljes bevételének hetven százalékát kötelezően a Nemzeti Kulturális Alapba irányították.”

Emellett az Artisjusnak van saját támogatáspolitikája, melyet rászorultsági alapon, valamint nyugdíjtámogatás formájában fizet a tagoknak.

Soknak tartják egyesek a koncertek jegyeladását terhelő kilenc százalékos jogdíj-tételt is, amelyet ugyancsak az Artisjus ró ki a szervezőre.  

Ha megnézünk egy Papp László Sportarénában rendezett koncertet, amely százmilliós nagyságrendű, ahhoz képest elenyésző az Artisjus kilenc százalékos levonása. Ráadásul az ilyen módon befizetett összeg sem vész el, hanem ahhoz a szerzőhöz kerül vissza, akinek a művei ott elhangzanak. Voltaképpen a szerző dalai miatt jön be a közönség a koncertre… A szervező kötelessége, hogy a játszott dalok szerzőkkel feltüntetett listáját műbejelentőn eljutassa az egyesületnek. Ami a kisebb klubokat illeti, az arányokat tekintve ott sem rosszabb a helyzet. Legyen összességében – mondjuk – százezer forint a jegybevétel, abból mindössze kilencezer forint jogdíjat kell befizetni.

Beszéltünk az Artisjus Jogvédő Egyesület és Irodáról, mint szervezetről, ugyanakkor létezik egy Artisjus Zenei Alapítvány is, amely előkészítő bizottságának te is a tagja voltál. Ez utóbbi milyen céllal jött létre?

Elméletileg két, egymástól független szervezetről beszélünk, ám ez utóbbi az egyesület köldökzsinórján lóg.  Az alapítvány 1991-ben jött létre a kultúra támogatására. Oly módon, hogy az Artisjus a küldöttgyűlés szavazataival megválasztotta a kuratórium tagságát, amely az alapítvány döntéshozója. A kuratórium elnöke jelenleg Lakatos György neves komolyzenész, tagjai között a klasszikus és a könnyűzenei műfaj képviselői egyaránt megtalálhatók. Az alapítvány előkészítő bizottsága tesz javaslatot arra – amiről már beszéltünk –, hogy pályázati úton, rászorultsági, illetve nyugdíjtámogatás alapon kinek, milyen mértékű támogatást nyújtson. A kuratórium pedig dönt arról, hogy elfogadja, vagy sem.

Több ok miatt is lemondtam ebbéli tagságomról: azon túl, hogy az Artisjus elnökévé választottak, elindítottunk egy fiatalítási folyamatot, akik majd átveszik a feladatkörünket. Két és fél ciklust végigcsináltam, szép emlékek maradtak utána. Jó volt segíteni fiatalokon, időseken egyaránt.

Személyedet a Bikinivel azonosítják, ettől függetlenül megmutattad magad a Sóhajok lépcsőháza címmel megjelent első szólóalbumodon is. Hét esztendő múltán felvetődött a második önálló nagylemez gondolata. Hol tartasz a munkálatokban?

A Bikini az évi ötven-hatvan koncertjével szépen megy, hála a közönségnek! Ami az első nagylemezemet illeti: a Sóhajok lépcsőháza tisztelgés Erdély előtt, amely egészen 1980-ig nyúlik vissza, amikor a Dinamittal és Szűcs Judittal léptünk fel ott.

„Kilépve a koncertteremből arra lettem figyelmes, hogy az erdélyi magyarok a hóesésben ráfeküdtek az autómra, eközben több tucat ember kiabálta, hogy „magyarok, ne menjetek haza!” Ez a fájdalommal teli mondat valósággal szíven szúrt, azóta sem tudom elfeledni.”

Belém fészkelte magát a gondolat, hogy addig érezték magukat biztonságban, amíg mi ott vagyunk. Amikor 1989-ben, Romániában kitört a forradalom, elsőként jelentkeztem egy erdélyi koncert ötletével. 1990 februárjában, Temesvári vasárnap címmel meg is csináltuk egy hétvégén.  A koncert végén odajött hozzám egy aradi újságírónő, és azt mondta „már két hónapja kiáltottuk ki a szabadságot, de ma éreztem először szabadnak magam”. Egy lány elejétől fogva végigzokogta a koncertet, Márkus József szövegírónk kérdésére, hogy miért fakadt sírva, azt felelte: „azért, mert azt gondoltam, soha nem fogok megélni ilyet”. Tíz évvel ezelőtt székely lányt vettem feleségül. E két élmény hatására jött az első szólólemez gondolata, amely szerintem nagyon jól sikerült. Keresztes Ildikó – aki maga is Erdély szülötte – adja a gerincét, a férfiénekes pedig Sipos Péter az Irigy Hónaljmirigyből, valamint Nagy Feró. Most is feszíti a szívemet egy érzés: a második albumot Trianonról szeretném megírni, ehhez nem elég egyetlen háromperces dal. Itt egy nemzet sorsát kell megfogalmazni, amely nem lesz egyszerű. Még az sem biztos, hogy nagylemezt szeretnék, musicalben, esetleg filmben is gondolkodom.

(forrás és képek: Rockinform)