Presser Gábor Dalok régről és nemrégről című koncertjeit a világjárvány előtt hirdették meg, először 2020 tavaszára, majd onnan tolták át ‘21-re, végül pedig most kerültek megrendezésre. 2022. március 12-én délután a koncertsorozat 2022-es kiadásának első előadásán vehettem részt, ami hivatalosan főpróba volt. Ez volt az az előadás, amelyet tavaly decemberben hirdettek csak meg, azaz erre a későn eszmélők vásároltak jegyeket. A másik három előadásra a jegyek már több mint két éve elkeltek.
Fél négy után valamivel a széksorok között némi zaj és mozgás támadt, hiába ült már mindenki a helyén. A muzsikusok ugyanis két oldalról, a közönségbejáratok felől léptek be a térbe, és így vonultak fel a színpadra. Kivéve Pici bácsit, ő a függöny mögül bújt elő a megfelelő pillanatban, és így ült be a zongora mögé. A nyitó szám egy viszonylag hosszú, instrumentális egyveleg volt, amely több Presser-szerzeményből lett megkomponálva.
Hogy mégis milyen zenekarral álltunk (ültünk) szemben? Pici bácsi végig csak zongorázott, a szintetizátor és az orgona szólama Kovács Péter Kovax-ra maradt, aki mind vokálban, mind billentyűs játékban tökéletesen egészíti ki a főszereplőt. A zenekarhoz ezúttal Holló Aurél, az Amadinda Ütősegyüttes zseniális marimbása is csatlakozott, akinek köszönhetően a hangzás egészen egyedi és különleges volt. Ekkora felszereléssel egy ilyen koncerten ritkán látunk ütőhangszerest. Ráadásul nem is ő volt az egyetlen, ugyanis rajta kívül egy hagyományos “perkás” is helyet kapott a zenekarban, FODO, azaz Födő Sándor személyében. Bár már így is jóval több az ütős, mint egy átlagos koncerten, azért dobos is tartozott a produkcióhoz, a fiatal tehetség, Gerendás Dani személyében. A ritmusszekció oszlopos tagja volt még Papesch Péter “Stallone” basszusgitáros, aki a Presser-produkciók mellett a 2000-es évek LGT-koncertjein is állandó közreműködő volt. A gitáros posztján is egy régi ismerőst köszönthettünk, Sipeki Zoltán, örökös Zorán-gitáros személyében. A Zorán-zenekart képviselte a vokált biztosító két nagyszerű énekesnő is, Péter Barbara és Kabelács Rita. A fúvós szekció a koncert ezen szakaszában két kiváló úriemberből állt: ők nem mások, mint Csányi István szaxofonos (és vokalista), valamint Kiss Árpád György trombitás. Mellettük állt a koncertre összeállt zenekar meglepetés tagja, a Csík zenekarból ismert Szabó Attila, aki hegedűn és gitáron is játszott, illetve természetesen ő is vokálozott, amikor a helyzet megkívánta. Végül, de nem utolsó sorban a nagyszerű szájharmonikás, Szabó Tamás is hozzájárult ahhoz, hogy egy világszínvonalú produkciót láthassunk.
- blokk
A bevezető után a Kotta nélkül című LGT-dal következett, melynek kapcsán félelmetes belegondolni, hogy egy ötven éves számról beszélünk. Holló Aurél maximálisan kihasználta a marimbában rejlő lehetőségeket, ehhez Födő Sándor is csatlakozott. A gitárszólót Szabó Attila játszotta, akinek a Csík zenekar LGT-feldolgozáslemezének hangszerelőjeként nyilván hatalmas élmény lehetett ez. Azért a dal kifejezetten blues-osra vett végén, melyben a La baletta dallamai is felcsendültek, Sipeki Zoltán is gitározott egy hatalmasat, csak úgy a rend kedvéért.
Ezután az 1997-es, 424 – Mozdonyopera című, utolsó előtti LGT-lemezről ismert dal, Az Ígéret földje következett. Az eredetileg három énekessel készült dalt szinte végig egyedül énekelte Presser, viszont az eredetileg is torzított hangon elhangzó “titkos versszakot” (“És szétszélednek a zarándokok…”) ezúttal Kovax énekelte, különlegesen effektezett hangon. Emellett mindenki brillírozott a hangszerén, fantasztikus hegedűjáték az egyik Szabótól, szájharmonika a másiktól, Csányi István is hatalmasat fújt – szaxofonszólói, nagyon helyesen, nem is akarnak hasonlítani Somlóéra, teljesen egyedi dolgokat játszott a teljes koncerten – majd a végén Sipeki Zoltán őrületes gitározását hallhattuk, és az elképesztő zenélést Födő Sándor ütős játéka koronázta meg.
A hangulat már ekkor fokozhatatlannak tűnt, de ezt mégis sikerült egy pillanat alatt tovább húzni, ugyanis ekkor hívta be Pici bácsi az est első vendégénekesét, az Irie Maffiából ismert Dagadu Senát, aki elsőnek Katona Klári Mint a filmeken című dalát adta elő, egészen zseniálisan. Ebben a dalban az egyébként inkább a háttérben meghúzódó Papesch Pétertől is hallhattunk egy remek basszusgitár-szólót, és Szabó Attila is ismét „felejthetetlent hegedült”.
Ezután Sena egy másik Katona Klári-dallal fokozta a fokozhatatlant, ez volt a Miért fáj a szív? című remekmű, az egyébként is hibátlan, Titkaim című lemezről (az ember ilyenkor már óhatatlanul egy olyan koncertről fantáziál, ahol Sena a teljes lemezt előadja…). Ahogy fentebb is írtam, Pici bácsi végig “csak”zongorázott, így az orgonálás Kovaxra hárult. Ez a funkció ebben a dalban kiemelkedő szerepet kapott. Ahogy az orgona, a szájharmonika és a hegedű együtt szólalt meg, majd ehhez a végén a fúvósok is csatlakoztak, az, hogy egy kedves zenész barátom szavaival éljek, „hatalmas tanítás” volt.
Ezután Sena elhagyta a színpadot, a zenekar belekezdett egy dalba, majd némileg túlpörögve, egy mikrofonállványt lengetve beviharzott a színpadra az este – számomra – leggyengébb láncszeme, Novák Péter. A produkció, melyet Pici bácsival duett-jelleggel adtak elő, a Hány cédula egy élet? című dal volt, a Harmincéves vagyok musical-ből. Zeneileg, éneklés szempontjából hibátlan volt a produkció, de Novák túlpörgött állapota kicsit sok volt – nekem. A zenészek itt is hatalmasat alkottak, a fúvósok és a hegedű összjátéka megint csak tanítanivaló volt.
Novák ezután el… És következett az este egyik csúcspontja, A híd című remekmű, a 2006-os, T12enkettő című lemezről. Presser rendszerint alaposan hozzányúl a dalokhoz, legyen szó akár szóló-, akár LGT-szerzeményekről, és a koncertekre átdolgozza azt a stúdióváltozathoz képest. Ez így is van jól. Jelen esetben egy kivétellel állunk szemben, ez a szám alapvetően úgy hangzott el, ahogy a lemezen is hallható. Szabó Tamás szájharmonika játéka fantasztikus volt végig, Födő Sándor itt is parádés volt, akárcsak Csányi István, akinek szaxofonjátékára nehéz szavakat találni.
Ezután a koncert első szakaszának megkoronázásaként színpadra lépett Falusi Mariann, akivel a Nem adom fel című LGT-dalt adták elő, egy érdekes, lassított, ütőhangszer- és billentyű-centrikus feldolgozásban. Gerendás Dani a dobok mögül ideiglenesen áttette székhelyét Födő Sándor mellé, és közösen “perkáztak”, míg a gitárosok megpihentek kicsit. Duettről nem beszélhetünk, “Marika néni” és Pici bácsi mellett Kovax is énekelt. A végén a dal begyorsult, és az eredeti hangszerelésből jól ismert dallamok és tempó is megérkeztek a gitárokkal együtt, majd a műsor első része Csányi István speciális, elektromos fúvóshangszeren előadott szólójával, valamint közönségtapsoltatással- és énekeltetéssel zárult (“nema-nemadom fe-e-el”).
2. blokk
A színpadról ezután Pici kivételével mindenki levonult, és innentől a fények csak a színpad rendezői bal szélén álló zongorát és annak közvetlen környékét világították meg. Ahogy kicsit elcsendesedett a színpad, Presser elmesélte, hogy milyen sokat jelent számára Leonard Bernstein, és hogy mekkora zenésznek, szerzőnek, példaképnek tekinti őt. Majd felvezette, hogy most mi következik, természetesen csakis a Majd Leonard című történet lehetett az, melyben a Jóisten megérkezik New Yorkba, és megrendeli Bernsteintől a West Side Story-t. Ezt nem is nevezném dalnak, tulajdonképpen egy zongorán kísért elbeszélést hallhattunk. Pici a verzékben sokszor inkább szavalt, mint énekelt, de ez így volt rendjén, ráadásul így, hogy csak a zongora szólt, még jobban kijött, hogy még mindig mennyire fantasztikus orgánuma van ennek a csodálatos embernek.
Ezután a függönyön, melyre eddig csak fényeket vetítettek, és igazából ki sem derült, hogy álló- és mozgókép kivetítésre is alkalmas, megjelent egy 13 évvel korábbi felvétel az 1 koncertből, amelyen az Omega 2020 novemberében elhunyt basszusgitárosa, Mihály Tamás és Presser ketten adják elő az Ülök a hóban című Omega-számot. Pici nem játszott rá semmit, ő is csendben ült és velünk együtt hallgatta a felvételt.
Ezzel egy Omega-megemlékezésblokk vette kezdetét, mely sajnos több mint indokolt volt. Azok közül a zenészek közül, akikkel Presser együtt játszott az Omegában, már csak a gitáros, Molnár György van életben. Somló Tamás és Laux József 2016 nyarán távoztak, Benkő László és Mihály Tamás 2020 novemberében, Kóbor János pedig 2021 decemberében.
A megemlékezés, melyet egyfajta egyvelegként kell elképzelni, a Tízezer lépéssel vette kezdetét, ezt Presser egyedül adta elő, egészen megrendítően. Ezután a Naplemente következett, ehhez Kabelács Rita és Péter Barbara, valamint Novák Péter, Szabó Attila és Sipeki Zoltán csatlakoztak, körülállva a zongorát. Érdekes, de nyilván szándékos változtatás volt a dalszövegben, hogy a “fegyvert fog, mely oly nehéz” sor helyett azt hallhattuk, hogy “fegyvert fog, mely nem nehéz”. Ezután a Rettenetes emberek következett, itt Gerendás Dani is csatlakozott a társasághoz egy akusztikus gitárral, az énekesnők pedig megmutatták, hogy miért is érdemlik meg, hogy rájuk is így hivatkozzak, és ne pedig vokalistaként. A megemlékezés itt újra csendesebbre váltott, Pici kivételével mindenki kiment a színpadról, és váltásként Szabó Tamás és a szájharmonikája érkeztek meg. Ebben a kétszemélyes felállásban Az 1958-as boogie-woogie klubban című dal blues-os változatát adták elő. Szabó Tamás lement a színpadról, Presser egyedül, tartva ezt a blues-os stílust, eljátszotta-énekelte az Azt mondta az anyukám elejét. Közben a kivetítőn végig régi Omega-képek mentek, és így a végére egy olyan fotó jelent meg, melyen a fent nevezett öt zenész volt együtt látható, Pici pedig a Gyöngyhajú lány első pár taktusát zongorázva fejezte be a maximálisan méltó és egészen megrendítő megemlékezést.
Falusi Mariann érkezett a zongora mellé, akivel A part című dalt adták elő, mely a két művész 13 dalunk című lemezén megjelent szerzemények közül az egyetlen olyan, mely a lemezre íródott, és nem egy korábbi mű új változata. Az Omega-blokk katarzisa után talán nem ez volt a legjobb választás, de természetesen rendben volt ez a nóta is.
A tökéletes folytatás csak most jött, ugyanis visszatért a színpadra Sena, és így hárman adták elő a Valaki mondja meg-et, amire nem tudok más szót használni, minthogy ez így egy csoda volt. Itt Sena saját stílusa is jobban megmutatkozott – néha kicsit reggae-sen énekelt, de ez teljesen a helyén volt itt. A két énekesnő együtt lenyűgözőt produkált, bármeddig elhallgattuk volna őket.
A főszereplő újra egyedül maradt a színpadon zongorájával, jött a Ringasd el magad színházi változata. A háttérben olyan animáció ment, melyben a Képzelt riport lemez borítóján is látható (rossz) cipő is életre kelt, ez kifejezetten ötletes volt. A közönséget Pici bácsi megénekeltette, megtapsoltatta, ez mehetett volna jobban is, de tudjuk be a délutánnak… A műsor végén a főszereplő is lement a színpadról, ekkor a taps mellett már lábbal is dübögött a közönség, ezzel is kifejezve a produkcióval kapcsolatos elégedettségét és arra vonatkozó elégedetlenségét, hogy a művész elhagyta a színpadot. Így ért véget a koncert második szakasza.
3. blokk
Ahogy újra a teljes színpadot kivilágították, kiderült, hogy miért volt ennyire szigorúan csak a zongora és közvetlen környezete megvilágítva a középső részben, ugyanis időközben egy új világ került berendezésre a színpadon. Egyfajta utcazenés, vándormuzsikusos, cirkuszos hangulatú tér lett kialakítva, a zenekar öltözéke is ehhez illeszkedett. Picinek beraktak egy kisebb zongorát, Gerendás Daninak egy pici dobcuccot, Sipeki Zoltán egy dobrogitárral állt színpadra, Papesch Péter nagybőgővel, Szabó Attila kezébe bendzsó került, Födő Sándoréba mandolin, Kovax pedig tangóharmonikával jelent meg, a fúvóskar száma pedig megduplázódott. Az eddig fellépők, Novák Péter kivételével, mind a színpadon voltak. Sena és Falusi Mariann egy padon ültek, a zenekar másik két énekesnője pedig a nagy zongoránál foglalt helyet.
Mielőtt folytatódott volna a zenélés, Presser bácsi szólt pár szót arról, hogy milyen nehéz időkön vagyunk túl, és még milyenek jönnek (járvány, háború…), de most mindezt felejtsük el, és érezzük jól magunkat, “20 perc ökörködés következik, bosszút állunk az elmúlt két évért”.
A főhős rátért az Engem is vigyél el című dal felvezetésére, és ismertette a hozzá kapcsolódó használati utasítást, melynek lényege, hogy ha el akarnak hagyni minket, de mi nem szeretnénk, hogy elhagyjanak, akkor annak, aki épp elhagyni készül, és itt hagyna minket, elég, ha annyit mondunk, hogy “Engem is vigyél el”. Ez a dal eredetileg is ilyen utcazenés stílusban készült, így ezen nem változtattak sokat a lemezváltozathoz képest.
E dal után Pici bácsi újra szólt pár szót, és a hangulathoz méltóan tájékoztatott minket arról, hogy ez a Vándorcirkusz Zenekar, melyben mindenki a Somló Tamás Középfokú Zenebohócképző hallgatója, majd következett a Bolond szív, Falusi Mariann előadásában. Ez a szám is felkerült a 13 dalunk című lemezre, de az eredeti változat nem Marika néninek készült, hanem még sok évvel ezelőtt, Kovax szólólemezére (Szeress nagyon, 2004), amelynek, ironikus módon, szintén az volt a koncepciója, hogy Presser-közeli feldolgozásokat tartalmazott, és talán pont a Bolond szív volt rajta az egyetlen szám, ami kifejezetten erre a lemezre íródott. A hangszerelés zseniálisan lett megoldva, az alapból picit reggae-s hangulatot ez az akusztikus, sok fúvóssal megtámogatott hangzás nagyon jól adta vissza, de talán még jobb lett volna, ha Kovax kap lehetőséget rá, hogy szólóénekesként szerepeljen itt.
Ezután jött az újabb csoda! A Csak a szerelem című dal, amely eredetileg a T12enkettő lemezen jelent meg 2006-ban, és még ugyanabban az évben Zorán is lemezre vette, most női verzióra lett átültetve, Sena előadásában hallgathattuk meg, persze a szöveg is az előadó személyének megfelelően módosult, például az elején borotvált arc helyett kifestett arc szerepelt. Sena előadása továbbra is lenyűgöző volt, egyszerűen nem tudunk mást tenni, mint bízva bízni abban, hogy lesz még közös munkájuk Pici bácsival. Az lenne csak az igazi bosszúállás a világ szörnyűségein!
Mindezek után a zenekar belekezdett egy nagyon jó tempójú, jópofa zenébe, amiről a kivetítőt figyelve kiderült, hogy a Parti-Nagy Lajos Jégbüfé című verséből született dal. Novák Péter is visszatért, egy rollerrel száguldott végig a széksorok között, és így ugrott fel a színpadra, ahol egymás után mind a négy, színpadon lévő hölgyet megtáncoltatta. Eközben a pódiumon lévő összes ember énekelt, akinek szokása volt ez a koncert alatt (több mint a társaság fele). Remek volt ez így – amint az videón is látható.
Nyilvánvaló volt, hogy a vége felé kell még egy erős LGT-dal, és nem is választhattak jobban az alkotók, ugyanis az Embertelen dal került terítékre. Ezt is sokan énekelték együtt, jól állt a dalnak ez a megszólalás, beleértve a hangszeres megoldásokat is. Csányi Istvántól hatalmas szaxofonszólót kaptunk, ezt persze ezúttal is teljesen saját felfogásban oldotta meg. A Ringasd el magadhoz hasonlóan egy, az eredeti lemezborítóra épülő animációt láthattunk a kivetítőn. Az egész alapja egy klasszikus, belpesti körfolyosós bérház volt, melynek belső udvaráról egy léghajó szállt az ég felé, benne az LGT tagjai, akik a Loksi-lemez belső borítóján látható fotók formájában szerepeltek.
A koncert ezzel majdnem véget is ért, Pici bácsi név szerint, egyesével bemutatott mindenkit, majd az első visszatapsolás után természetesen a Volt egy szép napunk következett, akárcsak 2001-ben. Ez a dal egyszerűen erre való, nincs mit variálni ezen. A kivetítőn a szöveghez illő régi filmfelvételek mentek. Hogy ez mostanra lett így összevágva, vagy már megvolt, nem tudom, de tökéletes volt ez is, akárcsak maga a dal. Jöttek még további nagy meghajlások és integetések, de végül mindenki levonult a színpadról.
A szűnni nem akaró visszataps persze megtette hatását, Presser Gábor bejött jobbról, átsétált a színpadon, és kiment balra, ahogy egy rendes zenebohócipari hallgatóhoz illik. Majd persze mégis visszajött, leült a nagy zongorához, és megkérdezte, hogy: ki az, aki azzal jött ma ide, akit szeret? Ezek után nem is következhetett más, mint a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz című dal, mely az elmúlt évtizedekben lett hatalmas sláger, és ma már nem sokan tudják, hogy ezt eredetileg Kern András énekelte, és 1989-ben jelent meg a színész Ez van című lemezén. Mindenesetre, ha a közönség ezt nem is tudta, de a szöveget igen, vagy legalábbis azt a részt, hogy “oó oó ooóó oó oó, milyen jó nekeeem, hogy vaagy nekem”. Nem gondoltam volna, hogy a Kongresszusi Központ közönsége, délután ilyen szépen tud énekelni, rendesen megható volt ez egy Picit.
Így ért véget ez a felejthetetlen koncert. Bízom abban, hogy nem utoljára láthattunk ilyen produkciót. Pici bácsi, hála Istennek, jó egészségnek örvend és látszik rajta, hogy boldogan áll/ül színpadra, szóval várjuk a folytatást…
(forrás és képek: Rockinform)
