Valami végleg megváltozott a koncertlátogatási szokásainkban, vagy legalábbis a Covid hosszú időre éket vert az előadók és a közönség közé itt Magyarországon. Nem tudni, hogy a sok-sok elnapolt koncert vagy ténylegesen a járványtól való félelem szüleménye, de hihetetlen volt látni, hogy a Dream Theater fellépése előtt egy órával még csak imitt-amott lézengtek az emberek az Aréna környékén, odabent pedig nagyítóval kellett keresni a közönséget. Pedig a két előadó egyenként is bőven kiharcolta magának a sztárstátuszt, ha nem is Metallica vagy U2 szinten. Mindenesetre nagyon szurkoltam, hogy a kezdésre összejöjjön legalább annyi ember, hogy ne legyen vérciki, az amúgy is lefelezett Arénában, a magyar – és a beszélgetések alapján szlovák, lengyel és horvát rajongói – érdektelenség.
Fél 8-kor elindultak a fotósok a színpad előtti terület felé, úgyhogy én is közelítettem a kiemelt állóhely legfrekventáltabb pontjához. Oda is értem mire Devin és bandája besétált a színpadra, aztán némi üdvözlés után („Sziasztok! Nagyon örülök, hogy újra itt vagyunk! Nos, igazából a szemüvegem nélkül szart se látok, de ti csak élvezzétek a bulit!”) belecsaptak a Failure-be. Én még 1993-ban dobtam egy hátast először Hevy Devy hangjától, amikor felbukkant Steve Vai – Sex & Religion című lemezén és bár a munkásságát a Strapping Young Lad idők után már kevéssé követtem, mindig is óriási egyéniségnek és hatalmas művésznek tartottam a fickót. Ezzel, a szinte percre pontos egy órával azt is bebizonyította számomra, hogy a szó legnemesebb értelmében ember tudott maradni – özvetlen, alázatos és vicces is. Szerintem, ha két embernek kellett volna játszania, azt ugyanilyen elszántsággal tette volna, a hangja pedig semmit sem kopott az elmúlt 30 évben, sőt! Nekem a Széttörve című film főszereplője jut eszembe róla, akinek 21 személyisége van. Nos, Devinnek is legalább ennyi van, de dalonként! Zseniális, ahogy hörgésből angyali hangra vált, majd újra károgás következik, hogy aztán előkerüljenek a musicalekben megszokott hangulatok. És persze mindemellett nagyon komolyan nyomja a komplikált gitártémáit harcostársaival, akik ezen a koncerten kb. úgy néztek ki a főhős mellett, mint a dán (nem a svéd!) lakberendezési boltban kapható karácsonyi manók. A program olyan intenzív és változatos volt, hogy szinte csak perceknek tűnt a műsoruk. 12 dal fért bele az idejükbe, amelyek inkább a Mester durvább oldalát domborították ki. Csak a Deep Peace nyugtatta a kedélyeket a műsor közepe felé. A March of the Poozers és a More kettősével a végén azonban kétséget sem hagytak afelől, hogy ez egy igazi metal koncert volt.
Az átszerelési szünet elképesztően rövidsége – 15 perc! – azt hiszem Guiness rekord. Mire hozzájutottam egy perechez és némi üdcsihez, már kezdődött az – egyébként elég erőteljesen a Yes borítók világát idéző – intró, a gyönyörűen puritán színpadon. Sem kivetítők, sem pirotechnika, viszont csodás fények és még szebb filmek segítették a hangulat fokozását. Szerencsére a Dream Theater színpadra lépésére már kb. megduplázódott a nézőállomány, legalábbis a színpad előtt.
Mi mással is kezdhetett volna az Álomszínház ötösfogata, mint az új lemez első, immáron Grammy-díjas dalával a The Alien-nel.
Nos, gondolom, azt nem is nagyon kell mondanom, hogy a csapat lemezminőségben szólalt meg. A setlist elsőre nem tűnt rajongóbarátnak, de az biztos, hogy tudatosan lett felépítve. Az új lemezről négy dal hangzott el, köztük a közel félórás címadó. A mind dinamikailag, mind pedig tempójában hullámzó darab alatt volt időm picit elmélázni azon, hogy hová jutott a banda az elmúlt évtizedekben és vajon miként lehet ilyen szerényen élvezni a kilátást a – zenei – világ tetejéről. Annak idején Portnoy kilépésénél bennem is összetört valami és sokáig nem is bocsátottam meg a dolgot a bandának, hogy hagyták elmenni, de ezen a koncerten rá kellett jöjjek, hogy ez a csapat valóban úgy működik, mint egy színház, az összes jó és rossz oldalával együtt. Vannak itt sztárok (Petrucci, Rudess), akik képességük legjavát adják, de sosem élnek vissza a tudásukkal és nem bonyolódnak felesleges szólózgatásba. Van itt egy láthatatlan mindenes/ügyelő (Myung), akinek a játékát, ha nézem, folyamatosan fáj a csuklóízületem. Van itt egy mindenre kapható bohóc (Mangini) és egy kiöregedett „díva” (Labrie). Így öten működtetik a színházat, meg persze a több tucat láthatatlan segítő, akik munkája szintén vérprofi, hiszen a koncert alatt egyetlen technikai malőr sem zavart bele az élménybe. És, hogy nincsenek improvizációk a műsorban? Nos, a Hamlet sem engedi meg, hogy bármilyen változtatást eszközöljenek a szövegben. Ezek a dalok mind-mind klasszikusok. Bizony jólesett hallani a 6.00 régies modernségét, az Endless Sacrifice drámai hullámzását vagy az About to Crash és a The Ministry of Lost Souls eddig koncerten méltatlanul keveset játszott hangjait. És aztán ott volt még zárásként a The Count of Tuscany, amely csillogó ékszerként emelkedett ki a műsorból.
A csapat minden dalt olyan lazasággal vezetett elő, mintha egy maratoni futót arra kérnénk, szaladjon le tejért a sarki fűszeresbe. Az Invisible Monster már most klasszikus, akár csak a Yes világát megidéző Awaken the Master. Utóbbiban Petrucci 8 húros gitárja éppen úgy „röfögött”, mint a lemezen. Rudess – aki az Insta videói alapján egyre inkább beleássa magát a gitározás rejtelmeibe is – előszeretettel használta a keytar-ját és persze nem mondott le a saját fejlesztésű IOS appjairól sem, amelyeknek hangzásvilága valóban varázslatos. Labrie javára leginkább azt írhatjuk, hogy mindig csak éppen annyit tartózkodott a színpadon, amennyit feltétlenül muszáj volt. Érezhetően feleslegesnek érzi, hogy valamiféle dickinsonos bohóckodást vigyen véghez, miközben a zsűri úgyis a másik négy zenész játékának titkait szeretné ellesni. A biciklisszemüveges nagymamára hajazó Mangini természetesen hozta a profi és zseniálisan fifikás alapot Myung-gal, erre most sem lehetett semmilyen panaszunk. A koncert végén – a ráadás után – a közönség még megpróbálta maradásra bírni a bandát, pedig a road-ok már láthatóan szedték szét a színpadot. Ez is azt mutatja, hogy az Álomszínház még mindig sokaknak friss levegő a mai zenei forgatagban.
Összegzésképpen, a Dream Theater mára band-ből brand lett és Petrucci apostoli kinézete, valamint csodás signature gitárjai, Rudess NASA-tól kölcsönvett, forgó, billegő „vezérlőpultja” és az azon található kütyüi, Myung Pókember gyorsaságát megszégyenítő basszusfutamai, Mangini keresztütései és Labrie, hol szimpatikus, hol inkább sajnálatra méltó kínlódása, hogy valamennyire hozza a lemezes énektémákat; egytől-egyig a Dream Theatre brand részei. Egy biztos, ez az előadás nem hagyott kétséget afelől, hogy ezzel a tudással és hozzáállással még sokáig ott lehetnek a világ tetején, tegyük hozzá: megérdemelten!
Írta: Soós Gábor | 2022 máj 17, |
(forrás és képek: Rockinform)
