Ma este 7 órakor különleges zenei csemegében lesz részük azoknak, akik tiszteletüket teszik Győrben a Richter János Hangverseny- és Konferenciateremben: Stewart Copeland, a The Police legendás dobosa a Győri Filharmonikus Zenekarral közösen adja elő egykori zenekara leghíresebb dalait. Az esemény kapcsán a művész exkluzív interjút adott lapunknak, ami teljes terjedelmében a Music Media magazin következő nyomtatott számában lesz olvasható, de az eseményre való tekintettel, mintegy kedvcsinálónak közzétesszük az alábbi részletet:

Néhány nap múlva különleges koncertet adsz Győrben, a Győri Filharmonikus Zenekar társaságában. Milyen érzés komolyzenészekkel dolgozni?

Stewart Copeland: A klasszikus zenészek homlokegyenest más módon tekintenek a muzsikálásra, mint azok, akik könnyűzenét játszanak, de végül is mindannyian egy nyelvet beszélünk, szóval megértjük egymást. Az én olvasatomban kétféle zenész létezik, hozzáállást tekintve pedig komoly szakadék tátong közöttük: az egyik csoportot a hallás után zenélők, így például a rockzenészek alkotják, akik kizárólag a fülükre hagyatkozva, legtöbbször becsukott szemmel kapcsolódnak az adott darabhoz. Számukra a megírt dal nincs feltétlenül kőbe vésve, csupán kiindulópontot jelent az élő előadás keretei között megengedett improvizációhoz. A részleteket és a zenélés szabályait saját maguknak határozzák meg. Ezzel szemben ott vannak a vizuális típusok, akik a szemükkel tájékozódnak. Ők a komolyzenészek. Természetesen ők is használják a fülüket, de elsősorban a látásuk segítségével megszerzett információ szerint teszik a dolgukat, azt játsszák, ami az előttük lévő kottában le van írva. És ez nagy előny számukra, mert így képesek zökkenőmentesen együttműködni nyolcvan másik emberrel, férfiakkal és nőkkel, öregekkel és fiatalokkal. Hogy milyen habitussal bírnak, nem elsődleges, mert mindannyian ugyanabból a kottából játszanak, ugyanannál az ütemnél tartanak, ugyanúgy értelmezik a leírt nüanszokat, és ettől alkotnak olyan lenyűgöző egységet. Más az indíttatásuk, mint a rockzenészeknek, kevésbé individualisták, szóval igazán össze sem lehet hasonlítani a két világot, annyira különböznek. Persze ettől még egyik sem kevésbé értékes a másiknál. Én magam ugyanúgy tudok lelkesedni, ha önfeledten jammelhetek a rocker haverjaimmal, mint amikor egy nagyzenekarral játszhatok egy hangversenyteremben, ahol mindenki a kottának engedelmeskedik. Érdekes viszont, hogy a filharmonikusokkal való játék is hasonló szabadságot ad, mint a rockzenélés: ennek az az oka, hogy az általam készített partitúrák ismeretében előre tisztában vagyok mindennel, ami történhet előadás közben. Mivel nem érhet meglepetés, a műben betöltött szerepem meghatározása és a játékterem kialakítása is magától értetődően szuverén. 

Nagyobb odafigyelést igényel részedről, ha ennyi klasszikus zenésszel játszol egy színpadon?

Stewart: Nézd, sokkal aprólékosabb formában közelítünk ilyenkor a zenéhez. Kicsit jobban koncentrálok ilyen esetben, mint amikor rockzenét játszom, de magamból mindig ugyanazt adom, mert érzelmileg egyformán elkötelezett vagyok mindkét műfaj irányába. 

A Police katalógusának nagyzenekarra történő átírása ambiciózus vállalkozás volt részedről. Hogyan zajlott a dolog és egyáltalán mi adta az ötletet?

Stewart: Nos, először jól elbasztam az egészet, aztán nekiálltam helyrehozni mindent… (nevet) Az elképzelés akkor kezdett formálódni, amikor valaki azt javasolta, hogy készítsek filmet abból a nyersanyagból, amit a Police turnéin rögzítettem a saját kamerámmal. Sosem gondoltam volna, hogy harminc évvel később fogom leporolni azokat a tekercseket és még a független filmesek mekkájának számító Sundance Filmfesztiválra is eljutok velük, de pontosan ez történt. Hosszú a sztori, a lényeg az, hogy ehhez szükségem volt a régi dalainkra, amiket persze darabokra szedtem, majd újra összeraktam a filmzenéhez. Előtte több mint húsz évig alktívan komponáltam zenét mozifilmekhez, tehát mondhatni, hogy volt benne gyakorlatom. A filmzene egyébként érdekes műfaj: mindig úgy voltam vele, hogy az ilyesmi akkor jó, ha a hang a képi világ rabszolgája, a zenének ugyanis alázatosan ki kell szolgálnia a vásznon látottakat. Ennek szellemében készítettem a Police-dokuhoz a filmzeneanyagot és ahogy szó szerint elkezdtem az ollót csattogtatva vágni a szalagokat - persze a Pro Tools is segített -, egyből elfogott az ismerős bizsergő érzés: az orgia elkezdődött! (nevet) Újfent tudatosult bennem, hogy mennyire imádom ezt csinálni, ahogy különböző szempontok szerint bonthatom alkotóelemeire, majd keverhetem újra a régi dalainkat. Viszont nem kizárólag az eredeti stúdiófelvételekből dolgoztam, hanem előszedtem mindenféle koncertfelvételt, ritka jam sessiont, sőt, néhány bizarr és korábban sosem hallott vokális megoldást is Stingtől. A kimenetele egy teljesen egyedi és őrült rock-soundtrack lett, ami kizárólag hármunkat láttat, Stinget, Andy Summerst és jómagamat, mégis egy nagyobb volumenű monstrum kerekedett belőle. Mindezt azért mondtam el, mert a nagyzenekarra történő átiratokkal gyakorlatilag ugyanezt az utat jártam be - persze teljesen más irányból. Nem csupán új köntösbe öltöztettem a szerzeményeket, hanem részekre bontottam, majd strukturális módosításokat is végrehajtva építettem újjá őket.

Nem lehetett kis munka…

Stewart: Már ha egyáltalán annak lehet nevezni… Tudod, ez olyasfajta foglalatosság, amiért örömmel kelek ki minden reggel az ágyból!

Volt olyan régi dal, amit nagyon meg akartál csinálni, de ennek ellenére sehogy sem állt össze nagyzenekari formában?

Stewart: Az egyetlen téma, ami rám hozta a frászt, pont a Every Breath You Take volt. Míg egy olyan dal, mint a Message In A Bottle szinte magától készült el, mert eredendően olyan a felépítése, hogy szerkezetileg semmi változást nem igényelt és kizárólag hangszerelni kellett, addig az Every Breath You Take komoly fejtörést okozott. Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele, ezért odaadtam a karmesternek, Eímear Noone-nak, aki Győrben is vezényelni fog. Noha húsz éven át komponáltam filmzenéket, Eímearhoz képest mégis kezdőnek számítok ezen a téren, ő ugyanis egész életében ezt csinálta. Így aztán pontosan tudta, mit kell tennie a dallal, az eredmény pedig minden előzetes várakozásomat felülmúlta!

A dobolást óriási erőbedobással űzöd. Akkor is ugyanolyan energiákat mozgósítasz, amikor egy nagyzenekar vesz körül?

Stewart: Az energia és az intenzitás ugyanaz maradt, a hangerő viszont a negyede annak, mint amivel régen játszottam, és ehhez igyekszem tartani magam akkor is, ha egy rockbandával játszom. Pár hete felléptem a Foo Fighters vendégeként Londonban és ott is ugyanezt a jócskán leredukált hangerőt preferáltam. Mielőtt megkérdeznéd, működött a dolog, és a feje sem fájdult meg senkinek. Eleve a mai dobok sokkal hatásosabban szólnak, mint a régiek, a hangtechnika is fejlettebb, de az is lényeges, hogy sok évtizednyi dobolást követően az embernek alaposan kiszélesedik az eszköztára. Az elmúlt éveket azzal töltöttem, hogy elszakadjak a kihajtott erősítőkkel való versengésre kalibrált játékmódomtól és kidolgozzam azt a finomabb akusztikus közeghez szükséges technikát, ami rockzenei kontextusban szintúgy érvényesül. Gondolj csak bele: miközben a filharmonikusokkal zenélek, nem árt, ha hallom a tőlem hat méterre álló hegedűs szólista hölgyet, akinek alig nagyobb a hangszere, mint a két tenyerem. Ezzel a technikával képes vagyok őt kísérni anélkül, hogy lesöpörném a színpadról. És hiszed vagy sem, ehhez sokkal kimunkáltabb technika és finesz szükséges, mint amikor a lelket is kiveri az ember a cuccból. 

A műsor alapvetően a Police sikerszámaira épül, egyetlen kakukktojás viszont található benne…

Stewart: A The Equalizer tévésorozat főcímdala ez, amit azért illesztettem a műsorba, hogy én is vezényelhessek egy darabot. Vezényelni ugyanis óriási élvezet!

(Folytatjuk.)
Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)