Halálának negyvenedik évfordulójára kilencvenöt perces mozi készült a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek emblematikus alakjáról, aki gitárkirályként vonult be a magyar zene történelmébe. Életútja egybeforrt a hazánkban akkoriban honos kultúrpolitika teremtette körülményekkel, a hírhedt három T-ből Radics Bélának a tűrés jutott. Akit nem csupán a rendszer tett tönkre, érvényesülésének gátja saját kompromisszumképtelensége is volt. A megátkozott ember című zenés életrajzi film RB Kapitányhoz méltó megemlékezés. A film bemutatóján jártunk.
„Járom az utam, macskaköves úton…” Ki ne emlékeznék az idősebb korosztályból a szirupos slágerre, amely ellen ifjú titánokként lázadtunk, és amely ellen megfogant, majd helyet követelt magának a vasfüggöny mögé Nyugatról beszivárgó új zene, a beat.
Mindazonáltal az említett melódia instrumentális-gitáros változata aláfestésként nem tűnik disszonánsnak a film kezdetekor. Néhány képkockával később sem, amikor a tizenéves kisfiú kezei alatt megszólaló gitáron csendül fel a dallam élete első színpadi szereplésén. A magyar Tripoliszban született, majd gitárkirályként trónra emelt, ízig-vérig külvárosi vagány ezzel az örökzölddel üzeni országnak-világnak (ez utóbbit, csak a rend kedvéért tettük hozzá, hiszen a vasfüggönyön túl nem is tudtak Radics Béla létezéséről): megmaradtam annak, amit a Sors rám osztott: angyalföldi munkásszülők gyermekének, akiért hiába rajonganak tízezrek, hiába festik a falra, hogy „Béla a király”; nekem a Gyöngyösi utcai szoba-konyhából is csupán az utóbbi jutott.
Negyven esztendővel Radics Béla halála után mind a mai napig felmerül a kérdés: ki volt ez az ember, ez a loboncos hajú, bajszos, farmeros, virágmintás inges srác? Hippi, aki kezében bordó gitárjával valósággal megbabonázza közönségét? Többen többféleképpen keresték a választ az elmúlt négy évtizedben: elsőként Ómolnár Miklós a Pengék és halak című rendhagyó riportkötetében, majd Zoltán János és Tóth Tamás Béla Csodálatos utazás című közös művükben, de interjúkönyvében Bálint Csaba (aki egyébként Szentesi Zöldi Lászlóval karöltve írta a Megátkozott ember mozi forgatókönyvét) is feltérképezte Radics beatkorszakbeli működését.
Mint a vetítés előtti beszélgetésen az ötletadó Szentesi Zöldi László elmondta, a három évig készülő, eredetileg hatvan oldalas forgatókönyv a végére – a költségvetés szűkösségének okán – jócskán megcsappant. A rockzenében nagyon is otthonosan mozgó újságíró alaposan kivesézte Radics személyiségét, akit az egykori sztárfutballista Törőcsik Andráshoz hasonlított. Mindkét szebb reményekre jogosító életút valahol megbicsaklott és alkoholizmusba fulladt.
Radics Bélát nem vonhatjuk ki az akkori szocialista társadalmi berendezkedés, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek kultúrpolitikájából. Életútját, boldogulását, az akkori környezetben kell és szabad vizsgálni. Noha előtte már mások is interpretálták Jimi Hendrix vagy a Cream korszakalkotó zenéjét, de azzal az alázattal, hitelességgel, elementáris erővel senki sem nyúlt a dalokhoz, ahogyan ő. Mint a filmben is elhangzik, pusztán színpadi megjelenése, egy-egy kézmozdulata is elég, hogy felforrósítsa maga körül a levegőt. Egyéniségéből fakadóan, kitartó keménymagból álló, ám a későbbiekben egyre fogyatkozó közönsége túlzott alkoholfogyasztását, illetve annak színpadi következményeit is megbocsátotta Radics Bélának. Aki mellett – ahogy Szentesi Zöldi László fogalmazott – elment az idő. Radicsot nem csupán a rendszer tette tönkre, hiszen két kislemeztől eltekintve stúdiólehetőséget nem kapott, de zenei bukásában egyéniségéből fakadó kompromisszumképtelensége is közrejátszott. A saját útját akarta járni. Nem akart tudomást venni arról, hogy időközben új generációk nőttek fel, akik – az előzőekhez hasonlóan – új zenét akartak: a sajátjukat. És ebbe már nem fért bele sem Radics Béla, sem a Cream, sem Jimi Hendrix.
Radics Béla egyedülálló habitusa, gitározása korának legjobbjai közé emelte. Hozzá hasonló, sőt technikailag képzettebb gitárosok tucat számra akadnak manapság, ám az egyéniség, a színpadi megjelenés, karizma – a kevés kivételtől eltekintve – valamennyiből hiányzik. És ebben Radics élenjárt, ő volt az első.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen egyéniség élettörténete, sorsának alakulása filmvászonért kiált. Kisfaludy András, egykori zenésztárs, filmrendező korábbi dokumentumfilmjében próbálta körbejárni a hányatott sorsú zenész rövid életű pályafutását; később a Magyarock halottai című mozi folytatja a tényfeltárást, Kisfaludyhoz hasonlóan zenészkollégák, közeli barátok megszólaltatásával.
Játékfilm azonban Klacsák Gábor munkájának minapi befejezéséig nem készült. A rendező-producer nem kis facsemetébe vágta fejszéjét, hiszen a magyar gitárkirályról nagyon kevés mozgóképanyag maradt fenn. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek társadalmi berendezkedése folytán nem is készülhetett ilyen, ebből adódóan A megátkozott ember alkotói jórészt a fellelhető dokumentumanyagokra, valamint a már említett – és az idők során egyre fogyatkozó – és még élő szemtanukra, barátokra, zenésztársakra hagyatkozhattak. Nyilván emiatt is volt szükség a vegyes – játék-dokumentum – kategóriára, miszerint kronologikus életrajzi elemekre támaszkodva kibontakozzék Radics életének valósággal keveredő filmbéli fikciós története.
Megható, torokszorító, ahogy a tizenéves kisfiú (Stépán-Kovács András), akit hegedülésre akarnak kényszeríteni, miként harcolja ki magának az első akusztikus gitárt (amely apja kéthavi munkásbére), hogy aztán jólfésült kamaszfiúként a Neményi Béla- féle Atlantiszban, ifjú vadócként a Sakk-Mattban, majd élete csúcspontján a Taurusban tűnjön fel, ahol már ő a vezéregyéniség. Jórészt az alkohol okozta konfliktusokkal, elszámolási, valamint lemez megjelenési vitákkal tűzdelve. Szemünk előtt bontakozik ki a hetvenes évek elején épp a Taurusszal induló úgynevezett „rock and roll életérzés” és életmód – nem nehéz kitalálni: rockzene, italozás, szex, némi humorral vegyítve.
A film életrajzi történetét interjúk (Kegyes Zoltán riporter moderálásával) támasztják alá: Nagy Feró, az egykori Sakk Mattból Csuha Lajos, vagy az atlantiszos Sankó László, aki magára vállalja Radics alkoholra való szoktatását is, valamint az ifjúkori barát, Máté Gábor. De megszólal Pintér István, az Atlantisz dobosa, Tóth Tamás, a jelenlegi Tűzkerék zenekar basszusgitárosa, László András, a Radics Béla RB. Emléktársaság egykori elnöke, valamint a Taurus szövegírója, színpadon kívüli tagja, Horváth Attila is. A zenés jelenetekbe időnként bevágták a rendelkezésre álló, nyúlfarknyi mozgókép dokumentumanyagokat is (Bem rakpart riportfilm, illetve a magyar televízió Fiatalok órája eredeti adásának digitalizált változatát – ősbemutató-, amely a filmben különös hangsúlyt kap).
A fordulatos történetbe feledkezve ugyan „kijózanítólag” hatnak a közbeszúrt, alátámasztó beszélgetések, ám be kell látnunk, szükségesek ezek is, hiszen rockzenész életéről első alkalommal készült életrajzi film. Látható, szinte kézzel tapintható az igyekezet a főszereplő, illetve társai karakterének élethű megformálására: hogy ez miként sikerül, ezt a néző maga dönti el. Mindenesetre komoly kihívást jelenthetett az alkotók számára… Meghökkentő a zárójelenet, amely stílszerűen egy nyolcvanas évekbeli kocsmaajtó, a Homok bisztró bezáródásával ér véget; szerencsére, akár a Freddy Mercuryról szóló film esetében, a dicstelen „végjátékot” itt sem kell megélnünk…
Radics értelmetlen és korai halála 1982-ben az egész zeneszerető társadalmat megrázta. Temetése valóságos rockzenei demonstrációvá terebélyesedett. Magyarországon – mint rockzenésznek – neki állítottak elsőként szobrot, elsőkét kapott posztumusz díszpolgárságot Csepelen, utcanevet Angyalföldön, valamint ő az első, akinek a sírját nemzeti emlékhellyé nyilvánították.
És most – ugyancsak elsőként – egész estés dokumentum-játékfilm készült róla. Fontos és minden – relatíve – hibájával együtt értékes alkotás született, hiszen a fiatalabb nemzedékeket is közelebb hozza egy letűnt korszak emblematikus alakjához, zenéjéhez. Köszönet érte!
A mozikban várhatóan januártól vetítik a filmet.
(forrás és képek: Rockinform magazin)
