1983. május 29-én, a kaliforniai San Bernardinóban új korszak kezdődött: ezen a napon tartották az azévi US Festival metálnapját, amelynek keretében több mint 300 ezer néző élvezte végig a főzenekarként 1,5 millió dollárt kasszírozó Van Halent, a Scorpionsot, a Triumphot, a Judas Priestet, Ozzy Osbourne-t, a Mötley Crüe-t és a Quiet Riotot. A rendezvénnyel szimbolikusan megkezdődött a hard rock aranykora az Egyesült Államokban: a következő években a feltúrt haj, a szolid smink, a lehetetlenül szűk sztreccsnadrágok uralták az MTV képernyőjét, a rádiók hullámhosszát és a magazinok hasábjait. Amikor pedig az évtized második felében a Bon Jovi Slippery When Wet és a Europe The Final Countdown lemezei, majd a Guns N’ Roses Appetite For Destructionje minden határt áttörtek a műfaj körül, a maga idejében glamként, sleaze-ként, dallamos hard rockként, pop metalként, de utólag gyűjtőnéven leginkább csak hajmetálként emlegetett irányzat szinte egyeduralkodóvá vált. Összeállításunk második részében az 1988 és 1990 közötti csúcskorszak legmeghatározóbb lemezeit vesszük sorra - természetesen a teljesség igénye nélkül.

BON JOVI
NEW JERSEY (1988)
Sokak szerint a New Jersey albummal a Bon Jovi másodszor is eladta ugyanazt a valamit az embereknek, amit két évvel korábban a Slippery When Wet koronggal már megtett és ennyivel el is lehet intézni negyedik albumukat. Messze jár azonban a realitástól, aki ezt gondolja. Az persze igaz, hogy Jon Bon Joviék nem változtattak a nyerő csapaton és a nagyközönség számára itt ugyanúgy a Desmond Child segítségével írt együtténeklős témák adták meg az alaphangot, mint az 1986-os anyagon, ez a lemez azért sokkal többről szólt, mint a Bad Medicine szájbarágós refrénje. New Jersey állam lokálpatrióta fiai egy összességében jóval szerteágazóbb és mélyebb dalcsokorral igyekeztek versenyben maradni, az I’ll Be There For You, a Blood On Blood, a Lay Your Hands On Me és a Homebound Train korábbiakon túlmutató témái egyúttal azt is jelezték, hogy előbb vagy utóbb kinövik a hajmetál szűkre szabott kereteit. A New Jersey a Bon Jovi felnőtté válásának első fontos állomása volt, az óriási konkurenciaharc közepette eladott 7 millió amerikai példány pedig előrevetítette, hogy velük hosszú távon is számolni kell majd. 

BRITNY FOX
BRITNY FOX (1988)
A philadelphiai Britny Fox Philadelphiából indult, ugyanazokból a körökből, mint a Cinderella, még személyi átfedések és bőségesen akadtak közöttük a kezdeti időszak rotációjában. Zeneleg a két banda szintén nem állt egymástól messze: a Britny Fox nem gyúrt rá olyan nyíltan és erőteljesen a bluesra, mint Tom Keiferék, de ők is szikárabban, reszelősebben vezették elő fogós, riffcentrikus dalaikat a Los Angeles-i kollégáknál. A Dizzy Dean Davidson jellegzetes orgánuma által fémjelzett csapat első albuma egyben a legsikeresebbnek is bizonyult a Long Way To Love, a Girlschool és a Save The Weak kislemezsikereinek köszönhetően. A jó széria az 1989-es Bite Down Hard idején is kitartott, de ekkor, a dömping csúcsán már egyértelmű volt, hogy a Britny Fox maximum a másodvonal alján, az aranylemezes-arénaelőzenekaros szinten tud megkapaszkodni. A személyi feszültségek és az előrelépés hiánya végül Davidson távozásához vezetett, és ugyan Tommy Parisszel a fronton is jól zenéltek, a legfontosabb jellegzetesség nélkül már esélyük sem volt a ‘90-es évek elején. Meg amúgy sem. A debüt azonban kordokumentumnak ma is kellemes hallgatnivaló.

CINDERELLA
LONG COLD WINTER (1988)
A Philadelphiából elszármazott Cinderella, azaz Tom Keifer, Eric Brittingham, Jeff LaBar és Fred Coury a rockzene MTV-s csúcskorszakának legnagyobb sztárjai és lemezeladói közé tartoztak a tengerentúlon. A zenekart a Bon Jovi fedezte fel és vitte be a legmagasabb rockzenei körökbe, és ugyan imázsuk eleinte roppant harsány volt, valójában kilógtak az egymást kopírozó csapatok özönéből erősen bluesos, Aerosmith- és AC/DC-, illetve countrys hatásokat tükröző muzsikájukkal. Az egyenesebb vonalú Night Songs debüt után a Cinderella a Long Cold Winter című folytatáson bontotta ki először igazán, mit is akarnak csinálni: a rendkívül hangulatos, igényes, erőteljesen bluesos megközelítésű hard rockot rejtő lemez valódi különlegesség volt a korabeli felhozatalban, Tom Keifer őserejű, ráspolyos hangja pedig még a legfelszínesebb hallgató előtt is azonnal megkülönböztette őket a többiektől. Gypsy Road, Don’t Know What You Got (‘Till It’s Gone), Coming Home - a mai napig a csapat legmaradandóbb sikerdarabjai.

EUROPE
OUT OF THIS WORLD (1988)
A szupersztárság sem való mindenkinek, ékes példa erre a Europe és John Norum esete: a popos elhajlásokkal szembeni ellenérzéseit véka alá sosem rejtő gitárosnál ironikus módon a Final Countdown gigantikus sikere tette be a kiskaput. Alig jött ki a sokmilliós eladásokat produkáló lemez, ő köszönte szépen, már vette is a kalapját, amivel kényszerhelyzet elé állította társait. Joey Tempest persze nem rettent meg, hanem kiváló érzékkel választotta ki Norum utódját, Kee Marcellót, aki valóságos gitárszóló-költeményeket alkotott a Ron Nevison producer által tükörsimára polírozott Out Of This World lemezre. Az album dalainak letisztultsága és az ehhez illő kommersz hangzás mellett a két évvel azelőtti sikertörténet megismétlésének reményében törtek lándzsát a svédek, ám bármennyire is jól szerepelt a listákon a Superstitious, a Ready Or Not, a More Than Meets The Eye és a korábbról reaktivált Open Your Heart, a Final Countdown menetelését érthető módon már nem tudták reprodukálni. Persze nézőpont kérdése, mi nevezhető kudarcnak, a milliós példányszámban elkelt Out Of This World véletlenül sem ez a kategória, hiszen általa még magasabbra tették a lécet zeneileg, pozíciójukat pedig egyértelműen megszilárdította a korszak legnépszerűbb előadói között.

FEMME FATALE
FEMME FATALE (1988)
Minden népszerű irányzatban megtalálhatóak azok a nyerészkedők, aki csak az aktuális hullámhegyet akarják meglovagolni. A hajmetál-mozgalom esetében ez a tézis hatványozottan igaznak bizonyult, annyi felszínes pózer soha azelőtt nem rajzott a zene világában, mint akkoriban. Az új-mexikói Albuquerque porfészkéből az Angyalok városába költözött Femme Fatale is jórészt ezek közé tartozott. A frontcsajos brigád mindenkit túllicitálva vitte el a falig a műfaj összes sztereotípiáját, gyakorlatilag megtestesítették mindazt, amiért utálni lehetett a hajbandákat. Azt viszont el kellett ismerni, hogy a felszínesen csillogó máz és hajlakkfelhő mögött megsüvegelendő teljesítmény is rejtőzött, a ránézésre valóban femme fatale-nak tűnő Lorraine Lewis és társai ugyanis baromi jó dalokat írtak. A lemez gerincét adó szexuálisan túlfűtött arénarock-szerzemények és a hasonlóan ágyéki területeket célzó videók negyedmillió eladott példányig repítették a bandát, a második lemezt az MCA kiadó áldásos tevékenységének köszönhetően viszont már nem érték meg. Lewis egy ideje Vixen frontasszonya, Mazzi Rawd gitáros pedig a tudományos pályát választotta, fizikusként doktorált. 

POISON
OPEN UP AND SAY… AHH! (1988)
A Poison három alapítója, Bret Michaels énekes, Bobby Dalll basszusgitáros és Rikki Rockett Ream dobos szó szerint mindent feladott az álmaiért, amikor a '80-as évek derekán a zeneipar fővárosába, Los Angelesbe költöztek a pennsylvaniai Mechanicsburgből. C.C. DeVille gitárossal kiegészülve a négyesfogat mindent a maximumra pörgetett: egyszerű, néhány akkordból álló, könnyed rágógumizenéjük és harsány imázsuk rengeteg ellenséget szerzett nekik a szakmában, a közönség azonban már első lemezüket, az 1986-os Look What The Cat Dragged Int is a keblére ölelte. Az igazi atomrobbanás azonban a folytatással következett be, annak is elsősorban Every Rose Has Its Thorn című balladájával: az erőteljes country-behatásokkal is dolgozó lírai szám valójában kilógott az akkori tipikus power-balladák közül, és a rockrádiókon kívül is mindent elsöprő sikert aratott, hogy három teljes héten át vezesse az amerikai listákat. Az emellett vérbeli, könnyed Poison-buliindulókra - Nothin’ But A Good Time, Look But You Can’t Touch, Fallen Angel - épülő lemez technikailag talán nem a műfaj csúcsa, de hangulat tekintetében mindent időkapszulaként foglal magába az érából.

PROPHET
CYCLE TO THE MOON (1988)
Habár a hajmetál-mozgalom földrajzilag elsősorban Kaliforniához, azon belül is Los Angeleshez volt köthető, Amerika keleti partvidéke jottányival sem maradt el az irányzat hírnevének öregbítését illetően. Az ottani epicentrumnak kétségkívül New Jersey környéke számított, a Bon Jovi és a Skid Row eszement sikerei bandák százait sarkallta hajnövesztésre, a másod- és harmadvonalat tekintve pedig még izgalmasabb is volt az ottani színtér. A ‘80-as évek első felében alakult Prophet nem csupán a keleti parti, hanem a teljes hajmetál-mezőny egyik legérdekfeszítőbb alakulatainak egyike volt. A közérthetőséget agyafúrt dalszerzői stratégiákkal és fölényes hangszeres tudással vegyítő alakulat a Rush és a Kansas progresszív megközelítését keverte a Bon Jovi és a KISS által népszerűvé tett dallamvilággal, sajátos koncepciójukat pedig az 1988-as második lemezükön járatták csúcsra. Habár jelentős kereskedelmi sikereket nem könyvelhettek el, a stílus igazi hívei ma is elérzékenyülve emlegetik ezt a váratlan húzásokkal teli dallamos mesterművet, akárcsak Recycled című folytatását.

DAVID LEE ROTH
SKYSCRAPER (1988)
A Van Halen és David Lee Roth 1986-ban még fej-fej mellett haladtak minden tekintetben, két évvel később viszont a hajdani frontember kezdett végérvényesen lemaradni a lemezeladásokat tekintve. Ez viszont nem jelentette automatikusan azt, hogy zenei értelemben is a Van Halen után kullogott, sőt. Míg Eddie Van Halen és Sammy Hagar biztonsági játékot űztek a Van Halen történetének egyik legkevésbé érdekes lemezén - OU812 -, addig Roth az eredeti VH-stílus fundamentumát megtartva volt képes előrelépni a ‘88-as Skyscraperrel. Roth és Brett Tuggle billentyűs közös szerzeménye, a Just Like Paradise az énekes legnagyobb sikerét hozta el a Billboard-lista hatodik helyével, míg Steve Vai olyan experimentális tételekkel dobta fel az amúgy sem unalmas dalcsokrot, mint például a címadó Skyscraper és az akusztikus Damn Good. Bármennyire is jók voltak együtt, Roth legnagyobb bánatára csapata hamar szétszéledt a szélrózsa minden irányába, nélkülük pedig ezt a minőséget soha többé nem volt képes produkálni, még Jason Becker és John 5 segítségével sem.

VIXEN
VIXEN (1988)
A Bon Jovi, a Europe és a Def Leppard lemezeladásai minden létező fronton megihlették a konkurens lemezkiadókat. A már nem létező EMI médiaszakemberei odáig mentek, hogy a Vixen nevű lánybandából próbálták kigyúrni a Bon Jovi tökéletes mását és majdnem sikerült is nekik. Mindazonáltal az öltönyösök nem bíztak semmit a véletlenre: Janet Gardnerék bemutatkozó lemezének anyagát olyan nagymenő szerzőkkel íratták meg, mint Richard Marx, Jeff Paris, David Cole vagy a Shakespears Sisters-es Marcella Detroit, de a már említett Prophet zenekar tagjai is adtak dalt a korongra, az akkori Whitesnake-gitáros Vivian Campbell pedig egy hatalmas gitárszólóval járult hozzá a leendő sikerhez. A produkciót Marx mellett Spencer Proffer tartotta kezében, míg a menedzselést arra az Allen Kovacra bízták, aki később a Mötley Crüe ügyeit vitte. Ilyen szakmai háttérrel kizárt volt, hogy a csapat lyukra fut, a végtelenül kommersz és ártalmatlan dalok hamar meg is találták az utat az tinirajongók felé. Az Edge Of A Broken Heart és a Crying FM rádiókra kalibrált témái aranylemezt csináltak az anyagból, több azonban nem volt benne, ahhoz túlontúl kiszámított volt a koncepció és ez a későbbiekben még inkább visszafelé sült el.

WINGER
WINGER (1988)
Kip Winger pincérként kezdte pályafutását, hogy közben sessionistaként álmának, a zenélésnek is hódoljon, majd innen került be Alice Cooper turnézenekarába basszusgitárosként. Már ekkor is olyan legendák terjedtek róla, miszerint amelyik oldalra beáll a színpadon, ott megsüllyed a nézőtér az odatömörülő hölgyrajongók miatt - ez a következő években egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak, Wingert ugyanis jó külseje miatt a szakma saját zenekarában nem vette komolyan. Pedig a Reb Beach gitárossal, Paul Taylor billentyűssel és Rod Morgenstein dobossal összehozott banda valójában minden idők egyik legtökéletesebb hajmetál-formációja volt, és már debütáló albumán is teljesen kiforrott hangzással bírt. A virtuóz, előrehaladott zeneiség és a mai fejjel akár progosnak is titulálható megoldások ellenére az egyes Winger ugyanakkor szégyentelen slágergyűjtemény is egyben, olyan refrénbombákkal, mint a Madalaine, a Hungry, a Time To Surrender vagy a Headed For A Heartbreak, az erőteljes Van Halen-ízekkel operáló Seventeen pedig egyenesen a platinaszintig repítette őket. És ez még mindig nem a csapat legjobb teljesítménye volt…

YNGWIE MALMSTEEN
ODYSSEY (1988)
Habár az ortodox gondolkodású svéd gitáristenség első néhány munkáján foggal-körömmel ragaszkodott európai gyökereihez, a ‘80-as évek vége felé közeledve őt is megihlette a hard rock műfaj minden korábbinál jelentősebb térnyerése a mainstream dzsungelében. Így hát őfelsége is színesebben kezdett öltözködni, valamint hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot téve a harmonikus moll skála és a szűkített arpeggiók megállás nélküli használatáról is képes volt lemondani - legalábbis néhány percre. Kiruccanásához a könnyedebb muzsikák világába megfelelő társ is szükségeltetett, ezért leakasztotta a fogasról a simulékony hangú Rainbow-énekes Joe Lynn Turnert, aki elsőrangú dallamérzékével egyből felhelyezte Malmsteent az amerikai zene térképére. Az Odyssey Yngwie leginkább átgondolt - és mint ilyen, legjobban hallgatható - lemezei közé tartozik, a Crystal Ball és a Heaven Tonight slágerbombáinak hála pedig máig a legsikeresebb alkotása, mely némiképp mosolyt fakasztóan arra is rávilágított, hogy a kevesebb (hang) néha bizony több.

AEROSMITH
PUMP (1989)
Az Aerosmithnek két virágkora volt: először a '70-es években törtek a csúcsra, és tettek rengeteget azért, hogy az amerikai rockzenekaroknak legyen mit játszaniuk a következő évtizedben, majd a '80-as évek második felében, gyakorlatilag a sírból visszatérve iskolázták le a fiatalokat, megmutatva nekik, hogyan is csinálják ezt az egészet a rutinos vén rókák. Noha anyagi szempontból még mindig nem ez jelentette a csúcsot, a zenekar táborában elég komoly egyetértés tapasztalható azt illetően, hogy e második aranykor csúcslemeze a Pump volt. Young Lust, F.I.N.E., Love In An Elevator, Janie's Got A Gun, The Other Side, What It Takes és a többi - ezekkel a dalokkal tényleg nem lehet vitatkozni. Kis túlzással Steven Tylerék feltalálták a hajmetált, majd a követők orra alá dörgölték, hogy még mindig jobban tolják mindannyiuknál. Az eredmény több mint 13 millió eladott példány lett világszerte.

ALICE COOPER
TRASH (1989)
Alice Cooper a legmélyebb mélypontról kapaszkodott fel az évtized derekán, majd két előtanulmányt követően letett az asztalra egy olyan albumot, amelynél még a hajmetáll-érában sem nagyon született direktebb, hatásosabb slágergyűjtemény. A slágerkovács Desmond Childdal összekalapált Trash olyan máig örökzöld sikerdalokat adott a világnak, mint a Poison, a House Of Fire, az Only My Heart Talkin' vagy a Bed Of Nails, és több mint három évtized után is mellbevágó, micsoda olajsimaságúra csiszolt, tökéletes pop metal mestermű. Annak rendje és módja szerint el is hozta a sokk rock nagymester karrierjének második virágkorát: világszerte több mint 3 millió példányban talált gazdára, és ha nincs, kétséges, hogy Alice Cooper ma is fesztiválheadlinerként járhatná-e a világot.

BADLANDS
BADLANDS (1989)
A hajmetál stílus 1989-re érte el zenitjét, ami úgy vonzotta a korábban nevet szerzett zenészeket is, mint méheket a lépesméz. Ezek egyike volt a Badlands nevű formációt megalapító egykori Ozzy-gitáros Jake E. Lee, aki a Black Sabbath soraiban rövid időre megfordult Ray Gillennel és Eric Singer dobossal karöltve szállt be a versenybe. Mindezt azonban nem a lehető legnyilvánvalóbb módon tette, lévén rágógumi módjára nyúló refrének helyett egészen másra helyezte a hangsúlyt a banda debütáló korongján. A gitáros - talán a Kingdom Come egy évvel korábbi sikerén felbuzdulva - nem átallott visszaásni a ‘70-es évek elejéig és a Led Zeppelin hagyatékát saját képére formálva alakította ki a Badlands speciálisan bluesrockos stílusát. A maga idejében sok vitát kiváltó lemez nem volt egyértelmű slágergyűjtemény, Ray Gillen viszont maximálisan kihasználta bámulatos hangi adottságait az árnyaltan megfogalmazott szerzeményekben. A High Wire, a Dreams In The Dark és Streets Cry Freedom máig felejthetetlen témáival a Badlands sokat tett azért, hogy a blues egyre jobban begyűrűzhetett a dallamos hard rock zenébe, ezáltal pedig az MTV képernyőjére.

BLUE MURDER
BLUE MURDER (1989)
John Sykes megírta David Coverdale oldalán a ‘80-as évek arénarock-lemezeinek egyik prototípusát, de olyannyira nem bírták elviselni egymást, hogy már a megjelenés előtt kikerült a Whitesnake-ből. A gitáros ezután klasszikus triófelállásban váltotta valóra zenei vízióját Tony Franklin basszerrel és Carmine Appice dobossal. Zenei tekintetben a Blue Murder első lemeze sokkal organikusabb 1987-folytatás, mint a Whitesnake pár hónappal később kihozott Slip Of The Tongue-ja: hiányzik belőle Coverdale jellegzetes sikamlóssága, Sykes azonban felturbózta zenéje epikus oldalát, és túllépett az elődbanda örökségén. A Blue Murderrel szerteágazóbb, epikusabb, összességében kevésbé kommersz irányba fordította a szerelvényt, és még a rengeteg fogós dallam ellenére sem feküdt le az amerikai rádióknak vagy az MTV-nek. Az album ennek megfelelően “csak” az aranylemezes szintig jutott, de a Riot, a Valley Of The Kings, a Billy vagy a Ptolemy ezzel együtt is a műfaj csúcsalkotásai közé kívánkoznak.

D-A-D
NO FUEL LEFT FOR THE PILGRIMS (1989)
Nem feltétlenül Dánia az első európai ország, amelyről a hajmetál-érára asszociálunk, de a D-A-D (eredetileg Disneyland After Dark) harmadik albuma, a No Fuel Left For The Pilgrims még azzal együtt is az éra emblematikus darabja, hogy a különc zenekar nagyjából minden skatulyát ledobott magáról. Az amerikai bandák többségénél szövegeiben is intellektuálisabb, szarkasztikusabb megközelítésű D-A-D zeneileg a boogie-s, feszes riffelésű, puritánabb vonalon mozgott, és Jesper Binzer fanyar énekstílusa mellett jellegzetes surf-gitáros megoldásaival is azonnal felismerhető hangzásvilággal bírt. Amerikának alighanem túl bizarrak voltak, a lemez azonban óriási sikert aratott Európában a Sleeping My Day Away himnusznak köszönhetően, és folytatásával, az 1991-es Riskin’ It All-lal együtt mindenki érdeklődésére számot tarthat, aki vonzódik ehhez a zenei világhoz. A csapat ráadásul megingás nélkül alkot a mai napig - felállásuk 2022-ben is mindössze egy ponton tér el az 1989-estől.

DANGER DANGER
DANGER DANGER (1989)
Érdekes, hogy a hajmetál-éra egyik legfülledtebb, legforróbban erotikus muzsikát produkáló alakulata nem a napfényes Kaliforniában, hanem a szeles-esős New Yorkban született. A Bruno Ravel basszer által alapított Danger Danger utóélete abból a szempontból is sajátos, hogy a zenekar a maga idejében szintén megmaradt “mindössze” aranylemezes szinten, a későbbi évtizedek melodikus undergroundjára azonban óriási hatást gyakoroltak, jellegzetes dallamfordulataik amerikai és skandináv csapatok egész generációjánál köszönnek vissza a mai napig. Ez persze érthető, hiszen a néhol az AOR határmezsgyéjén mozgó, levakarhatatlan slágerekkel - Naughty Naughty, Bang Bang, Boys Will Be Boys, Feels Like Love - telepakolt első album tökéletes bombagól Ted Poley nyafkán nazális, mégis imádnivaló énekelőadásával és hatalmas refrénekkel, egyetlen dallamos gyűjteményből sem hiányozhat. És ha mindez nem lenne elég, zeneileg is igencsak kikezdhetetlen - példának okáért itt debütált pár szóló erejéig az akkor még pályakezdő Andy Timmons is… 

DAN REED NETWORK
SLAM (1989)
Az Oregon állambeli Portland városából elszármazott Dan Reed Network zenéje legalább annyira sokszínű volt, mint a csapat etnikai összetétele: a zsidó dobossal, afroamerikai basszusgitárossal, japán billentyűssel és jamaicai gitárossal felálló kvintett soul-elemekkel dúsított funkos hard rockot űzött, amit a hawaii-indián származású névadó frontember, Dan Reed talentuma emelt ki a hasonszőrű aspiránsok tengeréből. Reed generációjának egyik legtehetségesebb dalszerzője volt, aki egyedi stílusát tekintve félúton állt Prince és a Def Leppard között, legjobb formáját pedig a Slam című második koronggal érte el. A funkos zenék atyaúristenének számító Nile Rodgers producerkedésével készült nagyszabású album tartalmazta a banda legnagyobb slágerét, a Rainbow Child dalt, az egységesen magas színvonalú anyag azonban számos egyéb csemegét is rejtett. Dan Reed tulajdonképpen mindent felvonultatott ezen a lemezen, ami a ‘80-as évek rockzenéjében jó volt, egyedi elgondolásai pedig üde színfolttal gazdagították a műfajt.

ENUFF Z’NUFF
ENUFF Z’NUFF (1989)
A Donnie Vie énekes és Chip Z’nuff gitáros üzemeltette Enuff Z’nuff a szeles Illinois-ból származott, és már csak földrajzi illetőségük miatt sem lehetett őket összemosni a kaliforniai kollégákkal: sajátos fejlődési ívet jártak be. Zeneileg a csapat persze nagyban passzolt a hajmetál-hullámra, de az elejétől fogva másban gondolkodtak, mint a többség: zenéjük a kötelező glam/sleaze-alapok mellett is nagyban épített a Beatlesre ütő dús, összetett vokálharmóniákra, dalaikat pedig sajátos, álomszerű, játékos pszichedelia lengte be. A debütáló 1989-es album talán nem minden momentumában perfekt, de megjelenésével a színtér egyik nagy egyénisége tette le a névjegyét az olyan dalokban, mint a New Thing, a Fly High Michelle, a Little Indian Angel vagy az I Could Never Be Without You. Utóbbi egy igazságos világban balladaként legalább a dupla platináig repítette volna őket - sajnos azonban ők is a kultstátuszban maradt ígéretek fiókjába kerültek.

FIFTH ANGEL
TIME WILL TELL (1989)
A Fifth Angel Ken Mary überdobos másik fontos bandája volt a House Of Lords mellett. A Seattle-i brigád 1989-es második lemezén párját ritkító érzékkel fuzionálta önnön NWOBHM-gyökereit a hajmetálos könnyedséggel, amitől a Time Will Tell egészen különleges színezetet kapott. Míg a csapat 1986-os bemutatkozó anyaga inkább az epikus power metal felé hajlott és olyan kortársak munkáival volt rokonítható, mint a Leatherwolf és az Armored Saint, addig a három évvel későbbi Time Will Tell inkább abban a ligában focizott, ahol a Dokken és a McAuley Schenker Group. Persze ezt a lemezt már egy multi, az Epic adta ki, James Byrd gitáros helyén pedig a rendkívül egyéni és meghatározó stílusú Kendall Bechtel pengetett, minek köszönhetően a korszellemhez megfelelően asszimilálódott, némileg kommerszebb hangvételű eresztés dalok szintjén jelentős előrelépést produkált elődjéhez képest. Habár a csapat valaha írt legjobb dala, a Midnight Love Howard Stern 1990-ben útjára indult tévéműsorának szignálja lett, az áttörés ennek ellenére is elkerülte őket. A karizmatikus énekdallamokkal, kőkemény riffekel és dúdolhatóan virtuóz szólókkal telepakolt Time Will Tell viszont kiállta az idő próbáját és a megveszekedett fanatikusok dédelgetett kedvencévé vált. Ez is valami.

GIANT
LAST OF THE RUNAWAYS (1989)
Ha mindenáron alkategóriák alkategóriáira akarjuk bontani a dallamos rockműfajt, lehetséges, hogy a Dann Huff énekes/gitáros/stúdióguru vezette Giant inkább az AOR skatulyába passzolna. Ugyanakkor a Giant első nagylemeze így is vajpuhán passzolt a korabeli rádiós trendekhez, zeneileg pedig a csapatnak voltaképpen alig akadt párja az akkori melodikus mezőnyben. A Last Of The Runaways - és folytatása, a már a grunge-érában kijött, 1992-es Time To Burn - egyértelműen a valaha írt és feljátszott leginkább lélegzetelállító hard rock lemezek közé tartozik: úgy tömény dallamorgia és slágerkollekció, hogy közben felnőtt hangvételben fogant, a hangszeres játék, a hangszerelés összetettsége progresszív csapatok műveit alázza demóvá, a produkciós munka pedig a mai napig etalon. A Giantet ugyanakkor nem lehetett szívtipró poszterarcok gyülekezeteként eladni, ami nagyjából be is betonozta őket a kultikus státuszba. A zenekar időről időre feléled ma is, Huff áldásával, de már nélküle - a késői lemezek is igényes munkák, de azért nagyon más ligában játszanak, mint az első kettő.

GREAT WHITE
…TWICE SHY (1989)
A hajmetál-színtér bluesos ágán - a Cinderellát leszámítva - aligha született valaha is jobb zenekar a Great White-nál. A Jack Russell énekes és Mark Kendall gitáros által még a ‘70-es évek végén alapított Los Angeles-i csapat útja elég hosszadalmas és rögös volt a sikerig, de végül az 1987-es Once Bitten belökte őket a köztudatba - az MTV-nek köszönhetően -, az 1989-es …Twice Shy pedig minden babért learatott. Az Ian Huntertől feldolgozott Once Bitten, Twice Shy slágerré válásának köszönhetően a Great White a dupla platináig menetelt az Államokban, ám maga a lemez természetesen nem egy ‘70-es évekbeli dal utánjátszása köré épült. A …Twice Shy alighanem az egyik legerősebb album, ami csak valaha is született az irányzat e vonalán: lélekkel telített, korántsem felszínes, zeneileg roppant igényes, ám ezzel együtt is olyan dalokat rejt, amiket többé nem ver ki a fejéből a hallgató, ha egyszer lepörögtek. Az 1991-es Hooked folytatás nem is tudott felnőni hozzá, az 1993-as Psycho City azonban közelítette a ‘89-es szintet. A zenekar neve ugyanakkor a köztudatban örökre összefonódott a 2003-as, száz halálos áldozatot követelő Rhode Island-i klubtűz tragédiájával.

KINGDOM COME
IN YOUR FACE (1989)
A német-amerikai Kingdom Come debütalbuma a megjelenés napján aranylemez lett Amerikában, az instant sikert azonban nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. A fanyalgók azt nehezményezték, hogy Lenny Wolf és társai a jó ízlés határaival nem törődve vették kölcsön a Led Zeppelin legjobb megoldásait, majd saját szellemi termékként bocsátották áruba azokat. Gary Moore nem túl hízelgő módon Led Clones címmel írt dalt a jelenségről, ellenben az énekes Wolf dalszerzői tehetségét mindezek tudatában sem lehetett elvitatni. Az In Your Face volt a második korongjuk, és ekkorra már érezhetően visszavettek a direkt zeppelésből, amiben nagy szerepe lehetett a felvételeket irányító, köztudottan rádiórock-mániás Keith Olsen producernek. Nyilván nem hagyták el teljesen a Zep hatásait, az énekes Robert Plant-et idéző magas hangja miatt nem is tudták volna, a Do You Like It, a Who Do You Love és a Gotta Go himnuszai azonban egy korszerűbb felfogású és az akkori trendeket a maga javára fordító csapat képét mutatták, amely immár szégyenkezés nélkül követelhetett helyet magának a műfaj élmezőnyében.

L.A. GUNS
COCKED & LOADED (1989)
A Guns N’ Roses egyik alapembereként elstartolt Tracii Guns gitáros és a brit Girlben feltűnt Phil Lewis zenekara legalább két megkerülhetetlen lemezt készített karrierje első szakaszában, amelyekkel lazán lehettek volna arénasztárok. Sikertelennek persze így sem lehet őket titulálni, de tény: az 1989-es, direktebb Cocked & Loaded és az intellektuálisabb, kísérletezősebb,1991-es Hollywood Vampires sokkal többre predesztinálták volna a csapatot, mint amit végül sikerült elérniük. A csapat második munkájaként megjelent Cocked esetében például a korszak egyik legkerekebb sleaze/rock'n'roll-albumáról beszélünk, amely gyakorlatilag faltól falig tökéletes, és tele van óriási szerzeményekkel. Az L.A. Guns célja kimondva-kimondatlanul is az ekkor már szupersztár Guns N' Roses és az Appetite For Destruction lepipálása volt, a lemez attitűdje ennek megfelelő. A csapat hiteles volt, robbanékony és fogós, ráadásul igazi egyéniségek játszottak benne, így rejtély, hogy a Rip And Tear, a Never Enough és legnagyobb slágerük, a The Ballad Of Jane miért “csak” egy korabeli, később azért platinává érő aranylemezre bizonyultak elegendőnek. Az album mindenesetre kihagyhatatlan a korszak iránt érdeklődőknek.

LILLIAN AXE
LOVE AND WAR (1989)
A Louisiana első számú korabeli hard rock klubbandájának számító Lillian Axe-nek mindössze egyetlen szerencsétlensége volt, de az mindörökre megpecsételte a sorsukat: hogy az értük szabályosan versengő nagykiadók közül a rövid távon legkecsegtetőbb MCA ajánlatát fogadták el. A valóságos zenekartemetőként elhíresült cég aztán az ő karrierjüket is kivégezte, pedig a Steve Blaze gitáros és Ron Taylor énekes vezette Lillian Axe a legkülönlegesebb hajmetál-alakulatok közé tartozott: összekeverhetetlen, kissé álomszerű, pszichedeliától sem mentes dallamviláguk, finom intelligenciájuk, illetve Blaze erőteljes komolyzenei hatásokra építő gitárjátéka és dalszerzési stílusa teljesen sajátos színfolttá tette őket. Mindez a másodikként megjelent, 1989-es Love And Waron is kézzel foghatóan öltött testet, ám az album még azzal együtt is tele volt potenciális slágerekkel, hogy a The World Stopped Turning, a Ghost Of Winter vagy a Letters In The Rain messze túlmutattak a könnyen eladható csajok-whiskey-rock’n’roll üzeneteken. A hajó azonban a kiadó bénázása és a félremenedzselés miatt nagyon gyorsan elment, és a zenekar már azelőtt kiskiadóhoz került, hogy egyáltalán berobbant volna a grunge. Nagy kár.

LION
TROUBLE IN ANGEL CITY (1989)
Doug Aldrich eredeti zenekara Kal Swan énekessel már az 1987-es első album után majdnem beleállt a földbe a Scotti Bros céggel kötött előnytelen szerződés miatt, túl nagy perspektíva pedig a folytatásban sem nézett ki nekik. Egy semmilyen játékerőt sem képviselő független kiadónál húzták meg magukat, miközben számos náluk jóval kevésbé tehetséges alakulat multikiadók védőszárnyai alatt dolgozhatott. Talán ennek is köszönhető, hogy vesztenivalójuk nem lévén második nekifutásra egy olyan szilaj hajmetál-remekművel álltak elő 1989-ben, ami párját ritkította abban az őrületesen erős felhozatalt produkáló évben is. A kaliforniai dallamos metált klasszikus brit rockkal házasító Lion legnagyobb erénye kétségtelenül európai szenzibilitása volt, dalaikban mesterien vegyítették a korai Whitesnake és a Thin Lizzy bluesosan veretes attitűdjét a Van Halentől és a Dokkentől tanultakkal. A Trouble In Angel City hallatán ironikus módon tényleg bárki rájöhetett, hogy komoly baj van az Angyalok városában, ha egy ilyen kvalitásokkal bíró fogat nem kap lehetőséget a bizonyításra. Mindenki szerencséjére az állhatatos Aldrich és Swan a Lion szellemiségét Bad Moon Rising nevű következő közös bandájukba transzformálták, de az már egy másik történet…

MÖTLEY CRÜE
DR. FEELGOOD (1989)
A Dr. Feelgoodra ma már mindenki csak úgy emlékszik vissza, mint a Mötley Crüe történetének legsikeresebb produkciójára, amely több mint 9 millió példányban kelt el világszerte, és minden korábbinál magasabbra katapultálta Nikki Sixxet, Vince Neilt, Tommy Lee-t és Mick Marsot. Pedig az albumnak annak idején roppant komoly tétje volt: előzetesen a csapat környezete még csak azt sem tudta, egyáltalán képes lesz-e érdemi teljesítménnyel előrukkolni a heroinról, kokainról, alkoholról lehozott négyesfogat. Abban, hogy sikerült nekik a nagy mutatvány, aligha kisebbíthető Bob Rock szuperproducer szerepe, a végeredmény pedig akár amolyan prototípusnak is tekinthető: ha valaki szemlélteni akarja, miről is szólt a rockzenében ez a korszak, elegendő mindössze a Dr. Feelgoodot leemelni a polcról. A leírhatatlanul ütős hangzású album megőrizte a zenekarra mindig is jellemző romlott játékosságot, ám eközben sikerült komolyabbnak mutatkozniuk, mint bármikor korábban. Pedig a témák a dalok javarészében itt sem tértek el a régiektől: a játék a partizás meg a csajok körül forgott, az összhatás mégis sokkal érettebb zenekart mutat.

SARAYA
SARAYA (1989)
A New Jerseyből származó énekesnő, Sandi Saraya a ‘80-as évek végén az egyik legígéretesebb előadónak tűnt. Dalszerzői tehetsége és énekesi kvalitásai teljesen más dimenzióban mozogtak, mint a többi frontcsajos rockbandáé, ami már az első lemezén nyíltan megmutatkozott. Végtelenül komoly és érett, blues alapokon nyugvó muzsikájában egyszerre volt jelen a Heart-féle AOR-os hangvétel és a tipikusan szikár, keleti parti hard rock íz, bizonyos dalait pedig egyfajta sajátosan pszichedelikus érzés is áthatotta. Noha zenéje simán kielégítette az akkori trendek minden kritériumát, a túlzott műgonddal hangszerelt dalokkal és az összetett dallamvilággal nem tudott mit kezdeni a cukorszirupként olvadó számokhoz szokott nagyközönség. Szomorú, de igaz: Saraya túl igényes volt ahhoz, hogy széles közönségsikert arasson, azonban ez semmit nem von le eme csodálatos lemez és még szerteágazóbb folytatása értékéből.

SHARK ISLAND
LAW OF THE ORDER (1989)
A Shark Islandet Los Angelesben alapította meg Richard Black énekes és Spencer Sercombe gitáros, és ugyan ott voltak a Sunset Strip klubszínterének legkomolyabb nézőmágnesei között, csak későn és hosszadalmas hányattatások után sikerült lemezszerződéshez jutniuk. A sajátosan melankolikus dallamvilággal operáló Law Of The Order emiatt később jött ki a kelleténél, és az A&M kiadó így is kivégezte: noha a klipesített Paris Callinggal ott volt a kezükben egy karakteres, senki máshoz nem hasonlítható potenciális slágertéma, a kiadó gyakorlatilag semmit sem invesztált a lemez promóciójába. A Law Of The Ordert így hiába fogadta jól a szakma és a vájtfülű közönség, a lemez végül fel sem került a Billboard 200-as listájára, ami nagyjából mindent elárul a lemeztársaság marketinges munkájáról... A zenekar emellett nem tudott megcsípni egyetlen igazán jó turnét sem, megmaradtak Los Angelesben és vonzáskörzetében, így esélyük sem nyílt a továbblépésre. Miközben náluk sokkal kevésbé markáns, gyengébb dalokat író hajbandák is simán lemezszázezreket értékesítettek, a Shark Island már a műfaj fénykorában is megrekedt. A Law Of The Order ettől függetlenül a korszak egyik elveszett gyémántja.

SILENT RAGE
DON’T TOUCH ME THERE (1989)
Gene Simmons a KISS-ben minden idők egyik leghatalmasabb rocksztárja lett, aki emellett üzleti vénájáról is elhíresült, tehetségkutató menedzserguruként azonban sajnos nem sikerült olyan mértékben befuttatnia kiszemelt zenekarait, mint saját magukat. A szimata azonban kétségtelenül működött, hiszen a House Of Lords és a Silent Rage révén két kifejezetten kiemelkedő bandának próbálta egyengetni a karrierjét. Az AOR-énekes/dalszerző Paul Sabu által is nagyban támogatott, a KISS ‘80-as évekbeli csapásirányával erősen rokon, kellemes-dallamos, de roppant zenei bandában egyedi színfoltot jelentett, hogy három, többé-kevésbé egyenrangú fronténekessel dolgoztak Jesse Damon gitáros, Mark Hawkins gitáros és E.J. Curse basszer személyében. A zenekar második lemeze, a Don’t Touch Me There perfekt stílusgyakorlat volt végletekig csiszolt slágertémákkal és megalázóan professzionális vokálokkal - voltaképpen igazi rejtély, miért nem lett MTV-s sikerdal a Runnin’ On Love, az I Wanna Feel It Again, a Tonight You’re Mine ballada vagy maga a címadó.

STEVE JONES
FIRE AND GASOLINE (1989)
A korszak, amikor még a stílusalapító is a követők nyomdokaiba szegődött. Steve Jones a Sex Pistols gitárosaként sokat tett azért, hogy a Mötley Crüe, a Poison vagy a Guns N’ Roses egyáltalán létrejöjjön, ám ebben a korszakban ő is megnövesztette a haját, Harley-ra pattant, és nekiállt olajszagú rock’n’rollt játszani. Méghozzá hogyan! Az MCA kiadó jelen összeállításban is többször is említett borzalmas promóciós tevékenysége ugyan a Fire And Gasoline-t is kinyírta, de fésületlen, mocskos hard rockban ennek a lemeznek kevés párja akadt az 1989-es felhozatalban. Olyan az egész, mint a címe: tüzes, lendületes, benzinszagú, és ellenállhatatlan. Az pedig már csak a bónusz, hogy a korszak sztárjai, így például W. Axl Rose vagy Ian Astbury az első hívásra jöttek, és boldogan vendégeskedtek egykori ikonjuk oldalán. (Bár nem olyan kerek, mint ez, a gitáros első korabeli szólóalbuma, az 1987-es Mercy is megér egy hallgatást.)

SKID ROW
SKID ROW (1989)
A hajmetál-éra egyik legnagyobb sikertörténetét kétségkívül a New Jersey-i Skid Row könyvelhette el. A Bon Jovi támogatásával repülőrajtot vett ötfős brigád 1989-es első albumával tornádóként forgatta fel az MTV képernyőjén keresztül a világot, az 5 millió példányban felvásárolt lemez mindent elsöprő slágerei elől nem volt menekvés. A Skid Row esetében az összes faktor adott volt a világsikerhez: zabolázhatatlan energiájú, pattanásig feszített zenéjükkel egészen friss hozzáállást honosítottak meg a rockműfajban, amivel csak nagy nehézségek árán tudott lépést tartani a konkurencia, a dalokat előadó Sebastian Bach személyében pedig a korszak legnagyobb formátumú frontemberével büszkélkedtek. A modell fazonú énekes megjelenése nem hagyta hidegen a női szíveket, miközben kivételes hangi adottságaival a szakma asztalára is letette a névjegyét, kétséget sem hagyva afelől, hogy a jövő rocksztárjának archetípusát testesíti meg. Bach hisztérikus előadásmódja és a Dave Sabo/Rachel Bolan-páros világklasszis dalszerzői erényei mérgező elegyet képeztek, a kombináció pedig egy robbanásveszélyes album formájában manifesztálódott. Legyen szó akár az ökölrázós Youth Gone Wild utcai himnuszáról vagy épp az I Remember You és az 18 And Life megaballadákról, egyértelmű, hogy a Skid Row vagány street rockjával 1989-ben végérvényesen átírta a hajmetál szabálykönyvét.

TESLA
THE GREAT RADIO CONTROVERSY (1989)
A legtöbb zenekar hangzása, stílusa legfeljebb a harmadik-negyedik lemezre kristályosodik ki teljesen, és az is fehér hollóhoz hasonlóan ritka, hogy egy csapat olyan színvonalú dalokkal tegye tele a debütöt, mint a sacramentói Tesla az 1986-os Mechanical Resonance-et. Jeff Keith énekes, Frank Hannon és Tommy Skeoch gitárosok, Brian Wheat basszer és Troy Luccketta dobos 1989-ben ugyanakkor még erre is gombot varrtak a The Great Radio Controversyvel, ami meg is hozta nekik a nagy áttörést a Love Song ballada révén. Pedig a Tesla kilógott a csillogó-villogó-flitteres-hajlakkos pop metal világból: néhol egészen úgy szólaltak meg, mint a korai Def Leppard egy amerikanizált verziója, ahol a kétgitáros, metálos riffek teljes természetességgel olvadtak egybe a bluesosabb, országúti, nagy terű témákkal. A Hang Tough, a Lady Luck, a Makin’ Magic vagy a Party’s Over mindennél jobban szemlélteti a zenekar különlegességét és elképesztő dalszerzői potenciálját, a lemez pedig csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban talált gazdára. Alighanem a mai napig ez a legkerekebb munkájuk.

THE CULT
SONIC TEMPLE (1989)
A brit The Cult ősrajongói közül sokan köpködve, fújolva fogadták a Bob Rock producerkedésével rögzített Sonic Temple-t, amin különösebben nem is lehetett csodálkozni: Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros bizonyos tekintetben a klasszikus hard rock vonal egyik antitézisétől jutott el a hatalmas stadionrefrénekig és a mennydörgő, hi-tech megahangzásig. Azonban így sem hasonlítottak a korszak egyetlen sztárjához sem. Billy az évtized végére tényleg végérvényesen kikötött a '70-es évek nagyjai – elsősorban a Led Zeppelin – ihlette húsos, vastagon megdörrenő hard rock riffelésnél, ám egyes gitárdallamokban, motívumokban továbbra is egyértelműen ott kísértettek a new wave-es gyökerek. A Sonic Temple ennek megfelelően úgy passzolt a korabeli trendekhez, hogy a zenekarnak egyáltalán nem kellett szembeköpnie magát: a Sun King és a Fire Woman hozták a kötelezőt az arénahimnuszok körében, az American Horse, az Edie (Ciao Baby) vagy az American Horse azonban a korábbi Cult spirituális töltését is beágyazták az új zenei környezetbe. Az eredmény világszerte több mint 3 millió eladott lemez lett, és egy hibátlan klasszikus, aminél sem előtte, sem utána nem készítettek erősebbet.

VAIN
NO RESPECT (1989)
A San Franciscó-i Vain egy igazságosabb világban bizonyosan szupersztárrá vált volna a No Respecttel, de aztán mégsem így alakult. Ettől függetlenül aki ismeri a lemezt, többnyire a hajmetál-éra legfantasztikusabb remekművei közé sorolja, méghozzá teljesen jogosan. Az első Vain mai füllel hallgatva is kilóg a korszak tömegtermeléséből: a lemez hangzása sokkal természetesebb, élőbb, mint az ekkoriban született albumok többségéé, de valójában zeneileg sem nagyon hasonlítottak senkihez. A Led Zeppelin- és Aerosmith-ihlette ízes hard rock riffekbe sajátos, elszállós pszichedelia vegyült, és gyakorlatilag az egész album a szex körül forog. A téma nemcsak a szövegeket szövi át teljesen nyílt módon, hanem az egész lemez atmoszférája roppant fülledt, hálószobai, ami még a legharsányabb, legdirektebb rocktémákat is átitatja. Davy sajátos, nyávogós-nyúlós dallamai mellett alighanem ez a hangulat teszi a mai napig teljesen egyedülállóvá a Vaint és olyan dalaikat, mint a Beat The Bullet, a Who’s Watching You, az Aces vagy a Without You. A platinasikerek ugyanakkor - javarészt az Island kiadó bénázásának köszönhetően - elmaradtak, a második lemez, az 1991-es All Those Strangers pedig már teljes egészében fiókban is maradt a maga idejében. Ez ugyanolyan szégyen minden érintettre nézve, mint a Lillian Axe földbe állítása.

WHITESNAKE
SLIP OF THE TONGUE (1989)
David Coverdale a ‘80-as évek végén a világ egyik legnépszerűbb rockbandájának élén állt, ami pont elég volt ahhoz, hogy nem akármilyen elvárásoknak kelljen eleget tennie egy új stúdióalbummal: 1989-ben leginkább azért főhetett a feje, hogy miként közelíthetné meg a több mint 10 millió példányban gazdára talált előző Whitesnake-korong galaktikus sikerét, és ehhez még az is hozzájött, hogy Adrian Vandenberg csuklósérülése miatt hirtelen szárnysegéd nélkül maradt. A megváltás Steve Vai személyében érkezett, Zappa és David Lee Roth egykori kaszkadőrgitárosa pedig annak rendje és módja szerint forgatta ki a Whitesnake zenéjét a négy sarkából. Az amerikanizálódás útján amúgy is öles léptekkel haladó Coverdale a dalokban elszabadult hajóágyúként ámokfutó gitárvarázslóval egy technikai értelemben tökéletes hi-tech arénarock-lemezt készített, csupán annyi volt a gond, hogy eredeti brit identitását ajtón kívül felejtette. A lemezt egyértelműen túljátszó Vait még Keith Olsen producer sem volt képes megfékezni, jóllehet a Fool For Your Lovin’-, Now You’re Gone-, The Deeper The Love-típusú gigaslágereknek még az eszelős gitárszólók sem tudták útjukat állni. A Slip Of The Tongue egy valaha volt csillogó korszak örök mementójaként vonult be a rocklexikonok lapjaira, barokkos túlzásai viszont előrevetítették azt is, hogy a legjobb mókának is bizonyosan vége szakad egyszer.

DAMN YANKEES
DAMN YANKEES (1990)
A Damn Yankees akkor robbant be igazi szupergroupként a köztudatba, amikor még nem ütközött az ember minden sarkon szupergroupokba. A Night Rangerből ismert Jack Blades basszer/énekes, a STYX-ben sztárrá vált Tommy Shaw énekes/gitáros és a legendás Ted Nugent gitárhős az ismeretlen dobossal, Michael Cartellonével kiegészülve pontosan azt hozta, amit a névsor alapján várni lehetett: tüzes, erőteljes rock’n’rollt AOR-os minőségű hangszereléssel és dallamokkal, de Nugentnek köszönhetően a kellő kosszal és fésületlenséggel. A zenekar első albuma a High Enough balladának köszönhetően egyből kétszeres platina lett az Államokban, és a mai napig kiállja az összehasonlítást minden pályatárs minden lemezével. És ha lehet, a folytatás, az 1992-es Don’t Tread még erősebbre sikeredett.

DON DOKKEN
UP FROM THE ASHES (1990)
Amikor a Dokken feloszlott, még nem lehetett sejteni, a szakításból ki jön ki jobban: a névadó énekes vagy a gitármágus George Lynch. A milliós rajongótábornak szerencséje volt, mert mindkét fél tudásához méltó módon korszerűsítette a korábban determináltakat. Árnyalatbeli különbségek persze akadtak, mert amíg George a bluesosabb vonalra átnyergelve aktualizálta zenéjét, addig Don Dokken egy finomabb, AOR-osabb iránykorrekciótól eltekintve majdnem ugyanott folytatta, ahol 1987-ben abbahagyták. Dokken nem hiába állt kiemelkedő dalszerző és akkurátus producer hírében, elsó szólóalbumát is ennek megfelelő aprólékossággal rakta össze. A negédes dallamokban és szerelmes dalokban tobzódó Up From The Ashes elsősorban az énekes lágyabb oldalát domborította ki, ez azonban nem jelentette azt, hogy a magas oktánszámú hard rockerek hiányoztak volna a lemezről. Dokken csapatát persze topmuzsikusok alkották, a korong titkos fegyvere pedig a hajdani Watchtower-gitáros Billy White volt, aki hat dalban nyújtott segítséget az énekesnek és legalább annyi szikrázó szóló fűződött a nevéhez, mint nagynevű kollégájának, John Norumnak. Azonban bármennyire is minőségi volt ez a lemez, a korábbi Dokken-sikereket nem tudta prezentálni és ez magával hozta Dokken és Lynch néhány évvel későbbi újjáalakulását.

EXTREME
II: PORNOGRAFFITTI (1990)
A nagyközönség elsősorban a mai napig a rettenetesen tenyérbemászó klippel ellátott More Than Words balladára asszociál a bostoni Extreme második albumáról. Ha ezzel szemben egy gitárosnak említjük meg a Pornograffittit, vélhetően megüvegesedő tekintet és Nuno Bettencourt feltétlen istenítése lesz a reakció. A két véglet között ugyanakkor elsikkad a lényeg: a lemez a mai napig a dallamos hard rock stílus egyik örök csúcsalkotása, amelyen valóban egészen elképesztő a gitárjáték, ám egyik legfőbb zsenialitása éppen abban rejlik, hogy Nuno egy pillanatig sem nőtt rá a legfontosabbra: a dalokra. És valóban szerepel rajta az a bizonyos szép akusztikus líra, de nem foglal el rajta központi szerepet, sőt, még csak nem is az egyetlen lassú téma a dalok között. A lazán koncepciózusan felépített album semmilyen tekintetben nem esett túlzásokba, hanem példás ízléssel szemléltette, mi minden rejlik a zenekar fegyvertárában: hard rock, funk, blues, klasszikus sinatrai esztrád, queenes bombaszt egyaránt felvonul itt. E törekvések később az 1992-es III Sides To Every Storyn teljesedtek ki igazán, az azonban már túl sok volt a nagyközönségnek. Itt azonban minden a helyén volt a sikerhez is, és a Decadence Dance, a Li’l Jack Horny, a Get The Funk Out vagy a He-Man Woman Hater tényleg páratlan könnyedséggel iskolázták le a korabeli színtér javát.

HEAVEN’S EDGE
HEAVEN’S EDGE (1990)
Újabb elveszett gyöngyszem, újabb szikrázóan zseniális mestermű. A philadelphiai Heaven’s Edge a Skid Row-hoz és a Spread Eagle-höz hasonlóan a hard rock színtér legrobbanékonyabb, leginkább riffcentrikus vonalát vitte, első albumuk pedig igazi ígéretnek számított, a szaksajtó valóságos eufóriában fogadta. Itt is a megfelelő kiadói háttér hiánya, illetve a gyenge menedzsment siklatta ki a szerelvényt: a Neil Kernon producerelte album már a maga korában elsikkadt, pedig a Play Dirty, a Skin To Skin, az Up Against The Wall vagy a Bad Reputation mindenki érdeklődésére számot tarthattak volna, akikből például a Skid Row faragott rockrajongót ezekben a hónapokban. Mark Evans karcos orgánuma és Reggie Wu virtuóz gitárjátéka ráadásul eleve kizárta, hogy a Heaven’s Edge-et bárkivel is össze lehessen keverni. A csapat a fiaskó miatt gyorsan földbe állt, és ugyan a ‘90-es évek végén visszatértek, a hobbiszinten túl sajnos soha nem aktivizálták már magukat.

HOUSE OF LORDS
SAHARA (1990)
Mivel a Whitesnake 1987-es albuma David Coverdale részéről igazi folytatás nélkül maradt, ezért a hagyományok ápolása másokra hárult. A Gene Simmons által menedzselt House Of Lords önszántából vállalta a hálátlannak azért nem nevezhető feladatot, második lemezük pedig a bluesos arénarock egyik kultikus darabja lett. Az óriási nevek által életre hívott szupercsapat Gregg Giuffria billentyűs vezetésével minden ízében perfekt slágergyűjteményt alkotott, melyben a tagok kivételes zeneisége is csont nélkül átjött.  James Christian énekes meleg tónusú, férfias orgánumát tényleg csak Coverdale mércéjével lehetett mérni, de Giuffria masszív billentyűs témái és Ken Mary fineszes dobolása mellett sem lehetett elmenni szó nélkül. További érdekesség, hogy az albumot stúdiózenészként az a Doug Aldrich látta el vastag gitárriffekkel és szédületes szólókkal, aki később Coverdale fő harcostársa lett a Whitesnake-ben. A Sahara ennek megfelelően tobzódott az élő organizmusként lüktető, veretes hard rock témákban, amit Andy Johns hozzáértő produkciós munkája még inkább kiemelt, de nem hiányoztak innen a szívet tépő balladák sem: a Can’t Find My Way Home és a Remember My Name gyakori vendég volt az MTV műsoraiban, éppen ezért megfejthetetlen, hogy mindezek ellenére miért rekedt meg a lemez úgy 200 ezer eladott példánynál és miért nem lett a House Of Lordsból igazán nagy banda. Az óriási potenciál ellenére Giuffriáék is gyorsan a süllyesztőben végezték, a vájtfülűek azonban soha nem felejtették el őket.

HURRICANE
SLAVE TO THE THRILL (1990)
Kelly Hansen énekes és Jay Schellen dobos zenekarának harmadik albuma egyben a legjobbjuk is volt, amihez sokat tett hozzá, hogy sessionistaként a Lionból ismert Doug Aldrich gitározta fel. Az eredmény a dallamosabb arénarock és a morózusabb gitárokkal operáló, robbanékony vonal határmezsgyéjén mozgó mestermunka lett, olyan dalokkal, mint a Next To You, a Don’t Wanna Dream vagy a 10,000 Years. Érdekesség, hogy az album ennek ellenére egy felívelő pályát fordított leszállóágba: MTV-s és rádiós sikerdal híján nem fogyott olyan jól, mint elődje, az 1988-as Over The Edge, amivel szépen ki is végezte a zenekart. Mindez ugyanakkor a Slave To The Thrill értékeiből semmit sem von le: a Hurricane talán nem volt olyan egyedi, mint a Lion, de tökéletes dalokkal rakták tele ezt az albumot.

LITTLE CAESAR
LITTLE CAESAR (1990)
A látszat néha csal, avagy a külcsín nem minden esetben rímel a belsőre. Az agyontetovált  Los Angeles-i Little Caesar morózus tekintetű, szakállas fazonjaiból első blikkre faék egyszerűségű, háromakkordos motoros rockot és olajtól ragacsos szerelőműhelyekben chopperek bütykölését lehetett kinézni. A motoros feltevés a vasak szeretete szempontjából még ült is, zenéjük azonban olyan távol állt attól a világtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Az érzelemdús hangú Ron Young énekes és négy társa ugyanis a legkifinomultabb hard rockot tolták messze Kaliforniában, amiben a Motown-szerű soul- és R&B-elemek legalább annyira lényegesek voltak, mint a torzított gitár. Törekvésüket egyértelműen alátámasztotta, hogy Bob Rock által producelt első albumukat a Chain Of Fools feldolgozása vitte a hátán Aretha Franklintől, ugyanakkor a saját dalokat tekintve is jól álltak. A végtelenül szofisztikált In Your Arms és From The Start kettősében legalább ilyen lehetőségek rejlettek, de az I Wish It Would Raint is el lehetett volna adni az Aerosmith nyomvonalán, befutniuk viszont még John Kalodner bábáskodása dacára sem sikerült. Első két lemezük ettől függetlenül kötelező a műfaj híveinek, ahogy Ron Young cameóját is látni kell legalább egyszer a Terminátor 2-ben.  

LOVE/HATE
BLACKOUT IN THE RED ROOM (1990)
Bár Los Angelesből származtak, és a helyi klubszíntér integráns részének számítottak, a Love/Hate is azért akadt a közönség torkán, mert zenéjükben ott rejlett egy nehezen megfejthető, bizarr csavar. A Jon E. Love gitáros alapította zenekar intellektuálisabb, agyasabb és kísérletezőbb módon játszotta a korszak klasszikus rock’n’rollját, mint a pályatársak többsége: funkos, illetve jól álcázott, avantgarde-osabb elemeket is vastagon rejtő muzsikájukból ugyan nem hiányzott a fogósság, és tarkabarka imázsuk is eladhatónak tűnt, mégsem jött össze nekik az áttörés. A Blackout In The Red Room és utódja, az 1992-es Wasted In America ezzel együtt is kiváló albumok: úgy hordozzák az éra minden romlott dekadenciáját, hogy közben messze túlmutatnak az agyatlan és felszínes kópiazenekarokon.

LYNCH MOB
WICKED SENSATION (1990)
Senki sem tudta, mihez kezd majd George Lynch a Dokkenből történt távozása után, de a gitárosnak sikerült nagyot gurítania: a soraiban a régi harcostársat, Mick Brownt is ott tudó új zenekar továbbvitte ugyan a Dokken örökségét, de földközelibb, bluesosabb, korszerűbb módon tette azt. Az Oni Logan énekes személyében igazi kincsre lelő Lynch csúcskategóriás hard rock témákkal pakolta tele az albumot, a Sweet Sister Mercy, a She’s Evil But She’s Mine, a Through These Eyes vagy a For A Million Years érett, felnőtt muzsika volt, igazi ígéret a ‘90-es évekre. Aztán persze a világ másfelé indult: bár a lemez nem fogyott rosszul, a Lynch Mobból végül nem lett sztárcsapat. Ugyanakkor az 1992-es, már Robert Mason énekessel felvett kettes albumon még sikerült megőrizniük a lángot, így mindkét lemez a korszak kiemelkedő munkái közé tartozik.

RATT
DETONATOR (1990)
Bombasztikus visszatérésnek készítették, hattyúdal lett belőle. A Ratt az évtized derekán a színtér legnagyobb játékosai közé tartozott, de az 1986-os Dancing Undercoverrel és az 1988-as Reach For The Sky-jal nem sikerült igazán nagyot előrelépniük, és a korábbi követők elhúztak mellettük. A Desmond Child slágergyárossal összekalapált Detonator bizonyosan a legjobb munkájuk volt az 1985-ös Invasion Of Your Privacy óta, ám már késő volt vele behozni a lemaradást. Így aztán a Shame Shame Shame, a Loving You Is A Dirty Job vagy a Givin’ Yourself Away már csak besimultak a “futottak még” kategóriába, bár a lemezből még így is több mint 900 ezer példány ment el az Államokban. A Ratt agóniáját azonban mindez már nem tudta megállítani, a drogproblémái miatt teljesen szétcsúszott Robbin Crosby gitáros partvonalra szorulása egyben a zenekar halálát is elhozta.

RIVERDOGS
RIVERDOGS (1990)
A Riverdogs zenéje elég közel állt a Whitesnake világához, ami azért nem csoda, mert a csapat egyik főembere maga Vivian Campbell gitáros volt. Első hallásra lehet, hogy zenekar semmivel sem tűnt különbnek, mint az akkori korszellem által kitermelt blues-os hard rock bandák, az igazság viszont az, hogy minőségében ez a lemez az első Badlands- és Blue Murder-anyagokkal mozgott egy szinten, sőt, bizonyos szempontból több is volt azoknál. Rob Lamothe énekes papírra vetett gondolatai ugyanis messze túlmutattak azokon a csajos, gyors autós rock'n'roll-kliséken, melyek – Coverdale-nek is köszönhetően – megszabták a korszak hajmetálos lemezeinek arculatát. Egyfajta melankolikus magányosságot és meg nem értettséget sugalltak a kesernyésen szorizó Lamothe elbeszélései, melyek az énekes kifejező, őszinte előadásában roppant érdekesen ható spirituális színezetet kaptak. Zeneileg ugyancsak más volt ez a produkció, mint az átlag hajmetál: noha Campbell élete teljesítményét nyújtotta a sistergő elektromos szólókban, a kvartett a többséghez képest sokkal intenzívebben használta az akusztikus gitárt, aminek köszönhetően összehasonlíthatatlanul vastagabb szövete lett a muzsikának. Visszatekintve, akár a konvencióktól való elszakadás bátor kísérlete és bukása címet is adhatnánk Campbellék 1990-es művének, ennek a motoros imázsba csomagolt, ám azzal nehezen összeegyeztethető, mély és szenzitív anyagnak.

SCORPIONS
CRAZY WORLD (1990)
Noha a Scorpions páratlanul hosszú karrierjének köszönhetően mindig felette állt az aktuális zenei trendeknek, a ‘80-as évek folyamán bizony ők is hozzátették a maguk részét a hajmetál műfaj emlékművéhez. Német identitásukat persze abban az időben sem adták fel, de a tény az tény, a Love At First Sting és Savage Amusement albumokkal egyre közelebb kerültek azon bandákhoz, akik tulajdonképpen az ő zenéjükön nőttek fel. A tendencia a Crazy World lemezzel annak ellenére is folytatódott, hogy Klaus Meine és Matthias Jabs fején láthatóan egyre kevesebb haj maradt, Keith Olsennek köszönhetően viszont így is legalább annyira jólfésültre sikeredett a dalfüzér, mint közvetlen elődje. A kerekre csiszolt anyagra Rudolf Schenkerék slágerhegyeket hordtak össze az Aerosmith és Bryan Adams számára is dolgozó Jim Vallance-szal, a Send Me An Angel, a Tease Me Please Me, a Lust Or Love és a Don’t Believe Her örökérvényű Scorpions-klasszikusokká nemesedtek az évtizedek során, a korongot mégis egy egyszerű fütyülős dalocska adta el 7 millió példányban. A címe Wind Of Change volt, a többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem.

SLAUGHTER
STICK IT TO YA (1990)
A Las Vegas-i Slaughter az utolsó platinalemezes áttörők egyikének számított a hajmetál-színtéren. A Vinnie Vincent oldalán edződött Dana Strum basszer és Mark Slaughter énekes által alapított zenekar afféle szintézist valósított meg a legrágógumisabb party rock’n’roll és a street rock irány között, és ugyan szép számmal írtak töltelékeket is, ami a Stick It To Ya debütön jól sikerült, az nagyon jó volt. Slaughter szirénahangja ráadásul helyből markáns arcélt kölcsönzött nekik. A zenekar ennek megfelelően szépen be is költözött az amerikai tinédzserek magnóiba az olyan dalok segítségével, mint az Up All Night, a Fly To The Angels vagy a Mad About You. Az 1992-es Reach For The Sky és az 1995-ös, már leszállóágban, sok viszontagság után kiadott Fear No Evil azonban összességében erősebbek a debütnél, hiába fogyott belőlük kevesebb.

SPREAD EAGLE
SPREAD EAGLE (1990)
A Boston-New York tengelyen létrejött Spread Eagle is a kiadói melléfogások áldozataként lett soha be nem teljesült reménység, a zenekar 1990-es első nagylemeze az MCA töketlensége miatt sikkadt el, pedig a Skid Row sikereinek farvizén tökéletesen be lehetett volna futtatni őket. A két csapat markáns arcéle eltért egymástól, de a stílus, a megközelítés, a dinamika egészen hasonlatos, és a Spread Eagle dalszerzési képességek tekintetében sem sokkal maradt el a New Jersey-i kollégáktól. Ha egyáltalán… A Ray West brutális süvöltéseivel, illetve Paul DiBartolo ellenállhatatlanul fémes, virtuóz gitárjátékával operáló zenekar a Broken Cityben, a himnuszuknak számító Switchblade Serenade-ben, a Hot Sexben vagy a Scratch Like A Catben mindent felvonultatott, ami csak szép volt az ekkoriban gyakran street rockként emlegetett utcaibb, természetesebb, keményebb stílusleágazásban: az album energiaszintje mai füllel is páratlan. Óriási veszteség, hogy ezt csupán egy nagyon szűk, beavatott réteg tudja…

WARRANT
CHERRY PIE (1990)
A Jani Lane énekes vezette Warrant már első albumával, az 1989 első napjaiban megjelent Dirty Rotten Filthy Stinking Richcsel hatalmas sikert aratott Észak-Amerikában, de a zenekarnak az első pillanatoktól fogva küzdenie kellett az előítéletekkel. Nyugodtan kijelenthető, hogy a Poison és a Winger mellett egyetlen másik korabeli hajmetál-banda sem kapott annyi rosszindulatú kritikát, mint ők: ebben a kissé harsányra pörgetett imázs és a klipek cukros látványvilága éppúgy szerepet játszott, mint zenéjük könnyed jellege, vagy az a tény, hogy a stúdióban sessiongitárosként Mike Slamer segítségét is igénybe vették a szólóknál. Második albumuk, az 1990-es Cherry Pie ennek ellenére így is a csúcsra katapultálta őket a címadó szám révén, amely az egész korszak egyik leghatalmasabb himnuszaként él a köztudatban a mai napig. A vidám buliindulók mellé ráadásul olyan komolyabb, érettebb dalok vegyültek, mint az Uncle Tom’s Cabin és az I Saw Red - ezek már egyértelműen jelezték, hogy Lane-ben és a Warrantben sokkal több rejlik annál, mint ami a felszínen látszik. Dacára a már a kor viszonyaihoz képest is túlcukrozott imázsnak, a lemez több mint harminc évvel később hallgatva is tele van jó dalokkal.

Írta: Draveczki-Ury Ádám és Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)