Ronnie Romero fejében nemrégen még öngyilkos gondolatok forogtak – és ezt mindig illik komolyan venni – a Rainbow koncertek kritikáinak hatására. Úgy látszik, munkaterápiát javasoltak neki a szakemberek: az, hogy sem ennek a lemeznek a előzménye, sem maga a most megjelent lemez nem fog jótékony visszajelzésekkel antidepresszánsként hatni, nem a pszichológusok hibája, hanem azé a produceré – vajon kié? (biztos kitalálod, ha megnézed a kiadót) –, aki nem használtatta ki Romero hangjában lévő kincset, vagy nem adott neki egy maréknyi bátorságot, hogy a feldolgozások valóban azok legyenek, ne szolgai másolásai – vagy gyengébb utánérzései – az eredeti klasszikusoknak.

Ilyen gyöngyszemekhez ugyanis kockázatos hozzányúlni, egyrészt azért, mert még érintetlenül is piszok nehéz őket úgy prezentálni, hogy megmaradjon az eredeti színvonal, másrészt annak is van veszélye, ha valaki akként jár velük, mint az egyszeri bundával: kifordítja, befordítja (mégis bunda a bunda). Ez utóbbi út azonban legalább megmagyarázná, hogy miért is feldolgozás a neve a feldolgozásnak, sőt, még előnyt is lehetne kovácsolni abból, ha a zenész az eredeti örökbecsűt olyanképpen formálja a saját képére, hogy abból kitűnjön mindaz, amiért korunk egyik legtehetségesebb énekesének tartjuk a fiatal chilei srácot.

Mikor Tartuffe kolléga megkért, hogy írjam meg a lemez recenzióját, bevallom, vonakodtam: első hallgatás után semmi nem jutott eszembe, azon kívül, hogy: pár metal klasszikus el lett énekelve, mégpedig jól. Kész, ebben ennyi van, gondoltam, de aztán jó pár végigpörgetés után már kissé sommásabb vélemény formálódott bennem, sajnos többnyire nem pozitívak.

Mielőtt bármit leírok, ki kell jelentenem, hogy Romero kitűnő énekes, a meghívott vendégek csodálatos zenészek, ám mindezek ellenére nem állt össze a dolog. Hiába is gitározta le Gus G. kitűnően a „No More Tears” szólóját, az annyira Zakk Wylde stílusában ivódott belém, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni, még akkor is, ha Ronnie által végre normális énekhanggal hallgathattam végig a dalt. (Igen, így van, bármekkora alakja is Ozzy Osbourne a metal világának, egyszerűen irritál az orgánuma.)

Aztán itt van a „Light In The Black”, ami úgy tökéletes, ahogy van, azon alázatos másolással csak rontani lehet, kísérletezni vele pedig vétek – egyébként is, Dio a dalban élete egyik legnagyobb alakítását hozta, ebben a versenyben Romero pedig csak vesztes lehetett. Technikailag ugyan remekül megoldotta a feladatot, de hangjából hiányzik az a mágia, az a menny- és pokoljárás, amit annak idején az eredetiben átélhettünk. Hasonló kaliber a Sabbath „The Shining”-ja, amire ugyan maga Iommi mondta, hogy dicséretes próbálkozás, de mindannyian tudjuk, hogy létezik úriemberi gesztus, ami meggátol bennünket abban, hogy belerondítsunk a jó szándékba.

Mint írtam, ebben a bajnokságban kockázatos dolog a dalok lényegi elemeivel játszani, de még mindig többre értékeltem volna egy egyszerű zongorajátékkal előadott „Hallowed Be Thy Name”-et – ahogy azt a Maiden United csinálja –, mint ezt a jólfésült verzióját, amiben a gitár úgy szól, mint egy rosszul beállított Casio billentyű – olyan, amilyennel a vidámparkban szokott az ember találkozni. Az viszont igaz, hogy jólesett hallani a „Turbo Lover”-t némileg vastagabb gitárokkal, még akkor is, ha a Tipton/Downing páros összeszokott játékát nem sikerült reprodukálni – ráadásul, aki olvasta Halford könyvét, az nagyon jól tudja, miről is szól a dal – így hallgatni a feldolgozást egy jóvágású latin macsótól aztán tényleg némi somolygásra ad okot. Biztonsági játékos hozzáállással feljátszott lemez lett a terápia vége, amiben talán az a legnagyobb hiba, hogy Romero nem tudta igazán bebizonyítani, miszerint ott lehet a helye a megidézett énekesek Pantheonjában, így aztán csak annyit mondhatok: ez bizony most kapufa lett.

(forrás és képek: Rockinform)