A The Big 4 megalakulásakor természetesen azonnal elindult a vita a thrasherek körében, hogy mely zenekarok maradtak ki a szórásból, és hogy kik azok, akiknek mindenképp ott lett volna a helyük a Metallica, a Megadeth, a Slayer és az Anthrax mellett. A leggyakrabban felmerült nevek között ott volt a Testament, az Exodus és jelenlegi recenziónk tárgya, az Overkill is (a germán „nagy négyes” – Kreator, Sodom, Destruction, Tankard – tagjairól nem is beszélve). Azon kár lenne polemizálnunk, hogy melyik bandának lenne még helye a The Big 4 tagjai között melyik másik zenekar helyett és melyiknek nem, ugyanis eléggé megoszlanak a vélemények ezzel a témával kapcsolatban és anno sok helyen elég parázs viták alakultak ki a rajongók között.
Én sem szállnék bele ebbe a vitába (habár határozott véleményem van a dologról), viszont az Overkill zenekar kapcsán annyit biztos kijelenthetünk, hogy Blitz hisztérikus énekhangja az egyik olyan neuralgikus pont, ami valakinek vagy bejön, vagy pedig olyan messzire elkerüli, amennyire csak tudja. Én nagyon szeretem az orgánumát és sosem felejtem el például azt a pillanatot, amikor 1991-ben először beleszaladtam a Thank For Nothin’ klipjébe. Az energia, ami áradt a dalból, azonnal levett a lábamról és muszáj volt a teljes Horrorscope albumot beszereznem. Nem is csalódtam benne, hatalmas kedvencem mind a mai napig. Természetesen az előző albumokat is beszereztem és az aktuális sorlemezeket is begyűjtve folyamatos figyelemmel kísértem a zenekar pályafutását. Véleményem szerint gyengébb album nem nagyon csúszott ki a kezeik közül (nekem még az 1994-es W.F.O. is nagy kedvencem, pedig sok rajongó szerint az nem lett egy maximális lemez), az 1996-os The Killing Kind meg ráadásul benne van a Top 10 albumban nálam, minden másodperce zseni – ha nem ismered, akkor mindenképp hallgasd meg!
Most pedig elérkeztünk a 20. (!!!) stúdióalbumhoz, amely április 14-én jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában. Mindezt kimondani és a ténybe belegondolni is félelmetes, főleg, hogy a zenekar az elmúlt bő négy évtized alatt tényleg végig egyenletes színvonalon ontotta a jobbnál jobb anyagokat.
A bő 50 perces új album első tétele a címadó dal, mely egy remek gitártémával indít (akár egy monumentális intronak is nevezhetnénk a lemez nyitányát), ebből bontakozik ki egy remekbe szabott thrash-gránát egy pazar belassulós középrésszel. Négy hosszú év után bizony nagyon jól esik a fülnek a jellegzetese Overkill-hangzás!
.
A másodikként érkező Goin’ Home kezdő témája annyira erős, hogy aki erre nem kezd azonnal heves headbangelésbe, az nem is thrasher. A szigorú témát egy dallamos gitárbetéttel oldja fel a csapat, mely a refrénben éri el egyértelmű csúcspontját. A The Surgeon riffje a korai Exodus lemezek hangulatát juttatta eszembe. Blitzék egyébként nagyon ügyesen játszanak a tempóváltásokkal: ebben a dalban is belassulnak a szóló előtt, hogy ott aztán újra a gázpedálra lépjenek, majd pedig a refrénre picit visszavegyenek belőle.
A Twist of the Wick akár egy horrorfilm ikonikus jelenetének aláfestő zenéje is lehetne. A vészjósló hangulatú kezdést egy újabb pofás riff követi és a zenekar itt sem fogja vissza a tempók terén. A lassú középrész ismét zseni, garantált libabőr! A Wicked Place egy visszafogottabb, málházósabb témával nyit – remek koncertfavorit lesz ez a tétel is. A gitártémák is kiválóak és eléggé változatosak ahhoz, hogy végig fenntartsák a hallgató figyelmét.
A képzeletbeli B-oldalt nyitó Won’t be Comin’ Back kezdő gitárharmóniái alatt szinte várjuk, hogy Dio elkezdjen énekelni, annyira a Heaven and Hell jut róla az embernek az eszébe. A kezdést viszont meglepő módon egy Overkill mércével meglehetősen szokatlan Iron Maiden jellegű játékosabb gitártéma követi, mely vissza-visszaköszön a dal során. Szokatlan a csapattól, de remekül működik!
A Fever nyitó basszushangjaira Blitz énekel jókat a dallamosabb orgánumát használva, majd a dal folyamatosan építkezve ölt egyre szigorúbb jelleget – szeretnénk ezt a dalt is a koncertprogramban látni, annyira jó! A Harder They Fall ismét a gyorsabb számok közé tartozik és némi punkos jelleget is hordoz, ami az Overkill dalok közül soknak sajátja.
A Know Her Name karakteres kezdőriffje egy középtempós Overkill szám képében folytatódik. Erős tétel ez is és remek a gitárszóló is benne – de ezt talán mondanom sem kell már, hiszen a csapatban mindig is kiváló bárdisták dolgoztak és természetesen Dave Linsk is közéjük tartozik. Az albumzáró Bag o’ Bones szaggatott gitártémái is nagyon jól állnak a csapatnak és remekül ki is aknázzák a témában rejlő potenciált – szuper a dob-basszus összjáték és a refrén is pazar.
.
A hangzás és az artwork mind kiváló, profi munka, de az Overkill estében ezen természetesen már meg sem lepődünk. Talán nem lesz ebből az albumból akkor klasszikus mint a fentebb említett The Killing Kind (amit egyébként a kritika megírása előtt újra elővettem és ismét rácsodálkoztam, hogy mekkora zene!), viszont baromi erős, feelinges anyag. Amennyiben még nem ismernéd a bandát, sosem késő megismerkedni velük. Lesz mit bepótolnod!
A ’Sorched’ album dallistája:
01. Scorched
02. Goin’ Home
03. The Surgeon
04. Twist of the Wick
05. Wicked Place
06. Won’t be Comin’ Back
07. Fever
08. Harder They Fall
09. Know Her Name
10. Bag o’ Bones
Az új Overkill album ide kattintva megvásárolható CD-n és dupla LP-n a Metom Music webáruházban.
