2020 óta nem kevesebb mint három alkalommal kellett elhalasztani Joe Satriani budapesti koncertjét, negyedszerre viszont végre úgy tűnik, hogy szerencsével jár a honi műértő közönség. Satch legutóbb tavaly tavasszal jelentkezett stúdióalbummal, a The Elephants Of Mars már a tizennyolcadik volt a sorban, a mostani turnén viszont a jelek szerint nem csupán ennek bemutatására koncentrál majd, hanem az elmaradhatatlan slágerek mellett a 2020-as Shapeshifting korong anyagára is komoly hangsúlyt fektet. A dupla lemezbemutató turné kapcsán beszélgettünk a professzor úrral.
Az elmúlt évek történései mennyire formálták át a mindennapi életedet?
JS: A Covid-járvány a legborzalmasabb dolog volt, amivel egész eddigi életemben szembesültem. Sosem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet. 2020 legelejét Los Angelesben töltöttem, ahol két zenei vásáron is felléptem Steve Vai-jal. Emlékszem, amikor lejöttünk a színpadról, azon kezdtünk tanakodni Steve-vel, hogy vajon mi lesz a lekötött turnéinkkal? Sokáig nem kellett morfondíroznunk, néhány héttel később megkaptuk a választ: minden fellépést törölni kellett. Így aztán, amikor áprilisban megjelent a Shapeshifting album, ügy döntöttem, hogy koncertezés híján a zeneszerzésre fogom fektetni a hangsúlyt és belekezdek a következő lemez elkészítésébe, annak legalább nem láttam akadályát. Üzleti szempontból rettenetesen nehéz időszak volt ez mind a zenészek, mint a koncertiparban dolgozó technikai személyzet számára. Persze semmi nem volt annyira rossz, mint a vírus okozta pusztítás, hiszen mindannyian családtagokat és barátokat veszítettünk el. Nekünk viszont, akik túlélték mindezt, most már előre kell tekintenünk és ott kell folytatnunk, ahol 2020-ban abbahagytuk.
Sok művész azt mesélte, hogy a kényszerpihenő lehetőséget adott számukra jobban elmélyedni a dalszerzésben. Nálad is hasonlóan csapódott le mindez?
JS: Nem igazán, és ahogy az imént mondtam, bárcsak sosem tapasztaltuk volna meg ezt a szörnyűséget. Véletlenül sem akarom más szemszögből vizsgálni, ami történt, semmilyen pozitívumot nem akarok kihozni belőle, mert nem volt benne ilyesmi. Ami a dalszerzést illeti, nekem a pandémia előtt sem jelentett problémát új ötletekkel előállni. Nem szeretem ezt a témát boncolgatni, annak pedig tényleg nem látom értelmét, hogy belemagyarázzunk valami jót a nyilvánvaló rosszba. Nem a múltat kell megszépíteni, hanem törekedni kell arra, hogy hasonló még egyszer ne fordulhasson elő.
Ahogy említetted, a tavaly megjelent The Elephants Of Mars album ebben az időszakban született. Gondolom, a lezárások számodra is új körülményeket teremtettek az elkészítéséhez…
JS: Valóban, de már volt ebben tapasztalatom, 1999-ben ugyanis hasonló szituációba kerültem, igaz, azt én választottam. Akkoriban ismerkedtem meg Eric Caudieux-vel, akivel három lehetséges projektet is előkészítettünk a Sony Music számára: egy normál rocklemez mellett felmerült egy nagyzenekari projekt és egy elektronikus, mondhatni trace-alapú album elkészítésének lehetősége is. Úgy terveztük, hogy bármelyik elképzelés is kap zöld utat, ketten fogjuk megvalósítani, mert az első G3 turné és az erőteljesen rockosra vett Crystal Planet album után érdekes alternatívát jelentett volna a konvencionális rock & roll-felállástól való elszakadás. A Sony az elektronikus megközelítés hallatán vált rendkívül izgatottá, így végül ebbe vágtunk bele. Abszolút újszerű élmény volt, hogy stúdió helyett Eric nappalijában dolgoztunk úgy nyolc hónapon keresztül. Az internet hajnalát éltük akkor, a fájlok egymásnak való küldözgetése még gyerekcipőben járt, mégis nagyon jól működött ez a módszer. DAW-kontroller segítségével komponáltam a zenét, a MIDI fájlokat pedig mindig átküldtem Ericnek feldolgozásra. Időről időre elrepültem hozzá, hogy együtt vegyük fel az aktuális gitárrészeket, de már azt is új metódus szerint tettük, azaz bemikrofonozott ládák helyett interfészt és a Palmer hangfal-szimulációit alkalmaztunk, valamint a komplett folyamat Pro Tools-on zajlott. A lemezkészítést körüllengte valamiféle egyedülálló jelleg és kezdett tudatosulni bennünk, hogy ez az eljárás megszabadított minket az időfaktor kényszerétől. Ebben a formában nem kellett megkötnünk azokat a kompromisszumokat, melyeket normál esetben nincs mód figyelmen kívül hagyni. Amikor ugyanis egy több ezer dolláros óradíj szerint ketyegő stúdióban dolgozol és egy előre meghatározott költségkeret terhére végzed a munkát, akkor bizony minden perc számít. Ebben az esetben azonban erről szó sem volt, mindvégig kényelmesen hátradőlve hülyéskedhettük és a legelvadultabb ötletekkel is annyit szórakozhattunk, amennyit csak akartunk, mert nem volt jelentősége az időtényezőnek. Mindezt azért meséltem el, mert ezúttal pontosan úgy éreztem magam, mint akkor, az Engines Of Creation készítésekor: ugyanúgy küldözgettük egymásnak a fájlokat, és ugyanúgy molyolhattam akár három hónapig is egy adott dal hangszerelésével. Az ilyen típusú lemezkészítésben az a legérdekesebb, hogy egyből a végleges felvétellel kezded a folyamatot, amit akár százszor is editálhatsz anélkül, hogy tönkretennéd. Ezzel szemben régen otthon csak feljegyzéseket és demókat csinálhattál és egy teljes szervezetet mozgásba kellett lendítened ahhoz, hogy egy stúdióban, zenésztársak és technikusok segítségével nekikezdhess felvenni valamit. Aztán ha elszúrtad, akkor borotvapengével barkácsolhattad a szalagot, ahogy mindannyian tettük a hősidőkben! (nevet) Szóval a procedúra ezen része ismerős volt számomra, kimondottan élvezetesnek bizonyult így dolgozni, ha leszámítjuk, hogy a bezártságot óriási szívásnak éltem meg! (nevet) Amúgy alapvetően szeretem azt, ha nyomás helyeződik rám a stúdióban és különféle impulzusok érnek a zenésztársak részéről. Még azt is bírom, amikor a hangmérnök azt mondja, hogy “ez bizony nem sikerült, fuss neki újra!” (nevet) Sok esetben az ilyen környezeti hatások hozzák ki az emberből a legjobbat.
A The Elephants Of Mars hosszú idő óta az első lemezed, amit már nem a Sony gondoz, hanem az német EarMusic. Milyen volt új kiadói háttérrel nekifutni ennek a korongnak?
JS: Volt már tapasztalatom különféle stábokkal történő kooperációkban, hiszen a Sony Music-kal a ‘90-es évek közepe-vége felé indult a kapcsolatom, a G3 koncertanyag volt az első közös kiadványunk. Előtte a Relativity gondozta a lemezeimet, tehát már megéltem egyszer, hogy új alapokra helyeződött az üzleti háttér. Azt mondhatom, hogy eddig csak jó tapasztalatokat gyűjtöttem a lemezcégekkel való együttműködésben, mert mindannyian hagyták, hogy a saját fejem után menjek, sosem kérdőjelezték meg a döntéseimet. Mindig csak annyit mondtak, hogy “ha problémád van, állunk rendelkezésedre, ha nincs, akkor pedig eddig és eddig a napig készülj el az anyaggal”. Mindvégig kiváló kapcsolatot ápoltam a Relativityvel és a Sonyval, utóbbival pedig még mindig szerződéses viszonyban állok, hiszen az új album kivételével ők gondozzák a teljes katalógusomat. A Surfing With The Alien Atmos-keverése épp most fejeződik be és reményeim szerint a többi régi lemez ugyanígy sorra fog kerülni, tehát lesznek még projektjeink. Az EarMusic vezetőjét, Max Vaccarót valamivel több mint tíz éve ismerem, anno ő felelt az első Chickenfoot-lemez nemzetközi disztribúciójáért az Edelnél. Remek szakember, a cég pedig igazán rajongóbarát politikát folytat, messzemenőkig kiszolgálják a vásárlók igényeit. Figyelemre méltó portfolióval rendelkeznek és minden előadót specifikusan kezelnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy kiadó tisztában legyen azzal, hogy egy adott művész rajongótábora milyen tartalmat vár el a fizikai kiadványok, főként a vinyl LP-k terén. Ahogy a Sony, úgy Max is nagyvonalúan bocsátotta rendelkezésemre azt a képzeletbeli biankó csekket, amivel teljes alkotói szabadságot válthattam meg magamnak. Azt hiszem, Max és én sok mindenben egyformán gondolkodunk a zenét és a gitározást illetően, úgyhogy ez egy újabb mennyben köttetett kapcsolat számomra.
A többszörösen elhalasztott legutóbbi turnét tavaly kezdted bepótolni, az Egyesült Államokban már le is ment az első nagy kör. Hogyan érezted magad három év kihagyás után a színpadon?
JS: Elképesztően jó érzés volt újra közönség előtt játszani. Tulajdonképpen a színpadon állva tudatosult bennem, hogy mennyire fontos része ez az életemnek és hogy mennyire hiányzott az élő zenélés varázsa. Mindeddig természetesnek vettem azokat a kétéves ciklusokat, amelyek lemezkészítésből és az azt követő turnékból álltak. Amikor az ember szólóművészként harmincöt éven keresztül ezt csinálja, akkor meglehetősen nehéz egyik pillanatról a másikra leállni! (nevet) Mit is mondjak? Színpadon lenni a barátaiddal és közösen elmerülni a zenében meglehetősen jót tesz a léleknek. Már az első megpengetett hang után nyilvánvalóvá vált, hogy mi hiányzott az elmúlt években és ez a katarzis minden egyes koncert alkalmával megtörtént.
Továbbra is Kenny Aronoff dobos és Bryan Beller basszusgitáros adják a ritmusszekciót a koncerteken?
JS: Pontosan, az első és egyetlen Kenny ül a dobok mögött, illetve Bryan kezeli a négyhúrost és ugyanolyan fantasztikusak együtt, mint mindig! A ritmusgitáros/billentyűs-posztot viszont egy új kolléga foglalta el, Rai Thistlethwayte, aki Ausztráliából érkezett és a többiekhez hasonlóan fenomenális muzsikus! Tavaly ősz óta van velünk és remekül teljesít, nagyon jó a kölcsönhatás közöttünk. Nem szokványos ez a felállás, de talán pont ettől vagyunk annyira robbanásveszélyesek a színpadon!
Eddig tizennyolc stúdióalbumot jelentettél meg. Nehéz olyan koncertprogramot összeállítani, ami mindenkinek megfelel?
JS: Olyan sok dalom van, hogy ez majdhogynem lehetetlen küldetés. Úgy gondolom, hogy minden egyes koncertemen sok olyan látogató jelenik meg, akik csak két-három lemezemet ismerik, elsősorban azok közül is a régebbieket, és azelőtt még sohasem láttak élőben. Miattuk pedig fontos, hogy az összes albumomról szemezgessek és ne csak a legutolsó anyagot próbáljam lenyomni a torkukon. Jelenleg egy kétfelvonásos műsorral turnézom, melynek mindkét része bő egy órás időtartamú és ez lehetőséget ad arra, hogy okosan építsem fel a programot. Így bőven jut hely a friss szerzeményeknek és a régi slágerek sem maradnak ki, ráadásul különlegességek is beleférnek: olyan dalok, melyeket azelőtt soha nem játszottam élőben és ez roppant érdekes és eklektikus bulikat eredményez.
Van olyan dal a műsorban, amitől legszívesebben már rég megszabadultál volna és csak a rajongók miatt játszod újra és újra?
JS: Nincsenek ilyenek. Tudod, a legtöbb szerzeményt annak idején olyan gyorsan kellett rögzítenem, hogy nem igazán nyílt esély tökéletesíteni őket. A verzéket és a szólókat is rohamtempóban játszottam fel, és ha még hozzávesszük azt, hogy kétinches szalagra dolgoztunk, editálásra még annyi idő sem jutott. Így aztán a koncerteket azóta is arra használom fel, hogy kicsit többet hozzak ki a régi dalokból és ezért nem válik soha unalmassá például a Surfing With The Alien eljátszása. Sokszor a koncert hevében döbbenek rá, hogy egy bizonyos részt hogyan kellett volna már a stúdióban megvalósítani vagy egy addig nem használt ujjrend mennyivel könnyebbé tudja tenni a dolgomat. Ezek mind olyan dolgok, melyekkel a felvételek során nem voltam tisztában. A közönségnek mindez általában fel sem tűnik, de a zenész akkor kezdi igazán felfedezni a dalait, amikor először játssza őket élőben. Az utolsó két lemez anyagát illetően pont ennél a fázisnál tartok jelenleg. A legszebb és legizgalmasabb pillanatok mindig azok, amikor spontán módon bele tudok szőni valami különlegeset egy már megírt témába, ami akár valami furcsaság is lehet, mégis jól szól, a közönség pedig imádja, ha tanúja lehet ilyen egyszeri és megismételhetetlen élményeknek. Hihetetlenül hangzik, de több évtized koncertezéssel a hátam mögött még ma is képes vagyok új utakra lelni a Satch Boogie előadása közben és ezt nagyon élvezem!
A legutóbbi G4 Experience Las Vegasban került megrendezésre idén januárban. Mesélnél erről is?
JS: Intenzíven kezdtem az évet, lévén újévkor a Vegas-i Allegiant stadionban eljátszottam az amerikai himnuszt a Las Vegas Raiders - San Francisco 49ers focimeccs előtt, majd két nappal később belecsaptunk a G4 Experience-be, ezzel pedig el is telt 2023 első hete. Szívet melengető volt ismét összejönni a zenekarom tagjaival és annyi nagyszerű gitárossal. Mindig öröm olyan kiválóságokkal megosztani a színpadot, mint Alex Skolnick, Steve Morse, Eric Gales, Steve Lukather, Mateus Asato, Phil X és Doug Doppler, az pedig egyenesen felemelő, ha lehetőséget tudunk adni fiatal tehetségeknek, jelen esetben Cory Wongnak. Mindenki elkerekedett szemmel figyelte a másikat, mert még ennyi év után is kíváncsiak vagyunk arra, hogy a másik hogyan csinálja! Őrület, nem? (nevet)
A zenéléstől visszavonult Peter Frampton is ott volt, ha jól tudom…
JS: Így igaz, balszerencsémre viszont pont azon a délutánon lett pozitív a Covid-tesztem, úgyhogy már autóztam hazafelé, amikor megérkezett. Nagyon sajnálom, hogy nem láthattam a fellépését, hiszen ő volt az egész esemény sztárja, akit személy szerint én magam is nagyon vártam, mert nagyon tisztelem, óriási hatással volt rám a játéka. Viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak az én tesztem mutatta ki a vírust és így rendben le tudott menni az összes program, Peter pedig az elmondottak szerint csodálatos volt!
A turnézás sokak szerint - és Steve Vai is közéjük tartozik - üzletileg már soha nem lesz olyan jövedelmező, mint a járványt megelőzően. Te hogy látod ezt?
JS: Annyira régen turnézom már, hogy túl sok újat nem lehet nekem mutatni ebben a szegmensben. Az idők folyamán megtapasztaltam szinte minden olyan váratlan nehézséget, amibe turnézó zenekar csak beleütközhet. Számos alkalommal szembesültem pénzügyi nehézségekkel és egyéb komoly erőpróbák képében manifesztálódó jelenségekkel, de ez már csak így megy: mindig valami olyan jön, amire nem számítasz, amit tovább súlyosbít az a tény, hogy véleményem szerint a világot nem a rockzenészeknek találták ki! (nevet) A mostani helyzet mindemellett valóban ijesztőnek tűnik. Kénytelenek vagyunk alávetni magunkat egy újfajta protokollnak, miközben egy új üzleti modell segítségével kellene kiutat találni ebből az útvesztőből. A turnézás régebben az emberi kapcsolatokról szólt, hogy minél több hasonló érdeklődésű zenerajongóval ismerkedj meg. Ezzel szemben jelen pillanatban el kell zárnom magam és a zenekarom többi tagját a külvilágtól, mialatt úton vagyunk, mert ha csak egyikünk tesztje is pozitív lesz, akkor elindul a koncertlemondások dominóhatása és elképesztő mennyiségű munka vész kárba. Egyetlen eset és a teljes turné atomjaira hullik nem egészen egy hét leforgása alatt. Gondolj csak bele: kamionok, buszok, tizennyolc fős személyzet. Mind pénzbe kerülnek, és ha nem tudsz jegyet eladni, akkor komoly anyagi veszteség ér, mert őket mindenképpen ki kell fizetni. A rockzenész-hivatás nem olyan, mint péknek lenni vagy a szupermarketben dolgozni. Nálunk nincs havi fizetés, amit minden hónap elején fel lehet venni. Nekünk valamiért azt osztotta a sors, hogy magunk találjuk ki, hogyan vészeljük át ezeket az élethelyzeteket és amikor igazán rosszra fordulnak a dolgok, azt nagyon megérzi a pénztárcánk. Ez a része a turnés életnek valóban elég rázós tud lenni, amihez még hozzájön az a nagyközönség által nem ismert tény is, hogy teljesen ki vagyunk szolgáltatva a logisztikának, ami most minden képzeletet felülmúlóan a feje tetejére állt. Gyakorlatilag ez a szolgáltatói szegmens nem élte túl a pandémiát, ami azt eredményezi, hogy jelenleg alig lehet buszvezetőt és kamionsofőrt találni erre a munkára, mert mindannyian más logisztikai területeken helyezkedtek el. Tavaly ősszel a kilenchetes amerikai turnét öt busszal és két kamionnal kellett végigcsinálnunk, mert mindegyik csak rövid időtartamokra állt rendelkezésre. Alig emlékszem hasonlóra, talán egyszer fordult elő hasonló busz- és kamionhiány az elmúlt évtizedben. Számomra ez pedig azt mutatja, hogy a komplett szállítmányozási iparág rendkívül súlyos károkat szenvedett el az elmúlt három év alatt. Az egész mostani turnés szituáció esetlegessége a ‘80-as évek hangulatát hozza vissza nekem, amikor mindenért nagyon meg kellett küzdenünk és semmi nem volt magától értetődő, még egy csésze jó kávét vagy egy normális mosodát sem lehetett természetesnek venni. Persze a ‘60-as és ‘70-es évek zenész-generációja még ennél is vadabb sztorikat mesélt az akkori állapotokról, ott aztán tényleg farkastörvények uralkodtak! (nevet) Jelenleg hasonló cipőben járunk, egyik napról a másikra lehet csak tervezni és ehhez idomulni kell. Az igazság az, hogy az elmúlt húsz évben minden ideálisan működött és az ilyesmihez könnyű volt hozzászokni: minden sarkon lehetett találni egy Starbucks kávézót, a hotelek és a összes szolgáltatás non-stop rendelkezésre állt. Ebből a kényelemből zuhantunk most vissza a minimál szállodai szobák és a nem létező szobaszervíz világába. És nehogy azt hidd, hogy ez elszigetelt jelenség és csak minket érint: a Covid óta Amerika bizonyos részei szellemvárosokká váltak, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, ennek fényében mi a helyzet Európában.
A ‘80-as évek végén egy ideig tagja voltál Mick Jagger turnézenekarának. Mennyit lendített a karriereden az az állás?
JS: Még most is nehéz ezt megítélni, mivel elsősorban Japánban és Ausztáliában turnéztunk, amerikai és európai bulikon nem játszottunk. Nem sokkal azután kerültem Mick csapatába, hogy kijött a Surfing With The Alien, a szakmán kívül pedig még alig ismerték a nevemet akkor. Szinte azonnal elutaztunk a Távol-Keletre, tehát az album amerikai promotálását nem tudta segíteni, hogy vele dolgozom, illetve az eladásokra sem gyakorolt semmilyen hatást. Másfelől viszont ennek apropóján bekerültem a Rolling Stone magazinba, ami akkoriban óriási dolognak számított. A nagyközönség ezáltal ki tudott alakítani egy képet rólam és el tudott helyezni a térképen. Az internet előtti érában elképesztően fontos szerep hárult a nyomtatott sajtóra, egek-földek urai voltak a lapok. Kétségtelen, hogy némileg a saját karrierem szempontjából is hasznát tudtam venni a koncerteknek, mivel be tudtam mutatkozni az első két lemezemet ismerő japán és ausztrál rajongók előtt. De ez is csak résnyire nyitotta ki az ajtót, a következő évben ennek köszönhetően tudtunk szervezni egy kisebb ausztrál és új-zélandi szólóturnét. Zenészként azonban főnyereményként éltem meg a lehetőséget: éppen csak tanulgattam a színpadon való előadást, talán két és fél hete turnéztam a Surfing megjelenését követően, amikor befutott a hívás Jagger stábjától. Én, aki szinte semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem, egyik pillanatról a másikra egy szupersztár és vérbeli showman oldalán találtam magam, amint a Tokyo Dome-ban játszunk kilencvenezer megvadult fanatikus előtt! Rengeteget tanultam tőle, ott értettem meg, hogy mi is az előadóművészet lényege. A száz százalékos elkötelezettség és a nagyvonalúság megtestesítője volt, akitől azt is ellestem, hogy miként kell egy zenekart irányítani és hogyan ildomos kezelni a produkcióban dolgozó embereket. Igazi maximalistaként semmit nem vett félvállról, minden egyes fellépésen a legtöbbet hozta ki magából és a társaiból is. Amikor visszatértem az Egyesült Államokba és ténylegesen elkezdtem a Surfing With The Alien turnéját, minden egyes leckét felelevenítettem, amit megtanultam mellette: arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a közönség jól szórakozzon, a zenekar komfortosan érezze magát és a hangulat megfelelő legyen a stábban, tehát összességében a pozitív energiákról szóljon minden. Ehhez azóta is tartom magam!
http://www.satriani.com/
Írta: Danev György
(forrás és képek: Music Media Magazin)
