2023 tavaszát valószínűleg sokáig fogják emlegetni a gitárbarátok, ugyanis Joe Satriani, Steve Vai, Scott Henderson és Mike Stern fellépései mellett a Gus G-t, Rowan Robertsont, Michael Angelo Batiót és Andy Martongellit felvonultató Electric Guitarlands turné is elérte Budapestet. Az Analog Music Hallban május 3-án megrendezett gitárünnep főszereplői közül az egykoron Ronnie James Dio zenekarában pallérozódott, majd nagyon sokáig eltűntnek nyilvánított angol hathúrost, Rowan Robertsont szólaltattuk meg, aki készségesen állt rendelkezésünkre.
Nem rég ért véget az Electric Guitarlands európai turnéja. Hogyan lettél részese ennek a projektnek?
RR: A körutat szervező promoter, Stefano Luciano keresett meg az ötlettel. Korábban már dolgoztunk együtt, az elmúlt években kétszer is részt vettem azokon a Ronnie James Dio-emlékturnékon, melyeket ő hozott tető alá Kelet-Európában. Ez a mostani körút is hasonlónak ígérkezik, már ami az én részemet illeti: a műsorom 60 százalékát a DIO zenekar dalai teszik majd ki. Természetesen az együtt készített Lock Up The Wolves albumról éppúgy fogok játszani dalokat, mint a többi korszakból, de még a Black Sabbath katalógusából is leporolok majd két klasszikust, az I és a Voodoo című témákat.
Az elmúlt évtizedekben meglehetős csend honolt körülötted. Hogyan talált rád a már említett koncertszervező?
RR: Egy szikla alatt bukkant rám, egy ásatás közben… (nevet) Nem, szimplán írt egy üzenetet a Facebook-on, így indult az ismeretségünk.
Ha jól tudom, Las Vegasban élsz és az ottani kaszinókban zajló Raiding The Rock Vault produkcióban szerepelsz évek óta…
RR: Így igaz, de mostanában ismét egyre több időt töltök Angliában. A Raiding The Rock Vault produkcióba 2015-ben kerültem, az egykori Heart-gitáros Howard Leese és a Last In Line/Lynch Mob-énekes Andrew Freeman hívására. Howard a műsor zenei vezetője és mellette számos rocksztár érintett a projektben. Jelenleg heti három alkalommal játszunk, de tavasszal vissza fogunk állni a korábban már bevált heti öt koncertre. Általában négy énekes, két gitáros, egy basszer, egy dobos és egy billentyűs alkotja a felállást. Nagyon élvezem ezeket a fellépéseket, hiszen a rocktörténet legszebb, 1965 és 1985 közötti időszakából szemezgetünk örökzöldeket, az ilyen változatos stílusú dalok előadása pedig nem csupán a közönségnek, hanem számomra is roppant szórakoztató.
A legendás dobos, Carmine Appice tavaly mesélte, hogy játszol a hamarosan kiadásra kerülő következő King Kobra lemezen…
RR: Valóban részt vettem a lemez megírásában és felvételében, de nem vagyok tagja Carmine zenekarának, csupán session-jelleggel szerepelek az albumon. Az időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy teljes értékű zenekari tagként dolgozzak vele, de az anyag maga roppant jól sikerült, klasszikus rocklemezt készítettünk. Carmine azt szokta mondani, hogy olyan az egész, mintha összekevertük volna a korai King Kobrát a Led Zeppelinnel és a Kingdom Come-mal…
Az említetteken kívül milyen projektekkel foglalatoskodsz jelenleg?
RR: Amerikában éppen Gabriel Colon énekessel dolgozom új dalokon, de Angliában is elkezdtem valamit egy barátommal közösen, már írtunk pár témát együtt.
Úgy tűnik, George Lynch-csel továbbra is adjátok és veszitek egymás között az énekeseket…
RR: (nevet) Ironikus, de tényleg így van! Anno Oni Logan otthagyta George-ot és velem kezdett dolgozni, az utóbbi időben viszont fordult a kocka és George nyúlta le tőlem Gabriel Colont és Girish Pradhant, utóbbival szintén korábban zenéltem, mint ő!
Mindössze 17 éves voltál, amikor Ronnie James Dio zenekarába kerültél Craig Goldy megüresedett helyére. Elmesélnéd, hogyan sikerült szinte gyerekként kapcsolatba lépned vele?
RR: 1989-ben történt mindez. Amikor meghallottam, hogy szabaddá vált a gitáros-poszt a csapatában, küldtem egy bemutatkozó felvételt az akkori brit kiadójának, a Phonogramnak, ők pedig hamar válaszoltak is: azt írták, hogy köszönik, de nem igazán érdekli őket ez a lehetőség. A kudarc viszont nem szegte kedvemet és a kazettámat elküldtem a DIO zenekar Los Angeles-i rajongói klubjának, ahol viszont láttak bennem fantáziát és oda is adták a szalagot Ronnie-nak. Nem sokkal később már a repülőn ültem és tartottam Los Angelesbe a meghallgatásra. Persze amikor hirtelen komolyra fordult minden, elmondhatatlanul ideges lettem, apám viszont megnyugtatott: azzal indított útnak, hogy nincs vesztenivalóm és vegyem úgy, hogy legrosszabb esetben ingyen vakáción veszek részt, mialatt a hőseimmel zenélhetek. Így már kicsit elviselhetőbb volt a tudat! (nevet)
Emlékszel még a meghallgatásra?
RR: Sosem fogom elfelejteni. Ronnie hihetetlenül kedves és nagyvonalú volt. Már az elején kijelentette, hogy nagyon szeretné, ha működőképes lenne a kollaborációnk és ennek érdekében mindent meg is tett. Naiv angol tizenévesként persze szinte szürreális élmény volt az egész Los Angeles-i lét, úgy éreztem magam, mintha egy Hollywood-i film díszletei közé csöppentem volna. A szüleimnek is új volt a helyzet és noha rendkívül izgatottak voltak a lehetőség láttán, apám először nem volt biztos abban, hogy jó ötlet elengedi a fiát egyedül Los Angelesbe. Túl nagy ugrásnak tűnt egy idegen országban, ráadásul a showbizniszben felnőtté válni, végül azonban beadta a derekát és az egész családom egyöntetű támogatásától övezve kezdhettem el önálló életem első szakaszát élni.
Alaposan belefolytál a Lock Up The Wolves elkészítésébe, társszerző voltál az összes dalban. Milyen volt szinte gyerekfejjel olyan kipróbált veteránokkal dolgozni, mint Ronnie, Jimmy Bain basszusgitáros és Vinny Appice dobos?
RR: Kristálytisztán emlékszem a dalszerzős időszakra és a stúdiózásra is. Ronnie alapesetben zenei ötleteket, riffeket akart hallani tőlem, amiket közös próbatermi zenélések alkalmával bontottunk ki. Az így létrejött alapokat mindig magával vitte és megírta szövegeket, majd elkészítette a komplett hangszerelést. Az én olvasatomban Ronnie-t lehetett dalszerzőként aposztrofálni, mi csak a keze alá dolgoztunk. Ő volt az, aki irányította az egész folyamatot, ő döntötte el, hogy melyik ötlettel érdemes foglalkozni és melyikkel nem. Nem csupán hatalmas énekes, hanem kiváló hangszeres zenész is volt, néhány alkalommal még gitárriffeket is hozott. Jimmy Bain és Vinny Appice ugyancsak óriási rutinnal rendelkező muzsikusok voltak, remekül kijöttem velük és rengeteget tanultam tőlük életem első stúdiómunkája alatt. Az események olyan gyorsan haladtak, hogy még görcsölni sem volt időm a tét nagyságán. Pedig nem akármilyen gitárosok örökébe kellett lépnem, de Ronnie nem engedte, hogy rám telepedjen ez a gondolat. Talán egyszer, a legelején merültek fel bennem kételyek a saját kompetenciámat illetően, amit akkor meg is osztottam vele, ő azonban nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. Csak annyit mondott, hogy “bízz bennem, meg tudod csinálni”, és ez nekem elég volt.
A lemez megjelenését követő világ körüli turné sem lehetett akármilyen élmény egy olyan fiatalembernek, amilyen akkor voltál…
RR: Egészen elképesztő volt, olyan csúcspontokkal, mint a mannheimi Monsters Of Rock koncert a Whitesnake-kel és az Aerosmith-szel 80 ezer ember előtt, illetve az azt megelőző szakasz a Metallica vendégeként. Ők az …And Justice For All albumot turnéztatták éppen és óriási volt minden este a színpad széléről nézni a produkciójukat. Sokat lógtam velük a turnén és remekül éreztem magam a társaságukban!
A turnét követően Ronnie újra összekötötte a sorsát a Black Sabbath-tal. Mit éreztél akkor?
RR: Nagyon hirtelen jött az egész, nem volt semmi előjele. Nem gondoltam, hogy készítünk még egy albumot közösen, de azt sem, hogy a Black Sabbath-tal való újjáalakulása ilyen gyorsan megtörténhet. Miután kiderült, Ronnie felesége és menedzsere, Wendy Dio megígérte, hogy szervez nekem meghallgatásokat és segíteni fog abban, hogy bekerülhessek valami jól menő bandába, ám végül ebből nem lett semmi. A Bon Jovi basszusgitárosa, Hugh McDonald jó barátom, alkalmanként együtt játszunk a Raiding The Rock Vault projektben és mindig azzal ugrat, hogy miattam történt minden, visszakergettem Ronnie-t a Sabbath-ba! (nevet) Ha jobban belegondolok, már azzal nagy szerencsém volt, hogy bekerülhettem Ronnie csapatába, mert objektíven nézve csak egy fiatal srác voltam, szóval nem egy olyan rocksztár-típus, aki például szóba jöhetett volna egy Whitesnake-kaliberű bandánál. Nyilvánvalóan némi sokkot okozott, hogy egyik pillanatról a másikra kész tények elé állítottak, jóllehet egyfajta izgatottság is úrrá lett rajtam, mert hamar kiderült, hogy megszervezhetem a saját bandámat.
Ronnie és a Black Sabbath mindössze egyetlen újabb évet bírtak ki egymással, aminek az lett a vége, hogy az énekes 1993-ban visszatért a szólókarrierjéhez. Nem került akkor szóba, hogy újra együtt dolgozzatok?
RR: Nem, és igazából nem is tudom, miért nem. Egészen a haláláig kapcsolatban voltunk és jó viszonyt ápoltunk egymással, de csak valamikor a 2000-es évek közepén, egy beszélgetés közben spontán merült fel a részéről, hogy valamikor játszhatnánk újra együtt. Konkrét felkérés azonban ezután sem érkezett az irányából. Szerintem a ritmusjátékom nem volt elég kemény az általa elképzelt ‘90-es évekbeli irányvonalhoz, ezért bérelte fel a nálam jóval súlyosabb hangzású Tracy G-t, akivel egyébként kiváló eredményre jutott, a Strange Highways lemez remekül sikerült.
Említetted a saját bandádat. Ez ugye a Violet’s Demise volt?
RR: Pontosan. Anno Oni Logannel, Spencer Campbell basszusgitárossal és Scot Coogan dobossal hoztuk össze a csapatot.
A lemezetek viszont sosem jelent meg. Miért nem?
RR: Nos, az anyag nem olyan típusú volt, amivel a mainstreamben ladába tudtunk volna rúgni a ‘90-es évek közepén. Nem volt egy kommersz anyag, de ettől még napvilágra kerülhetett volna, hiszen teljes egészében elkészült és lemezszerződésünk is volt rá. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy összetűzésbe keveredtünk a kiadóval. Ők azt szerették volna, ha kimásolhatnak róla egy kislemezt, Oni azonban valamiért megakadályozta ezt. Az egész konfliktus odáig fajult, hogy végül a kiadó ajtót mutatott nekünk, az anyag pedig a fiókban maradt…
Később aztán Logan/Robertson név alatt megjelent ez az anyag, ugye?
RR: Igen, de nem hivatalosan, Oni saját maga árulta a CD-t e név alatt egy ideig. Később aztán nyílt egy esély a rendes megjelenésre, a Warnerhez tartozó Rhino cég szerette volna kiadni, de a feltételeiket nem tudtuk elfogadni: nekünk kellett volna finanszírozni az előállítási költségeket, a dalokhoz fűződő jogainkról viszont le kellett volna mondanunk. Ebbe nyilvánvalóan nem mentünk bele. Jelenleg ott tart az ügy, hogy Scot Coogan két évvel ezelőtt újra feldobolta az anyagot, és ha egyszer lesz arra időnk, hogy Oni, Spencer és jómagam is elvégezzük ugyanezt a saját részeinkkel, akkor akár meg is jelenhetne a lemez. Mindannyian szeretnénk, ha ez megtörténne még ebben az életben, úgyhogy meg is ragadom az alkalmat: Oni, legyünk már végre túl ezen! (nevet)
Ahogy látom, a jelenlegi színpadi felszerelésed meglehetős hagyományőrzésről árulkodik…
RR: Valóban, a tradicionális hangszereket kedvelem igazán. Egy Marshall JCM 800 a fő erősítőm, Gibson Les Paulokat, Fender Stratocastereket és Telecastereket használok elsődlegesen, de van egy Charvelem is, amit nagyon kedvelek. Pedálok tekintetében az MXR EVH Phase 90, az MXR Analog Man és a BOSS OD-2, amit gyakorta előveszek, illetve Tommy Aguilar kézzel készített pedáljait is favorizálom. Aztán Phil Hilborne treble booster pedálja is nagy kedvencem. Ő egy angol gitáros, aki korábban a tanárom volt és a Guitarist magazinban is rendszeresen publikál. Végül, de nem utolsó sorban, van még egy elképesztő torzítással rendelkező Jet City erősítőm is, ami hasonló karakterű, mint a Soldanók.
Ami a gitárjátékodat illeti, Ronnie James Dio oldalán nagyon technikás és modern stílusú zenészként ismert meg a világ, később azonban eltolódtál egy megfontoltabb irányba, a bluesosabb brit gyökereid felé…
RR: Valóban így történt. Elkezdem beleásni magam az Aerosmith és Stevie Ray Vaughan dolgaiba és ez a folyamat egyre mélyebben vitt bele a bluesba. Fejlődni akartam, sokoldalúbbá szerettem volna válni, ami sikerült is, mostanra pedig bezárult a kör, mert visszaérhettem a kiindulópontra ahhoz a zenéhez, amivel elindult a karrierem. Persze ma már bölcsebb formában viszonyulok a gitározáshoz, mint akkoriban!
https://rowanrobertson.com/
Írta: Danev György
(forrás és képek: Music Media Magazin)
