Frank Zappa mellett alaposan megalapozott karrierje, a Crossroads mozifilmben való szerepe, valamint a Whitesnake soraiban és David Lee Roth csapatában aratott platinasikerei láttán már a ‘80-as években is csak idő kérdése volt, hogy Steve Vai mikor válik csúcskategóriás szólóelőadóvá.

A zenész-társadalomra sajátos zenei elképzelései mellett innovatív gitár-dizájnjával és újító héthúros törekvéseivel is felbecsülhetetlen hatást gyakorló zenész pályafutása azóta is ovációtól hangos egybefüggő diadalmenetnek számít, ám még az ő történetében is akadnak olyan fejezetek, melyekről kevesebb szó esik. 1993. július 27-én napvilágot látott harmadik önálló lemeze, a különleges koncepciójú Sex & Religion egyike ezeknek. A harmincat néhány hét múlva betöltő album Steve legizgalmasabb és egyben legvitatottabb művei közé tartozik, a jubileum kapcsán pedig arra kértük, meséljen a korong születésének körülményeiről.

Az 1990-es Passion And Warfare album egy évtizednyi kemény munkát követően szólóban is meghozta a jól megérdemelt szupersztár-státuszt Steve Vai számára. Az instumentális albumból szinte példátlan módon több mint egymillió példányt adtak el világszerte, a For The Love Of God és a The Audience Is Listening klipjeit masszív rotációban tolta az MTV, tehát nem túlzás kijelenteni, hogy a világ a gitáros lábai előtt hevert.

A nagyközönség természetesen epekedve várta a folytatást és arra számított, hogy a sosem látott mértékű népszerűségre szert tett elektromos gitár popularizálását jelentős mértékben katalizáló Vai a továbbiakban is hangszeres kontextusban állítja majd piedesztálra a rock legfontosabb zeneszerszámát, végül mégsem így esett: a fősodor felé kacsintgató 1993-as Sex & Religion egyszerre mutatott konvencionálisabb zenekari törekvéseket és populáris felhangokat, ugyanakkor a Steve-re oly’ jellemző experimentális megközelítéssel sem maradt adós, ez a kettősség pedig nem feltétlenül könnyítette meg a gitáros dolgát:

„A lemez nagyon ambiciózus és progresszív szemléletű volt a maga idejében, a fajsúlyosságával pedig sokan nem tudtak mit kezdeni, ezért nem vált igazán populárissá” - kezdte a múltidézést Steve. „Kompozíciós szempontból pont olyan összetett volt, mint amilyenné a magamfajta zenebolond szerette volna, hogy váljon, ennek megfelelően elképesztő munkamennyiséget öltem bele és ez az aprólékosság át is jött a végeredményen. Mindemellett ott volt rajta az In My Dreams With You dal is, ami abban a reményben született, hogy a segítségével talán betörhetek az FM-rádiók hullámhosszaira.

Eredetileg egy barátom, Roger Greenawalt írta meg az alaptémát még Judy címmel a Berklee-időkben, amit végül egy évtizeddel később Desmond Childdal továbbgondoltunk. Desmond volt akkoriban a zeneipar fő slágergyárosa és éppen együttműködtem vele egy másik projektben, így kézenfekvő volt megkérni, hogy segítsen sikerdalt faragni az ötletből.

Nagyszerű lehetőségként éltem meg a vele való közös munkát, élményszámba ment együtt írni vele. Végül kislemezen is megjelent az In My Dreams With You, annyira bíztam benne, ám gyorsan kiderült, hogy ez jókora hiba volt. Habár a mai napig szeretem a nótát, botorság volt azt hinni, hogy így eljöhet a hőn áhított rádiós áttörés és még tovább szélesíthetem a közönségrétegemet.”

Pedig a siker érdekében videóklip is készült a dalhoz, mégpedig a nem szokványos fajtából: a végleges képi világ ugyanis visszafelé játszott snittek sorozatából állt. A technológia alkalmazásához a zenészeknek meg kellett tanulniuk visszafelé is elénekelni a dalt, hogy a forgatás végén meg lehessen teremteni a szinkront a megfordított kép és az eredeti hang között:

„Még most is emlékszem, hogyan szólt a refrén visszafelé énekelve” - elevenítette fel mosolyogva a sztorit Vai. „Iszonyatosan kemény meló volt megcsinálni emiatt a videót. Mindig csak egy rövid részt tudtunk felvenni Devinnel, amit egyből megfordítottuk, hogy lássuk, stimmel-e a hangsávval. Imádtam a visszafelé történő lejátszás koncepcióját, korábban is tettem ilyen irányú kísérleteket, énekkel viszont nem próbáltam előtte és emiatt borzasztóan sokat piszmogtunk vele.

Ám hiába terveztem el jó előre, hogy mit szeretnék majd látni a klipben, a végeredmény mégsem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Tudniillik akkoriban még más direktíva szerint zajlottak ezek a dolgok. A kiadó biztosította a büdzsét, ők választották ki a rendezőt, az előadó szava természetszerűleg így kisebb súllyal esett latba.

Egyszerűen nem tehettem meg, hogy az elgondolásaimmal átnyúlok a rendező feje felett, emiatt viszont nem lett annyira mély és kreatív a végkifejlet, amennyire szerettem volna. Lehet, hogy jól nézett ki, ahogy leöntöttek vízzel meg egy vödör festékkel, a visszafelé játszott szóló alatt pedig ez fokozatosan eltűnt rólam, de én azért mindig olcsó és hatásvadász trükknek találtam ezt. Sokkal kifinomultabb módon is megvalósíthattuk volna a klip mondanivalóját.”

Mindentől függetlenül a potenciál abszolút benne volt a dalban, arról nem beszélve, hogy Devin Townsend énekes üde előadásmódjának köszönhetően akár egy újabb generáció is ráharaphatott volna Vai zenéjére, ha a csillagok éppen együtt állnak:

„Mindig is kedvemre való volt, ha a színpad egyik oldalán állhattam és a frontemberi tisztet valaki más töltötte be” - folytatta a gitáros. „Ez az az iskola, ahonnan jövök, sokáig ez számított a legkényelmesebb szituációnak nekem. Noha a legvadabb álmaimban elképzeltem, amint a saját bandám énekes-frontembere vagyok, a józan énem azonban azt súgta, hogy a valóság teljesen más. A hangom ugyanis nem rockhang, nincs meg benne az a karakter, ami szükséges ehhez.

Amikor a Passion And Warfare megjelent, azért nem indultam turnéra, mert az anyag összetett mivolta szerfelett nagy apparátus mozgatását igényelte volna, olyan minőségű backing trackek használatára pedig nem volt akkoriban lehetőség, mint manapság, ezért aztán úgy döntöttem, hogy inkább egyből fejest ugrom a következő stúdiómunkába, ami egy tinikből álló csapat, a Bad4Good bemutatkozó lemezének zenei rendezése volt. Amikor azzal végeztem, még mindig nem tudtam, hogy koncertfronton mihez is kezdjek, mert kevés anyagom volt és az is teljes egészében instrumentális dalokból állt.

Ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy végül úgy döntöttem, életre hívok egy újabb szólóprojektet, melynek keretében a Passion And Warfare kompozíciós stratégiáját seggberúgós metállal keverve teszem meg a következő lépést. Nyilvánvalóan eszem ágában sem volt autentikus metállal foglalkozni, kizárólag az mozgatott, hogy autentikus Vai legyen a végeredmény. Ehhez persze szükségem volt egy remek adottságú énekes-frontemberre. Devint senki nem ismerte még akkoriban, egy tinédzser volt, így nyilván kockázatot vállaltam vele, ugyanakkor minden érzékem azt súgta, hogy a fiú elképesztő tehetség és óriási lehetőség van benne.

Totál zöldfülű volt és nem rendelkezett igazán tapasztalattal, mégis gond nélkül lehetett együtt dolgozni vele. Abszolút profi hozzáállást mutatott, a hangja pedig azonmód lenyűgözött sokrétűségével, szóval tényleg úgy éreztem, hogy valódi kincset találtam. Hihetetlenül készséges volt, megcsinált mindent, amit kértem tőle, még olyan témákat is felénekelt, amiket egyáltalán nem érzett magáénak.

Alaposan megdolgoztattam, tonnányi bonyolult harmóniát vetettem fel vele. Később volt is némi lelkiismeretfurdalásom emiatt, de végeredményben ebből is sokat tanult. Kiemelkedő munkamorálja mellett Devin rendkívül szórakoztató figura volt. Jó értelemben vett mániákussága miatt a stúdiós időszak élvezetesebben nem is alakulhatott volna, mert sosem tudhattad, a következő percben milyen őrültséggel fog előrukkolni. Ugyanolyan színes egyéniség volt, mint David Lee Roth vagy Bon Scott: az ilyen típusú énekesekkel nagy móka tud lenni a közös munka, feltéve, ha megtanulod kezelni őket.”

Terry Bozzio dobos és TM Stevens basszusgitáros csatlakozásával időközben zenekari formát öltött a társaság. Rossz nyelvek szerint a két zenész több beleszólást akart magának kiharcolni kreatív kérdésekben és ez végül kenyértörésre vezetett, Steve azonban nem így emlékszik:

„Amikor elindítottam ezt a projektet, még szó sem volt zenekarról. Egy zenekar ugyanis az én olvasatomban úgy működik, hogy minden tag hozzájárulását feltétel nélkül elfogadják a többiek. Így dolgozik például a U2: a banda tagjai összejönnek, elkezdenek témázgatni, aztán valaki bedob egy riffet, amire a többiek beszállnak és végül kialakul a dal. Nálam nem ez van. Az elképzeléseim a zenémet illetően meglehetősen határozottak.

Tudom, mit akarok, és azt is, hogyan valósítsam meg mások segítsége nélkül. Ahogy látod, két különböző módszerről beszélek, de egyik sem több vagy jobb a másiknál, egyszerűen csak más. Viszont ilyenkor történik az, hogy emberek félreértik a szituációt és a következő kérdések fogalmazódnak meg bennük:

„nem arról volt szó, hogy ez valami zenekari dolog lesz?! Ennek a Vai-nak akkora az egója, hogy útjában áll a közös munkának?!” Hagyjuk már ezt a faszságot! A saját lemezemen azt csinálok, amit akarok és az van, amit én mondok! Ennyi! (nevet) Ugyanezek voltak a szabályok a Sex & Religion készítésekor is és senki nem panaszkodott. Terry ugyan mutatott pár ötletet, ám azok sokkal inkább illettek a saját korábbi bandája, a Missing Persons irányvonalába, mint az enyémbe. Devin pedig akkor még épp csak bontogatta a szárnyait, mint dalszerző, így ő is szó nélkül elfogadta, hogy ez az én projektem.

Tény, hogy miközben haladtunk előre, egyre inkább szándékomban állt létrehozni a saját bandámat, de nem a fent említett szokványos keretek között akartam ezt megtenni. Komponistaként mindig tisztában vagyok a céljaimmal és az alkalmazkodással sincs problémám, ha olyan a helyzet. Tudok csapatjátékosként gondolkodni és másokat kiszolgálni, ahogy ezt David Lee Roth csapatában is bizonyítottam. A saját dolgaimnál viszont én mondom ki az utolsó szót, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen elzárkózom mindenfajta együttműködéstől.

Noha a Sex & Religion-ön bőven akadt olyan szerzemény, mint mondjuk a Still My Bleeding Heart, amit teljesen egyedül raktam össze, ellenpéldaként ott volt például a Pig című dal. Arra gondoltam, mi lenne, ha a dalszöveg és az énekdallamok megírását rábíznám Devinre? Ugyanez történt a japán bónuszdal, a Just Cartilage esetében, ami szintén Devin elképzeléseit láttatta és mindkét esetben imádnivaló eredményre jutottunk.” 

Eredendően bármennyire is gyümölcsözőnek tűnt Vai kollaborációja Townsenddel, egy dologgal számolnia kellett: nevezetesen azzal, hogy a rockzenei játékszabályok végérvényesen megváltoztak a ‘90-es évek elejére. Az új szelek Seattle felől fújtak, jött a Nirvana, a Pearl Jam és a többi grunge banda, míg Los Angeles környékén a Red Hot Chili Peppers és a Jane’s Addiction vezényelte az őrségváltást, tehát a jól ismert kultúrkör, amiben addig alkotott, jóformán nyomtalanul tovatűnt. Steve nem hagyhatta figyelmen kívül mindezen körülményeket:

„Épp a lemezkészítés közepén ütött be a grunge, ami azért jelentett fejtörést, mert a Sex & Religion semmilyen platformon nem tudott közösséget vállalni vele” - taglalta a gitáros. „Persze a többi kategóriába sem illett, a hagyományos metál-vonalon éppúgy nem lehetett eladni, mint az alternatívon, viszont számomra annyira érdekes és szerteágazó anyag benyomását keltette, hogy mindenképpen kitartottam mellette.

Akkoriban még nem voltam tudatában annak, hogy a szólólemezeim egymástól homlokegyenest eltérő mivolta a saját dolgomat nehezítette meg. Ha most hirtelen itt teremne egy földönkívüli, és odaadnánk neki a Flex-Able-t és a Passion And Warfare-t, nos, nem mondaná meg, hogy ugyanaz az ember készítette mindkettőt. A Passion And Warfare és a Sex & Religion között érzésem szerint szintén nincsen összekötő kapocs.”

A grunge térnyerése azt is eredményezte, hogy az előző évtizedben csúcsra járatott gitározási szokások és a Vai-típusú klasszikus gitárhősök a hajmetállal együtt kimentek a divatból, ráadásul egyik pillanatról a másikra történt mindez. Steve azonban nem lepődött meg ezen sem:

„Természetes folyamat eredményeképpen jutottunk el addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút” - elemezte az akkor történteket. „Az évtizedek során olyan géniuszok tették egyre jelentősebbé a hangszert, mint Jimi Hendrix és Eddie Van Halen, az ő kreatív energiáik nyomán pedig önálló életre kelt jelenséggé vált a szólógitározás fogalma.

Elképesztő fejlődésnek lehettünk részesei, egy idő után azonban az egész átfordult valami sokkal kevésbé egészségesbe. Egyre inkább egymás túllicitálása volt a gitárosok célja, tulajdonképpen erre használták fel a ‘80-as évek rockzenéjét. A mély gondolatiságot közvetítő ihletett művészek helyét tömegesen vették át a halovány másolatok és ez sosem tesz jót egyetlen irányzatnak sem. A mezőny menthetetlenül felhígult és a vonulat ezzel elkezdte felemészteni önmagát, más szóval elkerülhetetlen volt a bukás.

Persze még így is született rengeteg óriási zene abban az időben, de a korszak csúcsán már lehetett érezni, hogy lassan önmaga paródiájába csap át az egész trend. Az őrült gitározással egyre csak feljebb és feljebb tettük a lécet, technikai értelemben jóformán már nem volt hova tovább fejleszteni a szólójátékot, aminek meg is lett az eredménye, amikor az új gitáros-generáció azt mondta, hogy „nem fogom az egész életemet a hálószobámban tölteni azért, hogy elsajátítsam mindezt!” (nevet)

„Abszolút meg lehetett érteni ezt a fajta zsigeri ellenállást, ahogy azt is, hogy ezek a kölykök emiatt már sokkal vonzóbbnak találták az utánunk következőket és a Nirvana meg a Pearl Jam nyomdokain haladva a hangzatos, őszinte akkordok felé fordultak. Persze azok az emberek, akik addig is fenntartással kezelték az általunk képviselteket, óriási elégtételt kezdtek érezni és még inkább ellenünk fordultak, ami oda vezetett, hogy az összes villogós ‘80-as évekbeli gitáros egész addigi munkássága átértékelődött és megkérdőjeleződött.

Az újonnan felállított értékrend szerint minden, ami az előző években történt, szükségszerűen rossz volt… Mindezek ellenére ma is úgy gondolom, hogy grunge-mozgalomra szükség volt ahhoz, hogy ismét egészséges egyensúly jöjjön létre, mert az sosem jó, ha a világ nagyon elbillen egy bizonyos irányba. Ellensúlyokra mindenhol szükség van.”

Ennek fényében talán nem meglepő, hogy az akkori korszellem által diktált trendek végül nem adták meg azt a kifutást a Sex & Religion számára, amit megérdemelt volna, Steve-ben mégis kizárólag jó emlékek maradtak meg a kalandról: „Végső soron véghezvittem az albummal mindazt, amit akartam” - zárta a beszélgetést a gitárzseni.

„Sikerült a saját rock & roll-gyökereimet egy súlyosabb, metálosabb kontextusba integrálni, majd olyan tartalmat és mélységet teremteni ebben a közegben, ami abban az időben még nem feltétlenül volt meg az igazán súlyos zenékben. A hab a tortán pedig az volt, hogy összeállt egy működőképes zenekar, amellyel végre koncertezhettem. A Sex & Religion turné végeztével viszont rá kellett jönnöm, hogy mekkora felelősséget jelent egy banda üzemeltetése, illetve a szabad folyású interakciók fenntartása, és ebbe már nem akartam több energiát fektetni. Szilárd meggyőződésem volt már abban az időben is, hogy az ember csak olyasmivel foglalkozzon, amivel valóban akar és amiben hisz, mert csak ezekből tudnak jó dolgok kerekedni. Mindeközben az is közrejátszott, hogy Devin akkor már eljutott oda, hogy a saját útjára lépjen, a tehetsége mindenképpen erre predesztinálta. A srácban döbbenetes művészi értékek lakoztak, amiket ki kellett adnia magából, semmi nem állíthatta meg, hogy azzá váljon, ami végül lett belőle. Ettől függetlenül nem állt szándékomban másik énekest keresni, ezért a turné után megszabadultam a raszta frizurámtól és elmentem Tahitire kiszellőztetni a fejemet. Onnan visszatérve aztán egyből nekiálltam az Alien Love Secrets minialbumnak, ami azóta is egyike a legkedvesebb műveimnek, a saját kis ékszerdobozom, de már a Fire Garden terve is megfogant bennem. Az viszont már egy másik történet…”

www.vai.com
Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)