Tizenhárom évesen már magába szippantotta a progresszív-, illetve a dzsessz rock muzsikát, amely azóta is fogva tartja. Még akkor is, ha élete legnagyobb itthoni sikerét egy pop zenekarral, a Napoleon Boulevarddal érte el. A progresszív műfajban a Solaris jelentette a csúcsot; noha az akkori lemezeladások nem igazolták vissza, koncertjeiken zsúfolt teltház fogadta a zenekar míves, sci-fi ihlette instrumentális muzsikáját. Az 1995-től datálódó második korszak pedig a tengeren túli zajos sikereiktől volt hangos. Pócs Tamás Tompox – sokáig mindkét formáció muzsikusa – amellett, hogy eMeRTon-díjas, virtuóz basszusgitáros, kiváló zeneszerző és hangszerelő is; immár tizenöt esztendeje működteti Tompox elnevezésű, aranylemezes, prog rock formációját.

Életrajzodat olvasva értelmiségi, sőt kifejezetten tudós családból származol. Hogyan lett egy akadémikus professzor édesapa és egy mikrobiológus édesanya gyermeke rock, vagyis progresszív zenész? Miért épp a basszusgitár lett a hangszered és miért pont e műfajjal kötelezted el magad?

Édesapám jól énekel, még a hegedüléssel is próbálkozott, váltakozó sikerrel. Szerencsére 1970-ben hozzám került a Cream – Goodbye Cream című nagylemeze. Annyira megtetszett Jack Bruce játéka, hogy elhatároztam, mindenképpen basszusgitáros szeretnék lenni. Aztán ’71-ben jött az LGT Frenreisz Karesszal, egy évvel később pedig már Syriusra jártam a Bercsényibe, ahol Orszáczky Jackie basszusozott. E három kiváló muzsikus hatása talán érződik is a játékomon.

Tizenhat évesen már a Sör együttesben találunk, ahol a hazai, sőt nemzetközi zenei élet hírességeivel, Tony Lakatossal és Dévényi Ádámmal hozott össze a sors, vagy a sör…

A történethez tartozik, hogy gimnáziumi zenekar lévén némely tanár pejoratívnak találta a Sör elnevezést, ezért Megsértődött Hátgerinc névre váltottunk…

Megsértődött Hátgerinc?

Gondoltam, kitalálok valami olyat, ami nem annyira pejoratív… A lényeg, hogy már a kezdetekkor a progresszív zene mellett tettük le a voksot. Demeter Laci zongorázott, Ablonczay-Horváth Tibi dobolt, (sajnos már ők is az égben zenélnek), én pedig basszusgitároztam. Az elején trió felállásban gondolkodtunk, aztán jött Dévényi Ádám énekelni – gitározgatott is – és Lakatos Tóni szaxofonozni. Jó iskolának bizonyult, hiszen az említett zenészek lényegesen jobbak voltak nálam. Saját darabokból álló repertoárral egészen jó kis koncerteket csináltunk, sajnálom, hogy nem maradt róla felvétel. 

Már ott kibontakoztál szerzőként?

Csupán bizonyos részeknél. A zongora hozta a fő dallamokat, de Dévényi Ádám is kivette a részét a zeneszerzésből, és persze a szövegírásból. Emellett zseniális énekes volt. Érdekes, hogy Tóni akkor még nem írt zenét. Egyébként azóta is viszonylag kevés szerzeményben vagyok fő zeneszerző, vannak nálam, akik inkább hivatottak erre. Főleg billentyűsök. Viszont akár dallamokban, akár hangszerelésben igyekszem minél többet hozzátenni a számokhoz.

Mindezek után jött a Szintézis, amely a korai prog rock meghatározó zenekarának számított. Az Utolsó háború című tizenkét tételes mű gyakorlatilag előfutára a későbbi nagyobb lélegzetű progresszív rock daraboknak. Mennyire volt sikere e rétegműfajnak a hetvenes évek közepének Magyarországán?

A Szintézis a korai Sörhöz hasonlóan trió, vagyis billentyű-basszus-dob felállásban dolgozott, amely egészen az én ottlétemig kitartott. A József körúti „Saját hangja, vigye haza!” stúdióban fel is vettünk egy nagylemeznyi anyagot, amelyet mostanában Geróts Zoli akkori billentyűsünk próbál digitalizálni. Úgy tűnik, egészen jó eredményeket sikerült elérnie. A lemez magját ezek a számok adják, de megszerezte hozzá az egyik pinceszínházi koncertünk felvételeit is.

Hogy ez a fajta zene mennyire volt sikeres akkoriban? Elmondhatom, hogy nagyon! A Pinceszínházban például végig teltház előtt játszottunk. Eleinte a Benkó Dixieland vendégeként léptünk fel, később szóló koncerteket adtunk. Hivatalos lemezfelvételről ennek ellenére szó sem lehetett.

Pókderby, Csiga-Biga, Vágtázó Halottkémek. Három zenekar, három különböző zenei stílus. Mit tudhatunk róluk?

Megkeresett Horváth Charlie öccse, Csaba, hogy van egy Pók és egy Derby nevezetű zenekar, amelyek amolyan funky-szerű zenére basszusgitárost keresnek. 1979 végén, ’80 elején a Szintézist befejezve beléptem az akkorra már Pókderby néven egyesült csapatba. Ennek története a Postás zeneiskolához kötődik – innen mentem a Bartók Béla dzsesszkonzi előkészítőjébe –, ahol összejöttem Török Andor dobossal, aki aztán a Pókderby dobosa lett. Kapcsolatunk és barátságunk a mai napig tart, ő a Tompox zenekar ütőhangszerese.

Ottani iskolai zenekarunkban Oláh Kálmán zongorázott, szegény Csepregi Gyuszi szaxofonozott. Úgy emlékszem, Csaba ötletére történt az egyesülés, a Pókderby Gömöry Zsolttal (Edda billentyűs – H.I.) illetve Borhi Miklóssal (Madarak házibuli zenekar alapító, zenekarvezető – H.I.) immár gázsiért játszó komoly formáció lett. Erről a csapatról már Fábián Tibor újságíró is cikkezett a Pesti Műsorban.

Felvettek végül a konzervatóriumba?

Nem egészen úgy alakult, ahogy kellett volna. 1982-ben, egy májusi nap, déli tizenkét órakor Andorral együtt jelentkeztünk felvételi vizsgára. Többek között azért, hogy a konzi befejezésekor megkapjuk az akkori legfontosabb okmányt, az ORI engedélyt, amellyel hivatásos zenészek lehettünk. Szerencsétlenségünkre épp aznapra, délelőtt tíz órára hívtak bennünket ORI- vizsgára a Pókderbyvel, amit sikerrel teljesítettünk. Miután az áhított engedély a kezünkben volt, már be sem mentünk a felvételire. Amit utólag nagyon bánok, ám akkor nem törődtünk vele. Boldogok voltunk. Aztán megszólalt a lelkiismeretem. Találkoztam Vasvári Pali kiváló bőgős-basszusgitárossal, sajnos már ő is az égi dzsessz zenekarokban játszik. Úgy két évig jártam hozzá, soha nem bántam meg, nagyon profi tanár volt. Talán tőle tanultam a legtöbbet.

Visszakanyarodva az előző kérdésedhez: közben elmentem a Csiga-Bigába Waszlavik Gazemberrel és Wahorn Andrással merőben más műfajt játszani. Alapvetően újhullámos csapatról van szó, amely nagyon sok irányzatot – mint a népzene vagy a reggae – tömörített. Még ’79-80 körül a Vágtázó Halottkémek formációban is basszusgitároztam, amely úgynevezett sámán rockot, etno punkot, valamint pszichedelikus hardcore zenét játszott. Mindezek párhuzamosan futottak a Pókderbyvel.

Ami a stíluskavalkádot illeti: mindig azt kerestem, mi az, amit nem tudok. Gazember a próbák alatt távolról sem olyan tréfás zenész, mint a koncerteken. Sokoldalú muzsikus. Róla és Grandpierre Attiláról elmondható, hogy többek az átlagnál: úgy közelíteném meg, hogy ők mindketten – egy érzés.   Miután a Vágtázóval több helyről kitiltottak bennünket, a saját koncertünkre csak úgy tudtunk bejutni, ha kifestettük magunkat.

A Pókderbyvel felléptünk ’81-ben a botrányos dorogi rockfesztiválon. Már előző nap a helyszínre érkeztünk, szállásunk nem lévén, az ömlő eső miatt a színpad alatt aludtunk. Ugyanitt fellépett a Solaris is. Mivel a kezdetektől nagyon tetszett, mi több, a kedvenc magyar zenekarom volt, eljártam a bulijaikra. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy basszusozom a zenekar névadó számában, a Solarisban… 

Aztán ’82-ben teljesült az álmod. Miként történt a zenekarváltás?

Miután rendszeresen látogattam a koncertjeiket, már ismertek, tudták, hogy a Pókderby basszusgitárosa vagyok. ’82-ben talán Gömör Laci, az új Solaris dobos szólt, hogy elment a zenekarból Bogdán Csabi gitáros, Tóth Vilmos dobos (ő sincs már közöttünk), és Kisszabó Gábor basszusgitáros, menjek próba meghallgatásra. Nem mindenkinek tetszettem, de Czigi (†Cziglán István gitáros – H.I.) és Kollár Attila kiállt mellettem. ’82. november valahányadikán játszottam velük az első koncerten, igaz, akkor még csak négy számot…

Amellyel aztán pályafutásod csúcsára érkeztél. Hogyan értékeled a zenekar globális történetén keresztül a Solaris Napoleon Boulevardig terjedő időszakát? 

Akkoriban volt igény a Solaris különlegesnek mondható űrrock-progresszív, instrumentális zenéjére. Próbálkoztunk nagylemezzel az illetékeseknél, de eleinte nem kaptunk rá lehetőséget. A nyolcvanas évek elején Erdős Pétert Wilpert Imre váltotta a hanglemezgyár márka menedzseri posztján; utóbbi eljött néha a koncertjeinkre diavetítőt kezelni, más szóval diaporámázni. Ez is felbátorított bennünket arra, hogy Czigi, vagy Robi bevigyen hozzá egy hangkazettát, a Solaris nagylemeznyi demo anyagával.

Az is előttünk lebegett, hogy a másik prog rock bandát, az Eastet Wilpert akkor már kiadta, igaz énekessel. Először visszadobta a demónkat bizonyos korrekciókra, ám a következő alkalommal ugyanazt a kazettát elfogadta. Nem tűnt fel neki, hogy semmit sem változtattunk rajta… Ezzel együtt egy rossz szavunk sem lehet rá, hiszen ’84-ben Wilpert végül kiadta első albumunkat, a Marsbéli krónikákat. A felvétel ’83 decemberében tizenkét nap alatt készült – éjjel két órától nyolc óra hosszat – a törökbálinti stúdióban. Harmincezer darabot nagyon gyorsan eladtak belőle (azóta már sokkal többet), ám a százezres példányhoz szokott hanglemezgyár kevesellte a mennyiséget.

Eközben elkészültünk a második anyaggal, ám az említett okokból az illetékesek hallani sem akartak róla. Annyira elkeseredtünk, hogy komolyan felmerült a zenekar feloszlásának gondolata. Néhány Solaris-Napoleon Boulevard közös fellépés után ’86-ban csináltunk egy búcsúkoncertet a Petőfi Csarnokban. Zsúfolt teltház fogadott bennünket; „mindössze” azok maradtak távol, akiket kifejezetten meghívtunk: a hanglemezgyár illetékesei, illetve az újságírók nagy része.

Ezek szerint a Solaris lassan „átúszott” Napoleon Boulvardba.

Erdész Robi, Gömör Laci és én nagyon akartuk az új zenekart, Czigi szinte elzárkózott tőle, de Kollár Attila sem volt odáig érte. Legalábbis így emlékszem. A Múzeum kávéházban döntöttük el, hogy mégiscsak megcsináljuk. Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan egy heavy metal zenekarban is gondolkodtunk amolyan Millie Vanili mintára. Már a név is megvolt, Spartacus; Gömör Laci pedig talált egy jóképű csávót, aki playbackelt volna. Végül elvetettük ezt a projektet.

A Napoleon Boulevard tulajdonképpen 1985 nyarán már megalakult, és az egyetemi klubokban 1986-ig többször lépett színpadra a Solaris az előzenekaraként. Érdekesség, hogy ez utóbbi farmerban és pólóban nyomta a prog-rockot; majd a szünet, és átöltözés után jött a Napoleon. Néhányan nem is gondolták, hogy a két zenekart azonos muzsikusok alkotják. Arról nem beszélve, hogy két külön zenekar lévén dupla ORI-gázsi járt. Ráadásul a félig újhullámos, félig slágeres, popos műfajban mozgó Napoleonban kezdtem a basszusgitáron slappelni, amelyet akkoriban csak néhányan csináltunk, például Kisszabó Gabi. Bár előttünk Pepó (†Temesvári András basszusgitáros – H.I.) és néhány más zenész, akikről nem is tudtunk, már játszottak ebben a stílusban. De akkor, mi valóban az úttörők közé tartoztunk.

Vincze Lilla hogy került képbe?

A Solarisszal többször léptünk fel a V’Moto-Rock, illetve az LGT előzenekaraként, ahová Vincze Lilla is lejárt. Megtetszett neki a Solaris, többször ajánlkozott hozzánk énekesnőnek, de nem vettük komolyan. Miután szívességet tett a zenekarnak azzal, hogy az időközben megszűnt próbahely helyett szerzett egy másikat, meg kellett hallgatnunk. Amúgy is felmerült, hogy az instrumentális mellé énekes számokat is kellene csinálnunk. Férfi és női hangban egyaránt gondolkodtunk; kevesen tudják, hogy az első énekes számunkat Szabó György Balázs énekelte fel az Old Boysból, méghozzá elképesztően jól. Utána – talán épp Lilla miatt – valahogy elhalt az együttműködés.

Amikor Lillát meghallgattuk, elcsodálkoztunk, milyen jó orgánuma van. Ezután nekiálltunk dalokat írni. A szövegek eleinte gyerekcipőben jártak, ahol nem volt, oda Lilla talált ki valamilyen halandzsát. Az első albumunkon található Napoleon Boulevard című számot például francia halandzsával vettük fel. Lilla élőben is így adta elő, francia diákok érteni vélték a szövegét. De említhetném a Júliát… is, amelynek a német halandzsával fölvett lezáró részét Robi találta ki. Többen próbálták lefordítani, persze sikertelenül.

Lilla énekhangjának szépsége egyébként az alsó lágékban jött ki igazán, miután meggyőztük, hogy a felső tartományok nem állnak jól neki. Akkoriban még hagyta magát befolyásolni… Emellett a mai napig bármilyen nyelven szenzációsan halandzsázik. Óriási sikerünk volt a SOTÉ-n és a többi egyetemi klubban, így hát elhatároztuk, hogy ezt az egészet komolyabban vesszük.

Mit éreztetek, amikor kiderült, hogy a míves progresszív zene helyett inkább a homlokegyenest ellenkező, könnyebben emészthető slágereket preferálja a közönség?

Nem mondanám homlokegyenest ellenkezőnek, hiszen a Napoleon sok száma Solaris-ötletek alapján készült. Nem egy szerzeményben – úgy hangszerelésben, mint harmóniákban – jelentős átfedéseket találunk. A Solaris Nostradamus lemezének egy kis része például egyezik a Fogd meg a kezem című Napoleon-szám egyik menetével. Persze a Júlia nem akar a földön járni, vagy a Legyetek jók, ha tudtok igényes populáris dalok, amelyek kifejezetten sláger céllal íródtak. Mindazonáltal arra vigyáztunk, hogy ne merüljünk el abban a számomra kicsit „édeskés” világban, mint például az egyébként kiváló zenészekből álló Első Emelet.

A Napoleonnal több mint egymillió lemezt adtunk el; nagyjából összeszámoltam, összesen vagy tizenhét olyan számunk volt, amely bizonyos ideig vezetett különböző slágerlistákat. Életem legsikeresebb időszaka volt. Igaz, nem progresszív zenében, hanem a pop műfajában.

Ha már az Emeletet említetted: a Solaris két jelentős szakadást is megért: az egyiket 1982-ben, amikor a tagság egy része megalapította az előbbi bandát; aztán három évvel később a Solaris maradék muzsikusai azonos tagsággal, ám Vincze Lilla énekesnővel kiegészülve (egy évig párhuzamosan működve) csupán névváltással a Napoleon Boulevardot. Feltételezhetően a progresszív műfaj „eladhatatlansága” játszotta mindkét esetben a főszerepet.

Említettem korábban, hogy Wilpert Imréék ’84-ben nagy nehezen kiadták a Marsbéli krónikákat, miközben demo szinten már a második anyaggal is csaknem készen voltunk. Amit a hanglemezgyár a kevés eladási példányszámra hivatkozva nem akart felvenni velünk. Ezen megsértődtünk. Hiába játszottunk zsúfolt teltházas koncerteket, ők az üzleti, lemezeladási oldalát nézték. Korábban Kisszabó Gabiék is valószínűsíthetően azért hagyták el a Solarist, mert a zenekar akkor még nem jutott lemezlehetőséghez.

Visszatérve a Napoleonhoz: miként tudott felkapaszkodni?

Miután láttuk, hogy az egyetemi klubokban baromi sikereket értünk el, elmentünk a „doktor úrhoz”, azaz Erdős Péterhez, aki akkoriban már a PRO menedzserirodát működtette. A többi mellett megmutattuk neki a későbbi ’86-os Interpop fesztivál győztes dalunkat is, az Eljönnek majd a repülőket (Kérlek, ne félj). A zenekar és a számok is tetszettek neki, egyvalami viszont nem: a nevünket mindenképp Kukuriku-ra akarta változtatni… Amibe persze nem mentünk bele. Ennek ellenére először vállalta, hogy foglakozik velünk, majd visszakozott azzal, hogy a Neoton túl sok idejét veszi el, végül átadott bennünket Boros Lajosnak.

Tanácsát megfogadva mindenesetre elindultunk az Interpop fesztiválon, noha közölte, azt nem mi fogjuk azt megnyerni, hanem egy „jó popsijú lány”; Zoltán Erikára gondolt. Gát György „Pörkölt” a producer is belekötött a nevünkbe, emiatt csupán Napoleon Bld. néven indulhattunk. Közben felmerült a változtatás lehetősége, egyszer a SOTÉ-n fel is léptünk, mint Budapest zenekar. Végül maradt a majdnem eredeti: a Napoleon Bld. az elődöntőn elhozta a Közönség- díjat és az első díjat, a döntőn pedig úgyszintén Közönség-díjasok, emellett Nagydíjasok lettünk. Tehát mindent megnyertünk, amit lehetett. Hogy mégse legyen egészen sima az utunk, a zenekari név mellett a dalszövegbe is sikerült beleállniuk. Kitalálták, hogy az Eljönnek majd a repülők a háborúról szól, miközben épp ellenkezőleg: színtiszta háborúellenes szöveget írtunk.

E szöveg herce-hurca miatt a ’86-ban rögzített első nagylemezünket csak a következő esztendőben adták ki, miközben már neki kellett állni a következő albumnak. Így ’87-ben két nagylemezünk jelent meg. Mindkettő azonnal aranylemez lett. Nem panaszkodhattunk, Boros Lajos is sokat segített. Szép sikereket tudhattunk magunkénak: megkaptuk az eMeRTon- díjat és az ORI- nívódíjat is, emellett rengeteget koncerteztünk. Abban az időben előfordult, hogy százkilencven napig csaknem egyfolytában úton voltunk. ’88-ban jött a harmadik album, majd a negyedik is, amelynek érdekessége, hogy üzleti megfontolásból Lilla szólólemezként jelent meg. Ettől még persze ez is Napoleon kiadványnak számított. Többször játszottunk egymás után két élő koncertet, fárasztó, de szép időszak volt.

1989-ben meghívást kaptunk a Midemre; az R-Go-val és másokkal szemben, akik busszal utaztak, minket repülővel vittek. Cannesban két számot adhattunk elő, másodikként a Mylord feldolgozásunkat. Elsöprő sikert arattunk. Amellett, hogy számos interjút adtunk, sokan foglalkoztak velünk, Londonba is lemezfelvételi meghívást kaptunk.

Itt kezdődtek a problémák. Bors Jenő és Boros Lajos kitalálták, hogy ne az egész zenekar, csupán egyedül Vincze Lilla utazzon Londonba. Neki ugyan szóltak erről, mi azonban csak később szereztünk tudomást róla, amikor épp a Mennyből az angyal című, Lillával készült utolsó albumunkon dolgoztunk a stúdióban. Ezzel egy időben ki is utaztatták, mi pedig elhatároztuk, hogy megválunk tőle.

Nagyjából ekkor kezdtek mutatkozni Lilla különállásának jelei is. Eleinte még tudtuk kezelni, szerintünk pozitív irányba befolyásolni. Később önjáróvá vált. Először a régi, jól bevált ruhatervezőnk helyett – ha jól emlékszem – Náray Tamást szervezte be a zenekar öltöztetőjének. Ezzel nem is volt baj, vele még elégedettek voltunk. Később már ez sem felelt meg neki, külön öltöztetőt tartott. Még ez sem lett volna probléma, de idővel mindez annyira elfajult, hogy nem engedve beleszólást, totál előnytelen ruhákban lépett fel. Lilla gyakorlatilag felmondta a csapatmunkát.

Az 1990-es tagcseréket követően meddig működött a Napoleon Boulevard? Tagságod megszűnése 2016-ra datálódik.

Még ’90. március 7-én megcsináltuk a Napoleon Boulevard búcsúját Lillával. A helyszín a KEK, ahol hirtelen ötlettől vezérelve ismét Solaris-Napoleon kettős koncertet tartottunk. Tényleges búcsú lett, mert közben Romániából turné meghívást kaptunk, amelyet mi még elvállaltunk volna, de Lilla – gondolom sértettségből – már nem akart. Helyére több énekesnőt, sőt férfi énekest is hívtunk, de Lilla után senki sem merte bevállalni a posztot. Ki tudja, talán féltek a megméretéstől... Végül Könczöl Szilvi lett az énekesünk. Viszont az 1990-es – egyik legsikeresebb – albumunk a Legyetek jók, ha tudtok azonos című számát nem ő énekelte fel, hanem Gömör Laci akkori felesége, Barcsik Vali. Ebből is kétszeres aranylemez lett. 1992-ben jött az Egyenlítői Magyar Afrika album Lastofka Beával, akit Könczöl Szilvi helyére csábítottam hozzánk énekesnek. Bea a Bergendy Szalonzenekarból igazolt hozzánk. Előtte – még ’90-ben – a gitáros poszton is változás történt: Czigi elment Lillával, elkészítettek néhány közös albumot, helyére Vámos Zsolt érkezett.  ’93-ban a Magneoton kiadónál készítettünk még egy Napoleon Boulevard albumot (Jó lenne, ha jó lenne), amely nem kapott kellő publicitást.

2009-ben csináltunk egy Best of 1985-89 válogatáslemezt, amelyen a régi dalok szólaltak meg új, rockosabb hangszerelésben, és egy Világfalu című vadonatúj zeneanyagot is. A közönség nagyon jól fogadta őket. Ennek kapcsán 2010. január 30-án a Syma Csarnokban szintén nagysikerű koncerttel tért vissza a zenekar, ez a második korszakunk 2016-ig tartott. Ekkor Vámos Zsolti gitározott, Robi a Syma koncert után visszavonult, maga helyett Nagy Zsolt „Lisztet” (Liszi) ajánlotta, a többi mind a régi tag: Kollár Attila fuvolázott, Gömör Laci dobolt és én basszusoztam. Aztán időközben rajtam és Lillán kívül az egész csapat kicserélődött, majd 2016-ban, az augusztus 17-i Kolozsvári Napok erdélyi koncert után személyes okokból Lillával is végképp megszakadt az együttműködés.

2016. augusztus 18-án tehát felfüggesztettem tagságomat a zenekarban, megszűnt a már amúgy sem eredeti Napoleon Boulevard és ezzel a név is sírba szállt. Lilla utána még próbálkozott egy darabig, de az már végképp nem Napoleon Boulevard volt.

Hogy alakult a sorsod a 2006-os Műpa Solaris koncertet követően? 

A nagykoncert után csináltunk egy tribute bandet, amelyben Gömör Laci dobolt, Káptalan András gitározott, Barcsik Vali billentyűzött és Kollár Attila kiszállása után Bartha György fuvolázott.  Aztán Barcsik Valival, Káptalan Andrással és Gömör Lacival 2007-ben megalapítottuk a Nostradamus nevű zenekart, amellyel még Solaris Fusion elnevezéssel először egy kislemezt (Mystica), majd Nostradamus név alatt, Testament címmel, 2008-ban egy nagylemezt is kiadtunk.  Ez főként Barcsik Vali szerzeményeiből állt, amelyek úgy éreztem, nem álltak annyira közel hozzám, így létrehoztam egy másik csapatot, ahová Gömör Laci és András már nem akart elkísérni. Ez lett a Tompox 2008-ban.

Ha már érintettük, kanyarodjunk vissza a Solarishoz, hiszen 1986-tal nem fejeződött be a történet: 1990-ben újra kezdtétek, sőt megjelent az úgynevezett dupla, addig kiadatlan felvételeket felsorakoztató „fekete album” is.

A Júlia… lemez elképesztő sikerét látva a hanglemezgyár 1990-ben felajánlotta, hogy kérhetünk tőlük valamit. Kaptunk az alkalmon és egy dupla Solaris album felvételét választottuk. Meglepődtek ugyan, még hezitáltak is rajta, végül zöld utat kapott az úgynevezett „fekete lemez”, amely a zenekar második kiadványa lett. 
Még abban az évben a Kertészeti Egyetem Klubjában játszott a Napoleon. Felmerült, mi lenne, ha játszanánk előtte egy órás Solaris-blokkot. Megcsináltuk, nagyon nagy sikerrel, ám egészen 1993-ig ez volt az egyetlen fellépésünk. Kollár Attila, aki kiváló orvos, ’93-ban éppen munkahelyváltás előtt állt; szervezett egy orvosi „búcsúkoncertet” a SOTE klubjában, ahol úgy rakták ki a „megtelt” táblát, hogy egészen a metróig állt a sor. ’93-ban még népszerűbb volt Magyarországon a progresszív zene, igaz, a Solarisszal mostanában is teltházas koncerteket adunk.

Két év ismételt hallgatást követően aztán jött a meghívás Los Angelesbe. Senki sem akarta elhinni, ám egyszer csak megérkeztek a repülőjegyek. Ezzel beindultak a nem várt külföldi barangolásaink, amelyek keretében főműsorként óriási közönség előtt léptünk színpadra Los Angelesben, Rio de Janeiróban, Washingtonban, a New York melletti Bethlehem Nearfesten, és többször koncerteztünk Mexikóban.

Elképzelhető, hogy a fekete album adta az ötletet Greg Walker producernek a Los Angeles-i koncerthez?

Greg Walker a Boeing repülőgépgyár mérnöke volt, aki szenvedélyesen szerette a progresszív zenét. Hozzájutott a Marsbéli krónikák lemez nem eredeti MHV-s, hanem japán kiadású CD-jéhez. Akkor már ismerte és szerette a Solaris munkásságát; elhatározta, hogy meghívja a zenekart az általa szervezett Los Angeles-i prog rock fesztiválra. Méghozzá főműsoridős fellépésre. Szerinte akkor már eléggé sokan ismerték arrafelé a Solarist, amit fényesen igazolt, hogy temérdek lemezt órák hosszat dedikáltunk a nagyvárosban. Sőt, nem csupán ott, de Brazíliában és Mexikóban is. Közülük – nem túlzás – egyetlen egy magyar hangot hallottunk, ő is egy londoni magyar srác volt, aki direkt miattunk jött Los Angelesbe; a többiek mind amerikaiak, vagy más nemzetiségűek voltak. Nem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek, hogy egy kis kelet-közép-európai ország zenekara ilyen ismertségre tehetett szert távoli földrészeken.

A legmegdöbbentőbb mégis az volt, amikor Mexico-Cityben hamisított Solaris CD-ket vásároltunk… Könnyű volt rájönni, hiszen például a Nostradamus lemez fénymásolt tokjában a Marsbéli krónikák zeneanyaga volt található.

Immár huszonöt esztendeje, hogy a zenekar elvesztette karizmatikus gitárosát, Cziglán Istvánt. Milyen kapcsolat fűzött össze benneteket, milyen ember és zenész volt?

Hadd kezdjem azzal, hogy nehéz volt a Solarisba bekerülni, főként egy funky zenekar, a Pókderby után. Mint az elején említettem, emiatt sokat köszönhetek Cziginek.  És nem csupán emiatt. Akkoriban annyira jóban voltunk, hogy egy évig laktunk náluk közös szobában: én a nagyobbik gyermekem anyjával, ő pedig az első feleségével. Azt gondolom, ez mindent elmond a kapcsolatunkról.

Zeneileg Czigi a Solaris egyik motorjának számított. Zeneszerzőként, hangszerelőként, ötletadóként, gitárosként egyaránt, aki szintetizátoron és szájharmonikán is játszott. Emellett rettentően értett a technikához, a kompjúterekhez, amit a lemezfelvételekhez már ’83-ban (!) használt a zenekar.

Emberileg igazi művészlélek, akivel annak ellenére ki lehetett jönni, hogy alapvetően meglehetősen magának való volt; alkalmanként jókat vitatkoztunk, de többször neki lett igaza.  1998. december 27-én, épp Karácsony után, sajnos végleg itt hagyott bennünket.

Beszéljünk a Beja Projektről és a Méry Huánáról! Ez utóbbi a marihuánára hajaz… Véletlen?

Nem. Ezért találtam ki a nevet, csak a helyesírást változtattuk meg.  Nehezen hihető, de az emberek legalább hatvan százalékának nem tűnik fel a szójáték. Kvartett felállásban lendületes punk rock zenét játszunk. Viszont ne feledkezzünk meg egy másik fontos zenekarról, az 1999-ben alakult Musical Witchcraftról sem, amelyet Kollár Attila álmodott, és valósított meg. Több lemezt is készítettünk, és több koncertet adtunk. Ezzel a projekttel kapcsolatban is van némi mozgás mostanában.

A Beja Projekt kissé nyűglődik jelenleg, énekesünk, (egyben párom) Vincze Bea most nem igazán akarja. Csupán a neki fekvő számokat akarja elénekelni, amivel egyet is értek. Még egyezkedünk, de szerintem előbb-utóbb lesz belőle valami. Amúgy a Méry Huána és a Beja Projekt között csupán egy komoly billentyűs, mint plusz tag közreműködése a különbség. Például a Queen nótákhoz, amelyeket Bea nagyszerűen énekel, fontos ez a hangszer. Bea személyében igazi profi énekesnőről beszélünk: koncerten is egyetlen hamis hang nélkül énekel, ami leginkább acapella előadásaiban jön ki.

A Tompox már szóba került: a progresszív rock legnemesebb hagyományait viszi tovább és a mai napig működő banda. Három albumot is jegyeztek. Mielőtt részletesebben rátérnénk, elárulod a név eredetét?

A névválasztás még az afrikai tanzániai ott tartózkodásomra vezethető vissza. Tulajdonképpen a nevemből következik: a „cs” betűt sem az angolok, sem a feketék nem tudták kimondani, ezért a „c-s”-t egyszerűen „x”-nek ejtették. A Tamás az angolban ugye Tom; a Pócsból így Mr. Pocs (így hívtak) – fonetikusan kiejtve – Poksz, vagyis Pox lett. Ezért találtam ki, hogy legyen a zenekar neve Tompox.

Megalakulásunk után legfőképpen Solaris számokat játszottunk, majd a saját dalok és a feldolgozások a régi darabokat szép lassan kiszorították. Ma már leginkább a három album, valamint a készülő negyedik anyagából, tehát saját szerzeményekből, vagy egy-két feldolgozásból áll a műsorunk.

Az alapfelállásból mára rajtam kívül Balla Endre billentyűs és Szula Péter dobos maradt meg. Főként a gitárosok változtak: elsőként Rózsa Zoli nyúzta a húrokat, majd Kovács Attila (tavaly sajnos ő is elhunyt), utána pedig Berdár Gábor érkezett. Mellettük Tasi Ádám fuvolázott és Kiss Zoli énekelt. Utóbbival egyeztetési problémák adódtak; távozása után több frontembert is kipróbáltunk, ám egyik sem bizonyult megfelelőnek. Végül úgy döntöttünk, énekes nélkül folytatjuk.

A gitáros posztra legutóbb Mátyás Szabi érkezett, aki kiváló zenész, azóta is velünk van. 2013-ban Szabi mellett Elek Pista zseniális szaxofonos is csatlakozott hozzánk; azóta Török Andor – aki többször szóba került az interjúban – ütőhangszeressel, valamint Tasi Ádám távozása után Kovács Sára „Dizna” fuvolistával, és alkalmanként Vincze Beával ez a felállás próbálja életben tartani a prog rock műfaját. Sokszor vendégünk Alapi Pisti is. (Egyébként Tasi Ádám nagyobbik lányommal él Stuttgartban, és két unokám édesapja).

2012-ben megjelent első albumunk a Hungarian Eclectic, azt követően ’13-ban a Darkside Of the Sun, majd hat évre rá a Reincarnation; Az első kettőt a Periferic Records kiadó gondozza, a harmadik már magánkiadás. A progresszív műfaj talán az egyetlen, amelyben még érdemes fizikai hanghordozót kiadni, hiszen egy-egy nagyobb lélegzetű, tíz percnél nagyobb hosszúságú számot aligha hallgatnak végig a YouTube-on. Jelenleg a negyedik albumunkon dolgozunk, koncertjeinken már hallható több tétel az új anyagból.

Októberben vagy novemberben tartjuk tizenöt éves jubileumi koncertünket, és ugyancsak ősszel, vagy tél elején – több zenekarral együtt – készülünk a második Moonhead Prog rock fesztiválra. A tavalyi első nagyon sikeresnek bizonyult.

Ritka basszusgitárt használsz, Warwick hat húrost. Mi szükség van a plusz két húrra? (Bár az ötös eléggé elterjedt az utóbbi években).

Valóban nem sokan használnak hathúros basszust. Azért választottam, mert baromi lusta vagyok (nevet); a plusz két húr óriási segítség abban, hogy a kezemmel ne kelljen „fel-le ugrálni” a nyakon, így a két oktávot egy kézből ki tudom fogni. A dolog másik oldala, hogy nagyon szeretek „fent” játszani a hangszeren. Ezt legfőképp a basszus szólókban érvényesítem.

A klasszikus négyhúros basszusgitárhoz képest egy magas és egy mély, vagyis egy vékony- és egy vastaghúr többletem van. A már jóval elterjedtebb öthúroson csupán egy mély van pluszban. Annyit hozzáfűznék, hogy ebben a Warwickban gyárilag Seymour Duncan pickupok és elektronika található, amely nagyon jót tesz a hangjának. Erősítőként a kiváló Fülöp Róbert által gyártott 750 Watt-os Prolude-t használom.

Egyszer majd veszek még egy négyhúros basszusgitárt is; pregnáns megszólalása miatt biztos, hogy az egy Fender Precision lesz. Ennek a típusnak nagyon tetszik a hangja, ez volt a basszusgitárok alapja.

Kicsit még a szakmánál maradva: a basszusgitárosok jellemzően háromféle technikával szólaltatják meg a hangszerüket: az ujjukkal, pengetővel, vagy a már általad is említett slappeléses módszerrel, csattogtatva…

… És még tapping technikával. Régen a Solarisban használtam pengetőt. A stúdióban, egy-két számban, amelyik megkívánta, elővettem; mára megtanultam ujjal, gyorsan pengetni. A Napoleon Boulvardban például már egyszer sem volt rá szükségem. Van, aki mindkét módszert alkalmazza, én mára már kiszerettem a pengetőből. Ha megnézzük a „nagy öregeket”, sem Póka Egon, sem Frenreisz, sem Orszáczky nem használta.

Végigtekintve életutadon neves muzsikusokkal játszottál, meghódítottad külföldet, csináltál rockot, progresszív rockot, újhullámos pop zenét is. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen kvalitású muzsikus nem tud a zenélésből megélni, hogy „civil” foglakozást kellett választania?

Nehéz erre röviden válaszolni, de annyi biztos, hogy csupán a zenélésből nem tudok megélni. Az általam választott zenei irányzat, a sok ingyen koncert, az ingyenes falunapok, az internet óriási térhódítása, az általános elfordulás a zenétől, ez mind-mind közrejátszik ebben a mélyrepülésben. Ma már nagyon sok zenész dolgozik, nekem sem esik le a gyűrű az ujjamról, ha a zenélés mellett polgári munkát is vállalok. Ám annyi bizonyos: ha a Napoleon Boulevard például Ausztriában „születik”, akkor valószínűleg nem kéne máshol is dolgoznom.

Hegedűs István

(forrás és képek: Music Media Magazin)