Az utóbbi években sajnos a múlt kísértetévé fakult a Carpathian Forest, hiszen bár hellyel-közzel folyamatosan aktívak a színtéren, teljes értékű sorlemezt tizennyolc éve (!) nem adtak ki, és különösebben az sem látszik, hogy a 2018-as (mindössze egy saját dalt tartalmazó) Likeim EP-nek hamarosan folytatása érkezne. Kár ezért, mert a zenekar bőven a norvég black metal hőskorában indult, és bár a hivatalos rajtkőre csak némi késéssel álltak fel, már a debütáló albumuk kiadása környékén az egyik legegyénibb hangvételű formációként tartották számon őket a feketefém-színtéren. A Black Shining Leather negyedszázados jubileumáról mi is lecsúsztunk egy kicsit, de elmenni azért nem szerettünk volna mellette, és talán jobb is az időzítés most, amikor a szeretet lángja halványabban ég...

Az első lemezig vezető út tipikus norvég sztorinak tekinthető: két Rogaland megyei, tizenéves srác először Enthrone néven alapít bandát, a nevüket aztán a vámpírromantika hatására Carpathian Forestre változtatják, és rögvest neki is látnak a legendagyártásnak. Roger „Nattefrost" Rasmussen és Johnny „Nordavind" Krøvel a legigazabbak hozzáállását követve nem csupán az interjúktól és a koncertezéstől, de egyenesen a lemezkiadástól is elzárkózott a kezdeti időkben, így aki nem gyűjtötte már a '90-es évek első felében is mániákusan a norvég black metal demókat, az először a Kittelsen-festménnyel kidiszített Through Chasm, Caves And Titan Woods EP kapcsán találkozhatott a nevükkel. Az internet hőskorában számomra sokáig nem volt egyértelmű, hogy ezzel a névvel egy törzskönyvezett norvég brigádról van szó, amit tovább erősített a zenéjük atipikus jellege, amely csak szőrmentén igyekezett követni a korabeli skandináv sztenderdeket.

Nem volt persze teljesen egyedi az általuk művelt muzsika, hiszen például a Celtic Frost és a Darkthrone jól azonosítható viszonyítási pontot jelentettek számukra a kezdetektől, ugyanakkor – számos norvég sorstársukhoz hasonlóan – sikeresen teremtették meg a saját világukat. Mindez szinte magától értetődő volt a korabeli színtéren, hogy aztán a trend felfutásával egyidejűleg meglepően sokan veszítsék el ezt a képességüket, beleértve a hajdani „keresztapák" némelyikét is. Nos, Nattefrost és Nordavind territóriumáig a trendek hullámai és az oslói események hatásai csak minimális mértékben értek el, ők látszólag kizárólag az alkotásra koncentráltak a próbatermük mélyén, és meglepő bőségben ontották magukból a szerzeményeket. Mindezt persze csak utólag rekonstruálhattuk, hiszen – mint kiderült – a Carpathian Forest első három (!) albumának alapjait már a kezdeti időkben lefektették az urak.

Bár az egészen korai években voltak arra mutató kísérletek, hogy a tagság felduzzasztásával teljes értékű zenekarrá váljanak, a fentiekből is következően idővel elfogyott az erre való igény, és a két alapember tulajdonképpen kettesben teremtette meg azokat az alapokat, amire (kis túlzással) a mai napig épít a zenekar. Mindehhez valamennyi képességük adott volt, egyedül a dobos poszton szorultak külső segítségre a stúdiómunkák idején. A klasszikus felállású Carpathian Forest az ezredfordulóig létezett, amikor a true-sági külön verseny első helyezettje, Nordavind úgy döntött, hogy három kiadott lemez, az már tényleg a művészi értékek durva kiárusítása, és a Morbid Fascination Of Death album felvételeinek közepén letette a gitárt, majd elhagyta a bandát. Elkötelezettségének dicséretére legyen mondva, elhatározásához később is tartotta magát, és a 21. században tulajdonképpen már nem is hallottunk róla.

Ami ezután (immár Nattefrost kizárólagos fennhatósága alatt) a Carpathian Foresttel történt, az egy külön sztori, amelyről objektíven annyi azért magabiztosan kijelenthető, hogy hatásában nem ért fel a klasszikus éra dolgaihoz. Szerencsére azonban így is bőven van miről beszélnünk, és a Carpathian Forest kvltstátuszát megalapozó munkák közül különösen a bemutatkozó anyag sötét fénye ragyog bámulatosan az északi égbolton. A demókat, majd a már emlegetett EP-t sorban meghallgatva nagyjából képet kaphatunk arról, hogy mit értett a két konok arc természetes fejlődés alatt. A hagyományosnak is nevezhető ízek megtartása mellett fokozatosan fordultak egyre black'n'rollosabb irányba, a dalszövegekben pedig a fantáziavilág felfedezése helyett egyre inkább a személyes tapasztalatok szabtak irányt. Amivel ugyanakkor a kortársak zöme fölé tudtak kerekedni, az a zene hangulati aspektusa volt, amely szinte plasztikusan öltött testet a hangszórók által közrefogott térben.

A bemutatkozó albumon a dalok nagyjából egyforma arányban származtak a két főarctól, általánosságban annyi mondható el, hogy Nattefrosttól érkeztek a zsigeribb, agresszívabb jellegű témák, míg Nordavind a kifejtősebb, epikusabb tételeket hozta. A Nattefrost által jegyzett dalszövegek esetében már a dalcímek meglehetősen beszédesek abban a tekintetben, hogy mi is inspirálta a srácokat ebben az időszakban. Ha ehhez hozzátesszük a frontember ragaszkodását ahhoz, hogy kizárólag saját tapasztalataiból merített, alapos képet kaphatunk a jó Roger mindennapjairól... Hogy mindebben mekkora részt kaphatott a költői szabadság, azt nem tudhatjuk, a black metal általános szellemiségéhez mindenesetre tökéletesen illett az efféle, megbotránkoztató szándéktól sem mentes képi világ. A magam részéről ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a Black Shining Leather kiadása után még évekig szállóigeként idézgettük az ismerősökkel Nattefrost veretes sorait.

Nem mehetünk el szó nélkül a session dobos Lazare teljesítménye mellett, és itt bizony arról a Lars Are Nedlandról van szó, akit a Borknagar és a Solefald billentyűs/énekeseként mára bizonyára sokan megismertek. A Carpathian Forest zenéje nyilván nem követelt túl sokat tőle dobosként, és ő nem is terjeszkedik túl a képességein, de amit játszik, az tökéletesen passzol a zenéhez, magabiztos alátámasztást adva annak. Lazare ezen az egyetlen CF-kiadványon szerepel, posztját később a hasonlóan bitang húzással játszó Anders Kobro (lásd még In The Woods...) örökölte meg. Általában is elmondható, hogy ehhez a csikorgó, morózus zenéhez Terje Refsnes segítségével tökély-közeli megszólalást hegesztett a brigád, elegendő csupán az EP, majd az album hangzása alapján összehasonlítani, hogy mennyit fejlődött a produkciós munka, ami egyáltalán nem ment a hangulati faktor kárára, sőt! Ha a saját bőrödön akarod érezni az ostorcsapásokat és a fagyot, ennél közelebb már csak bizonyos áldozatok árán kerülhetsz e tapasztalatokhoz.

A (mondjuk úgy) atmoszférateremtő intro után veszett kutyaként támad ránk a címadó dal, majd lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva a The Swordsmen, szokni kell a csontszáraz soundot és a kíméletlen tempót, de figyelmesen szemlélődve már ekkor feltűnik, hogy nem csupán a feketefémben megszokott riffeket és fordulatokat sodor felénk a szél. A két gitáros remekül egyensúlyoz a tempóváltások között, szimplának tűnő eszköztárukat máris figyelemre méltó változatossággal használják, a kiállások fület gyönyörködtetőek, mint egy koponyát lékelő rozsdás reszelő. A harmadikként érkező Death Triumphant azonban máris fordít az alapálláson, domináns szerepbe kerülnek a billentyűk, amelyre még hozzájuk képest is primitívnek ható riffeket fektetnek, a hatás pedig ebben a visszafogottabb tálalásban is több, mint csupán meggyőző. A nagybetűs Hangulat szurokfekete kátrányként csöpög a falakról.

A leosztás a továbbiakban is a már megismert határokon belüli variáláson alapul, a Sadomasochistic és a Pierced Genitalia, a közbeékelt Lupus című, hangulatfestő átvezetéssel együtt, korbáccsal űz végig minket elkárhozott létünk rajzszeggel megszórt folyosóin („I did not want / I did not feel"). Minden egyes tétel a maga módján egy-egy kisebb utazás a mizantrópia savanyú világába, természetesen bármiféle feloldozás nélkül. Már ekkor elégedetten dőlhetünk hátra, pedig az igazi adukat Nattefrosték ekkor még ki sem tették az asztalra. A Lunar Nights és a The Northern Hemisphere epikus műremekei meggyőződésem szerint a Carpathian Forest pályafutásának leghatalmasabb pillanatai, és nem csupán azért, mert mindkét dal tőlük szokatlanul hosszúra nyúlik. Amikor pedig már nincs hova fokozni a történetet, a hallgató is rég megadta magát, a The Cure pulzáló elektro alapokra felsuttogott A Forestjével búcsúznak, a miheztartás végett.

A Carpathian Forest az 1998-as Under The Black Sun fesztiválon adta első koncertjét, Kobro, Tchort és Vrangsinn csatlakozásával pedig a zenekar első tartósan koncertképes felállása is kialakult a rá következő évre. Ha pedig már így összejöttek, egészen 2014-ig együtt is maradtak, Nordavind földre hajított hangszerét végül az Emperor sorait is megjárt Tchort vette fel. A debütalbumra fel nem került tételek a 2000-es keltezésű Strange Old Brew és a 2001-ben kiadott Morbid Fascination Of Death lemezeken láttak napvilágot, előbbi nagyjából a Black Shining Leather hangvételét és minőségét idézi számos meglepőnek ható elemmel (női vokál,szaxofon), míg utóbbi már egy egyenesebb vonalú, kimondottan vérgőzös anyag lett. Ezzel nagyjából le is zárult a CF klasszikus korszaka, a mai napig mindössze két további sorlemezt számlál a diszkográfia (Defending The Throne Of Evil, Fuck You All!!!!). Utóbb Nattefrost nagy lendülettel beindított szólókarrierje is hamar kifulladt, a Carpathian Forest pedig amolyan nosztalgiaattrakcióvá vált. Legutóbbi kiadványuk Likeim címmel egy kétszámos EP volt.

Zárszóként következhetnének a közhelyhegyek arról, hogy a Carpathian Forest rég megtette a magáét, másképpen fogalmazta megcselekedte mindazt, amit a haza/Drakula/Sátán megkövetelt, és ez alapvetően így is van. Ha egészen sarkosan akarnék fogalmazni, már pusztán az itt tárgyalt bemutatkozó lemezükkel felvésték a nevüket a stílus nagykönyvének legszebb lapjaira, az életmű teljes, és ha a nevük manapság szóba kerül, sokkal szívesebben emlékszem e nótákra, mint mondjuk a (szintén klasszikussá nemesült) Subterra-interjúra. „Your wounds are infected / and life neglected. / These are the autumn years."

(forrás és képek: Shock magazin)