Killing Is My Business… And Business Is Good! - 1985. június 12.
Miután 1983-ban kirúgták a Metallicából, Dave Mustaine szeme előtt egyetlen cél lebegett: megmutatni James Hetfieldéknek, hogy saját bandájával gyorsabb, agresszívebb és nem utolsósorban zeneibb képes lenni, mint ők. Legjobb esetben is megoszlanak a vélemények arról, hogy az alacsony költségvetésű Killing Is My Business… And Business Is Good! albumon mindezen vágyait sikerült-e megvalósítania a lángvörös hajú frontembernek, a világ nagyobb része azonban egyetért abban, hogy Mustaine ezzel az anyaggal még nem konkurálhatott a Metallica Ride The Lightning korongjával, melynek elkésztéséhez ironikus módon az ő dalait is felhasználta egykori csapata. Mindenesetre a Mechanix és Hetfieldék The Four Horsemen-je nem véletlenül fakadt egy tőről, hanem éppen hogy jelzésértékkel.
Peace Sells… But Who’s Buying? - 1986. szeptember 19.
1986 a thrash metal műfaj sorsfordító éveként vonult be a zenetörténet lapjaira, ám nem kizárólag a Metallica Master Of Puppets és a Slayer Reign In Blood albumai miatt. A Megadeth második anyaga, a cinikusan politikus címet kapott Peace Sells… But Who’s Buying? rövid időn belül szintén az amerikai thrash mérföldkövévé és alappillérévé vált, amin nem lehetett csodálkozni. Mustaine és megszilárdult felállású bandája minden szempontból ugrásszerű fejlődésen ment keresztül mire a kettes lemezhez ért, a szerkezetileg teljes egészében kikristályosodott koncepció nagyszerűségét pedig egyértelműen le lehetett mérni az olyan felejthetetlen szerzeményeken, mint a ikonikus basszusriffel induló címadó tétel, a Wake Up Dead, a Devil’s Island, a The Conjuring vagy az I Ain’t Superstitious vitriolos feldolgozása.
So Far, So Good… So What! - 1988. január 19.
Összességében nem volt komoly baj a Megadeth harmadik lemezével, ám azt készséggel elismerte mindenki, hogy közvetlen elődje invenciózus megközelítését nem tudta megismételni. Nem feltétlenül tett jót a bandának, hogy megbomlott a csapategység és a belső kört adó Mustaine/David Ellefson-tengely mellé új emberek kerültek: bármennyire is jó kezű gitáros volt Jeff Young, a Chris Poland által hagyott űrt nem tudta teljes mértékben kitölteni, míg Chuck Behler dobos a dzsessz-háttérrel rendelkező Gar Samuelsont nem volt képes feledtetni. Ihletett pillanatok azért így is akadtak, az In My Darkest Hour az addigi legmélyebb Mustaine-szerzeményt jelentette, a Set The World On Fire és a Hook In Mouth pedig örökös rajongói kedvencekké váltak. Feldolgozás ez a korong is rejtett, a Sex Pistols-os Steve Jones vendégszereplésével rögzített Anarchy In The UK még véletlenül sem az eredeti szolgai utánjátszásáról szólt.
Rust In Peace - 1990. szeptember 24.
A korai időkben egyértelműen megfigyelhető volt az a tendencia, hogy a Megadeth páros számú lemezei működtek igazán, az elődeinél kicsit tovább érlelt Rust In Peace zsenialitása azonban még így is megdöbbentette a zenei szakmát. A korát fényévekkel megelőző album intelligenciája, előremutató zeneisége és összetett mivolta példátlan volt a maga műfajában és el is hozta a várva várt áttörést. A Holy Wars… The Punishment Due, a Hangar 18, a Lucretia és a ‘90-es évekbeli Megadeth-stílus előfutáraként is aposztrofálható Tornado Of Souls úgy definiálta a zenekart, hogy Mustaine-nek és társainak közben jottányit sem kellett feladniuk kompromisszummentes hozzáállásukból, a Cacophonyból átigazolt és eleve a gitárhősök krémjéhez tartozó Marty Friedman pedig egészen valószínűtlen minőséget hozott a nélküle sem bárgyú csapatba. A Rust In Peace monolitikus mesterműve a Megadeth első korszakának betetőzését jelentette, amire máig a teljes katalógus fő referenciapontjaként kell tekinteni.
Countdown To Extinction - 1992. július 14.
Dave Mustaine nem hiába állt mindig okos ember hírében: a Rust In Peace mindent elsöprő komplex intenzitását követően azonnal felismerte, hogy az eredeti koncepciót elvitte a falig, hosszú távú tervei valóra váltásához pedig finoman irányt kell váltania. A Metallica 1991-es albumának galaktikus sikerét ugyancsak nem hagyhatta figyelmen kívül, így a kocka el volt vetve. A Max Norman sztárproducer által kristálytisztára polírozott Countdown To Extinction egyértelműen a zenekar letisztultabb arcát mutatta, a korábbiaknál jóval befogadhatóbb formában testet öltött dalok pedig őrületes mainstream sikerszériát katalizáltak. A Symphony Of Destruction a csapat karrierjének legnagyobb slágere lett, míg a tőle elválaszthatatlan klip az MTV-korszak egyik ikonikus pillanatát tartogatta, a csak Amerikában két és fél millió példányban elkelt Countdown album pedig azóta is ‘90-es évek popkultúrájának egyik meghatározó darabja.
Youthanasia - 1994. november 1.
Habár a világ már térdig gázolt az alternatív hullám keltette ingoványban, mire a Youthanasia megjelent, a megváltozott zenei klímába érkezett album konok módon a Countdown To Extinction dallamos metálját vitte tovább, csupán még kevesebb thrash-elemmel, még több dallammal és kábé ugyanannyi bő lére eresztett gitárszólóval: a Megadeth szinte a műfaj utolsó mohikánjaként emelte magasba a hagyományos dalszerkezetek és az abszolút hangszeres felkészültség zászlaját a grunge-korszak kellős közepén, mindez pedig egy újabb méregerős dalcsokor képében manifesztálódott. A csapat egy tizenkét tételben összefoglalt mesterkurzus keretében mutatta meg, hogy árral szemben is lehet úszni, a teljes mértékben kiforrott lemezanyag érettségét pedig A Tout Le Monde kísérteties balladája szimbolizálta legjobban. Noha kereskedelmileg a csillagok együttállását nem sikerült annyira megvalósítani vele, mint a ‘92-es eresztéssel, a Youthanasia másfél milliós amerikai eladása még így is pazar teljesítménynek számított abban a korban.
Cryptic Writings - 1997. június 17.
A legklasszikusabb Megadeth-felállás hattyúdalának szerepét töltötte be a Cryptic Writings, ami a maga idejében üzletileg sikeresnek bizonyult, holott stílusát tekintve szerteágazóbb hangnemet ütött meg, mint felmenői. A Youthanasiához hasonlóan csapatmunkában készített és a korábbiaknál szövevényesebb hangszerelésű album világosan láttatta Mustaine azon ambícióit, hogy a Megadeth hajóját az örök rockbandák uszályai közé kívánja kormányozni, emiatt viszont a lemez megítélése felemás lett. Annak ellenére, hogy a legendás stúdiózenész Dann Huff iránymutatása szerint aprólékosan felépített album perfekt mivoltához kétség sem férhetett, sokan nehezményezték a metálos gyökerektől való egyre nyilvánvalóbb eltávolodást és az ebből egyenesen adódó közeledést a tradicionális rockhoz. Volt ebben némi igazság, a szitáros A Secret Place slágertémája és a csodaszámba menő Trust finomságai éppúgy a sallangmentes rockhoz húztak, mint a Bad Company-énekes Brian Howe-val közösen írt I’ll Get Even és a szájharmonikás Have Cool Will Travel bluesos kirándulásai, az AC/DC-t idéző Sinről nem is beszélve, ugyanakkor a lemezt záró FFF azt is megmutatta, hogy a thrash-es megametált sem felejtették el teljesen.
Risk - 1999. augusztus 31.
Zenekari krízis idején fogant, érződött is rajta, azt pedig már a megjelenés napján tudta mindenki, hogy a Megadeth mögött álló gépezet kapitális baklövést követett el a zenekar kortárs mainstream irányba való kényszerítésével. Jó dalokkal ettől függetlenül is szolgált a Risk album, a Crush’em simán hozta az előző lemez színvonalát, a kétrészes Time úgyszintén erős teljesítmény volt, a lidérces The Doctor’s Calling pedig talán a leginkább ihletett momentumát adta a korongnak, mindent összevetve azonban nem volt jó ötlet a csapatot a Bon Jovi és Alice Cooper terepére küldeni. A dallamos rock erőszakos meghonosítása azonban még mindig a kisebb baj volt, igazán a ‘90-es évek végének amerikai altrockjához asszimilálódó Prince Of Darkness, illetve az Insomnia indusztriális borzalma és a Wanderlust zagyvasága ásta meg a lemez sírját. A kijózanító pofon viszont a lehető legjobbkor jött.
Írta: Danev György
(forrás és képek: Music Media Magazin)
