Utólag elhallgatott, de soha meg nem kérdőjelezhető - így kellene helyesen aposztofálni a Black Sabbath talán legtöbb nehézséggel szembenéző ciklusát, ami a ‘80-as évek végétől a ‘90-es évek közepéig tartott, de előjelei jóval korábbra nyúltak vissza.

A Tony Martin énekes regnálását dokumentáló periódus egykoron messzemenőkig elismert lemezek képében öltött testet, melyek alaposan rászolgáltak kultikus mivoltukra, mégsem kaphatták meg az a figyelmet, ami kijárt volna nekik. Köztudott, hogy a gyűjtők féltve őrzött kincsévé vált eredeti albumok évtizedek óta kikoptak a kereskedelmi forgalomból és emiatt jóformán beszerezhetetlennek számítanak, jogosan követelt újrakiadásuk azonban az eredeti Sabbath aktivitása miatt sok éven át nem valósulhatott meg. A zenekar vezetője, Tony Iommi gitáros az elmúlt évtizedben minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a Black Sabbath diszkográfiájának eme különleges és jobb sorsra érdemes darabjai egyszer ismét napvilágot láthassanak, erre pedig egészen idén május 31-ig kellett várni. A BMG gondozásában egy Anno Domini 1989-1995 című grandiózus díszdoboz formájában immár újra kaphatóak a számos kiadatlan dallal felhízlalt, felújított hangzású lemezek, az örömhír hallatán pedig mi is sort kerítettünk az eredeti felvételek leporolására.

Nem lehet azt mondani, hogy a ‘80-as és ‘90-es évek, tehát az Ozzy Osbourne nélküli időszak feltétlen sikertörténetként vonult be a Black Sabbath krónikáinak lapjaira, noha az elején minden jól indult: Ozzy eltávolítása után Tony Iommi gitáros, Geezer Butler basszusgitáros és Bill Ward dobos megnyerték maguknak a Rainbowt nem sokkal korábban elhagyó Ronnie James Diót, az együttműködésben rejlő hatalmas potenciál pedig már rögtön az első közös album idején megmutatkozott. Az 1980-ban kiadott és zeneileg a korábbiaknál magasabb szintet képviselő Heaven And Hell több mint egymillió példányban kelt el az Egyesült Államokban, majd a lendületben lévő zenekar a következő évben előállt a semmivel sem gyengébb folytatással.

Habár a Mob Rules már nem fogyott elődjéhez mérten, de az aranylemez-státuszt elérte és a 700 ezer eladott példányt semmiképpen sem tekintette kudarcnak a társaság. Ám ahogy az lenni szokott, két - vagy több - dudás nem fér meg sokáig egy csárdában: frappáns módon úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Sabbath és Dio mennyben köttetett házassága a nagy egók összeütközése folytán a vártnál hamarabb végezte a pokolban. Az 1982-es Live Evil koncertanyag keverése miatt kialakult krízishelyzet az utolsó csepp volt a pohárban, következésképp elkerülhetetlenné vált a szakítás, a diadalmenet pedig megszakadt.

Dio utódjaként felmerült a pályán épp akkoriban induló Michael Bolton neve, aki a legenda szerint maga küldte el bemutatkozó kazettáját Iommiéknak, a gitáros viszont elsősorban David Coverdale-t igyekezett meggyőzni, illetve Robert Planttel is számolt, mint reális eshetőség. Végül azonban Ian Gillan lett a befutó, akinek csatlakozása elé semmilyen akadály nem gördült a Deep Purple inaktivitása miatt. A vele készített Born Again a Sabbath történetének legvitatottabb albuma lett, a kritika egyöntetűen a földbe döngölte rettenetes hangzása és a testidegen Gillan szerepeltetése miatt, gyászos kereskedelmi teljesítményére pedig nem létezett mentség.

Ezzel szemben a szakma képviselői igencsak nagyra értékelték, többek között a Metallica és a Guns N Roses tagjai is elsőrendű inspirációként hivatkoztak rá a későbbiekben, de ez már nem számított, mert néhány végzetes döntést követően a zenekar elindult a lejtőn. Ennek egyik legfőbb oka a Black Sabbath nevének használata volt, amit Iommi eleve nem tartott jó ötletnek a Gillannel való együttműködést illetően, de a lemeztársaság végül meggyőzte ennek ellenkezőjéről, nem látva előre, hogy a kaland leginkább emiatt sodródik majd PR-katasztrófába.

Nem csoda, hogy a csapat a turnét követően széthullott, a gitáros pedig úgy próbált megszabadulni a stigmaként ráégett Black Sabbath névtől, hogy nekiállt egy szólóalbum összerakásának. Különböző énekesekkel szeretett volna új dalokon dolgozni, a bajszos riffmesternek azonban megint nem sikerült rábírni a kollaborációra Coverdale-t és Plant-et. Ugyanígy járt a Judas Priest-es Rob Halforddal, ennélfogva Iommi radarján már csak Glenn Hughes maradt, aki 1985-ben kiváló teljesítményt nyújtott Gary Moore Run For Cover lemezén.

Hughes hangja természetesen akkor is a csúcsok csúcsát jelentette, súlyos drogproblémái miatt mégsem akart vele senki dolgozni. Iommit viszont nem riasztotta el Glenn előélete és kiváló eredményre jutottak együtt a Seventh Star címre keresztelt anyagon, amit a kiadó unszolására ismételten Black Sabbath-ként adtak ki, noha a gitáros mellett egyetlen korábbi Sabbath-tag sem szerepelt rajta. A turnén azonban Iommi megfizette az énekes drogszenvedélyének árát, minek következtében Hughes már a körút felénél kikerült a bandából, a helyére pedig a későbbi Badlands-frontember Ray Gillen került, amivel valóságos népvándorlás vette kezdetét a csapatban.

A csajmágnes fizimiskájú Rayt imádták a nők, őserejű hangja is Hughes szintjén mozgott, tehát logikus lépésnek tűnt attól kezdve az ő egyéniségét szem előtt tartva megszabni a zenekar fazonját. Csakhogy a hirtelen jött népszerűség hatására Gillen fejébe szállt a dicsőség, egy magától elszállt énekessel való hadakozás pedig - tanulván a Ronnie Dióval vívott harcokból - az utolsó dolog volt, amit Iommi akart. Ettől függetlenül Ray zseniálisan énekelte fel a következő album, a The Eternal Idol Iommi, Bob Daisley basszer és a függöny mögé rejtett lojális billentyűs, Geoff Nicholls által írt dalait, a csapat zavaros üzleti ügyei láttán azonban jobbnak látta menekülőre fogni.

Nem ő volt az egyetlen, aki süllyedő hajónak érezte a Sabbath-ot és inkább elhagyta a fedélzetet, hiszen a Seventh Star albumon beépített Dave Spitz basszusgitárost menet közben session-jelleggel váltó Bob Daisley sem maradt sokáig, mi több, vitte magával Eric Singer dobost is Gary Moore bandájába. Iommi tehát ismét cseberből vederbe esett és nem csupán folytathatta 1982 óta tartó elkeseredett hajszáját a megfelelő énekes után, hanem újra az alapoktól volt kénytelen felépíteni a komplett bandát.

A hűséges Geoff Nicholls tartott ki egyedül mellette, nemsokára azonban sikerült szert tennie énekesre is: több jelölt számbavétele után végül egy ismeretlen brit vokalista, Tony Martin jelentkezését gondolta legígéretesebbnek. Martin nem büszkélkedhetett túl nagy tapasztalattal, így a Jeff Glixmant váltó Chris Tsangarides producer felügyeletével hangról hangra újraénekelte Ray Gillen éneksávjait, az eredmény pedig minden várakozást felülmúlt. A lemez kiváló minősége viszont nem manifesztálódott az eladásokban, a korongot jókora bukásként könyvelte el a szakma, amit egy kétes kimenetelű és a szedett-vedett összeállítású turnécsapatot rossz megvilágításba helyező dél-afrikai koncertsorozat is tetézett.

Az amerikai kiadásért felelős Warnernek és az európai megjelenést koordináló Vertigónak több sem kellett, egyszerre adták ki a brigád útját, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel Iommit, Nicholls-t és Martint. Szerencséjükre a független I.R.S. kiadó tulajdonosa, Miles Copeland - a The Police-dobos Stewart bátyja - segítségükre sietett és felkarolta a Sabbath-ot, ami egyébként továbbra is csak nagyon messziről emlékeztetett normálisan funkcionáló zenekarra. Az 1988-as év a romok eltakarításáról és a háttér újbóli stabilizálásáról szólt, melyben oroszlánrészt vállalt a menedzseri feladatokkal megbízott Ernest Chapman, aki végre-valahára rendbe tette Iommi átláthatatlan pénzügyeit.

A fény az alagút végén akkor pedig már határozottan világított, amikor kiderült, hogy Cozy Powell, a Jeff Beck Group, a Rainbow, a Whitesnake és az ELP legendás ütőse hajlandó csatlakozni a szárnyaszegett Sabbath-hoz. Iommi régóta rágta a doboskirály fülét, korábban azonban mindig akadt valami, amiért nem tudtak összejönni. 1989-re aztán minden akadály elhárult, az önfejű Powell nem sokkal korábban veszett össze a hozzá hasonlóan nehéz embernek számító Gary Moore-ral, Tony pedig nem esett bele abba a hibába, amibe ír kollégája: hagyta Cozyt kibontakozni, társszerzőként és társproducerként is bevette a buliba, bölcs előrelátása pedig később busásan kifizetődött.

Powell szabad kezet kapott Iommitól és ennek megfelelően élete egyik legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtotta a Headless Cross címmel megjelent albumon. Mennydörgő dobtémái beterítették az egész korongot, a legfontosabb azonban az volt a gitárossal kötött partnerségében, hogy mindketten ugyanazt akarták: a Black Sabbath régi fényének helyreállítását, mégpedig dohos, pinceszagú önidézgetés helyett korszerű, előremutató módon, a múlt tiszteletét modern kontextusba helyező, makulátlan és megfellebbezhetetlen albumok formájában.

Tony Martin énekes - kinek hangját nagyjából Ronnie Dio és Ray Gillen közé lehetett belőni - a Sabbath hagyományaihoz méltó dalszövegeivel és csodálatos énekteljesítményével elsőrangú katalizátorként hozta ki a maximumot a duóból. A basszusgitár részeit az elismert stúdiózenész, Laurence Cottle játszotta fel, míg a When Death Calls szólóját Iommi közeli barátja, a Queen-gitáros Brian May vállalta magára. A Headless Cross zenei perfekcionizmusa a Dio-éra egyfajta kiterjesztését adta és egyértelműen visszahelyezte a zenekart a heavy metal térképére, jóformán ugyanazt a szerepet betöltve, mint a Heaven And Hell egykoron.

Európában óriási sikert aratott a lemez, az amerikai kampányhoz azonban az I.R.S. kiadó nem rendelkezett megfelelő erőforrásokkal, így az ottani lehetőségek a csapat szándékaitól függetlenül kihasználatlanok maradtak. A lendületbe jött Sabbath-legénység viszont nem vesztegette kesergéssel az időt, Powell javaslatára bevették állandó basszusgitárosnak a korábbi Whitesnake-zenész Neil Murrayt, a megszilárdult felállás pedig nagy sikerrel turnézta körbe Európát, sőt, még az éppen haláltusáját vívó Szovjetunióba is eljutottak a lemez promotálásával. 

A rajongói visszajelzések több mint elég felhatalmazást adtak a megfiatalított Sabbath számára a folytatásra, a kínálkozó ziccert pedig ki is használták. Iommi, Powell és Nicholls a Headless Cross-on meghonosított dalszerzői stratégiát követték - bolondok lettek volna változtatni a nyerő formulán -, monumentálisan zord muzikalitásuk pedig remek táptalajt biztosított a szövegírás terén sokat fejlődött Martin számára, aki az okkultizmust maga mögött hagyva a skandináv mitológiában talált inspirációt a dalok tematikájához.

A laza koncepció által összefogott Tyr album 1990 augusztusában jelent meg és óvatoskodásnak nyoma sem volt rajta, mind hangzásában, mind epikus megfogalmazású dalai szintjén hallatlan ambíciókról tett tanúbizonyságot. Az album hangulatában visszautalt elődjére, ugyanakkor még nagyobb magabiztosságot és megbonthatatlan koherenciát sugárzott. Ha voltak is olyanok, akik hiányolták róla a korai Sabbath nyers ősiségét, a dalokból áradó végtelen kifinomultság és letisztultság valószínűleg őket is kárpótolta. 

Az Iommi, Powell, Martin, Nicholls és Murray alkotta ötös a Black Sabbath legműködőképesebb inkarnációját reprezentálta a klasszikus felállás óta, a minden tekintetben kiegyensúlyozott és a Sabbath örökségét méltó módon helyreállító brigád előtt fényes jövő állt, ám akkor megtörtént az, amire nem sokan számítottak: Geezer Butlerrel együtt visszatért Ronnie James Dio a fedélzetre, ami mindent megváltoztatott. A Dióval való újbóli közös munka reményében megrészegült Iommi talán túlságosan is könnyű szívvel eresztette szélnek irdatlan lehetőségeket rejtő csapatát - egyedül Geoff Nicholls billentyűst tartotta meg -, de ha tudta volna, hogy Dióval együtt mennyi problémát vesz majd újra a nyakába, valószínűleg háromszor is meggondolta volna a Mob Rules-érás Sabbath reaktiválását.

A rossz csillagzat alatt született újjáalakulás már az első napoktól kezdődően fejtörést okozott a gitárosnak, hiszen Cozy Powell-t annak ellenére meg akarta tartani, hogy a dobos és Ronnie Dio a Rainbow-idők óta hordozták vélt vagy valós sérelmeiket és szenvedélyesen gyűlölték egymást. Mindenesetre Cozy még így is benne lett volna a dologban, ha éppen nem szenved olyan súlyos lovasbalesetet, ami hónapokra kivonja őt a forgalomból. A csípőcsontját tört dobos helyére Dio a saját emberét, Simon Wright-ot próbálta beerőltetni, Iommiék ezt a tervet azonban szabotálták és inkább újra Vinny Appice mellett tették le voksukat.

A szakma kitüntetett figyelme által övezett visszatérő Dehumanizer lemez elkészítése mindazonáltal nem ment könnyen, a partvonal mellett várakozó Tony Martinnak egyszer be is kellett ugrania az öntörvényű Dio kiszámíthatatlansága miatt, végül azonban Ronnie énekével kerültek szalagra a Martin-korszak anyagaival és a Heaven And Hell stílusával egyaránt éles kontrasztban álló témák. Jóllehet végtelenül sötét és nyomasztó mivoltával a Dehumanizer újrateremtette mindazt, amiről a Sabbath eredendően szólt, ezzel a lépéssel pedig - ha nem is tudatosan, de bizonyos mértékben - idomult a ‘90-es évek elején feje tetejére állított zeneipari környezethez, a korábbi Dióval készített albumok sikerét megközelítőleg sem sikerült elérni vele.

A turné ennek megfelelően a megszokottnál kisebb helyszíneken és nem túl rózsás hangulatban zajlott, a projekt koporsójába pedig az verte bele az utolsó szöget, hogy Ronnie nem volt hajlandó elfogadni az éppen nyugdíjba készülő Ozzy meghívását és a Sabbath tagjaként játszani jó előre beharangozott kaliforniai búcsúfellépésén. Iommiékat végül a Judas Priest-torok Rob Halford húzta ki a csávából, a második és meglehetős rövidsége ellenére rengeteg drámával terhelt Dio-korszak dicstelen befejezését pedig a nem túl elegáns módon pálya szélére tett Tony Martin visszahívása követte.

Sokan azt várták, hogy Martinnal majd ott folytatják, ahol a Tyr albumon abbahagyták, nekik azonban némileg csalódniuk kellett. Habár az időközben rendszeresített Bobby Rondinelli dobossal és Geezerrel létrejött hibrid felállás visszahozta az 1989-90-es időszak legfőbb jellemvonásait, a Dehumanizer lidérces hangulatát és lázálomszerű vízióját legalább annyira továbbvitte a kvintett a csapatmunkában megírt Cross Purposes lemezen.

A súlyos doom-elemekkel kevert dallamos hard rock a Martin-fémjelezte Sabbath realisztikusabb és nyugtalanítóbb arcát mutatta, a két Tony, Butler és Nicholls alkotta dalszerző alakulathoz pedig felsorakozott Eddie Van Halen is, aki zenekarával épp akkor turnézott a ködös Albionban, amikor a Cross Purposes dalai íródtak. Eddie végül egyetlen szerzeményhez adta a nevét - vagyis nem, mert a Warner kiadó megakadályozta, hogy feltüntessék a szerzők között -, a legenda szerint azonban jóval több témát raktak össze Iommival, ezek a különlegességek azonban a mostani újrakiadás során is fiókban maradtak.

Az album nem fogyott túl jól, nagyjából a Dehumanizerből eladott mennyiség felét sikerült értékesíteni belőle, tehát üzletileg visszatértek vele arra a szintre, ahol a Tyr idején álltak. Rondinelli a turné közben kiszállt, a dél-amerikai koncertekre így visszahívták Bill Ward-ot, aki azonban csak amolyan félmegoldást jelentett, lévén Cozy Powell témái egyáltalán nem feküdtek neki, ezért a Sabbath bizonyos fellépések alkalmával kénytelen volt kizárólag a korai dalokra támaszkodni.

Bill nem is maradt sokáig, Geezer pedig egy huszárvágással átigazolt Ozzy mellé, továbbá ráfeküdt saját szólóprojektjére, így Iommi számára nem maradt más lehetőség, mint rendezni a sorokat és újra összetrombitálni a Tyr-felállást Powell-lel és Murray-vel, akik a Dio-kaland ideje alatt Brian May zenekarában ügyködtek.

Az 1995 derekára időzített Forbidden albumra már így fordultak rá és minden ideális lett volna, ha a kiadó nem visz bele egy jókora csavart a történetbe. A csökkenő lemezeladások tendenciáját látva a lemezipari szakemberek úgy érezték, hogy ideje lenne a Sabbath-ot ráncfelvarrás alá vetni, hogy ne a múltból bizarr módon itt ragadt múzeumi őskövületek és egyéb régészeti leletek között végezze. Mindenképpen el szerették volna érni, hogy a csapat haladjon a korral és képes legyen megszólítani a fiatal MTV-generációt, aminek érdekében producerként felfogadták Ernie C gitárost, aki Ice-T crossover bandájában, a Body Countban pengetett.

Amennyire halva született ötletnek tűnt már elsőre egy hip-hop-os közegből érkező producerrel összeboronálni a zenekart, olyannyira hajmeresztő lett a végkimenetel: Ernie eleve nem volt tisztában a Sabbath mibenlétével, mert ha kicsit is képben lett volna, akkor például soha nem erőlteti rá Cozy Powell-re, hogy táncolható tempókat üssön… Reménytelen vállalkozás volt, azt viszont sikerült elérnie ezzel, hogy a dobmágusnak elmenjen a kedve a felvételektől és magasról tegyen az egész hajcihőre. Iommi szintén értetlenkedve figyelte a kiadó manővereit és a producer ámokfutását, előre sejtve a sok jóval nem kecsegtető befejezést.

Ice-T vendégszereplése is egyike volt a lemezcég sok nehezen értelmezhető lépésének és legalább akkora kultúrsokkot okozott a konzervatív Sabbath-tábor berkeiben, mint a lemez inkompetens, dinamikátlan hangzása. Iommi később sajátos akasztófahumorával megjegyezte, hogy a Forbidden cím jelentését talán szó szerint kellett volna értelmezni a lemez még megjelenés előtti betiltásával... Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a Mike Exeter által frissen átkevert és újramaszterizált box set végül igazságot szolgáltatott a Forbidden számára, ami így már messze nem tűnik annyira vállalhatatlannak, mint a kiadása idején. Persze 1995-ben még komoly töréseket okozott a kiadvány a csapaton belül, amit nem segített a lemezeladásokban érezhetően megmutatkozott visszaesés sem.

Cozy Powell néhány koncert után végleg szedte a sátorfáját, megint Bobby Rondinelli ugrott be a helyére, majd 1995 decemberében Tony Iommi kézsérülése szimbolikusan is véget vetett a kihívásokkal teli és hányatott sorsú Martin-korszak egyre több szenvedéssel járó létezésének, egyúttal világossá téve a sokat próbált zenekarvezető számára, hogy az eredeti felállás újjáalakítása az egyetlen kiút abból az útvesztőből, amiben másfél évtizedig bolyongott. Iommi maga is jól tudta, hogy a Black Sabbath létjogosultsága akkori formájában végleg megkérdőjeleződött és a banda csak akkor kerülhet vissza az őt megillető helyre, ha fátylat borít a régi dolgokra és kiegyezik Ozzyval, ami két évvel később végül meg is valósult.

Mindenesetre az összeladásokat tekintve bő kétmillió kópiánál járó Tony Martinnal készített lemezek példátlan értékéből semmit nem von le az a tény, hogy a nagyközönség számára sok mindent elhomályosító Ozzy- és Dio-érák fényében a világ hajlamos megfeledkezni, vagy legalábbis mostohagyerekként kezelni Martin és kollégái erőfeszítéseit, akik felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek annak érdekében, hogy a Black Sabbath neve egy roppant nehéz periódusban is érintetlen maradhasson. Tény, hogy más volt az a fázis, mint az előzőek, illetve eltért az azt követőtől is, a Sabbath integritásának megőrzését viszont ugyanúgy elősegítette, azóta pedig, mint egy különös korszak örök mementója, a birminghami legenda teljes életművének elválaszthatatlan és a többivel egyenrangú részét képezi.

Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)