„Amikor az ember ilyen módon szembesül a saját halandóságával, attól kezdve megváltozik minden”

Március 8-án jelent meg a Judas Priest tizenkilencedik stúdióalbuma Invincible Shield címmel. A vérbeli Priest-anyag szerte a világon óriási sikert aratott, bizonyos piacokon a legendás zenekar eddigi legszebb listás helyezéseit produkálta, e statisztikák pedig hűen mutatják, hol is tart jelenleg az ötven éve úton lévő heavy metal alapcsapat. A július 13-án a dunaújvárosi Rockmaraton fesztiválon főattrakcióként fellépő Judas Priest már hónapok óta gőzerővel bonyolítja legújabb világ körüli turnéját, melynek párizsi állomásáról jelentkezett be Richie Faulkner gitáros, hogy elmesélje az új lemez történetét, és persze mindazt, ami legutóbbi interjúnk óta történt vele.

Richie Faulkner látszólag irigylésre méltó fickó: a világ egyik legnagyobb metál zenekarának oszlopa immáron tizenhárom éve, szakmájában elismerésnek és megbecsülésnek örvend, ráadásul szerető családja van, szőke kislánya a szeme fénye. Mi kell ennél több, gondolhatnánk, a jó kiállású, sportos testalkatú gitáros sztorija 2021. szeptember 26-án mégis majdnem tragédiába torkollott, amikor a Louisville-i Louder Than Life fesztiválon koncert közben kis híján halálos kimenetelű aorta-disszekció lépett fel nála: csupán a szerencsének és a gondviselésnek volt köszönhető, hogy a rohamkocsi éppen időben ért vele a négy mérföldnyire található Rudd Heart & Lung Centerbe, ahol több mint tízórás nyitott szívműtétet hajtottak végre rajta. Hála az égieknek, az életmentő beavatkozás sikeresnek bizonyult, melyet követően Richie rekordgyorsasággal épült fel és kivételes akaraterejének köszönhetően fél évvel később már újra színpadon állt. A gitáros azóta is teljes erőbedobással dolgozik, kulcsembere zenekarának, eme érzékeny, ám tanulságos téma mellett azonban ma sem lehet elmenni szó nélkül, így ennek megvitatásával és az akkori események felelevenítésével kezdtük a beszélgetést.

Kérlek, mindenekelőtt arra válaszolj, hogy szolgál az egészséged? Sikerült teljesen felépülni abból a majdnem fatális szívrohamból, ami a 2021-es turné Louisville-i állomásán a színpadon ért?

Köszönöm kérdésedet, igazán jólesik az érdeklődés. Szerencsére minden a legnagyobb rendben van velem, persze a gyógyszereket szedem, a diétámra odafigyelek és rendszeresen járok orvosi ellenőrzésekre. Jó is, hogy szóba hoztad a témát, mert ma is be kell jelentkeznem egy konzultációra, majdnem elfelejtettem! (nevet)

Még most is emlékszem, mennyire sokkoló volt látni az amatőr videókat arról az ominózus koncertről. Nem volt semmi előjele, hogy gond lehet a ketyegőddel?

Ahogy mondod. Tulajdonképpen a semmiből, egyik pillanatról a másikra állt elő ez az életveszélyes állapot. Nem tudni, mi generálhatta, hiszen relatíve fiatalnak számítok még, sosem romboltam magam alkohollal meg drogokkal, sőt, mindig odafigyeltem az étkezésemre is. Nincs örökletes szívbetegségem, nem volt magas a koleszterinem és az artériáimban sem látszott meszesedés. Rejtély, hogy mi okozta, mindenesetre ébresztőnek több mint hasznos volt: azóta tudom, hogy bármi megtörténhet az emberrel, szóval nem árt még jobban odafigyelni és lelkiismeretesen szűrővizsgálatokra járni, ezt ajánlom is mindenkinek!

A Painkiller dal előadása közben lettél rosszul, ennek ellenére hiba nélkül toltad el az egész koncertprogram egyik legnagyobb és technikailag legnehezebb gitárszólóját. Utólag is elképesztő volt ezt látni!

Én magam már nem is tudom, mennyire sikerült pontosan a szóló, arra viszont határozottan emlékszem, hogy éreztem, valami nem stimmel velem. Magamnak sem voltam képes megfogalmazni, hogy mi lehet a gond, ezért csak azt tartottam szem előtt, hogy végigcsináljam a bulit. Ez egy nagy fesztiválfellépés volt, tízezrek álltak a színpad előtt, a Painkillerrel pedig a végére is értünk a műsornak, ezért arra gondoltam, hogy nem állhatok le, azt a pár percet csak kibírom valahogy. Óriási szerencsém volt, hogy pont a koncert legvégén történt mindez, mert ahogy lementünk a színpadról, egyből az orvosi szobába mehettem, onnan pedig azonnal vitt a mentő a klinikára. Így is az utolsó pillanatban értek velem oda, ha kicsit messzebb lettünk volna a kórháztól, akkor most nem beszélgetnénk…

Biztos vagyok benne, hogy azóta átértékelted az életedet…

Abszolút. Amikor az ember ilyen módon szembesül a saját halandóságával, nos, attól kezdve megváltozik minden. Az egyik nap még itt vagy, a következőn már lehet, hogy nem, és ez elgondolkodtat, illetve meghatározza a prioritásokat. 

Térjünk át vidámabb témákra: Invincible Shield címmel márciusban megjelent a tizenkilencedik lemezetek, ami a legszebb Priest-hagyományokat eleveníti fel és szerintem egyike a legjobb Priest-albumoknak az 1990-es Painkiller óta. Menet közben ti magatok is éreztétek, hogy egy minden ízében klasszikus anyag formálódik a kezeitek alatt?

Ez egy érdekes dolog: egyrészt létezik egyfajta megérzés, ha a zenekar jó nyomon jár. Ilyen esetben már az album készítése közben feltűnik és nyilvánvalóvá válik a potenciál, ha erősnek érezzük a dalokat és az egyéni teljesítményeket. Az viszont csak az egyik fele a történetnek, hogy a csapat kihozza magából a maximumot. Ekkor még nincsen garancia semmire. A sikerhez szükség van a közönségre, ők teszik az albumot időtállóvá és nagyon boldogok vagyunk amiatt, hogy 2024-ben még mindig van becsülete a zenénknek. A lemez listás pozíciói világszerte ezt mutatják, a rajongói visszajelzések egyértelműbbek nem is lehetnének!

A legtöbb zenekarnak megvan a saját módszere a lemezkészítésre. Ti magatok hogyan dolgoztatok ezúttal? A szokásos módon folyt a munka vagy változtattatok a folyamatokon?

A Covid miatt kénytelenek voltunk eltérni a bevált recepttől bizonyos mértékben, de alapvetően ugyanúgy álltunk neki az anyagnak, mint mindig, tehát összeültünk Robbal (Halford) és Glenn-nel (Tipton) és elkezdtük rendezgetni a felgyülemlett ötleteket, ám a képlet nem sokkal később megváltozott. Jöttek a lezárások, egyikünk sem tudott kimozdulni otthonról, így mindenki egyedül dolgozta ki a részét. A pandémia kellős közepén fejeztük be a dalokat, majd ahogy lazítottak a járványügyi szabályokon, egyből elkezdtünk turnézni,  közben pedig azt az időszakot használtuk fel arra is, hogy alkalomadtán felvegyünk némi anyagot a stúdióban. Szóval ez a része volt nagyon más, mert nem egyhuzamban zajlott a stúdiózás, hanem több részletben raktuk össze a korongot, amikor éppen adódott lehetőség rá. Arra viszont kimondottan jó volt ez, hogy a dalokat így tovább érlelhettük. Nyilván ez a lassabb tempó csúszásokat eredményezett és emiatt a lemez csak később jöhetett ki, az anyagnak azonban határozottan jót tett, hogy tovább csiszolhattuk, cizellálhattuk. Lehetőségünk volt elmélyülni a legapróbb részletekben, jóval több időt töltöttünk a hangszereléssel, a dallamok és a gitárszólók kidolgozásával, ami egyértelműen az album javára vált.

Köztudott, hogy Glenn Tipton hosszú évek óta küzd a Parkinson-kórral, ami miatt a folyamatos turnézást sem tudja vállalni. A lemezkészítés során mennyire tudott belefolyni a kreatív munkába?

Glenn minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a lehető legnagyobb mértékben járuljon hozzá az új dalokhoz. A közreműködése továbbra is elsődleges fontossággal bír a csapat számára és szerencsére társszerzőként most is alaposan kivette a részét a munkából. Jót tesz az állapotának, ha dolgozhat, ezúttal pedig még arra is futotta az erejéből, hogy feldemózza a riffjeit és így mutassa meg őket nekünk. A teljes album kialakításában részt vett, leginkább pedig az Escape From Reality, a Vicious Circle és a Sons Of Thunder dalok fűződnek hozzá, de ezeket is közösen öntöttük végleges formába. A stúdióban ugyancsak aktív szerepet játszott, végig rendelkezésre állt. Persze akadtak rosszabb napjai, amikor nem volt képes olyan pontosan játszani, mint ahogy szeretett volna, de ez sem jelentett problémát, ilyenkor mindig beugrottam helyette.

A gitárszólókat mind egyedül játszottad fel?

A legtöbbet én jegyzem, igen. Glenn játéka a Sons Of Thunderben és a Vicious Circle-ben hallható, de a többi számban is találhatóak olyan gitársávok, amiket ő vett fel.

Vegyük szemügyre kicsit közelebbről is az Invincible Shield albumot! A Panic Attack nyitánya egyszerre idézi a Painkiller és a Turbo korszakait. Gitár-szintetizátorral vetted fel az intróját?

Nem, szimplán billentyűs hangszereket használtunk. A riff maga gitáron született, aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha átültetném billentyűsökre? Már elsőre működött az elképzelés, ezért még tovább mentünk és felépítettünk köré egy olyasfajta nagyszabású hangszerelést a szintetikus dobokkal, aminek a dinamikája nem állt távol a legikonikusabb Priest-anyagok hasonszőrű megoldásaitól. Mindannyian klassz dolognak tartottuk már a legelején egyértelműen leszögezni, hogy miről is van itt szó. Ennek kétségtelenül jelzésértéke volt. Amúgy egyet tudok érteni veled, valóban a Turbo felé mutat, ahogy az is tény, hogy ezt követően szikárabb irányba fordul. Ezzel a dallal indítjuk a mostani turnén a koncerteket és baromi jól működik az egész.

A címadó dal is szép emlékeket idéz, engem egészen a Screaming For Vengeance lemezig repített vissza, a középrésze pedig egészen kalandosra sikerült…

Azt a szekciót már jóval korábban megírtam, mint magát a dalt. Sokáig a fiókomban hevert, majd amikor elkezdtem bíbelődni a dallal, arra jutottam, hogy akár be is lehetne építeni a közepébe. Elkezdtem kitalálni a harmóniákat az akkordmenetre és végül ez sült ki belőle. Tipikusan olyan téma lett, ami már az elején önálló életre kelt és attól kezdve a maga útját járta. Menet közben vált azzá az epikus méretű darabbá, ami végül lett. Tele van váltásokkal, kacskaringós zenei kísérletekkel, harmóniákkal, modulációkkal, tehát távolról sem a háromperces rádiós slágerek világát reprezentálja.

Ahogy a Gates Of Hell sem, ami ízig-vérig etalon Judas Priest és már most közönségkedvencnek számít. Meglepő, hogy mégsem játsszátok a koncerteken…

Jelenleg négy dal szerepel a programban az új lemezről: a Panic Attack, az Invincible Shield, a Trial By Fire és a Crown Of Horns. Szó volt arról, hogy a Gates Of Hell is bekerüljön a műsorba, mert valóban azt a fajta attitűdöt közvetíti, az isten is arra teremtette, hogy színpadon keljen életre. Vérbeli koncertnóta lehetne, ezt mindannyian tudjuk, úgyhogy előbb-utóbb egészen biztosan elkezdjük játszani!

Ha már itt tartunk: biztosan komoly fejtörést okoz nektek turnéról turnéra olyan műsort összeállítani, ami a rajongói igényeket a legnagyobb mértékben kielégíti. Egyáltalán, lehetséges ilyesmi?

Minden favoritot nem áll módunkban előadni, ez biztos, ebből adódóan pedig mindig lesz hiányérzet. Ahhoz, hogy valaki kedvencét betegyük a programba, valaki más szíve csücskét kell kivennünk onnan, ez már csak így megy. Aztán vannak olyan dalok, amelyek nem jönnek szóba koncerten, mindazonáltal igyekszünk minden érából válogatni és lefedni a Judas Priest teljes történelmét a fellépések alkalmával. Szeretünk olyan témákat elővenni, melyek már régen nem szólaltak meg élőben vagy esetleg még soha nem játszottuk őket koncerten. A lényeg, hogy mindig változatos műsort rakjunk össze, amiben megfelelő arányban keverednek a régi klasszikusok és az újabb szerzemények. Nem állítom, hogy mindenkinek meg lehet felelni, ha az ember így gondolkodik, de a többség azért díjazza ezt a fajta erőfeszítést, ez a tapasztalatom.

Említetted a Crown Of Horns dalt, ami szintén egy nagyszabású darab és gitáros szemszögből nézve is számos csemegét tartogat. Már az intro hangzása sem szokványos, egyfajta ‘70-es évekbeli érzetet közvetít az a uni-vibe-os téma…

Őszinte leszek: fogalmam sincs, milyen effekttel értük el a stúdióban a kívánt eredményt. Szárazon vettem fel a riffet, az effekteket csak a végén adta hozzá a producerünk, Andy Sneap. Azt hiszem, egy MXR Phase 90 lehetett és jófajta korai Van Halen-hatású textúrákat hozott létre vele.

A Crown Of Horns szólója is meghatározó lett és kimondottan Randy Rhoads-os emlékeket idéz…

Örülök, hogy tetszik és abszolút igaz a hasonlat! A tapping-rész valóban olyan, mint amit Randy játszott a Crazy Train szólójában. Nem ugyanazok a hangok szólalnak meg, de kétségtelen, hogy a motívum arról a tőről fakad. Tudod, a zenész tudatos és öntudatlan módon egyaránt beépítheti a hatásait a dalaiba. Ebben az esetben egyértelműen az utóbbiról volt szó, nekem is csak akkor tűnt fel a hasonlóság, amikor már készen volt a téma.  

A ‘70-es évek epikus hatása több új dalban is feltűnő. Érdekes, ahogy mai keretek közé integráltátok ezeket az ősi fogásokat.

Szerintem is érezhető ez a törekvés bizonyos dalokban. A Giants In The Sky indítása például kendőzetlenül hozza a korai Priest és a korai Black Sabbath által lefektetett súlyos Birmingham-i hangzást, a folytatásban megjelenő hangulati váltások és akusztikus részek pedig jelentősen árnyalják a képet. A Priest egyike volt azoknak, akik ezt az egész műfajt felépítették és jól esik néha visszanyúlni gyökerekig.

Egyetlen olyan dal található a lemezen - a The Lodger című -, amit nem a zenekar, hanem az a Bob Halligan Jr. írt, aki már a ‘80-as években is dolgozott a Priest számára. Hogyan került Bob ismét képbe nálatok?

A Firepower-turné egyik amerikai állomásán találkoztunk, lejött a feleségével és megnézték a bulit, utána pedig velünk töltötték az estét. Megmutatta ezt a dalt és mindannyiunk érdeklődését felkeltette vele, úgyhogy végül felvettük. Kissé más, mint a többi, ezért inkább az album deluxe kiadására tettük fel, az alapkiadás nem tartalmazza. Van egyfajta musical-es jellege, de talán pont ezért sikerült annyira érdekesen a zenekar képére formálni.

A csapatban turnégitárosként is üzemelő Andy Sneap jegyzi producerként a korongot, aki legutóbb még Tom Allom társproducereként funkcionált, ezúttal viszont egymaga látta el a zenei rendezéssel járó összes teendőt. Hogy ment vele a munka?

Mindig jó, ha létezik egy működő formula a stúdiómunka tekintetében is, nálunk szerencsére ez megvan. Andy kétségkívül kiváló szakember, mestere a hangzásoknak és a zenészekből is képes kihozni a maximumot, emellett pedig rendelkezik azzal az előnnyel, hogy belülről is ismeri a csapatban áramló energiákat. Évek óta turnézik velünk, a koncerteken pedig olyan tapasztalatokat gyűjtött a Judas Priest működéséről, amivel rajta kívül egyetlen stúdiós szakember sem rendelkezik. Ez óriási előny számára, mert így magától értetődő módon tudja megvalósítani azt a jellegzetes karaktert, ami a banda sajátja évtizedek óta.

Sok régi zenekar játszadozik már a visszavonulás gondolatával és jól tudom, hogy egyszer már ti is belengettétek ezt, most mégsem tűnik úgy, mintha abba akarnátok hagyni…

Ironikus módon pont akkor csatlakoztam a Judas Priesthez, amikor a búcsúturnét beharangozták, de aztán elég gyorsan megváltoztak az erre irányuló tervek! (nevet) Sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, de azóta eltelt tizenhárom év és egyre csak megyünk előre. Új zenékről és újabb turnékról beszélünk, fel sem merül, hogy meg kellene állnunk. Jobban együtt van a banda, mint bármikor az elmúlt évtizedben. Az új lemez listavezető lett Németországban és második helyezett Angliában, brutális teltházas koncerteket adunk mindenfelé, szóval a közönségnek fél évszázad után is komoly igénye van a Judas Priestre. Ennél erősebb felhatalmazást nem is kaphatnánk a folytatásra!

judaspriestinvincibleshield.com
Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)