Második lemezével jelentkezett a 2014-ben alapított lengyel Pandemic zenekar. A kvartett tradicionális thrash metal-ban utazik, némi heavy metal-al ötvözve.

Nem ismertem én ezt a krakkói társaságot, így mikor utánuk keresgéltem szembesültem vele, hogy hány zenekar fut még ezen a néven. Minimum öt biztos van még rajtuk kívül, de az biztos, hogy Lengyelországból csak ők vannak. A banda gitárosa, Marin Konieczny nyilatkozta, hogy a stílusuk inkább az amerikai thrash-hez igazodik. Lehet, szerinte így van, de én, amiket elsőre kihallottam a zenéjükből, az az Exiter, és a Razor - a földrész stimmel, csak egy kicsit északabbról származnak - a letisztultabb Sodom, illetve korai NWOBHM, azon belül is az Iron Maiden ikergitározós részei. Az album a maga nyolc szerzeményével, illetve harminchét percével éppen optimálisnak tűnik ebben a stílusban. Különben jól szól, olyan thrash-esen, tisztán, a hangszereket jól hallani. Talán csak annyi, hogy az ének egy kissé elől szól, de annyi baj legyen. Marin barátunk még azt is említette a lemez kapcsán, hogy nem törekedtek az extremitásra, legyen szó sebességről, vagy szöveges tartalomról. Valóban a dalok döntő többsége ugyan gyorsabb dal és megvan a thrash-es szövegmondásos ének, néhol old school sikolyok, de nem egy szélsőséges zene ez. Inkább átgondolt és megkomponált.

A címadó dalban minden benne van a fentebb említettek közül, hasonló a Greatest Of Sinner is, nem lépnek le a gázpedálról, de egyik dal sem egy örökbecsű szerzemény. Az Under Gypsy’s Spell-nél viszont emelkedik a nívó, mondjuk tiszta Sodom, sebességben is visszafogottabb, átgondolt, jól felépített dal.

A következő Bane Of Brook Hall-ban Gniewko Jelski énekes/basszusgitáros változtat az énekstílusán, kissé furcsa lesz ettől, de tulajdonképpen nem rossz. Viszont ezek után jó dalok jönnek. Spanyolos, gitározós résszel kezdődő és végződő, így pedig egy keretbe foglalt Santa Muerte például, amely a bevezetés után berobban, de nem tolják túl a tempót. A közepén a korai Maiden-t idéző résszel. 

A lemez hátralévő részében pedig elkezdenek nyitni a maibb zenék irányába. A The Last Road is Sodom-os, de ez egy modernebbnek ható dal. A Thralls Of The Crescent, lassabb, málházósabb, már-már doom-ba hajló, bár a végére belehúznak. A záró The Horde, ami azért egy kicsit gyengébb az előző kettőnél, az album leghosszabb dala, sőt még valamicske dallamtöredék is van benne. 

A két gitáros, a már említett, Marin Konieczny és Wiktor Lobarzewsky kiváló munkát végeznek, Gniewko Jelski is a stílusnak megfelelően énekel, Filip  Worek pedig egy kicsit punk-osan, de megbízhatóan hozza a thrash ütemeket. Konieczny szerint a lengyel thrash él és virul. Igaza lehet, viszont az nagy kérdés, hogy ezzel az old school muzsikával mire lehet menni, meddig lehet eljutni. Nem gondolnám, hogy ez a zene széles tömegeket fog elérni, megmozgatni, de gondolom nem is ez cél. Viszont, azt is észre lehetett venni, főleg az album utolsó dalaiban, hogy ezekben a lengyel fiúkban meg van a tovább lepésre való igény. 

Az album dallistája:

1. Phantoms
2. Greatest of Sinners
3. Under Gypsy’s Spell
4. Bane of Brook Hall
5. Santa Muerte
6. The Last Road
7. Thrall of the Crescent
8. . ..the Horde

Fodor Attila

(forrás és képek: Rockbook magazin)