1954 októberében, azaz pontosan hetven évvel ezelőtt került forgalomba minden idők legnépszerűbb és legnagyobb hatású tömörtestű elektromos gitárja, a Fender Stratocaster, melynek jelentőségét azóta sem lehet eléggé hangsúlyozni. A XX. századi zenetörténetre alapvető hatást gyakorló hangszer szolid pragmatikusságával és lenyűgöző sokoldalúságával a modern stílusirányzatok fejlődésének zálogává vált és azok minden szegmensét mélyreható módon befolyásolta. Az eredeti ötlet zsenialitását mi sem példázza jobban, mint a tény, hogy a Stratocaster koncepcióján hetven év alatt mindössze apró finomhangolások történtek, miközben a szakértők és a zenészek többsége még mindig az 1950-es évek elejének specifikációi mellett teszik le voksukat. De mégis, miért örvend a Stratocaster szinte mitikus tiszteletnek, illetve mi teszi ennyire ellenállhatatlanná és megkerülhetetlenné? Semmihez nem fogható hangja mellett leginkább időtlenségével és ebből fakadó műemlékszerű jellegével érdemelte ki a gitárvilág Ferrarija címet. Stratocasteren játszani nem divathóbort és sznobéria, sokkal inkább hitvallás. Aki Stratocastert választ társául, nem néhány évre tervez, hanem teljes emberöltőre, amivel kinyilvánítja soha meg nem változó világnézetét, elköteleződését. Nem kétséges, hogy delejező szépségével és utánozhatatlan stílusával a Stratocaster a tömény klasszicizmus modernkori szinonimája.
Túlzás nélkül állítható, hogy az ötvenes évek elején az akkori zenészvilág a hathúros zeneszerszám lázában égett: Leo Fender 1950 októberében jelentette meg az eleve tömeggyártásra kalibrált Broadcastert, amely a tömörtestű elektromos gitárok archetípusát testesítette meg és hamarosan Telecasterként vonult be a köztudatba. Egy évvel később Fender kaliforniai műhelyéből kigördült a hasonlóan eget rengető Precision basszusgitár, míg a konkurens Gibson 1952-re előállt a Les Paullal.
A kor muzsikusai nem győzték kapkodni a fejüket az egyre-másra érkező forradalmi újítások láttán, mindez azonban még semmi nem volt ahhoz képest, ami 1954-ben következett. Ne szaladjunk viszont ennyire előre, Fenderéknek ugyanis meglehetősen hosszú utat kellett viszonylag rövid idő alatt megtenniük annak érdekében, hogy új fejlesztésük révbe érhessen. A még mindig a tömeggyártás optimalizálásával küzdő vállalat a hatékonyság maximalizálását tűzte ki célul, nagyratörő terveikben pedig egy új, a korábbinál jóval nagyobb kapacitású üzem létesítése játszotta a főszerepet, jóllehet 1952-53 körül még az is gondot okozott számukra, hogy a Telecaster iránti hatalmas igényeket kielégítsék, illetve rentábilissá tegyék a komoly kereslet ellenére is a csőd szélén egyensúlyozó céget.
Néhány létfontosságú személyi és szemléletbeli változást követően végül sikerült stabil üzleti alapokra helyezve biztosítani a vállalkozás likviditását, majd az új fullertoni gyáregység beindításával a korábbi esetlegességet felváltotta a szigorú keretek közé szorított szervezettség meghonosítása. Mindezek megvalósításának egyik fő letéteményese Forrest White lett. Leo repülőmérnöki végzettségű munkatársa rövid úton rendet vágott a gyártási folyamatban és olyan többlépcsős minőségellenőrzésen alapuló minőségirányítási rendszert vezetett be, ami érdekeltté tette a dolgozókat a nívós munkavégzésben.
A gyártást irányító White mellett Don Randall tartotta kézben az értékesítési részleget, ezáltal pedig Leo nyugodtan koncentrálhatott a tervezésre és a következő nagy horderejű dobásra. Ott volt mellette Freddie Tavares, aki 1953-ban csatlakozott a tervezői gárdához és steelgitárosként a Looney Tunes rajzfilmsorozat főcímzenéjének megalkotásában is közreműködött, ugyanakkor a hangszerkészítés technológiájához ugyanilyen jól értett.
Fender és Tavares közös erővel álltak neki az ambiciózus új modell megalkotásának, mégpedig azzal a nem titkolt céllal, hogy a funkcionalitás mellett ezúttal a dekoratív megjelenésre is hangsúlyt fektetnek. Utóbbinak azért volt nagy jelentősége abban az időben, mert a Gretsch és a Gibson művészi kidolgozású gitárjai mellett a Telecaster és Precision Bass meglehetősen primitívnek hatott, állandó gúnyolódás céltáblájává téve a Fendert. Az ötletelésbe szakmai tanácsadóként beszállt Bill Carson gitáros, aki Telecaster-játékosként gyorsan felismerte hangszere korlátait és ebből kiindulva értékes tippeket adott az elektronikát és a hardvert illetően Fenderéknek. Egy másik zenész, Rex Gallion is támogatta a kreatív vonalat, ő inkább a kényelmi szempontokat figyelembe véve tett olyan javaslatokat, melyeket Leo azonnal megfogadott.
Nem feledve a Telecaster és a Precision legelőnyösebb tulajdonságait, ezek ötvözésével igyekeztek úgy továbblépni, hogy a korábbi fejlesztésbeli zsákutcákat elkerüljék. Ennek megfelelően megszabadultak a Telecaster-féle éles, bordába vágó körvonalak koncepciójától, amit egy áramvonalas és a megfelelő helyeken ergonómikusan lekerekített kontúrral helyettesítettek. A korabeli autóipar hatását és az ötvenes évek ízlésvilágát magán viselő testformát Tavares ötlete alapján a Precisionön meghonosított, ám ahhoz képest sokat finomított két szarvval látták el, melyek közül a felső kissé előre nyúlt, így kiváló súlyelosztást és egyensúlyt teremtett.
A testet kőrisből faragták, melyre nyolc csavarral rögzített egyrétegű műanyag koptatólap és süllyesztett jack-aljzat került. A hangszer nyakát illetően Fender kitartott az egy darabból faragott juharfa, a huszonegy érintő, a hátulról beillesztett nyakmerevítő pálca és a négycsavaros rögzítési mód elve mellett, míg az aszimmetrikus fejforma kialakításánál is a Teléből indult ki, ámbár bizonyos mértékben Bigsby 1948-as Merle Travis gitárja ugyancsak inspirálhatta, noha ezt soha nem ismerte el.
Ha mindez nem lett volna éppen elég radikális, Leo tett róla, hogy az általa elképzelt elektronika és a mechanikus alkatrészek végérvényesen megváltoztassák a tömörtestű elektromos gitár építésének játékszabályait. Míg a legtöbb gitár két pickuppal bírt, addig az új modellbe három egytekercses, úgynevezett single coil került, melyekhez egy háromállású hangszedőváltó kapcsoló tartozott.
Habár Bill Carson négy pickup mellett kardoskodott, Leo számára a három tűnt optimálisnak. A húrláb előtti hangszedőt ugyanúgy ferdén helyezte el, mint a Telecasternél, a később ikonikussá vált Strat-hangzások tárházát viszont a középső pickup briliáns pozicionálásával, illetve a nyaki és a középső hangszedőkhöz külön hozzárendelt hangszínszabályzó potméterekkel érte el. A hangszer leginnovatívabb része minden kétséget kizáróan a kompakt vibrátóegységgel összeépített húrláb lett, amit Fender tévesen tremolónak hívott, az elnevezés ennek ellenére rajta maradt és a legtöbb gitáros még ma is így hivatkozik rá.
Habár nem Leo találta fel a vibrátórendszert, hanem Paul Bigsby korábbi elképzelését formálta saját képére, mégis az általa kitalált és megvalósított verzió lett az, ami az összes hasonló egység kiindulópontjául szolgált azt követően. Ha első ránézésre szimplának is tűnt, az 1954 augusztusában szabadalmaztatott “Synchronized Tremolo” mechanizmusa távolról sem volt egyszerű, ezt Fender csapatának tagjai a saját bőrükön tapasztalták meg. Időbe telt, mire a kezdeti gyermekbetegségektől megszabadulva egy valóban hatékonyan működő rendszert tudtak létrehozni, ami úgy adott megfelelő hangolási stabilitást, hogy közben nem befolyásolta negatívan a játékérzetet és a tónust.
A tesztpilóta szerepét felvállaló Carson segítségével Leo hat különálló babát helyezett el a hat csavarral rögzített alaplemezre, melyek azt a célt szolgálták, hogy a húrok magasságának és hosszúságának meghatározását is egyenként lehessen elvégezni, amivel tisztább hangzás és pontosabb oktávbeállítási lehetőség jött létre. A tremolókarral Carson kívánságának megfelelően mindkét irányba fél-fél hangot lehetett nagy biztonsággal hajlítani, ezzel pedig felkerült a pont az i-re.
A Don Randall által Stratocaster névre keresztelt hangszer sárgásbarnából feketébe forduló sunburst kivitelben készített első példányai már 1954 márciusában legördültek a gyártósorról, a nagyüzemi termelés azonban csak októberben indult be.
Azt viszont nem lehetett mondani, hogy az új dizájn rögtön repülőrajtot vett és sztratoszférikus magasságokba emelkedett, sőt: hiába voltunk az űrkorszak hajnalán, a korát meghaladó gitár túlságosan futurisztikus megjelenése sok volt a konzervatív zenésztársadalom maradi ízlésének, arról nem is beszélve, hogy az olyan invenciózus jellemvonások, mint például a húrlábbal összeépített vibrátóegység ellentmodásosnak és haszontalannak tűntek, így egyöntetű elutasításban részesültek.
Évek teltek el, mire néhány felvilágosult és a haladás mellett kiálló zenész által a gitárosok felfedezték a hangszerben rejlő határtalan lehetőségeket. Buddy Merrill, Alvino Rey, Eddie Cletro, Charlie Aldrich, Al Myers, “Stash” Clements, Kenneth “Thumbs” Carllile és Charley Raye az elsők között voltak, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a Stratocaster népszerűsítésében, majd jött Buddy Holly, Ritchie Valens, Johnny Meeks és Buddy Guy, míg Európába Hank Marvin vitte el a gitár hírét.
A Strat szép lassan kezdte eladni magát, de az évtized közepén az olcsóbb és konvencionálisabb Telecasterből még mindig majdnem a duplája talált gazdára a piacon. Fenderék tehát nem ülhettek a babérjaikon, különböző reklámhadjáratokkal igyeleztek még vonzóbbá tenni a hangszert a nagyközönség számára, ezalatt pedig a fejlesztésekről sem feledkeztek meg. 1956-ban a test anyagául szolgáló kőrist a könnyebben megmunkálható és olcsóbb égerre cserélték, a nyakprofilt kerek C-alakról V-keresztmetszetre módosították, a fejre pillangó alakú húrvezetők kerültek, a hangszedőkben az alnico 3-as mágnesek a minőségibb alnico 5-nek adták át a helyüket, az addig szinte kizárólag sunburst kivitelben, többtónusú lakkozással készített modelleken pedig elkezdtek óvatosan megjelenni a színek.
Először egy Telecaster-szerű szőke kidolgozású, aranyozott hardverekkel szerelt gitár jelent meg 1957-ben, ami nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, úgyhogy további gyártása gyorsan lekerült a napirendről és inkább a sunbust kivitelt egészítették ki egy harmadik tónussal, a vörössel. Noha pár évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárkinek is lenne indíttatása harsány színű gitáron játszani, az ötvenes évek második felére megfordult a tendencia és határozott igény mutatkozott a natúr kiviteltől eltérő felületkezelésre, akár felár megfizetése ellenében is.
A Gretsch járt az élen a festékekkel való kísérletezésben, az ő modelljeiken tűntek fel először a Du Pont nitrocellulóz autófestékei, ami végül ihletet adott a Fendernek is. A Fiesta Red fantázianevű tűzpiros modell döntötte el a dominót 1958-59-ben, amit egy teljes színskála felbukkanása követett a legkülönbözőbb árnyalatokkal.
Az akkori Custom Color széria megjelenése további ráncfelvarrásokat hozott magával, ekkor álltak át a háromrétegű, tizenegy csavarral rögzített koptatólap alkalmazására, ennél azonban lényegesebb volt, hogy a némileg vékonyabbá vált juhar nyakra rózsafa fogólapot ragasztottak, a fej és a nyak találkozásánál lévő, a nyakmerevítő pálcához hozzáférést biztosító könnycsepp alakú lyukat pedig eltüntették.
Érdekes módon a háromállású hangszedőváltót meghagyták eredeti formájában, holott addigra már mindenki tisztában volt azzal, hogy a Stratocaster valódi ereje a köztes állásokban rejlik, a Fender azonban egészen 1977-ig nem volt hajlandó erről tudomást venni és bevezetni az ötállású kapcsolót. Egyöntetű vélemény, hogy a Stratocaster ebben az 1959-től 1965-ig tartó periódusban élte aranykorát, ezek bizonyultak a legjobb évjáratoknak, melyek merő véletlenségből egybeestek a rock & roll műfaj felelmelkedésével.
Az új gitáralapú zene népszerűségét alaposan kihasználva a Fender az Egyesült Államok legnagyobb gitárexportőrévé vált, talán ezért is ért hidegzuhanyként mindenkit, amikor 1965-ben Leo Fender tizenhárommillió dollár fejében átadta cégét a CBS társaságnak.
Ugyan Don Randall és Forrest White a fedélzeten maradtak, de ők sem tudták megakadályozni, hogy a modern konszern-irányelvek meghonosításával és a rendszerszintű átszervezések következtében lassan, de biztosan hanyatlásnak induljon a gyártás. A változások a Stratocasterre is hatást gyakoroltak, bár azt lehet mondani, hogy 1968-ig nagyjából a régi színvonalon haladt a modell előállítása.
Később azonban a cég eme zászlóshajóját is utolérte a végzete, amikor a korábbi messze földön híres szakértelmet végleg elhomályosította a CBS berkeiben uralkodó hozzá nem értés, mi több, dilettantizmus. Erős szavak, de mi mást is lehetne mondani olyan hajmeresztő gaztettekre, mint amilyen a nyakmerevítő pálca indoklás nélküli eltávolítása volt a konstrukcióból? És ezzel még nem volt vége, mert az 1965 óta széles fejjel ellátott Strat esélyeit és versenyképességét tovább rontotta az 1971-ben bevezetett háromcsavaros nyakrögzítési módszer, ami alapjaiban rengette meg a hangszer iránti bizalmat.
A Fender egyetlen szerencséje az volt, hogy a brit invázió a hatvanas évek második felére kitermelte azt a generációt, amely a legnagyobbat lendítette az elektromos gitározás játéktechnikai és technológiai aspektusain. Ki lehet találni: igen, mindannyian a Stratocasterre esküdtek fel. A mezőnyt természetesen Jimi Hendrix vezette, kinek fehér modelljénél szimbolikusabbat és ikonikusabbat azóta sem látott a zenei világ, ennél jobb cégérre pedig nem volt szüksége a Fendernek. Bár más típusokat is előszeretettel tört és zúzott, Pete Townshend ugyancsak hithű Strat-játékos hírében állt, 1969 környékén pedig már Jeff Beck is Stratocasterre cserélte a Yardbirds soraiban használt Telét.
Eric Clapton szintúgy átállt a modell használatára, miután vége lett a Creamnek, majd egy év múlva Ritchie Blackmore is ezt a hangszert választotta első számú munkaeszközéül az In Rock album felvételeihez. Ugyanezt tette David Gilmour a Pink Floydban, de Rory Gallaghert, George Harrisont, Robin Trowert és Uli Rothot szintúgy nehezen lehetett elképzelni a színpadon meghatározó Stratocastereik társasága nélkül.
Örökérvényű kép- és hangfelvételek sokasága őrzi a modell utánozhatatlan hangját abból a korból, ráadásul Hendrix, Blackmore és Roth előszeretettel nyúltak a CBS-éra darabjaihoz is, egyszóval minden adott volt ahhoz, hogy a Strat a nem túl dicső változtatások ellenére megfelelően prosperáljon a hetvenes években is. Ebben az időszakban történt, hogy újra bevezették a kőris használatát, és a színes helyett a natúr kidolgozás kezdett ismét dominálni, a nyakmerevítő pálca pedig “lövedékes” formában született újjá a nyereg alatt.
Az összességében nem a legjobb irányba történő fejlesztéseknél viszont sokkal nagyobb bosszúságot okozott a Fender számára, hogy a Stratocaster ekkorra a világ legjobban másolt hangszerévé vált: az olcsó távol-keleti kópiák jelentősen gyengítették az üzleti kilátásokat, amire előbb vagy utóbb mindenképpen reagálniuk kellett.
A helyzet a nyolcvanas évek elejére érett meg, amikor is Squier márkanév alatt elindították a megfizethetőbb szériák gyártását Japánban. Az egyébként kiemelkedő minőségű és elérhető árú modellek azonban nem voltak képesek ellensúlyozni a pénzügyi válságban lévő Fender veszteségeit, ezért 1983-ban egy olyan Stratocastert dobtak piacra, melynek minden egyes porcikáján látszott, hogy a legszigorúbb költséghatékonyság jegyében fogant.
Jóllehet az eredeti fejformát rehabilitálták, a jack-aljzatot áthelyezték a koptatóra, amivel feláldozták a középső pickuphoz tartozó tónus-potmétert, a legnagyobb csapást azonban a hasznavehetetlenné tett vibrátó-rendszer jelentette. A nagy reményekkel kihozott, ám a hagyományok ápolásával nem törődő Elite Stratocasterrel szintén nem sikerült megváltani a világot, kérészéletű pályafutása reálisan tükrözte a Fender tévúton való bolyongását és szívszorító eltávolodását önnön identitásától. A cég történetének legsötétebb periódusa volt ez, ami azzal ért véget, hogy a CBS kiszállt a buliból, ennél jobb dolog pedig nem is történhetett a nagymúltú márkával.
A vállalat irányítását Bill Schulz és Dan Smith vezetésével a Fender régi szakembergárdája vette át azzal az eltökélt szándékkal, hogy kerül amibe kerül, a márka megtépázott hírnevét bármi áron helyreállítják. Ehhez a legésszerűbb megoldást választották, azaz visszatértek a gyökerekhez, és az ötvenes-hatvanas évek fénykorának tradíciói szerint indították újra a termelést.
Az 1986-ban megjelent American Standard Stratocaster végtelen letisztultsága azt mutatta, hogy a Fendernél ismét jó nyomon járnak, amit az 1957-es juhar- és 1962-es rózsafa fogólapú Stratocasterek újrakiadása csak megerősített, a John Page által ugyanabban az évben alapított Fender Custom Shop pedig az egyedi igények fogadása terén nyitotta ki Pandora szelencéjét. A régi patinát modern köntösbe öltöztető American Standard Strat elképesztő sikert aratott huszonkét érintős fogólapjával és két csuklóponton rögzített új vibrátórendszerével, a sorozat deluxe-verziója pedig még egy figyelemre méltó újdonságot rejtett, a kor elvárásainak megfelelő alacsony zajszintű Lace Sensor hangszedőket.
Az évtized közepén Coronába költöztetett Fender következő nagy fogása az 1988-as Eric Clapton Stratocaster lett, amivel útjára indították a Signature szériát. A szellem ezzel újra kiszabadult a palackból, és - amúgy jó Fender-módra - minden korábbinál szorosabb együttműködés vette kezdetét a kor vezető zenészei és a cég között.
Szükség is volt erre, mert a nyolcvanas évek az elektromos gitár történetének legintenzívebb dekádját hozta el, és a versenyszellem nem csupán a tesztoszteron-túltengéses fiatal virtuózok között hágott tetőfokára, hanem a gyártók között is öldöklő küzdelmet hozott. A dél-kaliforniai Charvel és Jackson hot rod gitárjaiból kifejlődött a superstrat, míg a Kramer ugyanezen a vonalon megszerezte magának Eddie Van Halent, a japán gyártók közül pedig az Ibanez és az ESP haladt öles léptekkel a siker felé.
Mindezek láttán a Fendernél sem tétlenkedtek: a Stratocasterek nagyszerűségét már az évtized elején olyan újdonsült mesterek hirdették, mint Mark Knopfler, Trevor Rabin, Andy Summers, Stevie Ray Vaughan, Nile Rodgers, Michael Landau és Brad Gillis, majd jött Yngwie Malmsteen, Dann Huff és Eric Johnson, ők azonban egyöntetűen a vintage hangszerek mellett törtek lándzsát. Az aktív elektronikával megtámogatott Eric Clapton Strat viszont minden kétséget kizáróan az új American Standard deluxe-változatára épült, akárcsak három évvel később a HSS pickup-konfigurációval szerelt Jeff Beck modell.
Ezek a gitárok sokat segítettek a Stratocaster klasszikus értékeinek megőrzésében és jövőbe való átmentésében, mialatt felhívták a hard rockért rajongó fiatalság figyelmét is a modellre. Utóbbi korszellemet olyannyira nem hagyták figyelmen kívül Coronában, hogy 1989-ben HM Strat néven beszálltak a sportgitárok közötti versengésbe. A kétoktávos fogólapú, hídnál humbucker hangszedővel gyártott, Floyd Rose tremolós gitár persze jobban hasonlított bármelyik korabeli Jacksonra vagy Charvelre, mint az igazi Stratocasterre, így hiába népszerűsítette Greg Howe, hosszú távon nem szavaztak neki bizalmat a gyárban.
A kilencvenes évek alternatív zenei mozgalmai sok szempontból inkább kedveztek a Fendernek, mint az azt megelőző hajmetálos éra, a Stratocasternek viszont nem annyira. Habár Kurt Cobain alkalmanként használta a modellt és a Pearl Jam-es Mike McCready kezében is sokszor lehetett látni, John Frusciante pedig szinte elválaszthatatlanná tette a Red Hot Chili Pepperstől, a grunge, a pop-punk és a britpop képviselői sokkal szívesebben forgatták a Jaguart, a Mustangot és a Jazzmastert, no meg a Telecastert.
A Fendernél épp ezért nem erőltették, hogy a Stratocasternek mindenáron helye legyen a mainstreamben, inkább új játszóteret kerestek neki, ami tulajdonképpen a régi volt: a légből kapott trendek és múlandó hóbortok helyett a valódi értékkel bíró, időtálló zenei stílusok, a blues és a klasszikus rock képviselői felé orientálódtak.
Ebben az időszakban lódult meg igazán a signature hangszerek építése, a Clapton, Malmsteen és Beck által fémjelzett Stratocasterek, továbbá a héthúros Alex Gregory modell után névvel ellátott gitárt kapott Stevie Ray Vaughan, Robert Cray, Richie Sambora, Bonnie Raitt, Dick Dale, Buddy Guy, Jimi Hendrix, Chris Rea és Ritchie Blackmore is. Ekkor már Kalifornia és Japán mellett Mexikóban is teljes gőzzel dübörgött a gyártás, megújult marketingstratégiájának köszönhetően a Fender pedig szinte megszámlálhatatlanul sok szériát futtatott párhuzamosan.
Az 1993-as Frontline katalógusban csak Stratocasterből tizenhárom különböző felszereltségű és árkategóriájú sorozatot lehetett találni, hogy a profi muzsikusok éppúgy megtalálják a hozzájuk illő modelleket, mint a lelkes amatőrök és a gazdag gyűjtők. Ez a koncepció a későbbiekben is irányadó maradt, 2010-ben már több mint harmincféle Stratocaster szerepelt a Fender árlistájában, az egyre bővülő kínálatnak pedig megfelelő platformot jelentett a retro-láz kitörése a hangszeriparban.
Nem meglepő módon pont a legnagyobb múlttal rendelkező Fendernél gyűrűzött be legjobban a régi évjáratok replikáinak őrülete, az ezredfordulót követően leginkább ezekkel, valamint új Hot Noiseless hangszedőkkel ellátott exkluzív modellekkel, HH, HSS és HSH pickup-kiosztású sorozatokkal, jubileumi darabokkal és számos szignált példánnyal - Mark Knopfler, Dave Murray, Eric Johnson, Tom Morello, Robin Trower, Michael Landau, Billy Corgan, Jim Root, stb. - gyarapodott a portfóliójuk.
A XXI. század beköszöntével a konkurencia egy részének (Jackson, Charvel, EVH, Ovation) módszeres bekebelezésére összpontosítottak, míg a trónkövetelő ifjú titánok átvették a stafétát a nagy öregektől. Aggodalomra viszont nem volt ok, mert Kenny Wayne Shepherd, John Mayer, Philip Sayce és Joe Bonamassa tett róla, hogy a Stratocaster további nemesítésének feladata a lehető legjobb kezekben legyen.
Hogy mi történt azóta? A zeneipar teljes egészében átalakult, mára az imént említett kvartett tagjai is a régi motorosok közé léptek, ami jól érzékelteti az idő kérlelhetetlen múlását, ezalatt pedig felnőtt a legújabb gitáros nemzedék.
Talán egyetértünk abban, hogy jelenleg nincs újabb Hendrix, Beck, Johnson vagy SRV a láthatáron, a megváltozott szokások és prioritások miatt nem is bölcs dolog várni egy hozzájuk fogható messiás eljövetelére, a Stratocasterre azonban ma is töretlen figyelem irányul H.E.R., Bruno Mars, Cory Wong, Tash Sultana és a többi népszerű mai előadó által.
A Fendernél éppen ezért nem idegeskednek, jó negyedszázada minden korábbinál nyugodtabb mederben zajlanak az események náluk, és ez sem véletlen. A márka megtanult a saját ligájában játszani, igazán már nincs mit bizonyítania, csupán önmagát kell adnia.
A majdhogynem vallásos áhítat által övezett Stratocasterrel pedig továbbra is önálló életet élő jelenségként kell számolni, amire valószínűsíthetően akkor is mutatkozik majd igény, amikor már a művészetekben is átveszi az irányítást a mesterséges intelligencia. Ha létezik modern hangszer, amire azt lehet mondani, hogy a kulturális világörökség része, akkor az a Strat, ez nem lehet vitás.
Írta: Danev György
(forrás és képek: Music Media Magazin)
