Az Iron Maiden rajongói többszörösen is elkényeztetettnek érezhetik magukat mostanában: legfőképpen azért, mert a világ valaha létezett egyik legjobb és legfontosabb heavy metal bandája éppen Budapesten indítja útjára fennállása ötvenedik évfordulóját ünneplő, Run For Your Lives fedőnevű megaturnéját 2025. május 27-én. Mi lehet jobb hír ennél? Például az, hogy az elképesztő érdeklődésre való tekintettel a szervező Live Nation tető alá hozott egy második koncertet is, így Bruce Dickinsonék másnap, május 28-án ismételten az Aréna színpadára lépnek. Ha ez nem lenne elég, lemezfronton ugyancsak nem tétlenkedik a brit alapcsapat, mert a Powerslave album negyvenedik születésnapja alkalmából néhány héttel ezelőtt korlátozott példányszámú speciális zoetrope vinyl formátumban látott napvilágot a kvintett 1984-es mérföldköve, ami remek apropó az idő kerekének visszaforgatásához.
Enyhe kifejezés, hogy a brit heavy metal új hullámának zászlóvivőjeként az Iron Maiden öles léptekkel haladt a szupersztárság felé, mire a gárda ráfordult az ötödik album megírására: Bruce Dickinson két évvel azelőtti csatlakozása teljes sebességre kapcsolta az addig sem döcögő gépezetet, az első együtt készített lemez, az Angliában listavezetővé vált The Number Of The Beast definitív jellege, valamint nagy sikert aratott folytatása, a stílusában végérvényesen kikristályosodott Piece Of Mind egyaránt atombiztos kereteket határozott meg, tökéletesen előkészítve a terepet ahhoz, hogy a Maiden legénysége a következő anyaggal föld körüli pályára állhasson.
Akkorra már minden tényező és körülmény adott volt ahhoz, hogy a britek kvantumlépést tegyenek és leigázzák a világot: Nicko McBrain dobos 1983-as belépésével kirakós utolsó darabkája is a helyére került a felállásban, a Piece Of Mind főzenekari minőségben lebonyolított észak-amerikai turnéja és a Flight Of Icarus rádiós sikerszériája pedig azt eredményezte, hogy a Maiden a tengerentúlon is a mainstream áttörés küszöbén állt. Mondhatni, nyitott kapukat döngetett a társaság, csupán be kellett lépni rajta, amit a Powerslave-vel meg is tettek, és nem akárhogy.
Az első két lemez East End-i attitűdjét szinte nyom nélkül felszámoló dickinsonos anyagok addig is a nagyfokú cizelláltságra, a jelentékeny zeneiségre, a szerteágazó kompozíciós stratégiára és a lényegi mondanivalóra helyezték a hangsúlyt, érdekes kettősséget teremtve a lemezeken. A szövevényesen megfogalmazott hősköltemények és az azonnal ható, ökölrázós metálhimnuszok úgy fértek meg egymás mellett, hogy a zenekar közben egyszerre tűnt hagyományőrzőnek és előremutatóan izgalmasnak.
Nem lehetett ezen csodálkozni, hiszen e zenei sokszínűségből létrejött koherens egység a banda mögötti egyre inkább polarizálódó kreatív energiák egészséges küzdelméből született meg: az egyik oldalt a főideológus szellemi vezér, Steve Harris basszusgitáros megalkuvást nem tűrő epikus dalszerkezetei képviselték, míg a másikat Dickinson és Adrian Smith gitáros közérthetőségre törekvő duója jelentette.
Ez már a Piece Of Mind-on is nyilvánvaló volt, de ott még akadt példa arra, hogy a három főember közös szerzeményt jegyzett, illetve a dalszerzésből aztán időlegesen kiszorult másik gitáros, Dave Murray is letehette a névjegyét egy saját témával. Ezzel szemben a Powerslave idejére teljesen kettészakadt a brigád dalok tekintetében, ami viszont távolról sem jelentett gondot, hiszen ezzel a módszerrel is könnyedén megteremtették azt az egységet, amire szükség volt. Csupán saját kreativitásuk szabhatott határt elképzeléseik megvalósításának, ötletekből azonban szerencsére nem volt hiány.
A Powerslave munkálatai egészen hasonló módon zajlottak, mint az előző lemezé: miután a dortmundi Westfalenhalléban véget ért a nyolc hónapon át tartó, 147 állomásos World Piece turné 1983 decemberében, a csapat mindössze pár hét pihenőt engedélyezett magának, mielőtt ‘84 januárjában nekiálltak a folytatás elkészítésének. Ahogy pontosan egy évvel korábban, ismét a La Manche-csatorna nyugati végénél található Jersey szigetén ütöttek tanyát.
A brit korona ékköveként nehezen aposztrofálható viharvert földdarab zord időjárása okán sosem számított igazi turistaparadicsomnak, de a Maiden gárdájának pont erre az elhagyatott, ingerszegény környezetre volt szüksége ahhoz, hogy a fókusz maximális mértékben az adott feladaton legyen. Ezúttal is a használaton kívüli Le Chalet hotelt szemelték ki főhadiszállásnak, ahol hat héten át zajlottak a zenekari próbák és a dalszerzős etapok.
Harris a mostani újrakiadáshoz írt jegyzetében a következőképp emlékezett vissza az ott töltött hetekre: „Megint a Le Chalet hotel falai közé vettük be magunkat Jersey-n, és valami elképesztően hideg volt ott - majd’ megfagytunk! Az egész hely a miénk volt, tartozott hozzá egy nap 24 órájában rendelkezésre álló bár, amit persze alaposan kihasználtunk, de mit lehet tenni? Valahogy megfelelő hangulatba kellett hozni magunkat azon az isten háta mögötti helyen. Végül sikerült optimális üzemmódba kapcsolni, és mire eljött a lemezfelvétel ideje, mindennel meg is voltunk.”
Dickinson, akit húszas évei elején Nagy-Britannia tíz legjobb párbartőrözője között tartottak számon, akkoriban ismét újult erővel vetette bele magát a vívásba, és Jersey szigetén is minden lehetőséget megragadott arra, hogy formában tartsa magát. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy alaposan kivegye a részét az album formába öntéséből, éppen ellenkezőleg: a rocksztárság árnyoldalait ókori metaforával érzékeltető, keleties dallamokra építő terebélyes címadó tételt ugyanúgy egymaga jegyezte, mint a később az Avenged Sevenfold által feldolgozott Flesh Of The Blade-et, míg Adrian Smith-szel közösen további két dalt hozott össze.
A direkt megfogalmazású Back In The Village egy korábbi szám, a The Prisoner folytatásaként született meg, ám valamiért a lemez elhallgatott darabja maradt, ezzel szemben a hidegháborús fegyverkezési verseny paranoiája ellen protestáló, illetve a végítélet órájára való reflektálással mindezt hűen érzékeltető 2 Minutes To Midnight az album egyik aduász slágertémája lett, ami nagyot ment a mind az angol, mind az amerikai listákon. A sors furcsa fintora, hogy a kislemez merő véletlenségből a hiroshimai atomtámadás évfordulóján jelent meg, míg a dal tűpontos próféciaként jövendölte meg, hogy eljön még az idő, amikor a civilizáció pusztulását szimbolizáló éjfélhez még közelebb kerül a nagymutató…
Ezalatt az ellenoldal, azaz Harris sem tétlenkedett: a lemez másik nagy ütőkártyája, az Aces High tőle jött, a dal második világháborús sztorijával pedig nem hazudtolta meg önmagát. A basszusgitáros mindig előszeretettel merített történelmi eseményekből, de ugyanígy nem vetette meg az angol irodalom remekeit sem, ha szövegötletek és témák után kellett kutatni.
A hallgatóságot felejthetetlen gitármotívumaival azon nyomban ujja köré csavaró Aces High tipikus Harris-szerzemény volt abban az értelemben, hogy lélegzetvételnyi pihenőt sem engedélyezett az énekes számára. Harris híres volt arról, hogy dalszerzés közben sosem vette figyelembe, vajon a témái emberi mértékkel megvalósíthatóak-e, ennek a levét pedig általában Dickinson itta meg. Noha a Winston Churchill híres beszédével induló Aces High olyasmi azonnal robbanó slágerbomba volt, mint az előző albumon a The Trooper, eszeveszetten száguldó tempója és rendkívül sűrű szövege miatt a legtöbb énekesnek bizonyosan beletört volna a bicskája, Dickinson hús-vér légvédelmi szirénaként viszont karrierje talán legdöbbenetesebb teljesítményét nyújtva élete formáját hozta benne.
A basszer másik három dala közül a négyhúros hangszert nem meglepő módon kidomborító Losfer Words eredetileg énekes darabnak íródott, végül értelmes szöveg híján mégis instrumentális formában került fel az anyagra. A Ridley Scott azonos című filmje alapján írt The Duellists a napóleoni háborúk idejére kalauzolta vissza a közönséget és felvonultatta a zenekar minden erényét, a kiváló szám mégis eltörpült Harris magnum opusza, a lemezt záró Rime Of The Ancient Mariner mellett. A 13 perces játékidő fölé kúszó monstrum nem az első eposzi méreteket öltő Harris-mű volt a Maiden katalógusában, jóllehet több mint három évtizeden át a legambiciózusabb zenei vállalkozásuknak számított.
Az alapját és egyben kiindulópontját Samuel Taylor Coleridge XIX. századi angol romantikus költő megegyező című verse szolgáltatta, Harris bámulatosan összetett kompozíciója pedig mindvégig hű maradt az eredeti mondanivalóhoz. „A Powerslave sokak kedvence lett, ami nem meglepő, mivel van rajta pár igazán jelentős dal” - írta Harris. „Az Aces High, a 2 Minutes To Midnight, a címadó tétel és a Rime Of The Ancient Mariner kulcsfontosságúak voltak, de az album olyan mély merítési lehetőséggel rendelkezett, hogy az emberek a kevésbé ismert darabokat, például a The Duellists-t is nagyra értékelték.”
A csapatépítőként is felfogható preprodukciós időszakot követő lemezfelvétel idejére sem tértek el a megszokott és jól bevált formulától, amikor ‘84 februárjában Jersey csontig hatoló nedves hidegét a Bahamák trópusi klímájára cserélték. A Nassauban található Compass Point stúdió berendezése régi ismerősként üdvözölte a társaságot, akárcsak a klasszikus időszakban a Maiden nem hivatalos tagjának számító Martin Birch producer, aki mindig jóval fontosabb szerepet töltött be Harrisék életében, mint egy átlagos zenei rendező.
„A stúdió berendezései ugyan kicsit rosszabb állapotban voltak, mint előző alkalommal, de a Compass Point így is fantasztikus helynek számított - nem hiába rögzítettünk három lemezt ott zsinórban” - fejtegette a basszusgitáros. „Martin Birch ismét nagyot alakított: amellett, hogy kifogástalan szakmaisággal fogta össze az anyagot, mókamesterként is hozta a formáját. Egyértelműen ő volt a hajó kapitánya, ugyanakkor hagyott bennünket is kibontakozni. Legalábbis ezt éreztük, mert aztán mindig úgy alakította a dolgok menetét, hogy végül az ő elképzelései érvényesültek, mi azonban ezt sosem vettük észre, olyan mesteri finomsággal mozgatta a szálakat a háttérből.”
Egészen júniusig tartott a stúdiómunka, a csapat zavartalanul építgette a maga szónikus korallépítményét, rajtuk kívül azonban akadt még egy olyan turista a hajdani brit koronagyarmaton, aki szintén nem azért fészkelte be magát hónapokra a festői szigetre, hogy a ragyogóan kék tengerben és a pálmafákkal övezett fehér homokos partvidék szépségében gyönyörködjön: a Maiden házi grafikusa, a kényszernyaralásra ítélt Derek Riggs a felvételekkel párhuzamosan alkotta meg azt a vizuális koncepciót, ami messze túlmutatott a lemezborítón.
A kabalafigura Eddie szülőatyja Martin Birch-höz és Rod Smallwood menedzserhez hasonlóan a zenekar elválaszthatatlan részét képezte, aki végtelenül kiforrott és sajátos képi világával oroszlánrészt vállalt a képregényszerű Maiden-legenda megteremtésében. Mindazonáltal Riggsnek sosem volt könnyű dolga, amikor neki kellett állnia papírra vetni a következő Eddie-rajzot, Steve Harris tett róla, hogy így legyen. Habár ezúttal megmenekült attól, hogy ismét Jersey-n kelljen fagyoskodnia, a magas páratartalom és a megfelelő eszközök hiánya a Karib-térségben is megkeserítette az életét.
Saját bevallása szerint a Harris fejében megfogant ókori egyiptomi tematika “maideni” keretek között történő kidolgozása rémálommal ért fel, ám ahogy haladt előre, az elképzelés úgy öltött egyre nagyobb méreteket, majd szinte önálló életre kelt. Az A4-es formátumban útjára indított első vázlat végül 16 ugyanekkora egymáshoz ragasztott papírlapon nyerte el végleges méretét, a grafikus a túlzott aprólékossággal pedig majdhogynem csapdába ejtette önmagát. Annak ellenére, hogy a zenekar minden szükséges felszerelést a Bahamákra reptetve biztosított számára, Riggs mégis kénytelen volt versenyt futni az idővel, lévén a nyár közeledtével egyre inkább emelkedő páratartalom kezdte lehetetlenné tenni a festést.
Az alkotómunka vége felé közeledve már párátlanító készülékek segítségével próbálta kivonni a nedvességet ideiglenes műtermének levegőjéből, de nagyjából a lemezfelvétel felénél így is elérkezett az a pont, amikor szednie kellett a sátorfáját, hogy Nassaut elhagyva Angliában fejezze be művét. A lenyűgöző végeredmény utólag minden kényelmetlenségért kárpótolta a művészt: a tipikus angol humorral elhelyezett gegek tömkelegét rejtő borítófestmény - és a hozzá szervesen kapcsolódó többi illusztráció - ámulatba ejtő részletgazdagságával és szemet gyönyörködtető mivoltával a rocktörténet egyik legikonikusabb és legtöbbet hivatkozott grafikus elgondolását eredményezte.
Harris: „Ami a vizuális megjelenést illeti, miután felvettük az alapokat és lekerült rólunk a nyomás, Derek lejött hozzánk a Bahamákra. A Powerslave cím és a hozzá tartozó témakör annyira erőteljes volt, hogy egyből tudtuk, a borítónak is ugyanilyen meghatározónak kell lennie. Egy lemezen számos különféle témát lehet boncolgatni, mi azonban mindig arra törekszünk, hogy egy átfogó hangulat vagy érzésvilág köré csoportosítsuk őket. Ezért van az, hogy sokan azon anyagainkat is konceptalbumokként könyvelik el, amelyek valójában nem is azok. A Powerslave látványvilága kiállta az idő próbáját, ehhez kétség sem férhet, de ez akkora téma volt, hogy a legapróbb hiba sem férhetett bele a kivitelezésbe. Egy esetleges baki az egészet hazavágta volna.
Nagyon vékony határmezsgyén egyensúlyoztunk a koncepcióval, ami könnyedén nevetség tárgyává válhatott volna, Derek azonban csodálatos munkát végzett, a grafikái a World Slavery turnéhoz készített színpadot is egészen más megvilágításba helyezték. Amikor egy ilyesmi ötlet kipattan az ember fejéből, egészen addig nem tudhatja, mi fog kisülni belőle, amíg meg nem látja a komplett építményt. Aztán a turné indulása előtt megláttuk, és egyből eldobtuk az agyunkat tőle.
Egy ilyen mérvű kérdéskör ábrázolása nem a legkönnyebb feladat a világon, mert muszáj olyan gigantikus módon láttatni, amennyire csak lehet. A menedzserünk, Rod különösen rajta volt ezen és nagyon büszke volt rá, hogy sikerült. A turné előtt azt éreztük, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, aztán elég hamar rájöttünk, hogy mégsem. Akkor épp abban az életkorban voltunk, amikor még folyamatosan tapasztalatokat gyűjt és tanul az ember: ki akarsz bújni a bőrödből, semmit nem utasítasz vissza, annak érdekében, hogy tégy egy jókora lépést előre, ugyanakkor ez a korszak egy fontos leckét is megtanított: azt, hogy néha nem árt visszafogni magunkat.”
A Maiden tagsága közben befejezte a felvételeket, majd júniusban az egész bagázs New Yorkba repült, ahol Martin Birch az Electric Ladylandben készre keverte az anyagot, ezt követően pedig a Sterling Sound stúdió vezető hangmérnöke, a legendás George Marino elkészítette a mesterszalagokat.
Ami Harris Powerslave-vel való személyes viszonyát illeti, régebben azt lehetett hallani, hogy nem ez a szívéhez legközelebb álló Maiden-mű, most viszont eképpen nyilatkozott róla: „Nincs olyan, hogy tökéletes album, de mi a helyzet a Powerslave-vel? Tény, hogy nagyszerű korong. Semmit nem változtatnék rajta utólag, de ugyanígy vagyok a többi lemezünkkel is. Minden albumunk kőbe vésett kinyilatkozás a zenekar egy adott korszakáról. Emiatt néha azt érzem, még remaszterizálni is szentségtörés őket. Hogy a Powerslave a kedvenc lemezemnek számít-e? A legjobb? Nos, mindenki másképp viszonyul ehhez, és ez így van jól, mert az emberek nem ugyanolyan szemüvegen keresztül nézik a világot.
Állandóan nekem szegezik ezt a kérdést, de soha nem tudom ugyanazt válaszolni rá. Minél több albumot rögzítesz, annál jobban változik a korábbiakról alkotott véleményed, idővel egyszerűen más megítélés alá esnek. Emiatt pedig diplomatikusan azt mondom, hogy a még el nem készült következő lemez a favoritom!”
Az 1984. szeptember 3-án piacra dobott Powerslave a várakozásoknak megfelelően irdatlan sebességgel katapultálta az Iron Maident a legnagyobb sztárok közé: az egész bolygón tárt karokkal fogadott album az első évében több mint négymillió példányban kelt el, az egy hónappal korábban útjára indított lemezbemutató turné pedig rocktörténeti jelentőségű csúcspontokban tobzódó egybefüggő diadalmenetként vonult be a krónikák lapjaira.
Pedig Harrisék elég rendhagyó módon keltek útra augusztus elején, nem kis kockázatot vállalva azzal, hogy első nyugati előadóként szerveztek komplett arénaturnét a vasfüggöny mögé. A hidegháború legforróbb időszakában látogattak a keleti blokkba, az utókor számára Behind The Iron Curtain címmel dokumentarista jelleggel megörökített villámkörút Lengyelországon és Jugoszlávián kívül Magyarországra is eljutott, a régi Budapest Sportcsarnok parkolójában megrendezett és azóta is sokat emlegetett koncert pedig sokat tett azért, hogy Budapest a ‘80-as évek közepétől rendszeres állomásként bekapcsolódhatott a nemzetközi turnés vérkeringésbe.
A minden korábbinál nagyobb látványosságokkal kísért World Slavery turné volumenét tekintve a legintenzívebb koncertsorozat volt, amit az Iron Maiden valaha produkált, 1984 augusztusa és 1985 júliusa között összesen 193 fellépést foglalt magába Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Japánban, illetve Ausztráliában, köztük olyanokat, mint a félmillió megvadult brazil rajongó előtt megrendezett legelső Rock in Rio fesztivál.
A zenekar idejekorán felismerte a monumentális egyiptomi díszletek között zajló előadások filmre kívánkozó mivoltát, így a már említett Behind The Iron Curtain mellett egy nagyszabású élő album formájában is emléket állítottak a túrának. A Live After Death címmel audió- és videóformátumban egyaránt megjelentetett koncert nyersanyagát a kaliforniai Long Beach Arenában négy egymást követő este vették fel, maga a kiadvány pedig azóta is a csapat egyik legnagyobb becsben tartott ilyen jellegű munkájának számít. Dacára annak, hogy zenekarból - főleg Dickinsonból - az utolsó csepp energiát is kifacsarta a majd’ egy éven át tartó erőltetett menet, a ‘80-as évek hátralévő részében sem lassítottak és zeneileg újabb csúcsokat hódítottak meg.
Eltekintve néhány hullámvölgytől és vis-maior krízishelyzettől, az azóta eltelt négy évtized alatt intézménnyé vált Iron Maidenen továbbra sem látszódnak a fáradás jelei, talán pont ezért érte váratlanul a rockvilágot, hogy december 7-én, a São Pauló-i Allianz Parque stadionban a banda elbúcsúztatta Nicko McBrain dobost.
A 72 éves ütős egészségügyi okokból hozta meg a nehéz döntést, 2023. januári sztrókjából ugyanis nem sikerült maradéktalanul felépülnie. McBrain továbbra is a Maiden tagja marad, csupán a koncertezéssel járó megterheléseket nem vállalja már, így Budapestre új turnédobossal, a Steve Harris British Lion projektjéből ismerhető Simon Dawsonnal érkeznek. Az persze előre borítékolható, hogy a 2025-ös jubileumi turnéval ettől függetlenül nem fognak csalódást okozni a híveknek, erre garancia a kizárólag az 1980 és 1992 közötti időszak legemlékezetesebb dalaiból szemezgető tematikus műsor, valamint az a fajta vizuális körítés, ami csak a Maiden sajátja, senki másé.
Írta: Danev György
Fotó: John McMurtrie
(forrás és képek: Music Media Magazin)
