Bp., Grupama Aréna, június 7.
Nem mondhatni, hogy eddigi életem során kevés koncerten jártam, vagy hogy ne láttam volna igazán nagy neveket, de ez a budapesti Iron Maiden koncert az elmúlt évek egyik legnagyszerűbb koncertélményei közé emelkedett. Szubjektív, elfogult és rövid beszámoló következik.
Volt úgy, hogy sírva fakadtam: az Ac/Dc-n. Volt úgy, hogy elállt a lélegzetem: az Alice in Chains-en. Volt úgy, hogy felrobbantam az adrenalintól: a Guns ’N’ (fckn) Roses-on. Most pedig tátva maradt a szám. Igaz, már harmadik alkalommal láttam a Vasszűz legénységét, de először kiscsikóként nemakaromkimondani hány éve (19, májgád…), úgyhogy nem emlékszem rá. A másodikra se, mert nem szépítem, akkor meg kicsit sok volt az alapozás a Sziget előtt. Úgyhogy most felnőtt és felelősségteljes fejjel (no meg elhanyagolható másfél óra sorbanállás után a pultnál) végignéztem ezt a színházi előadásnak is betudható showt.
Bevallom, nem vagyok hatalmas Maiden fan, a Dance of Death album óta csak néhány daluk jutott el hozzám, inkább klasszikusokban utazom, és nem azért, mert nem érdekel, csak valahogy becsípődnek nálam a jól ismert és imádott zenék, amelyek aztán kiűzhetetlenek a lejátszóból. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A koncerten csak három dalt toltak el a legújabb lemezről, amelyek egészen jók voltak, sőt, kifejezetten tetszettek. Bruce Dickinsonnak meg tök jól áll ez a szamuráj stílus. És hát ő lett az új hősöm. Eleve mennyire menő már az, hogy tud repülőt vezetni, ráadásul legyőzte a rákot is, most meg hatvanakárhány évesen, míg más a kerekesszéket sem bírja a járdára felgurítani, ez a fickó, öcsém, végigszaladgálta a kétórás koncertet. Arról nem is beszélve, hogy még mindig bitang jól énekel. Nem volt olyan pontja a színpadnak, ahol ne járt volna, viccelődött, nevetgélt, kardozott, magyar zászlót lengetett – és közben látszott rajta, hogy mennyire élvezi mindezt. És ez az élvezet, ez az önfeledtség, ez a felszabadultság, amit ez a hat pasas áraszt magából és a színpadról, átragadt egy stadionnyi emberre. (Amúgy a helyszínválasztás szerintem remek volt, koncerteket a stadionokba!)
A látvány lélegzetelállító volt, amikor a háttérben egy rózsaablakos templombelső képe rajzolódott ki, akkor komolyan tátva maradt a szám, mint egy kisgyereknek. Az is sokat elárul, hogy hatalmas fényképkészítő mániám ellenére mindössze vagy három képet lőttem a kötelező, háttérben a színpad szelfivel együtt, meg egy hívást eresztettem el. Nem érdekelt, hogy mi van a világban, ki mit akar tőlem, nem érdekelt egy hülye kis kijelző, az a bazi nagy kijelző érdekelt, és én csak ezt a koncertet akartam. Élvezni teljes valójában, ott lenni, jelen lenni, még akkor is, ha csak a kivetítőt láttam, mert törpe vagyok és hátul álltunk.
Biztosan lehetne negatív kritikát is mondani, de nem fogok, mert nem akarok. Biztosan szólhatott volna jobban is, biztosan volt hamis hang, biztosan akármi… De nem érdekel, mert úgy, ahogy volt, ez egy élmény volt. Jó volt rajongani, jó volt örülni, összekapaszkodva ugrálni a barátokkal és ismeretlenekkel, ezer éve imádomdalokat ordítani, felhívni a Cipruson dolgozó barátnőmet és neki énekelni a telefonba a Flight of Icarust. Jó volt megint megélni a pillanatot, mint régen. És jó volt újra hőst választani magamnak.
Írta: Szeszti | 2022 jún 17, |
(forrás és képek: Rockinform)
