Elképesztő belegondolni, hogy egy 2000-es évek elején bekövetkezett hosszabb szünettől eltekintve a Yes tagsága immár 55 éve koptatja a világ színpadait. A progresszív rock brit alapcsapata ez idő alatt mindent átélt, amit egy rockbanda átélhet, lendületüket azonban szupersztárság árnyoldalai, a tagcserék és a tragikus halálesetek sem tudták megtörni. A zenekar legújabb inkarnációja a napokban jelentette meg a huszonharmadik Yes-lemezt, amiről a legendás billentyűs, Geoff Downes mesélt lapunknak.
Tavaly Alan White dobos sajnálatos módon elhunyt, éppen a Close To The Edge album jubileumi 50 éves turnéjának megkezdése előtt. Egyértelmű volt, hogy a zenekar nélküle is folytatja?
Rendkívüli szomorúsággal töltötte el a zenekart Alan halálhíre, az elmúlt 10 évben azonban számos alkalommal érkezett keresztúthoz Yes, például amikor Chris Squire itt hagyott minket 2015-ben. Chris azt akarta, hogy a csapat nélküle is menjen tovább, Alan esetében pedig ugyanaz volt a helyzet. Az igazság az, hogy a Yes többgenerációs életműve már réges rég önálló életre kelt, a jelentősége pedig túlmutat mindannyiunkon, így a Chrishez és Alanhez hasonló kulcsfigurák elvesztése után is kötelességünk megakadályozni, hogy kialudjon a tűz. A klasszikus zenét tudnám felhozni jó példaként, ahol a művek évszázadokkal élték túl alkotóikat és ezzel megmaradtak az örökkévalóságnak, ennél pedig semmi sem lehet fontosabb.
Végül hogy sikerült a Close To The Edge turné tavaly?
Kiváló kört futottunk, ami ilyen zeneanyaggal nem is csoda. A Close To The Edge a Yes életművének egyik legragyogóbb ékköve, a leghatalmasabb album, amit a zenekar valaha készített és bárkit kérdezel, ezzel mindenki egyet tud érteni. Számomra is nagy élmény volt minden este előadni ezt a definitív lemezt, különösen az And You And I című darabot, ami a legnagyobb favoritom. Megtestesít mindent, amitől a Yes igazán ellenállhatatlan, az aprólékos felépítéstől a hatalmas kórusokig.
Alan helyét Jay Schellen vette át, akit nem kell bemutatni a Yes rajongótáborának, hiszen korábban többször is a zenekar rendelkezésére állt, de játszott az Asiában is jó ideig. Mi az, amit Jay zeneileg hozzá tudott tenni a Yes hangzásához?
Először is, Jay-re mindig is nagy hatást gyakorolt Alan munkássága, így játékstílusát tekintve tökéletesen illeszkedik a csapatba, mondhatni, benne van a DNS-ében a Yes világa. Régóta ismerjük és nem csupán velem, hanem Billy Sherwooddal is komoly közös múltja van, de még Chris Squire-rel is dolgozott anno. Szóval részünkről teljesen egyértelmű volt, hogy csak ő lehet a Yes következő ütőse, ezért is forszíroztuk, hogy ne csupán session-jelleggel, hanem teljes értékű zenekari tagként csatlakozzon. Mindent képes eljátszani, amit Alan tudott, hangról hangra vágja a teljes katalógust, ugyanakkor a zenekari tagság lehetővé tette számára azt is, hogy a saját elképzeléseit is belevigye a friss dalokba. A Yes mindig is a folyamatos fejlődésről szólt, Jay jelentős mértékű hozzájárulása pedig egyértelműen tetten érhető az új lemezen.
Jay csatlakozásával még nagyobb lett az átfedés a Yes és az Asia tagságai között. Eddig te magad, Steve Howe és Billy Sherwood képviseltétek a két halmaz metszetét, most pedig már ő is elmondhatja magáról, hogy mindkét bandában játszott. Mindig ugyanolyan elvek szerint dolgoztok, függetlenül attól, hogy éppen melyik csapat mezét öltitek magatokra?
Jay 2004-ben és 2005-ben zenélt az Asiában, azóta sok minden történt. Steve-vel a Drama-időkig nyúlik vissza a történelmünk és mindig azt éreztem vele kapcsolatban, hogy elképesztően sokat jelent a számára a zenekar. Nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy a Yes az ő gyermeke, mindazonáltal egyedülálló az a rendkívüli szenvedély, amivel viseltetik a csapat irányába. Persze mindannyian ilyenek vagyunk. Én magam az Asia kapcsán érzem ugyanezt, ami az első igazi zenekari élményt adta nekem, noha a Yes soraiban már az említett Drama lemez idején is megfordultam. Billy pedig legalább annyira alkalmazkodóképes zenész, mint Jay. Mindketten magasan képzett muzsikusok, aki bármit képesek eljátszani, ezt már számtalanszor bizonyították. Azóta, hogy 2014-ben elveszítettük John Wettont, az Asia aktivitása jelentős mértékben lecsökkent, így inkább a Yes ügyeire koncentrálunk. A tagságtól eltekintve a Yes és az Asia vonatkozásában azért több a különbség, mint a közös jellemvonás, és ezt mi, zenészek mindig szem előtt tartjuk. Úgy játszunk és úgy írunk dalokat, ahogy az adott banda keretei megkívánják.
Térjünk át a Mirror To The Sky című új Yes-lemezre! Hogyan zajlott a dalszerzés ezúttal?
A pandémia kellős közepén láttunk hozzá az album megírásának, rögvest azután, hogy a The Quest kiadásra került. Mivel nem volt lehetőségünk szokványos stúdiómunkára, arra kényszerültünk, hogy mindannyian önállóan dolgozzunk a témákon. Más választásunk nem lévén, először csak küldözgettük egymásnak az elképzeléseket, az összes információt pedig Steve fogta össze, aki producerként is felügyelte a teljes folyamatot. Aztán amikor már kezdett lecsengeni a járvány, Jon Davison és Billy Sherwood átrepültek hozzánk Angliába és az utolsó simitásokat végül együtt tettük meg. Érzésem szerint nagy szükség volt erre a végeredmény egységesítése szempontjából, így sokkal jobban összeolvadtak és kiteljesedtek a különböző ötletek. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal epikusabban fogalmaztunk és hosszú, kifejtős dalok születtek, melyekben sokkal inkább kidomborodtak a hangszeres részek, mint az előző lemezen. Ez az egyik legfőbb sajátossága a Mirror To The Sky-nak. A másik lényegi aspektus Jon rendkívül meghatározó énekteljesítménye: szerintem ez az az anyag, amin istenigazából kiteljesedett, sokkal többet láttat magából, mint eddig. Ez a zenekar oldaláról nézve is elsőrendű fontossággal bír, mert egy énekesnek hinnie kell abban, amit csinál. John Wetton például csak olyasmit volt hajlandó elénekelni, ami tényleg a szívéből jött, azért is tudott annyira hiteles lenni.
A korábbiakhoz képest most kevesebb dalt jegyzel szerzőként. Miért alakult ez így?
Nálunk mindig úgy van, hogy az aktuális album koncepciójába leginkább passzoló témák kerülnek fel a lemezre. Mindig szelektálunk az ötletek között és ezúttal úgy hozta a sors, hogy a többiek domináltak. Nincs ezzel bajom, a zenekarban betöltött szerepemmel ettől függetlenül teljes mértékben elégedett vagyok. A Fly From Here albumnál pont az ellenkezője történt, akkor az én dalaim adták az anyag gerincét, a szerzők kiléte azonban tényleg nem az a kérdés, amivel sokat foglalkozunk. Teljesen mindegy, hogy éppen ki teszi bele a legtöbb szerzeményt a kalapba, egyedül az számít, hogy minden lemezzel előre tudjunk lépni. Egyébként az sem lehetetlen, hogy a most fel nem használt ötleteket később, például a következő lemeznél elővesszük, vagy éppen egy másik projektben használom majd fel őket.
Zeneiségét tekintve a Mirror To The Sky klasszikus korai Yes-élményeket is tartogat. Ezt a jellemvonást mindig szem előtt tartjátok?
Azt mondanám, hogy tudatosan idézzük meg a ‘70-es éveket. Nyilván eszünk ágában sincs lekoppintani bármelyik korai Yes-lemezt, de az akkori kelléktárra és fogásokra azért előszeretettel hivatkozunk az újabb anyagokon is. A legjobb példa erre Billy Sherwood basszusgitárja, ami nem azért került előtérbe, mert így kevertük a lemezt, hanem azért, mert roppant lényeges témákat vezet elő rajta. Ez pedig Chris Squire-től indult annak idején, ő tette ennyire dominánssá a hangszert a Yesben, amivel tulajdonképpen magasabb szintre helyezte a basszust a rockzenei hierarchiában. Chris sosem az az egyszerű basszusgitáros volt, aki szépen elbújt a háttérben és szimplán a dobokkal együtt döngölt, ő gyakorlatilag a szólógitárral egyenértékű témákkal gazdagította a dalokat. Ezt a hagyományt pedig Billy ápolja tovább a zenekarban, aki Jonhoz hasonlóan szintén megtalálta mára a helyét és a saját hangját. Az új album ezen ismérve amúgy irányadónak is tekinthető: a zenekar újabb tagjai ezen a lemezen bontakoztatthatták ki leginkább magukat és a saját stílusukat, ami a jövőre nézve további izgalmas lehetőségekkel kecsegtet.
Az előző lemezen számos különböző hangzást valósítottál meg, a Hammond orgonától a mellotronon és a Fender Rhodes-on át a különböző szintetizátoros témákig. Ezúttal milyen eszközök voltak segítségedre a textúrák kialakításakor?
Az a zenész vagyok, aki az akusztikus billentyűs hangszereket mindennél nagyobb becsben tartja. A Steinway hangversenyzongoránál grandiózusabb hangzást semmi nem képes produkálni, úgyhogy nálam mindig ez jelenti a kiindulópontot, ez az első számú hangszerem. A Hammond orgona persze megkerülhetetlen a Yes zenéjét illetően, akárcsak a mellotron és a Minimoog, így ők is felvonultak a lemezen. Ezek a hangzások mind remekül idomulnak Steve gitárjátékához és lényegesek az összkép kialakításakor, ugyanakkor az ilyen ismerősen csengő dolgok mellett szeretek kísérletezni kevésbé nyilvánvaló és nem várt hatást kiváltó dolgokkal, például filmzenés hatású megoldásokkal is. Az egyik dalban még templomi orgona is hallható, ami szintén nem nevezhető szokványosnak. Mindig nagyon tudatosan választom ki a hangszíneket, észben tartva azt, hogy a Yes kontextusában elsősorban az analóg hangszerek mutatnak jól, de ahogy említettem, a modern hangzások is éppúgy érdekelnek, következésképpen igyekszem jól egyensúlyozni a nosztalgia és a haladó szellemiség között! (nevet)
Majd’ 14 perces játékidejével a címadó dal még ebből az alapvetően nagyívűre vett környezetből is kitűnik. Mi a története ennek az ambiciózus megoldásokkal teli dalmonstrumnak?
Érdekes sztori ez, mert egyáltalán nem úgy indult, hogy ez lesz belőle. Egy jóval rövidebb és lényegretörőbb elképzelés formájában jött létre a dalszerzős időszak alatt, majd amikor már össze tudtunk jönni a stúdióban, akkor kezdett egyre terebélyesedni. A zenekar a ‘70-es években ugyanilyen felfogásban dolgozott, így született a Tales from Topographic Oceans
és a Relayer is: a zenészek a stúdióban ülve, közösen szabták meg a dalok fazonját és a folyamatos ötletelések eredményezték a hosszúra nyújtott témákat. Pontosan ez történt most is, kreatív értelemben mindenki hozzátette a maga részét, tehát a lehető legtermészetesebb módon duzzadt óriásmértetűvé.
A dalban tetszetős nagyzenekari részek is helyet kaptak, amiket az észak-macedón FAMES Orchestra játszott fel a saját stúdiójában Szkopjéban…
Valóban, és nem ez volt az első eset, hogy igénybe vettük a szolgálataikat: az előző lemezen is közreműködtek és remekül sült el a szerepeltetésük, ezért úgy gondoltuk, hogy ezúttal még hangsúlyosabbá tesszük a jelenlétüket. Ezzel együtt nem az volt a célunk, hogy szimfonikusok legyenek a darab fő mozgatórugói, inkább azt szerettük volna elérni, hogy egy különálló textúrát hozzanak létre a dalon belül, egy másik nézőpontot.
Élőben mennyire lesz nehéz előadni a dalt?
Mivel alapvetően a komolyzenei gondolkodást képviselem, nem hinném, hogy gondot fog jelenteni a nagyzenekari hangszerelés lényegi perspektíváinak megragadása.
Milyen turnéterveitek vannak erre az évre?
Egyelőre úgy néz ki, hogy az amerikai turnét ősszel kezdjük, majd 2024 tavaszán kerül sor Európára. Remélhetőleg összejön egy budapesti dátum is!
Az Asia kapcsán is tennék fel néhány kérdést, ha megengeded: ahogy említetted, John Wetton halála óta takaréklángon üzemeltek. Tervezel bármiféle aktivitást a közeljövőben azzal a csapattal?
Továbbra is benne van a pakliban számos eshetőség. Carl Palmerrel rendszeresen beszélek, tavaly pedig úgy volt, hogy mindketten részt veszünk az Alan Parsons Project megmozdulásaiban, de aztán beteg lett. Most már szerencsére jobban van, úgyhogy bizakodó vagyok, szerintem előbb vagy utóbb csinálunk valamit ismét közösen, akár már jövőre.
Szerinted lenne értelme egy újabb Asia-lemezt készíteni John Wetton nélkül?
Gondolkodtam már ezen, de őszintén szólva még magam sem tudom a választ. A John-nal való kapcsolatom egészen különleges volt, nélküle egészen biztosan nehezemre esne nekilátni egy új albumnak, ennek ellenére soha nem fogom azt mondani, hogy soha…
Írta: Danev György
Fotó: Gottlieb Bros
folyt.köv....
(forrás és képek: Music Media Magazin)
