Negyven évvel ezelőtt, 1983-ban a Yes kissé fonák módon úgy került fel a rockszakma abszolút csúcsára, hogy eleinte nem is akartak Yesként dolgozni. A 90125 album mindazonáltal a tökéletes újjászületés egyik példája a műfaj történelmében: Trevor Rabin zenei vezérletével a zenekar a ’70-es évek Yesének minden erényét átörökítette az új évtizedbe, ám olyan formában, hogy azzal a régi hívek mellett az akkori tizenéveseknek és az egyszeri slágerhallgatóknak is tudtak mit mondani.

DRÁMA, 1. SZÍN

Nem lehet éppen azt állítani, hogy a ‘70-es és a ‘80-as évek fordulója a progresszív rock aranykora lett volna. A közönség megfogyatkozott, a punkhullám idején pedig a zenei sajtóban valóságos közellenségként tekintettek az előző éra már dinoszaurusznak tekintett bandáira. Utóbbi persze elég vicces, hiszen a King Crimsonban, a Yesben, az Emerson Lake & Palmerben és társaikban maximum még ekkortájt is csak harmincas éveik elejét taposó zenészek játszottak. Az egymást váltogató zeneipari trendek közepette kibontakozó címkézésben azonban már ekkoriban sem igazán volt értelme racionalitást keresni, a fatva pedig kimondatott: a progrock ciki, a jövő pedig a poszt-punk és new wave muzsikáké. Utólag jól tudjuk, hogy a progresszív zene később sem halt ki, de az átalakulás természetesen nagyban érintette az említett nagyságokat is. A Yes eleve komoly személyi változások után fordult rá 1980-as Drama lemezére, hiszen a bandában új énekes debütált a Jon Anderson helyére került Trevor Horn személyében, és itt mutatkozott be a Rick Wakeman posztjára állított Geoff Downes billentyűs is. Az album magas zenei minőségben, korhűen reflektált az aktuális new wave-es hullámokra is, de emellett is megmaradt Yesnek – a két alapember nélkül azonban a közönség nem fogadta jól. A Drama 1971 óta először nem jutott be az amerikai Top 10-be, és végül nem érte el az aranylemez fokozatot sem a tengerentúlon. A személyi feszültségekkel terhelt turné után a zenekar úgy döntött: itt a vége.

MOZI

A feloszlást követően Steve Howe és Geoff Downes közösen alapította meg az Asia szupergroupot John Wettonnal és Carl Palmerrel. A szétszéledt zenekar ritmusszekciója a továbbiakban szintén együtt kívánt zenélni. Chris Squire és Alan White először – új menedzserük, Phil Carson terelgetése mellett – a Led Zeppelin-sztori befejeztét követően szintén céltalanul hányódó Jimmy Page-dzsel jammelgetett, de az XYZ néven futó projektből végül semmi sem lett. Squire-t és White-ot az ekkor már a rockszakma egyik legkeresettebb producerének számító Robert John „Mutt” Lange mutatta be a hozzá hasonlóan szintén dél-afrikai születésű multihangszeres-stúdióguru gitárzseninek, Trevor Rabinnak. Eleinte nehezen hangolódtak egymásra, de mindenki egyetértett benne, hogy a közös zenélésben van potenciál, így nem adták fel, és együtt mentek tovább. Negyedik tagnak felhívták a Yes alapfelállásának billentyűsét, Tony Kaye-t, és összebútoroztak egy új zenekarban. A formáció énekese eredetileg Horn lett volna, ő azonban végül kifarolt a Cinema munkanevű projektből, és producerként terelgette társait. A csapat elsősorban Rabin szinte kész demóit vette alapul a formálódó dalokhoz. Minden idők leghatalmasabb Yes-lemezének alapjai tehát úgy születtek meg, hogy eredetileg nem is Yesnek szánták őket.

DRÁMA, 2. SZÍN

Trevor Horn nélkül a Cinema énekes nélkül maradt, így jobb híján Rabin és Squire osztották meg egymás között a feladatokat. Kaye eközben úgy döntött, inkább mégsem kíván részt venni a zenekar tevékenységében: noha kimondottan feküdtek neki Rabin klasszikus progresszív rockvonalhoz képest sokkal modernebb, egyszerre rádiósabb és new wave-esebb ötletei, Hornnal egyszerűen képtelen volt megtalálni a hangot. A szintetizátorok véglegesítése így szintén a formáció egyértelmű zenei vezérévé előlépett Rabinra maradt. A zenekar ekkor már nyakig ült a munkában, és ha hihetünk a korabeli forrásoknak, mintegy 300 ezer fontot költöttek a Cinema majdani első lemezére – az Atlantic kiadó illetékesei azonban fél év munka után benyögték, hogy nem tetszik nekik az ének. Mindezt persze jó okkal tették: a formálódó lemezanyag sokkal komolyabb slágerpotenciált rejtett, mint a Yes bármelyik korábbi munkája, de ehhez képest az éneket egyszerűen nem érezték elég karakteresnek a korszak etalon rádiórock-torkai, így Steve Perry, Lou Gramm vagy az Asia első lemezével egyből a sztratoszférába katapultáló John Wetton mellett. Carson utolsó mentsvárként dobta be Jon Anderson nevét, akivel – ha hinni lehet a zenekari legendáriumnak – Squire az énekes háza előtt, az autóban hallgatta meg az aktuális demókat. Jonnak bejött, amit hallott, és igent mondott.

DRÁMA, 3. SZÍN

A zenekar felállása tehát végre megszilárdulni látszott – csak éppen pénzük nem maradt befejezni a lemezanyagot. A kiadó emberei behúzták a satuféket, Carson szintén kiköltekezte magát, így nem maradt más választásuk, mint egyenesen a legilletékesebbhez fordulni: a menedzser vett egy nagy levegőt, és bekopogtatott az Atlantic mindenható alapító vezérigazgatójához, Ahmet Ertegunhoz. Annak idején, a ’60-as évek végén Ertegun szerződtette a céghez a Yest, vagyis a rokonszenv és a személyes kapcsolat adott volt. A hallott friss felvételek alapján a kiadóvezető is meglátta a fantáziát a készülő albumban, és Anderson szereplése végleg meggyőzte, hogy érdemes kiköhögni a hiányzó összeget a felvételekhez. A felvételek folytatódtak, és a Cinema végül az MTV egyik hírműsorában mutatkozott be. Mint kiderült, a kálvária nem ért véget ezen a ponton: már létezett hasonló zenekar ezen a néven, akik természetesen egyből perrel fenyegették meg őket. Némi kínszenvedő vajúdás után üzletileg az tűnt a leglogikusabb lépésnek, ha a Yes nevet használják. Utóbbiról egyébként Rabint bizonyult a legnehezebbnek meggyőzni, a gitáros ugyanis egyáltalán nem szerette volna, ha még emiatt is a ’70-es évek klasszikus Yes- albumaihoz mérik a friss művet. Végül azonban kelletlenül beadta a derekát, és Eddie Jobson billentyűs csatlakozásával a felállás is teljes lett – hogy aztán megint megváltozzon, Tony Kaye ugyanis a névcserét követően kitalálta, hogy mégis részt venne a visszatérésben. Addig rágta Carson fülét, mígnem a menedzser meggyőzte Squire-éket is, a zenekar így két billentyűssel fordult rá a megjelenésre. Az új album címe profán módon jött: ez volt a lemez katalógusszáma az Atlantic regisztereiben.

ÚJJÁSZÜLETÉS

Az 1983 novemberében kiadott 90125 ilyen előzmények után korántsem tűnt biztos győztesnek. Az album elkészítése iszonyatos pénzekbe került, így a kiadó emberei és Carson az agyvérzés peremén egyensúlyozva várták az első kimutatásokat. Eközben Rabin cseppet sem örült, hogy a zenekar végül új sztori helyett egy régi folytatása lesz, Jobson pedig nem nézte jó szemmel, hogy Kaye is ott áll mellette, és árnyékával szinte teljesen eltakarja. A lemez fogadtatása azonban roppant kedvezőnek bizonyult a rocksajtóban: noha minden ítész megjegyezte, hogy a Rabin által dominált Yes más, mint a régi, az album fölényes zeneisége és dalcentrikus megközelítése mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A ’70-es évek Yesének rajongói körében persze okozott némi felzúdulást a váltás és az új éra, de többségük, ha vállat vonogatva is, végül kénytelen volt elismerni: az album bivalyerősre sikeredett. A Yes körül izzani kezdett a levegő – hogy aztán minden berobbanjon.

MAGÁNYOS SZÍV

Mindehhez persze katalizátorra volt szükség, és mivel ekkoriban már vastagon az MTV-korszakot írtuk, természetesen egy potenciális sláger és a hozzá tartozó videóklip bontotta le jóformán napok leforgása alatt az összes falat körülöttük. Az Owner Of A Lonely Heart alapjait egy az egyben Rabin hozta: a szám gyökerei még a ’70-es évek végére nyúltak vissza, és ha hihetünk a szerzőnek, a vécén ülve pattant ki a fejéből az alaptéma, illetve a szám váza. A végeredményen mindez nem hallatszott: a ’80-as évek elejének egyik legmarkánsabb, legkarakteresebb riffje a rászőtt, a kor viszonyaihoz képest maximálisan előremutató billentyűs megoldásokkal és a ’70-es évek Yesének minden kiműveltségét őrző, rafinált, leheletfinom hangszereléssel letaglózó összhatást eredményezett. A multivokálokkal megtámogatott Anderson pedig feltette a koronát a műre hajlékony, bármilyen mutatványra képes hangjával. Ahogy mondani szokás, így festett egy instant sláger, a londoni háztetőkön forgatott klip pedig épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beindítsa a nézők fantáziáját. Ironikus, de az MTV fiatal törzsközönségének java vélhetően soha az életben nem hallott a ’70-es évek Yeséről, és ezzel a dallal ismerte meg a zenekar nevét. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt: az Owner Of A Lonely Heart megindult felfelé a listákon, és 1984 elején feljutott a Billboard Top 100 csúcsára. A megújult Yes hirtelen nagyobbra nőtt, mint a régi valaha is volt.

TRANSZFORMÁCIÓ

A 90125 sikere negyven év távlatából is maximálisan érthető. Az album úgy szólt kortárs módon a ’80-as évek közönségéhez és a rádiórockra áhítozó fiatalabb rajongóknak, hogy közben minden hangjában őrizte a ’70-es évek Yesének kifinomultságát, progresszív szemléletét. Az ekkoriban a csapat zeneisége első számú letéteményesének számító Rabin ugyanakkor sokkal inkább hagyományos dalformátumokban gondolkodott, mint a régi Yes: a dalok valósággal hemzsegtek az előremutató, abszolút nem nyilvánvaló hangszerelési, hangolási megoldásoktól, brutálisan összetett és cizellált vokáloktól, ám hallgatásuk közben nem volt szükség tollra és jegyzetfüzetre. A leghatalmasabb slágertéma egyértelműen az Owner Of A Lonely Heart volt, de a Hold Ont, az It Can Happent vagy a Leave It-et ugyanúgy egy-két hallgatás után vihette magával mindenki az agy melódiaközpontjában. A Changes és a Hearts pedig ebben a friss, csillogó-villogó high-tech AOR stílusban vitték tovább az epikusan progresszív vonalat. Mindehhez ráadásul elképesztő hangzás párosult: az album még a kor viszonyai között is nagyon sokba került, de minden penny hallatszott a végeredményen.

A CSÚCSON

Az Owner Of A Lonely Heart a ’80-as évek első felének egyik leghatalmasabb slágereként természetesen egyből megdobta a 90125 eladásait: a lemez a Billboard-lista ötödik helyéig jutott, a Yes pedig egyből arénákban kezdhette meg az album turnéit. Szintén ironikus, hogy a ’70-es évek felállásainak tagjai külön-külön mind-mind nagyobb sikereket értek el ezekben az években, mint annak idején együtt. Bár a klasszikus Yes is roppant népszerű bandának számított, a progresszív éra kifinomultságát a ’80-as évek elejének AOR-jával és new wave-jével összeházasító irány tényleges szupersztárokká tette a tagokat. Miközben Howe és Downes a Heat Of The Momenttel taroló Asia soraiban értékesített lemezmilliókat, az eredetileg nem is Yesnek szánt 90125 minden korábbi Yes-albumnál nagyobb példányszámokban fogyott: az anyag végül több mint 6 millió példányban talált gazdára világszerte, miután a Leave It és az It Can Happen is nagyot ment a rádiókban meg az MTV-n. A több mint száztíz állomásos világkörüli turné szintén sosem látott nézőszámok előtt futott le, olyan kiemelt koncertekkel, mint a Rock In Rio, vagy egy dupla stadionbuli Buenos Airesben – ahol ők léptek fel először brit csapatként a néhány évvel korábbi falklandi háború óta, emiatt természetesen súlyos fenyegetésektől övezve. Az éra élő teljesítményét az 1985 végén kiadott 9012Live: The Solos koncertlemez örökítette meg az utókor számára.

DRÁMA, 4. SZÍN

A folytatás elkészítése nem volt mentes a kreatív differenciáktól, de az 1987 szeptemberében kiadott Big Generator a 90125 méltó utódjának bizonyult, és még bátrabban mászott bele bizonyos kísérletekbe. Rabin mélyebb hangolásai például mai fejjel is mellbevágóak: ha korábban nem esett le valakinek, itt már a legrosszabb indulattal sem lehetett elvitatni, hogy a Yes a ’80-as években is ugyanolyan úttörő maradt, mint az első évtizedben – csak éppen másként. A Love Will Find A Way és a Rhythm Of Love ráadásul továbbra is az éterben tartották őket, így ez a lemez is beplatinázódott. Anderson ezzel együtt is úgy érezte, hogy kreatív téren nem tud maradéktalanul érvényesülni, így 1988 végén kilépett a csapatból, és egyesítette erőit a ’70-es évek Yesének három oszlopával, Steve Howe-val, Rick Wakemannel és Bill Bruforddal. Az Anderson Bruford Wakeman Howe – röviden ABWH – formáció 1989-es, első albuma nagy siker volt, ám a másodikkal dalszerzési gondjaik támadtak, így aztán ismét képbe került Rabin. Innen már csak egy lépés volt, hogy némi kiadói sugallatra a két frakció egyesítse erőit az 1991-es Union lemezen. Aminek készítése további káoszt és feszültséget eredményezett, és végül ismét a Rabin-felállás vitte tovább a Yes nevet az 1994-es Talkkal. De ez már más lapra tartozik. A 90125 árnyéka mindenesetre egészen idáig elkísérte a zenészeket, ám az 1983-as lemez sikerei végül megismételhetetlennek bizonyultak.

Írta: Draveczki-Ury Ádám

(forrás és képek: Music Media Magazin)