Vivian Campbell több mint harminc éve oszlopos tagja a Def Leppardnak, az észak-írországi Belfastban született zenész azonban már azt megelőzően is a legfelsőbb ligában játszott: első komoly bandája a Metallicára is felbecsülhetetlen hatást gyakorolt Sweet Savage volt, majd a DIO zenekarral készített három albumot, melyek egyenesen a világhírig repítették a fiatal gitárhőst. 

Később tagja lett annak a turnécsapatnak, amely sikerre vitte a Whitesnake 1987-es multiplatina sikerlemezét, majd olyan kultikus társulások fő letéteményeseként tette le névjegyét a zenei világ asztalára, mint az érzékeny blues alapú rockban utazó Riverdogs és a Foreigner-énekes Lou Gramm fémjelezte Shadow King szupergroup. A kiváló gitárosról később azt is megtudtuk, hogy elsőrangú énekes, ezt a Def Leppard soraiban és 2005-ös szólóalbumán egyaránt bizonyította. Közben játszott instrumentális zenét Bunny Brunellel, turnézott a Thin Lizzyvel, az elmúlt tíz évben pedig a DIO-gyökerű Last In Line projektet viszi a hátán, amikor éppen nem tízezreket szórakoztat a Def Lepparddal a világ legnagyobb stadionjaiban. A Def Leppard és a Mötley Crüe közös budapesti koncertje előtt a Music Media magazin egyedüli hazai sajtóorgánumként nyert betekintést a színfalak mögé, ahol a legendás gitárossal egy rendkívül kedélyes hangulatú mélyinterjút is készíthettünk.

The World Tour néven immár második éve fut a Def Leppard és a Mötley Crüe közös világkörüli turnéja. Hogy érzitek magatokat?

Az európai felvonás első három koncertje Sheffieldben, Mönchengladbachban és Münchenben ment le eddig, és mind nagyon-nagyon jól sikerült. Az elmúlt hetek rendkívül zsúfoltak voltak számunkra, hiszen a Drastic Symphonies című új lemezünk mellett egy könyv is napvilágot látott rólunk, a két megjelenéshez pedig számos promóciós kötelezettség társult Londonban. Televíziós meghívásoknak éppúgy eleget kellett tennünk, mint a BBC Radio 2 felkérésének, ahol a nagyzenekarral közösen adtunk elő dalokat, mindezek mellett pedig letudtunk egy intenzív interjús kört is. A turné előtt aztán játszottunk egy bemelegítő jellegű klubbulit a Sheffield-i Leadmillben, amit már alig vártunk a sajtóval töltött idő után. Nyilván az is része a játéknak, de a legjobban továbbra is zenélni szeretünk: színpadon lenni, énekelni a dalokat a közönségünknek és a lehető legtöbb helyre elvinni ezt a nagyszerű showt.

Sheffield mindig különleges hely marad számotokra?

Persze, de inkább csak Joe, Sav és Rick számára. Persze olyan sok alkalommal játszottunk már Sheffieldben, mióta Phil és jómagam is a csapat tagjai vagyunk, hogy már minket is a város tiszteletbeli polgárai között tartanak számon az ottaniak! (nevet) Érdekes módon a bemelegítő klubkoncerten sokkal inkább érződött a zenekar és a város közötti összekötő kapocs ereje és az újbóli egymásra találás öröme, mint a pár nappal későbbi stadionbulin. Egészen más volt az érzet abban az apró klubban, a közönség rendkívül közel volt hozzánk, és ez különlegesen intim légkört eredményezett. Mindazonáltal nem Sheffield jelenti az egyetlen hazai pályát számunkra: amikor Londonban lépünk fel, az Phil számára kedves igazán, Belfast és Dublin viszont nekem jelentenek rengeteget. Utóbbihoz Joe is ezer szállal kötődik, jelenleg is ott lakik. Aztán ott van még Los Angeles, ahol Phil és Rick él nagyon régóta, de én is lehúztam sok-sok évet az angyalok városában. A feleségem révén viszont már egy ideje Boston környékén lakom, immár az is egy otthoni buli a csapatnak. Már majdnem az egész világot az otthonunknak tekinthetjük! (nevet)

Saját projekted, a Last In Line nemrég új lemezzel jelentkezett, a Jericho már a harmadik stúdióalbum a sorban. A harmadik lemez fogalma már-már mitikus jelentéssel bír a rockvilágban, sokan azt tartják a vízválasztónak, ahol végérvényesen eldől egy banda sorsa…

Tudod, soha nem érzem azt, hogy különösebben nagy nyomás nehezedne rám, amikor éppen egy Last In Line albumot készítek, mert a Def Leppardtól eltérően ott nincsenek akkora elvárások. Amikor a Def Lepparddal csinálunk lemezt, akkor a léc mindig baromi magasan van: a cél mindig az, hogy az összes dal kifogástalan legyen, hogy a produkcióról messziről süssön a Def Leppard-embléma, és már a legelején kidolgozzuk a koncepciót, azaz kész tervvel látunk neki a projektnek. A Last In Line ezzel szemben maga az őskáosz. Egyfelől azért, mert nem állnak rendelkezésünkre túl nagy erőforrások. Amikor összejövök a srácokkal, általában ez a forgatókönyv valósul meg: “gyerünk, gyerünk, van hat óránk arra, hogy dalokat írjunk és fel is vegyük őket, éjfélre készen kell lennünk mindennel!” (nevet) Az összes lemezfelvételünk így zajlott eddig. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elmerüljünk a részletekben és elemezgessük, amit éppen csináltunk. A Last In Line lemezei egyszerűen csak megtörténnek egyik pillanatról a másikra. Rendkívül spontán módon és elképesztően gyorsan születnek a dalaink, ez a munkamódszer és tempó szintén szöges ellentéte annak, ami a Def Leppardban zajlik. Sosem készítünk elő anyagokat a stúdiózáshoz, mindig a pillanat hevében formáljuk dalokká az ötleteket. Maximum annyi történik, hogy beviszek egy dallamötletet, amit korábban az iPhone-omra dúdoltam fel, vagy bedobok a közösbe egy olyan riffet, amire Phil Soussan vagy Andrew Freeman egyből be tud szállni. Az is előfordul, hogy Vinny Appice áll elő egy inspiráló dobtémával és arra építjük fel a házat. Vinny hihetetlenül érzi a jelentőségteljes ütemeket, az általa produkáltak mindig túlmutatnak a szimpla ritmusokon. Annyira élettel teli és érzelemgazdag a játéka, hogy bármivel is jön elő, azonnal a gitárom után nyúlok, de ez 1982 óta mindig így van. Akkor alakult meg a DIO zenekar és már a korai időkben is éreztem, hogy Vinny-nek köszönhetően egyre jobb gitáros válik belőlem. Egészen különleges kémia működik közöttünk, a semmiből is képesek vagyunk kihozni egy komplett dalt pár perc leforgása alatt. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy minden esetben mesterművek kerülnek ki a kezeink közül. Van úgy, hogy csak olyasvalami lesz belőle, ami semmi mást, csak egy érzést vagy kiindulópontot ad az elkövetkezőkhöz. Azt szoktam mondani, hogy a Def Leppard mindig megpróbálja újra feltalálni a kereket. Nem mindig sikerül, de azért nekifutunk. A Last In Line-nal ellenben nincsenek ilyen ambícióink, mert tudjuk, hogy nincs időnk túlgondolni semmit. Abból főzünk, amink éppen van, azt vesszük fel, amit abban a pillanatban jónak gondolunk, aztán Andrew-n a világ szeme, aki megpróbál a zenéhez illő dallamokat és szövegeket kreálni. Olyan elő nem fordulhat, hogy elkészülünk egy témával, majd azt mondjuk, hogy “ez talán mégis más szemléletet kíván, fussunk neki újra.” (nevet) A Def Leppardban ez bármikor megtehetjük és meg is tesszük, ám a Last In Line esetében túl szűkös a büdzsé ehhez. Az is megnehezíti a helyzetünket, hogy nagyon messze lakunk egymástól, alapos tervezést és még több utazást kíván, ha össze akarunk jönni egy adott helyen, a szűkös időkeretről nem is beszélve. Nekem itt a Def Leppard, a többiek is ezer projektben érintettek, szóval tényleg az van, hogy fél szemmel állandóan az órát lessük.

Az eredeti kérdésre visszatérve, a harmadik albumnál sem éreztem nagyobb nyomást, mint az előző kettőnél. Nem hinném, hogy bármi is múlna ezen a zenekar jövőjét illetően, tényleg nem volt bennünk semmi ilyen érzés, amikor elkezdtünk dolgozni rajta. Úgy hiszem, hogy nagyon erős anyaggal rukkoltunk ki, ez a lemez már egy teljesen kiforrott stílusú csapatot láttat. A debütalbum még nagyon más volt, akkor még nem voltunk teljesen tisztában azzal, mit is akarunk kihozni ebből a formációból. Szegény Jimmy Bain még velünk volt abban az időben, az ő markáns dalszerzői stílusa pedig rányomta a bélyegét a Heavy Crown korongra. Azon a lemezen közel kerültünk az eredeti DIO-világhoz, zeneileg hasonlóképpen határoztuk meg a dolgokat rajta, mint a korai DIO-albumokon tettük Ronnie James Dio partnereiként. Jimmy nagyon szimpla basszusgitáros volt: egyszerű eszközökkel operált, mindig csak annyit játszott, amennyi feltétlenül szükséges volt, de a hangzásával, a dalszerzői nagyságával és a Vinnyvel alkotott páratlan ritmusszekció tagjaként meghatározó szerepet töltött be a DIO soraiban. Amikor Vinnyvel és Jimmyvel nekiálltunk a Heavy Crownnak, szokás szerint semmi idő nem jutott a dalok cizellálására, ezért inkább a köztünk fennálló évtizedes kölcsönhatásra és beidegződésekre hagyatkoztunk, ami tradicionális és a korai DIO-időkhöz visszanyúló szerzeményeket eredményezett. A lemezt indító Devil In Me iskolapéldája volt ennek a jelenségnek: ugyanis akármikor elkezdtünk zenélni hármasban, először mindig ezek a lassú tempójú, archaikus témák buktak ki belőlünk, akárcsak a korai DIO-érában. Tényleg csak Ronnie hiányzott közülünk. Aztán Jimmy elhunyt, majd Phil Soussan szállt be a helyére, és ezzel sok dolog megváltozott a banda háza táján. Phil teljesen más stílusú zenész, mint Jimmy volt. Szeret kalandozni, nagy kedvvel feszegeti a korlátait és ezáltal mind magasabbra teszi a mércét, a hozzáállása minket is jelentős mértékben inspirál. Andrew szintén fontos szerepet tölt be a csapatban: valamennyivel fiatalabb nálunk és van benne egy jó adag punk-attitűd. Ő az, aki a modernebb felfogást képviseli és próbál is abba az irányba terelni minket. Összességében mind a négyünk hozzájárulása szükséges volt ahhoz, hogy kialakuljon egy bizonyos Last In Line-hangzás. Vinny hagyományőrző játéka adja meg a sarokpontokat, az ő hatására pedig belőlem is előbújik az agresszívebb gitáros énem, majd jönnek a többiek és ők is hozzáteszik a maguk stílusát, amiből létrejön ez az egyszerre hagyományos, kicsit punkos, kicsit modern metálos elegy. Úgy gondolom, ha mást nem is, egyvalamit biztosan elértünk a Jericho albumon: végérvényesen konszenzust kötöttünk arról, miről is szól a banda. Hogy mennyire jó a lemez, azt nem az én tisztem eldönteni, az ember a saját munkáját úgysem tudja reálisan értékelni, az viszont biztos, hogy egy alaposan összekovácsolódott, saját hanggal rendelkező társaságot mutat.

Áldás vagy átok, hogy ennyire feszített menetrend szerint zajlanak a Last In Line albumainak felvételei?

A spontaneitás megragadását mindenképpen elősegíti, jóllehet, sokszor azt kívánom, bárcsak több pénz és több idő felett diszponálhatna a banda. Ha kicsivel többet foglalkozhatnánk a lemezekkel, még többet is ki lehetne hozni belőlük. Nem korlátlan lehetőségekre vágyom, mert az komoly veszélyeket rejt magában: ha túl sok a pénz és nincsen behatárolt menetrend, akkor könnyen a saját csapdádba eshetsz és úgy jársz, mint a Guns N’ Roses a Chinese Democracy albummal. A digitális felvételi technológia és a Pro Tools előretörése óta különösen aktuális lett ez, mert az utómunkához elérhető milliónyi szoftveres lehetőség végtelenné teszi a folyamatot. Az angolok az mondják erre, hogy az ember ilyenkor elkezd belenézni a saját segglyukába, és az sosem jelent jót! (nevet) Egyszerűen kell egy határidő, hogy tudd, meddig mehetsz el, hol a dolgok vége, ezt olyan kaliberű muzsikusok is hangoztatják, mint Paul McCartney vagy Sting. Ha annyit elérünk, hogy a következő lemeznél ez a határidő kicsit kényelmesebb munkát tesz lehetővé, már boldog leszek. És tényleg nincs szükség arra, hogy egymillió dollárt herdáljunk el és vesztegessük mindenki idejét, mert a felvételeknél most is az 1982-es DIO-módszert tartjuk irányadónak, azaz együtt, élőben vesszünk fel az alapokat. Manapság ez már nem divat, a producerek pedig borzalmasan sokat piszmognak az elkészült anyag homogenizálásával és tökéletesítésével, ez is oka annak, hogy egyes esetekben rémesen hosszúra nyúlnak a felvételek. A perfekcionizmus mellesleg amúgy sem lehet releváns a zenében. Ami tökéletes, az nem emberi, ami pedig nem emberi, azt nem lehet zeneinek, művészinek nevezni. A művészetnek igenis tökéletlennek kell lennie, attól lesz karaktere. Ismered a Motown-irányzatot? Én nagyon szeretem azt a típusú zenét, de már nagyon korán feltűnt, hogy a tamburin mennyire hangos benne. Persze nem zavart, mert imádom a hangját, viszont az okát csak sok évvel később tudtam meg, amikor a BBC készített egy dokumentumfilmet a műfajról. A stúdiófelvételeknél az történt ugyanis, hogy mindig kicsi helyiségekben dolgoztak és a tamburinos hiába húzódott hátra az egyik sarokba, még úgysem tudott elég messzire kerülni a mikrofontól és a felvételen emiatt sokkal erőteljesebben jelent meg a hangszere, mint a többi instrumentum. Ez is remek példa arra, hogy a tökéletlenség sokszor egészen erőteljes és lényeges jellemvonásokkal képes felruházni egy művet vagy művészeti ágat. Ahogy utaltam rá, ma már ilyesmivel ritkán találkozni, mert a technológia segítségével mindent kijavítanak a digitális média világában, a mesterséges intelligencia bevonásával pedig végképp manipulatívvá válik majd minden, a valóságnak nyoma sem marad. Én azonban nem tágítok és ameddig csak lehet, megmaradok régivágásúnak!

Phil Soussan dalszerzői képességei széles körben ismertek, ő írta annak idején Ozzy Osbourne Shot In The Dark című slágerét, de Vince Neil, Steve Lukather és a Toto albumain is számtalan sikerdal fűződik a nevéhez. Hogyan éled meg a vele való együttműködést?

A kettes album elkészítése előtt éppen Európában turnéztunk és Phil elkezdte mutogatni az ötleteit. Azt kérdezte, hogy esetleg használhatjuk-e őket a második lemeznél? Én meg azt válaszoltam, hogy pontosan ez az, amit várok tőle: hozza bátran az elképzeléseit, pontosan erre van szükségünk. Nem teljes dalok kellenek, hanem ötletek, melyekhez mindenki hozzáteheti a saját részét. Tudom, hogy a legtöbb zenekar nem így működik, én azonban mindenképpen azt akartam, hogy a csapat összes tagja vegye ki a részét a kreatív folyamatból, mert minél több a fűszer, annál egyedibb az íz. Phil állandóan a témáin agyal, rendkívül produktív szerző és stúdiós szakember, aki a produkciós teendőkön és a keverésen ugyanúgy rajta tartja a szemét, mint a dalokon. A technológia épp olyan erős oldala, mint a zeneszerzés, a demói úgy szólnak, akár a befejezett felvételek. A termékenysége jóllehet majdhogynem gondot okozott eleinte, mert rengeteg komplett szerzeményt hozott. Meg kellett vele értetnem, hogy csak riffekre vagy dallamötletekre van szükségünk, amiket Vinny, Andrew és én tovább tudunk gondolni, szóval hagyjon minket is érvényesülni! (nevet) Ezt a módszert még a DIO zenekarban honosítottuk meg. Amikor a Holy Diver albumot készítettük, Ronnie mindössze egy kész dalt hozott, a címadó tételt, az összes többi esetében közös munka folyt. A Don’t Talk To Strangersnél is mindössze a riff volt meg, mint kiindulópont, a többit mi hárman tettük hozzá. A teljes lemez ebben a szellemben íródott, a dalok organikusan nőttek egyre nagyobbra, ahogy a különböző elképzelések egymáshoz kapcsolódtak. Ez az interakció annyira egészséges volt, hogy a Last In Line-nál mindenképpen ehhez a metódushoz szerettem volna visszakanyarodni. Azért is fontos ez nekem, mert ha történetesen kitalálok egy riffet, egyből hallok a fejemben egy dobtempót hozzá. Aztán odaadom a gitártémát Vinnynek és az esetek jelentős részében ő teljesen más módon közelíti meg a ritmusokat, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a végeredményt ez mindig kedvezően befolyásolja. Sokkal jobb lesz a dal, ha nem csupán egy ember elképzelései jelennek meg benne.

A gitárjátékodban még ma is benne van az a tűz és szenvedély, ami a korai DIO-albumokon annyira szembetűnő volt…

A jó értelemben vett agresszivitás mindig is a stílusom része volt, ami a hatásaimnak köszönhető: Gary Moore és Rory Gallagher egyaránt rendkívül fizikális gitárosok voltak, az ő szilaj és erőszakos gitárstílusuk állt hozzám a legközelebb. Még ma is emlékszem, mit váltott ki belőlem, amikor először hallottam Gary játékát. Éppen a Colosseum névre hallgató dzsessz-fúziós formációban gitározott, ami zeneileg abszolút nem az én világom volt, Gary játékának intenzitása viszont azonnal lenyűgözött. Ez pedig mindvégig megmaradt nála, függetlenül attól, hogy éppen milyen műfajban tevékenykedett: lehetett az blues, pop vagy hard rock, az ádáz energikusság mindig a védjegye maradt. Számomra ez volt a legvonzóbb tulajdonsága, így nem véletlen, hogy magam is ilyen vehemens gitáros lettem. Amikor színpadra lépek, mindössze egy dolgot akarok: puszta kézzel megölni a Les Paulomat! (nevet) Aztán persze mindig önuralmat erőltetek magamra, mert az sem jó, ha az ember túl fizikálisan viszonyul a gitárjátékhoz, az a technika rovására mehet. Mint annyi más területén az életnek, itt is az egészséges egyensúly meglelése a kulcs. A Def Leppardban eltöltött több mint harminc év alatt rengeteget tanultam erről, ám amikor Vinnyvel játszom, akkor átszakadnak a gátak és előtör belőlem a féktelen zabolátlanság! (nevet) A gitározásom egyébként számottevő fejlődésen ment keresztül, mióta a Heavy Crownt felvettük, mert egyre magabiztosabbá váltam. Annál a lemeznél még volt bennem némi bizonytalanság a Def Leppardban megszokottnál gitárcentrikusabb attitűd miatt, de aztán belejöttem. Az egészet az katalizálta, amikor 2010-2011 körül néhány hónapra beszálltam a Thin Lizzybe kisegíteni. Kölyökként a Thin Lizzy volt a szívem csücske. Habár Rory Gallagher és Marc Bolan zenéjét előbb ismertem meg, istenigazából akkor kattantam rá a gitározásra, amikor meghallottam Brian Robertsont, Scott Gorham-et, majd végül Gary Moore-t a Lizzyben. Akár hiszed, akár nem, a Live And Dangerous koncertalbum minden egyes hangját megtanultam, Scott és Brian részeit egyaránt kívülről fújtam! (nevet) Bármennyire is marginális részét jelentette a teljes karrieremnek, azt a pár hónapot a pályám egyik fénypontjaként tartom számon azóta is, hiszen együtt játszhattam Scott-tal, Brian Downey-val és Darren Whartonnal. Amikor hazamentem Los Angelesbe arról a turnéról, úgy éreztem magam, mintha megint tizenhét lennék: iszonyatosan erős vágy munkálkodott bennem, hogy ismét hangos rockgitáros legyek. Nem sokkal később aztán a tettek mezejére léptem: felhívtam Vinnyt és Jimmyt, majd megkértem őket, hogy zenélgessünk kicsit, mindenfajta tét nélkül. Így kezdődött az egész, aztán megismertük Andrew-t, aki hála az égnek nem akart Ronnie James Dio klónja lenni. Ronnie a műfaj legjobbja volt, szánalmas utánlövés lett volna, ha hozzá hasonló énekessel próbálkozunk. Egyébként ha előre tudtam volna, hogy lemezeket készítő komoly zenekar lesz ebből az összeállításból, sosem választottam volna a Last In Line nevet. Ronnie nem sokkal korábban hunyt el, és emiatt akkor még helyénvalónak tűnt, hogy mintegy megemlékezvén róla, adjunk néhány koncertet ezen a néven. Akkor még nem állt szándékunkban saját dalokat írni, az ember azonban sosem tudhatja, mit hoz a jövő. Azóta eltelt tíz év és tessék, már a harmadik albumról beszélgetünk… 2014-ben az ambícióink mindössze arra korlátozódtak, hogy Los Angeles környékén játsszunk pár bulit, ha épp igény volt rá, aztán megkeresett a Frontiers kiadó és attól kezdve felgyorsultak az események. A Last In Line név viszont azóta is kétélű kardként lebeg a fejünk felett. A koncerteken a műsor harmadát olyan DIO-szerzemények adják, mint a We Rock, a Holy Diver, a The Last In Line, a Stand Up And Shout és a Straight Through The Heart, ami érthető, lévén a saját történetünk szerves részét képezik, a program nagyobb részét azonban a zenekar saját dalai teszik ki, a név alapján sokan mégis DIO-emlékbandaként könyvelnek el miket, és ez nem annyira szerencsés.

Szóba hoztad a Frontiers kiadót, a Jericho ezzel szemben már egy másik cégnél, a német EarMusic-nál jelent meg…

Így igaz, és ezt óriási előrelépésként éljük meg. Az EarMusic jóval nagyobb támogatást biztosít nekünk, mint korábban a Frontiers. Ezzel párhuzamosan a menedzsmentünk is átalakult, mert a régi menedzserünket, Steve Strange-et sajnos 2021 szeptemberében elvitte a rák. Emiatt az üzleti hátteret teljes egészében át kellett strukturálni, ami olyan jól sikerült többek között az új lemezszerződésnek is köszönhetően, hogy jobban nem is állhatna a szénánk jelenleg. Most már tényleg csak arra vagyok kíváncsi, hogy innen hova vezet a csapat útja, tudunk-e feljebb lépni egy szinttel…

Milyen érzés egy stadionturné után a saját bandáddal koncertezni? Nagy a kontraszt?

A Last In Line koncertjeit illetően mindig olyan érzésem van, mintha visszamennék a kezdetekhez. A Def Lepparddal ugyanis nagyon régóta máshoz vagyok szokva. Ahogy magad is láthatod, itt minden a drága borról, a hatalmas apparátusról, a luxusszállodákról, a magánrepülőkről és a gigantikus showról szól, ennél nagyszabásúbb aligha lehetne a koncertezés. Ezzel szemben a Last In Line turnéi füstös klubokban zajlanak, egy kisbuszban nyomorogva zötykölődünk városról városra és a teljes zenekarnak egyetlen technikusa van! (nevet) Minden egyes napunk kemény és küzdelmes, de kárpótol érte a színpadon töltött mágikus két óra. Hallatlanul izgalmas bulikat adunk, totál spontán az egész előadás, sosem játszunk el kétszer ugyanúgy egy nótát.

Szerinted Ronnie James Dio mit szólna, ha hallaná a Last In Line zenekar albumait?

Egészen biztosan nem tetszene neki, amit csinálunk, de a kérdés azért sem reális, mert ha Ronnie élne, akkor soha nem raktam volna össze a bandát. Valószínűleg komoly konfliktusba keveredtünk volna Ronnie-val, ha a zenekarával párhuzamosan elindítottam volna a sajátomat és mindketten ugyanazokat a dalokat játszanánk élőben. Nehéz elképzelni, hogy ezt felvállaltam volna. Tudod, a mai napig szomorúsággal tölt el, hogy soha többet nem beszéltünk egymással, miután elváltak az útjaink a ‘80-as évek közepén. Nem rendeztük a nézeteltéréseinket, inkább csak olajat öntöttünk a tűzre azzal, hogy a médián keresztül üzengettünk egymásnak, ami sosem szerencsés, mert így egyre csak mélyültek az árkok közöttünk. Én magam őszintén megbántam azokat a nem túl hízelgő kijelentéseket, amiket tettem róla annak idején és remélem, hogy mélyen legbelül ő is hasonlóképpen érzett. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ha csak mi ketten, menedzserek és slepp nélkül összefutottunk volna valahol az utcán, akkor elsőre talán furcsán néztünk volna egymásra, de pár perccel később már egy kocsma pultját támasztottuk volna sörrel a kezünkben és vélhetően fátylat borítottunk volna minden korábbi sérelmünkre. Ronnie rendkívül összetett személyiség volt, de lényegében mind azok vagyunk. Mindannyiunknak vannak jobb és rosszabb napjai, ami hatást gyakorol a jellemünkre. Ő ugyanakkor meglehetősen szélsőséges tudott lenni: vagy nagyon jó volt, vagy igazi seggfejként viselkedett, nála nem létezett középút! (nevet) A baj az volt, hogy sosem tudhattad, épp milyen pillanatában kaptad el és ezt alig húszéves fiatalként nagyon nehezen tudtam kezelni. Annál is inkább megviselt ez, mert rá kellett döbbennem, hogy az az ember, akit a Rainbow és a Black Sabbath lemezei alapján istenítettem, a valóságban milyen messze állt az általam kialakított idealizált eszményképtől. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy hatalmas volt a korkülönbség közöttünk, Ronnie kereken húsz esztendővel volt idősebb nálam, a generációs szakadék pedig az első naptól kezdve éreztette a hatását. Néha olyan érzésem volt, mintha a mostohaapámmal játszottam volna egy bandában. Persze tudtam, hogy törődik velem és büszke rám, olyan voltam neki, mint Ozzynak Randy Rhoads. Előszeretettel hangoztatta, hogy ő fedezett fel és általa váltam világhírűvé, ami nyilván így is volt, és ma is hálás vagyok neki ezért, mindazonáltal szinte semmi közös nem volt bennünk. Úgy hidd el, hogy egy normális beszélgetést alig tudtunk lefolytatni, olyannyira nem értettük egymás nyelvét. Még a legártalmatlanabb dolgokban sem voltunk képesek közös nevezőre jutni. Egy példa: épp akkoriban indult az MTV adása és egyik alkalommal a Def Leppard volt műsoron. Ment a Foolin’ meg a Photograph, teljesen fellelkesültem, ő viszont megrökönyödve meredt rám: “ez tetszik neked?! Ez nem is rock, semmi keménység nincs benne!” (nevet) Ronnie halálosan komolyan vette ezt is, de ő ilyen volt, csak a ‘70-es évek Black Sabbath-osan sötét és komor világában érezte jól magát egész életében. Én viszont nem köteleztem el magam a heavy metal mellett, mert szerettem a könnyedebb hangvételű poposabb zenéket is, a Def Leppardot, a Van Halent és a többi hasonló és korszerű bandát. Ők nem féltek mosolyogni a fotókon és a videókban. Sosem felejtem el, a DIO zenekar első fotózásán magam is mosolyogtam, Ronnie persze azonnal rám förmedt: “miért vigyorogsz?!” - kérdezte. “Azért, mert boldog vagyok, hogy itt lehetek!” - feleltem. “Ne vigyorogj, az nem ide való!” - utasított, és ezzel rövidre is zárta témát. (nevet) Azt sem értettem soha, hogy miért kellett az összes dalszövegünknek sárkányokról és szivárványokról szólnia, a fantasy mellett miért nem lehetett hétköznapibb témákat is boncolgatni? Tudom, ez volt az ő világa, sokszor mégis nehezemre esett alárendelni magam az akaratának és ez kiélezett helyzetekhez, konfliktusokhoz vezetett. Viszont bárhogy is történt, mindent el lehetett volna simítani, ha a zeneipar nem lenne olyan álságos és képmutató, amilyen. Ronnie körül is túl sok haszonleső legyeskedett, akik szerettek a zavarosban halászni és jól élni abból, amit ő épített fel. Nekik nem állt érdekükben, hogy kibéküljünk egymással…

Köztudott, hogy 2013-ban Hodgkin-limfómával diagnosztizáltak, de azóta is töretlen a lendületed és remek fizikai formában vagy, a lelki erőd és a pozitív életszemléleted pedig egyenesen csodálatra méltó. Utoljára néhány éve beszélgettünk erről, azóta történt változás? Sikerült végérvényesen megszabadulnod a ráktól?

Sajnos nem. Tavaly novemberben megint kaptam kezeléseket és idén is fogok. Tisztában vagyok vele és el is fogadtam, hogy teljesen soha nem fogok felgyógyulni ebből, viszont megtanultam együtt élni vele és kezelni az ebből adódó kényelmetlenségeket. Egyetlen baj van csupán: nincs időm betegnek lenni, mert rengeteg a dolgom! (nevet) 

www.defleppard.com
www.lastinlineofficial.com

Írta: Danev György
Fotók: Kevin Nixon, Ross Halfin

(forrás és képek: Music Media Magazin)