Filmzenék a ‘90-es években

2024. január 20. - csodobass music

A cím persze szándékosan félrevezető: noha az alábbiakban általánosságban is szót ejtünk a filmzene fogalmának ‘90-es évekbeli szerteágazó kiteljesedéséről a mainstreamben, illetve az útról, ami odáig vezetett, azonban részletekbe menő alapossággal leginkább a rockműfajra gyakorolt hatását és vonatkozásait vizsgáljuk meg a korszak néhány kardinális albumán keresztül, a legjelentősebb blockbusterek, valamint a kasszasikereket elkerülő, de nem kevésbé lényeges alkotások tükrében.

A soundtrack mint művészeti ágazat voltaképpen egyidős a filmgyártással. Már az 1910-es és 1920-as évek némafilmes időszakában nélkülözhetetlen szerep hárult a Charlie Chaplin és Buster Keaton fémjelezte burleszkek hangulati váltásaihoz igazodó aláfestő muzsikára, melynek ázsiója Hollywood aranykorában, tehát a ‘30-as és az ‘50-es évek között egyre csak emelkedett. Az első hivatalos filmzenealbum Walt Disney Hófehérkéje kapcsán került kereskedelmi forgalomba 1938-ban, a hangosfilm virágzásával párhuzamosan pedig kezdetét vette egy addig nem létezett irányzat máig tartó tündöklése. Ki ne emlékezne a korabeli musicalek, az Ének az esőben, a West Side Story vagy a My Fair Lady zenéjére, majd később Hitchcock Pszichójának vérfagyasztó dallamaira? A ‘60-as évektől kezdődően a James Bond-filmek újabb fejezetet nyitottak a filmzene világában, jelentősen felértékelve a betétdal funkcióját, ami ugyanakkor nem jelentette a klasszikus nagyzenekari kompozíciók szükségszerű végét, sőt: A Keresztapa-féle gengszterfilmek, a spagetti westernek, majd a Cápa, a Star Wars és Indiana Jones révén a közönségfilmek szimfonikus zenekarra hangszerelt örökérvényű melódiái sosem látott népszerűségre tettek szert. Mindeközben azzal, hogy a diszkót leplezetlenül fókuszba állította, a Szombat esti láz kiengedte a palackból a szellemet és a mainstream ajtóstul ronthatott Hollywoodba: a Bee Gees által dominált anyag 40 milliós eladásával egészen Michael Jackson Thrillerének megjelenéséig tartotta a zenetörténet legnagyobb példányszámban elkelt lemezének rekordját. A Szombat esti láz felfogása alapjaiban változtatta meg a játékszabályokat, elegáns válldobással hajította át a filmzene műfaját a ‘80-as évekbe, hogy az új korszellem és a korábbitól eltérő szemléletmód még szélesebbre tárja a kapukat a film és a könnyűzene fúziója előtt. Jött a nyerő formulán nem változtató Flashdance, a Dirty Dancing, a kultikus Beverly Hills-i zsaru, a Szellemirtók, a Szárnyas fejvadász, a Tűzszekerek és a többi blockbuster, melyek segítségével új értelmet nyert a soundtrack fogalma.

Érdekes módon a rockzene permanens begyűrűzésére a filmes iparágba viszonylag sokáig kellett várni. Világok óvatos közeledésének lehetett tanúja a közönség, amikor a Journey egy japán fantasyhez megírta a komplett Dream After Dream soundtrack-et, aztán a Toto gárdája még nagyobbat domborítva a Dűne zenéjét jegyezte tokkal-vonóval, akkor pedig már tényleg nem volt visszaút, amikor Prince előállt a máig etalonnak tekinthető Purple Rainnel, ami lényegében azonmód önálló életre kelt és majdhogynem elhomályosította az azonos című, hasonlóan jelentőségteljes mozit. ‘86-ban a Queen a Hegylakóval ment nagyot, míg a sláger-hegyekkel szintén megpakolt, Grammy-nyertes Top Gun újabb fordulópontot jelentett: többek között a Cheap Trick, a Berlin, Kenny Loggins és Steve Stevens által előadott emlékezetes témák arra ösztönözték a stúdiókat és az éra főleg akciófilmes alkotóit, hogy attól kezdve kiemelt figyelmet fordítsanak a népszerűsége csúcsán lévő hard rock hullám elsővonalas képviselőinek megnyerésére.

Ezt viszont azt jelentette, hogy nem feltétlenül kizárólag a Túl a csúcson című Stallone-mozihoz hasonló nívós produkciókhoz társultak nagy nevek, hanem még az olyan B-kategóriába sorolandó filmek is szupersztárok garmadát vonultatták fel Ozzy Osbourne-tól a Queen-en és Iggy Pop-on át egészen a Megadeth-ig, mint az Iron Eagle, a Rémálom az Elm utcában, a Shocker és a The Wraith.

A ‘90-es évek beköszöntével sok minden megváltozott: a populáris előadók és dalok mozis kasszasikerekben való szerepeltetésének koncepciója és a hallatlan sikerek tendenciája a Több mint testőr, a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, Az oroszlánkirály és a Titanic révén megmaradt, a rockműfaj képviselői azonban egyre inkább perifériára szorultak a paradigmaváltás következtében és jellemzően inkább kisebb költségvetésű mozikban, valamint független filmesek produkcióiban vállaltak részt. Számos ezek közül ma már kultstátusznak örvend, de akadt jó néhány olyan is, melyek esetében a soundtrack valójában sokkal többet ért, mint maga a film.

The Adventures Of Ford Fairlane (1990)

Köztudott, hogy Renny Harlin sikerfilmnek szánt rock & roll-komédiája horrorisztikusat hasalt szinte az egész világon, mozis összbevétele a gyártási költségeket is alig fedezte. Nem úgy nálunk, ahol önálló életre kelt a zseniálisan találékony - meg persze kellőképpen trágár - szinkronnak köszönhetően, mely ma is használt szállóigék egész sorát szabadította gyanútlan társadalmunkra. Az exkluzív dalokat tartalmazó, nagy műgonddal összerakott filmzenealbum hallatán az embernek viszont az az érzése támadt, hogy nagyságrenddel több energiát fektettek bele az alkotók, mint a tinédzserek ingerküszöbének átlépésére kalibrált altesti poénokban tobzódó cselekmény kidolgozásába. A Dr. Feelgood albummal éppen az amerikai slágerlisták tetején csücsülő Mötley Crüe legénységének leigazolása ugyanolyan komoly ütőkártyának bizonyult, mint a kiadatlan Rock & Roll Junkie felvételének megszerzése, Vince Neil énekes pedig még egy rövid, de annál lényegesebb cameo erejéig is feltűnt a vásznon Carlos Cavazo gitáros, Phil Soussan basszer és Randy Castillo dobos társaságában. Hasonló volt a helyzet a szintén a karrierje csúcsán lévő Queensryche vonatkozásában, ők a Last Time In Paris dallal húzták el a mézesmadzagot a kihagyhatatlan különlegességekre vadászó zenerajongók előtt, míg Richie Sambora számára azért bírt rendkívüli fontossággal az itt található Hendrix-feldolgozás, mert ugródeszkát jelentett számára a szólópálya megkezdéséhez. Noha a Charmed Life albumról kimásolt Cradle Of Love MTV-libling klipjével Billy Idol már néhány hónappal korábban learatta a babérokat és emiatt az ő esetében nem volt életbevágó a filmzenés jelenlét, azért odaadta a témát a készítőknek, így a David Fincher által rendezett videó segítségével legalább némi sikert fel tudott mutatni a mű az oltári bukta közepette. Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy a klipből két verzió készült anno, mert azt a válozatot, amiben látható volt az MTV által persona non gratának minősített főhős Andrew Dice Clay, az egykoron mindenható zenecsatorna nem volt hajlandó műsorra tűzni…

Navy Seals (1990)

Charlie Sheen ‘80-as években ragadt kommandós akciófilmje hasonló utat járt be, mint Ford Fairlane: szinte ugyanakkorra időzítették a bemutatóját, ugyanolyan csúfos bukás lett belőle, a hozzá tartozó soundtrack pedig hasonló kincseket rejtett. Az alaposan összerakott anyagot Giorgio Moroder felügyelte producerként, a két legjobb dalt pedig a későbbi szupersztárságtól még messze járó Mr. Big szállította hozzá. Valószínűleg úgy voltak vele, hogy akár szélesebb rétegek is megismerhetik a nevüket a film által, ami persze nem jött be, de legalább negatívan sem befolyásolta az előmenetelüket a Hollywood-i kaland. A Strike Like Lightning és a Shadows elsőrangú darabok voltak, melyek az egy évvel korábbi útkereső bemutatkozás egyes tételeihez képest egyértelmű előrelépést mutattak, továbbá azt is sejtetni engedték, hogy dalszerzés tekintetében még rengeteg minden lakozhat Eric Martinékban. Rajtuk kívül Bon Joviék is hozzájárultak egy ritkasággal a lemezhez, a koncertjeiken előszeretettel játszott Thin Lizzy-klasszikus, a The Boys Are Back In Town Bob Rock által producelt stúdióverzióját dobták bele a közösbe és nem is okoztak csalódást vele. A Foreigner legendás énekese, Lou Gramm egy olyan szólótémát bocsátott Moroder rendelkezésére Hangin’ On My Hip címmel, ami az akkori szólóalbumán már megjelent, legfőbb érdekességének pedig az számított, hogy a későbbi Shadow King-felállással, azaz Vivian Campbell gitárossal és Bruce Turgon basszer/billentyűssel rögzítette, kvázi előrevetítve a majdani csodaprojekt potenciálját.

Days Of Thunder (1990)

A Mint a villám éppúgy 1990 nyarának termése volt, mint a fenti két zsenge, Jerry Bruckheimer és Don Simpson drámai felhangokat produkáló sportfilmje Tony Scott rendezésében és Tom Cruise-zal, Nicole Kidmannel, valamint Robert Duvall-lal a főszerepben azonban nem bukhatott meg. A filmzene nagyzenekari részét Hans Zimmer komponálta, melyben Jeff Beck gitárja volt az egyik lényegi alkotóelem, a német zeneszerző azonban a Trevor Horn által terelgetett betétdalokba is belenyúlt itt-ott. A David Coverdale hangjára írt The Last Not Of Freedom bársonyosan finom, egzotikus hangulatú témája Zimmer és Billy Idol közös szerzeménye volt, ami azóta is a megátalkodott vájtfülűek és gyűjtők dédelgetett kedvence. Az éra legnagyobb rocktorkához méltó módon Coverdale gúzsba kötő éneke és az elit session-zenészek kirobbanó teljesítménye ritkán hallható minőségű témát körvonalazott: Zimmer és Jeff Beck mellett John Robinson dobos, Michael Thompson és Tim Pierce gitárosok, Paulinho Da Costa ütőhangszeres és Randy Jackson basszusgitáros jegyezték a dalt hangszeres fronton, ami egyébiránt kislemezen is megjelent, illetve egy instrumentális változatot is készítettek belőle. Ami a többi dalt illeti, a Guns N’Roses-féle Knockin’ On Heaven’s Door itt debütált és láthatóan meghozta a kedvét Axl Rose-nak az efféle bulikhoz, mert egy évvel később a Terminátor 2-ben felcsendült egy másik Use Your Illusion-korszakos téma, a You Could Be Mine is. Némiképp ironikus, hogy a világ akkor még nem harapott rá a Knockin’ On Heaven’s Door-ra, igaz, nem is promotálták nagyon, ugyanakkor Elton John, Tina Turner, John Waite vagy a Chicago kimondottan a filmhez írt dalai sem váltak rádiós favoritokká. A pálmát a relatíve kevéssé ismert Maria McKee Show Me Heaven száma vitte el a surranópályáról, a szerzemény négy hétig vezette a brit slágerlistát. A soundtrack a Billboard 200-as albumlistáján is elfogadhatóan szerepelt, hiszen bejutott a top 30-ba, az viszont máig megmagyarázhatatlan rejtély, hogy a Hans Zimmer szimfonikus darabjaival kiegészített komplett anyag megjelenésére miért kellett egészen 2013-ig kellett várni.

Young Guns II (1990)

Határeset, hogy A vadnyugat fiai második részéhez Jon Bon Jovi által írt soundtrack mennyire tekinthető hivatalos filmzenealbumnak, mindenesetre a finanszírozó Morgan Creek filmstúdiónak nem jött rosszul az a látszat, hogy a Blaze Of Glory szerves részét képezi alkotásuknak. A legenda szerint az egyik főszereplő Emilio Estevez a Wanted Dead Alive című Bon Jovi-dalt akarta elkérni a filmhez, ám ezt Jon megvétózta és inkább írt egy teljes albumot, amiből viszont alig csendült fel valami a kőkemény westernben. Az akkor már szinte soundtrack-specialistának számító és az összes gitárszólóért felelős Jeff Beck mellett Elton John és Little Richard is vendégeskedett a lemezen, míg a stúdiómunka többi részét olyan nehézsúlyú karakterek vitték a hátukon, mint Neil Dorfsman producer, Aldo Nova és Robbin Crosby gitárosok, Randy Jackson basszer és Kenny Aronoff dobos. A Bon Jovi zenekar világától némileg eltávolodást mutató, poros, vadnyugati hangulatú soft rock témákban való kiteljesedés a cowboy-romantikáért tudvalevően rajongó Jon számára felért egy jutalomjátékkal, a multiplatina korong menetelése a listákon, plusz az Oscar- és Grammy-jelölések pedig már tényleg csak a habot jelentették a tortán. A fiatal sztárok - Estevez, Kiefer Sutherland, Christian Slater - egész sorát felvonultató western viszont közel sem ment ekkorát a kasszáknál, a Blaze Of Glory nélkül ma már valószínűleg csak a megveszekedett fanatikusok és a filmesztéták emlékeznének rá.

Rush (1992)

A nálunk Drog címmel vetített narkós dráma csendes, de annál méretesebb kereskedelmi zakója - a bekerülési költsége durván egyharmadát hozta vissza - újabb szöget jelentett az akkoriban több sebből vérző MGM stúdió koporsójába. A kritikusok viszont szerették mély mondanivalójáért, amihez remekül passzolt Eric Clapton érzékeny filmzenéje. A legendás gitárost éppen pár hónappal korábban érte felfoghatatlan tragédia, amikor is négyéves kisfia kizuhant egy New York-i toronyház 53. emeleti apartmanjából. A teljesen magába fordult és bezárkózott zenész egy idő után terápiás jelleggel kezdett újra zenét szerezni, a filmzenés felkérés pedig lehetőséget adott számára, hogy kiadhassa magából fájdalma egy részét. A javarészt keserű instrumentális hangulattémákban testet öltött album három énekes tételt is tartalmazott, melyek közül a Don’t Know Which Way To Go Buddy Guy vendégszereplésével készült, míg a leginkább személyes hangvételű Tears In Heaven teljesen más dimenziót jelentett, mint a korong több tétele: a fiához írt szívszaggató balladával Clapton új alapokra helyezte és talán meg is mentette karrierjét, bár valószínűsíthetően százszor inkább a feledés homályába merült volna, ha meg nem történtté tehette volna az 1991. március 20-i eseményeket. A Tears In Heaven földcsuszamlásszerű sikerével mindenesetre kiforgatta a mainstream-et a négy sarkából, majd’ hárommilliós eladásával máig ez számít a gitáros legnagyobb példányszámban gazdára talált kislemezének. Öt Grammy-díjra jelölték, amiből hármat meg is kapott, 26 hétig tanyázott a Billboard Hot 100-as listáján, de szerte a világon tarolt a dal. Felsorolhatatlan, hány slágerlistát vezetett, mennyi rekordot adott át a múltnak és hány díjat söpört be, de ezek mindegyikénél sokkal fontosabb, hogy a dal üzenete messzire vezetett és a későbbiekben a gyerekbiztos ablakokért és lépcsőházakért lobbizva Clapton a közhaszon szolgálatába állította.

Wayne’s World (1992)

Habár a Wayne világa nagyban felelős volt az idióta komédiák ‘90-es évekbeli előretöréséért, azt nem lehetett elvitatni, hogy roppant szórakoztató formában tolta fullba a kretént. Zabálták is a világ minden táján, hatalmas bevételt termelt a Paramount stúdiónak, a filmzenealbuma pedig az utolsó olyan platinasikert aratott kiadványok közé tartozott, ami túlnyomó többségben még az előző korszak rockbandáit vonultatta fel. Érdekes módon a filmben megszólaló dalok és a filmzenealbumon helyet kapott szerzemények nem fedték egymást száz százalékban, az Ugly Kid Joe és a Temple Of The Dog dalai csak a képernyőről köszöntek vissza, holott az 59 perces anyagra bőven ráfértek volna, arról nem beszélve, hogy az általuk képviselt minőséggel messze a középszerű Bulletboys és a harmadvonalas Rhino Bucket előtt jártak. A kiadó Reprise Records láthatóan biztosra akart menni a bejáratott nevek és az egyszer már sikert aratott világslágerek csatasorba állításával, így került a lemezre a Queen a Bohemian Rhapsody-val és Jimi Hendrix a Foxey Lady-vel. Eric Clapton viszont nem a múltra támaszkodott a Loving Your Lovin’ témájával, ahogy a Ronnie James Dióval éppen újjáalakult Black Sabbath is egy friss tétellel, a fergeteges Time Machine egy korai verziójával tette le a névjegyét. A Cinderella egy szintén addig még kiadatlannak számító rockerrel jelezte, hogy nem lehet leírni őket, Alice Cooper és csapata pedig még a filmben is feltűnt. A rock-matuzsálemek mellett a Soundgarden csak bizonyos kiadásokon fellelhető Loud Love című száma nem számított újnak, az 1989-es Louder Than Love korongról másolták ide, a Red Hot Chili Peppers viszont ráment az exkluzivitásra a Sikamikanicóval.

Singles (1992)

Kultfilm, alapfilm, grunge-film, leginkább ezekkel a jelzőkkel szokták illetni a Facérokat, és mindez helytálló is vele kapcsolatban. A Cameron Crowe által írt, rendezett és producelt romkom a ‘90-es évek elejének hű hangulati lenyomata volt és mint ilyen, tűpontosan érzékeltette a fősodorban éppen akkor zajló változásokat is. Crowe, aki civilben a Heart gitáros Nancy Wilson férje volt akkortájt, a Mother Love Bone-énekes Andy Wood halálát követő megemlékezések során tapasztalta meg az összetartozás azon fokát a Seattle-i szubkultúrában, amely a Temple Of The Dog emlékalbummal szimbolikus jelentőségűvé nőtt és a grunge-mozgalom egyik lényegi aspektusává vált. A felnőtté válás és a közösségépítés magasztos témáit az alternatív éra szemüvegén keresztül vászonra álmodó szakember a Seattle-i színtér támogatását kollektíve megnyerte magának művéhez, ami a Mother Love Bone magvaiból kinőtt Pearl Jam tagjainak filmes szerepvállalásában csúcsosodott ki. A soundtrack hatalmasat szólt a maga idejében, amin persze nem lehetett csodálkozni: egyrészt jó időben volt jó helyen, egy zenetörténeti fordulópont kellős közepébe csöppent, másfelől a résztvevők mindegyike a legjobb formáját futotta akkoriban. Az ereje teljében lévő Alice In Chains, a sikerre éhes Pearl Jam, az áttörés küszöbén álló The Smashing Pumpkins, a már befutott Soundgarden vagy az überkult Mudhoney és Screaming Trees egyaránt addig kiadatlan felvételekkel jelentkeztek, és nem is akármilyenekkel: a Would? például egyike az Alice In Chains valaha írt legjobb dalainak, nem véletlen, hogy a klasszikus Dirt albumon is helyet követelt magának nem sokkal később. A többi darabról is csak felsőfokban lehetett értekezni, a korábbi éra és a grunge között hidat képező, briliáns Mother Love Bone posztumusz felvétele, a nyolcperces Chloe Dancer / Crown Of Thorns epikus mesterműve viszont még ebből a rendkívül színvonalas eresztésből is kiemelkedett. A Singles azt is megmutatta, hogy egy filmzenének nem feltétlenül kell rádióbarát megközelítést alkalmaznia, amivel úttörő munkát végzett és végleg kinyitotta a filmstúdiók ajtaját a fajsúlyos zenék képviselői előtt. Kevés sountrackről mondható el, hogy minden komoly lemezgyűjteményben ott a helye, de a Singles pont ilyen.

Last Action Hero (1993)

1993-ban már egészen más idők jártak a szórakoztatóiparban, mint akár 2-3 évvel azt megelőzően, még egy akkora mamutcég, mint a Columbia Pictures sem mehetett biztosra semmivel. A blockbusternek szánt Utolsó akcióhős esetében sem volt garancia arra, hogy Arnold Schwarzenegger és John McTiernan párosa automatikusan szállítja majd a sikert - nem is jött össze nekik. Persze azt is túlzás lenne állítani, hogy a film nem találkozott a közönség ízlésével, mert azért termelt majdnem 140 millió dollár bevételt, a 85 milliós büdzsé tükrében azonban ez meglehetősen karcsú eredménynek számított. A filmzenealbum mindazonáltal az évtized egyik legjobbja lett és remekül bemutatta, hogy a régi motorosok és az ifjú titánok az átalakulóban lévő zeneipar ellenére is jól megférnek egymás mellett. A Razor’s Edge albummal magára talált AC/DC jó szériája a Big Gun képében folytatódott, az ellenállhatatlan rock & roller a Thunderstruck és a Moneytalks méltó utódjává vált, azonban nem ez volt a lemez egyetlen különlegessége. Ritka az olyan soundtrack, ahol a színvonal végig ilyen észveszejtően magas, a résztvevők pedig koherens egységet képeznek, de ez a korong a különböző stílusú előadók dacára is ilyen volt. Az Aerosmith 1973-as Dream On balladáját leszámítva mindenki olyan máshol még nem hallott darabokat delegált a kompilációhoz, melyek kvalitásaik alapján önálló nagylemezeket bearanyozó húzónóták lehettek volna. Teljesen mindegy, hogy az Alice In Chains két kihagyhatatlan zicceréről, a Michael Kamen vonós hangszerelésével felvértezett Queensryche Real World-jéről, a Tesla instant klasszikussá vált címadójáról, vagy a Megadeth és az Anthrax MTV- és rádiókompatibilissé tett ultraigényes metáljáról teszünk említést, itt bizony sehol sem került porszem a gépezetbe.

Judgement Night (1993)

Nyakig voltunk a ‘90-es évek popkultúrájában, amikor a Judgement Night megjelent. Az azonos című mozi finoman szólva is csak mérsékelt fogadtatásra lelt, de ez nem akadályozta meg a filmzenét abban, hogy rövid úton kultikus kedvenccé váljon. Maga az elgondolás, miszerint a hip hop és a metál legjelesebb képviselői készítsenek valószínűtlen duetteket, hűen mutatta a crossover-gondolkodás mainstream térnyerését, az eleinte sokakat megdöbbentő koncepció pedig mindkét táborból osztatlan lelkesedést váltott ki. Persze akkor már túl voltunk azon, hogy a korlátokat nem tűrő Faith No More eladott egymillió albumot, a Biohazard kivitte a nagyközönség elé a NYHC-t, a Helmet pedig underground bandaként aranylemezt kapott a Meantime-ért, amivel befészkelte magát a fősodorba. Vitán felül állt, hogy ezeknek a bandáknak részt kellett venniük a zenetörténeti jelentőségűként belengetett projektben, az eredmény pedig nem maradt el: a House Of Pain, a Boo-Yaa T.R.I.B.E. és az Onyx társaságában való mutatkozással még inkább szélesíteni tudták rajongótáborukat, amivel megszilárdították helyüket a korszak legrelevánsabb előadói között. Mindamellett a Slayernek sem ártott, hogy összebútorozott Ice-T-vel, illetve a Sonic Youth, a Living Colour, vagy a Pearl Jam sem tett rossz lóra a Cypress Hill-lel és a Run-DMC-vel, hiszen ezzel a lépéssel olyan közönségrétegeket is elértek, amiket normál esetben nem. A tökéletes korlenyomatként fennmaradt Judgement Night kapcsán is megállt a tézis, hogy a soundtrack összehasonlíthatatlanul nagyobb értéket képviselt és komolyabb hatást gyakorolt a világra, mint a könnyen felejthető film.

The Crow (1994)

Sosem tudjuk meg, hogy A holló körüli kultusz és misztikum akkor is kialakult-e volna, ha Brandon Lee nem hal bele a forgatás közben szerzett sérüléseibe, mindenesetre a kritika és a nézők egyaránt szerették ezt az alapból éjsötét fantasy-t, amit talán nem bűn a szuperhősfilmek egyik előfutárának nevezni. Rockzenei vonatkozás, hogy a címszereppel Jon Bon Jovit is hírbe hozták, aki utólag már biztosan nem bánja, hogy lemaradt róla. Lényeges adalékként úgyszintén megemlítendő, hogy rendhagyó módon két zenei hangzóanyag is megjelent a film kapcsán 1994-ben: a betétdalokat tartalmazó lemez kiadása mintegy fél évvel előzte meg a Graeme Revell komponálta nagyzenekari filmzenealbum napvilágra kerülését. Az alternatív, indusztriális, punk és gótikus műfajok zászlóvivőiben dúskáló soundtrack őrületeset tarolt a piacon, ami még azt a luxust is megengedhette magának, hogy számos feldolgozást magába foglaljon. A Nine Inch Nails, a Pantera és a Rollins Band választotta a könnyebb utat, ami a Downward Spiral, a Far Beyond Driven és a Weight évében talán nem is volt annyira meglepő amellett, hogy ezek a bandák akkoriban tényleg bármit megtehettek. A The Cure viszont kimondottan ehhez a filmhez írt egy Burn című számot, ami azért is okos húzásnak tűnt, mert az eredeti képregényben az alkotó James O’Barr a Joy Division dalcímeivel együtt felhasználta Robert Smithék szövegeit. Eközben a Rage Against The Machine egy régi B-oldalas témát vett újra, a Stone Temple Pilots későbbi slágere a Big Empty azonban csak az utolsó pillanatban jött be a képbe. Eredetileg egy régi demót, az Only Dying-ot nevezték, Brandon Lee halálát követően viszont érthető okokból inkább levették a napirendről. Kereskedelmi szempontból jobb döntést nem is hozhatott volna a produkció, mert a kislemezen is kiadott Big Empty elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a soundtrack csak Amerikában majdnem négymillió példányban kelt el.

Airheads (1994)

Amikor már azt hittük, hogy a Wayne’s World két részénél bugyutább rock & roll-komédiát nem lehet gyártani, akkor jött a még ostobább Pancserock az egyaránt szárnyait bontogató Brendan Fraserrel és Adam Sandlerrel, no meg a már akkor is nagyon menőnek számító Steve Buscemivel. A soundtrack ebben az esetben is jóval több szót érdemelt, mint maga a film, hiszen tele volt jobbnál jobb Primus-, White Zombie-, Candlebox-, Prong- és Anthrax-témákkal, nem is beszélve a 4 Non Blondes hajmeresztő Van Halen-feldolgozásáról. Azonban bármennyire is igyekeztek a fiatalok, az egyedüli befutó a hétpróbás gazembereket tömörítő Motörhead legénysége lehetett, a Born To Raise Hell Whitfield Crane és Ice-T vendégeskedésével felkokszolt változatával Lemmy-ék esélyt sem adtak a trónkövetelőknek. Lemmy amúgy bevállalt egy cameót is a filmben - Rob Zombiékkal együtt -, nem mintha üzletileg ez bármit is számított volna, a történet bukásra volt ítélve és még az albumot is magával rántotta. A Born To Raise Hell klipje viszont megért minden erőfeszítést, mert minden egyes képkockáról ordított, hogy mi is az a rock & roll.

Tales From The Crypt - Demon Knight (1995)

Filmzenés szempontból a Demon Knight az 1995-ös év egyik nagy dobásának számított rockzenei berkekben és messze meghaladta az azonos című film jelentőségét. Akkoriban már a horrorműfaj környékén is felismerték, hogy a metál eléggé passzol a szélsőségesebb mozgóképek világához, miután pár évvel korábban a Buffy The Vampire Slayer vámpírkomédia Rob Halford és a Pantera Light Comes Out Of Black című közös dalával elkezde kitaposni az ösvényt. Dimebag Darrellék a Demon Knight lemezen már az első számú erőként vonultak fel, pedig nem új dalt, hanem a vízválasztó Cowboys From Hell album nagyívű eposzát, a Cemetery Gates-t szállították frissen átkeverve, szintén új és eszelősen jó videoklippel megtámogatva. A texasi anyaszomorítókon kívül itt volt még a szintén a pályája zenitje felé közeledő Sepultura, a Youthanasia albummal a mainstreambe magát végérvényesen bebetonozó Megadeth, továbbá a legnagyobb kihívójuknak kikiáltott Machine Head gárdája. Természetesen az élete formáját futó Biohazard és a Rollins Band sem maradhatott le, ugyanakkor az ereje teljében lévő indusztriális szegmens képviselői, a Lollapaloozát megjárt Ministry és az éppen akkor debütáló Filter is helyet követelt magának, mintegy jelzésértékkel. Abban mindenki egyetértett, hogy a Demon Knight anyaga nem hagyott kívánnivalót maga után, szerencsétlenségére azonban a nagyközönség igényeit jobban szem előtt tartó Ponyvaregénnyel és Az oroszlánkirállyal kellett versenyre kelnie, így nyilvánvalóan kevesebb figyelem összpontosult rá és ez az eladásain is meglátszott.

Spawn (1997)

A Todd McFarlane 1992-es képregényéből mozivászonra adaptált szuperhős-történetet a szakma kíméletlenül elkaszálta, minek következtében a nézők kegyeiért vívott harcot is elbukta. Ezzel szemben a filmzenealbumot gondozó Sony Music valamennyire megcsinálta a szerencséjét, bár az összecsődített nevek alapján azért nem lehet állítani, hogy Billboard-lista hetedik helyével és a félmilliós eladással mindent kiaknáztak belőle. A kiadó hasonlóképpen járt el, mint tette azt négy évvel korábban a Judgement Night esetében, azaz elsősorban az aktuális trendeknek akart megfelelni azzal, hogy keresztezte az éppen legjobb köreiket futó rockereket az elektronika legpopulárisabb képviselőivel. Papíron lehet, hogy főnyereménynek tűnt a Korn és a The Dust Brothers, a Metallica és DJ Spooky, Marilyn Manson és a Sneaker Pimps, Tom Morello és a The Prodigy, a Stabbing Westward és Josh Wink, Henry Rollins és Goldie, a Filter és a The Crystal Method, valamint a Butthole Surfers és Moby összeboronálása, csakhogy a valóságban nem feltétlenül erről álmodtak a zenerajongók. Voltak ugyan hallgatható próbálkozások, az Antichrist Superstar albummal éppen bankot robbantott és az indusztriális shock rock új pápájának választott Marilyn Manson például nem hibázott a Long Hard Road Out Of Hell-lel, de a felismerhetetlenségig átgyúrt For Whom The Bell Tolls a Metallicától legalább akkorát csattant a kapufán, mint az anyag nagyobbik része és ez bőven hozzájárult a soundtrack viszonylag moderált kereskedelmi teljesítményéhez.

Armageddon (1998)

Éppen túl voltunk azon, hogy a Titanic forgószélként feldúlta a filmvilágot, amikor megérkezett a következő csúcsragadozó Hollywoodból, ezúttal Jerry Bruckheimer műhelyéből. A Földet megmenteni igyekvő Bruce Willis és az ábrándos tekintetű Liv Tyler kettősét nagykanállal falta a nép szerte a bolygón, a kritikusok ellenben nem vágták hanyatt magukat a döbbenetes statisztikákat produkáló blockbuster vonalra tett sztorijától és hatásvadász megvalósításától. A Sony tanulván abból, hogy a Titanic esetében mennyire bejött a letisztultság középpontba állítása, az Armageddon filmzenéjét is egy hagyományőrző ballada köré igyekezett felfűzni. Diane Warren írt egy I Don’t Wanna Miss A Thing című lírát, amit a producerek biztos ami biztos alapon Celine Dionnal akartak elénekeltetni, végül azonban az Aerosmith-re esett a választás. Nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e a Liv és Steven Tyler között fennálló családi kötelék, mindenesetre busásan kifizetődött minden félnek, hogy az éppen gödörben lévő bostoni rosszfiúk nyerték meg a munkát. Tylerék a dallal 1998 szeptemberében négy teljes hétre kibérelték a Billboard lista csúcsát, közben pedig a kislemezből eladtak majdnem négymillió példányt, leigázva Amerikát, Európát, Japánt és Ausztráliát, óriási diadalmenetté változtatva pont akkor kezdődő második ciklusukat a Columbia kiadónál. Az Aerosmith további három dallal - két régi favorittal és egy Beatles-feldolgozással - toldotta meg részvételét, ezek mellett pedig a Journey, a ZZ Top, Jon Bon Jovi és Bob Seger szerzeményei kaptak még helyet, míg a szimfonikus részeket a Yes-gitáros Trevor Rabin szerezte. Az, hogy a filmesek az Armageddonnal a kísérletezős évek után újra letették a voksukat a klasszikus rock prominensei mellé, már sejtetni engedte, hogy az ezredfordulóhoz közeledve újra elkezd majd becsülete lenni a hagyományos értelemben vett értékálló zenéknek.