Karrierjének első három évtizedét zárja mostanában Kenny Wayne Shepherd, az amerikai bluesfenomén Dirt On My Diamonds Vol. 2 című tizenegyedik stúdióalbumával pedig nem is vonhatna jobb időben mérleget: az amerikai délvidékről elindult, majd a fősodorba üstökösként berobbant gitáros-énekes az 1995-ös Ledbetter Heights debütálással nem csupán saját magát helyezte fel a térképre, hanem olyan lökést adott az akkoriban nem éppen fénykorát élő blues rock stílusnak, amivel lényegében egymaga alapozta meg a műfaj XXI. századi prosperitását. Az azonnal csodagyerekként elkönyvelt Shepherd aztán az 1997-es Trouble Is… koronggal és a két évvel későbbi Live On lemezzel még tovább emelte a tétet, ütközésig kitárva a mainstream ajtaját az utána érkezőknek. A hirtelen rászakadt hírnév, vagyon és sztárság azonban nem tette kevésbé élessé, sőt. Negyed évszázad, megszámlálhatatlan rocktörténeti léptékű turné és jelentős szakmai elismerés után továbbra is ugyanolyan tempót diktál, mint annak idején, zenei preferenciái pedig mit sem változtak. A Dirt On My Diamonds Vol. 2 kétséget sem hagy efelől, definitív jellegével tökéletesen összefoglalja mindazt, amitől Kenny az elmúlt évtizedek egyik legbefolyásosabb és legfontosabb bluesgitárosának számít. Erről a friss anyagról, és sok egyébről beszélgettünk vele.
Éppen a Texasban tartózkodsz, az idei Experience Hendrix turné Houston-i állomásánál jártok. Hogy mentek az eddigi koncertek?
Nincs okom panaszra, nagyszerűen érzem magam a turnén. Rengeteg kiváló zenésszel osztozom a színpadon, remek a hangulat, az pedig tényleg jutalomjáték, hogy estéről estére fejet hajthatok Jimi Hendrix előtt, aki a munkásságával alighanem a legnagyobb hatást gyakorolta rám.
Azt olvastam, hogy lehetőséged nyílt Hendrix egyik saját hangszerén is játszani ezen a turnén…
Az idei körút Seattle-ben indult szeptemberben, és arra az estére megkaptam azt a fehér Fender Stratocastert, amin Jimi Woodstockban játszott. Ez volt a második alkalom, hogy a kezemben foghattam. Ha jól emlékszem, először 2012-ban volt szerencsém hozzá, akkor egy New York-i televíziós fellépés alkalmával került sor a használatára.
Milyen érzés volt játszani rajta?
Különleges, és most még jobban is élveztem, mint először, mert tudtam, mire számíthatok. Elsőre fogalmam sem volt, milyen lesz, és egyáltalán nem úgy volt beállítva, ahogy a saját gitárjaimat szoktam. Ezúttal sokkal kényelmesebbnek tűnt, négy dalt toltam el rajta.
Miben más ez a hangszer, mint a sajátjaid?
Elsősorban az anyagában tér el: ennek jávor a nyaka és a fogólapja, az én gitárjaim viszont legtöbb esetben rózsafa fogólappal rendelkeznek. A másik különbség, hogy sokkal nagyobb bundokat használok, mint amilyenek ebben a Woodstock Stratocasterben vannak. A húrok szintén nem olyan méretűek rajta, amit megszoktam, de ettől függetlenül ez egy csodálatos hangszer, valóban ikonikus darab!
Nemrég új albummal jelentkeztél, a sokatmondó című Dirt On My Diamonds Vol. 2-vel, ami éppúgy nyolc dalt rejt, mint az első rész tavaly. Annyira egy tőről fakad a két lemez, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: eredetileg dupla albumnak íródott?
Eredendően nem voltak ilyen szándékaim. Két külön albumban gondolkodtam, később viszont arra jutottam, hogy nem ártana, ha mégis lenne köztük valami kapocs. Így aztán ugyanazon koncepció szerint készítettem el őket, az eredmény pedig két önálló, mégis összetartozó anyag lett. Nekem ez így érdekesebb volt. Általában igyekszem nem belesüppedni a megszokott dolgokba, inkább próbálok kitalálni olyasmit, amire mások is felkaphatják a fejüket, ami megmozgatja a táboromat. Mindazonáltal a mai világban nem szabad túlzott elvárásokat támasztani az emberek felé, ezért is mentem ebbe az irányba.
A két lemezen összesen tizenhat dal található. Művészként természetesen azt szeretném, ha teljes egészében beleásnád magad az albumomba, de kinek van manapság zavartalan másfél órája arra, hogy tizenhat dalt elejétől a végéig meghallgasson? Ezért nem lett ebből klasszikus értelemben vett dupla lemez. Nyolc tétel viszont optimális a jelenlegi zenefogyasztási szokásokhoz mérten: nem túl kevés, de nem is túl sok. Pont arra jó, hogy reggel beülj a kocsidba, és végighallgasd az anyagot azalatt a negyven perc alatt, amíg beérsz a munkahelyedre. Régen legendás albumok egész sora készült ilyen játékidővel, a vinyl lemezre sem véletlenül fért nagyjából ennyi minőségvesztés nélkül.
A két album dalai amúgy ugyanakkor születtek?
Nagyjából igen. Tudod, amikor zenét írok, és egymás után jönnek az ötletek, általában jóval több nyersanyag születik, mint amennyit az éppen aktuális albumhoz felhasználok. Sok téma évekkel később jelenik meg a következő kiadványokon. Ebben az esetben hamar világossá vált, hogy az elkészült szerzemények két album gerincét adják majd, ezért is érezni a természetes kötődést közöttük.
Fontos neked, hogy fizikai formátumban is megjelenjen egy-egy új albumod?
Nagyon is az. A rajongóim nagyobb része elkötelezett a vinyl formátum mellett, de CD-ket is vásárolnak. Én magam is hiszek ebben. Nyilvánvalóan ők is streamelnek zenét, viszont emellett számít nekik az is, hogy kézbe vehessék és birtokolhassák a lemezt. Ennek persze az az oka, hogy a rajongók jelentős hányada még azt a generációt képviseli, amelyik szeret belemerülni a borítóba, lapozgatja a bookletet és olvassa a szövegeket, miközben szól a zene. Ez az élmény sokak számára manapság is vonzó, én pedig szeretném megadni nekik a lehetőséget.
A lemezt indító I Got A Woman dalt a feleségedről írtad, a videóban is ő szerepel, a mókás szövegből pedig egyértelműen kihallani, micsoda tisztelettel adózol előtte…
Pontosan ez volt a célom. Tudod, a bluesban a nők általában negatív szerepre vannak kárhoztatva, ha róluk szól egy dal, akkor mindenki azt firtatja, hogy milyen rosszak tudnak lenni… (nevet) Ezzel szemben én már egy ideje azt próbálom hangsúlyozni a szövegekben, hogy mennyire csodálatosak a nők. És ha már a nők adta téma áll a fókuszban, akkor ki másról írhatnék, mint a feleségemről? Ez a motívum egészen a 2018-as Traveler albumig nyúlik vissza. Azon a korongon szerepelt a Woman Like You című nóta, ami arról szólt, hogy megláttam a nőt, és azóta csak rá vágyom. Az I Got A Woman-ben ugyanakkor azt taglalom, milyen az, amikor már megszereztem a nőt, és ezzel le is zárom a gondolatmenetet.
Hat gyereket neveltek együtt a feleségeddel. Milyen érzés ekkora családban élni?
Nos, annyit mondhatok, hogy komoly energiák koncentrálódnak a házban! (nevet) Fiatalabb koromban sosem méláztam azon, hogy majd hány kölyköt szeretnék, de azt sem gondoltam volna, hogy hat gyerekem lesz, mindamellett cseppet sem bánom, hogy végül így alakult. Nagyon jó srácok mind, egyiket sem adnám vissza! (nevet)
A zene mennyire érdekli őket?
Nagyon muzikálisak a gyerekeim, a két legidősebb lányom egyaránt gitározik, a fiam pedig csak úgy falja a zenét, viszont még egyiknél sem látok olyan mértékű elköteleződést, amivel én viseltettem a hangszerem irányába, amikor akkora voltam, mint most ők. Nem olyan megszállottak, mint én voltam, aki minden áldott nap órákon át nyúzta a gitárját. Amúgy nincs ezzel bajom, még az is lehet, hogy később kapja majd el őket a gépszíj, de az se baj, ha nem. Nyilvánvalóan örülnék, ha egyikük zenészként próbálna érvényesülni felnőtt korában és továbbvinné a családi tradíciót, de ahogy engem sem kényszerített soha senki erre a pályára, úgy én sem fogom őket.
A másik single, a Never Made It To Memphis egy sztorizós darab. Ennek mi a története?
Szimplán egy utazós sztori, kitalált történet, de a turnés élmények ihlették. Arról szól, hogy a zenész, miközben éppen egyik városból a másikba tart, váratlanul megismerkedik egy lánnyal, aki attól kezdve a fő prioritást jelenti számára. Már nem tartja szem előtt a következő állomást, hanem letér az útról, a boldogságát viszont megleli…
Memphis mellett Detroit, Austin és Mississippi is felbukkan a szövegben, ezek a helyek mindegyike nagy jelentőséggel bír a bluesműfaj szempontjából. Ez csak a véletlen műve?
Nem véletlen, hogy pont ezeket választottam, de inkább azt mondom, hogy hozzám köthetőek, számomra van nagy jelentőségük. Sok jó zene jött Detroitból, de az ottani autógyártás az, ami igazán megfogott. Az autók mániákusa vagyok, Detroit pedig vérbeli autóipari fellegvár, az ország három legnagyobb márkájának ad otthont. A Woodward Avenue a város lelke a hatvanas évek óta, meghatározó szerepet tölt be az amerikai autós kultúrában. A többi helyszín, így Austin és Memphis viszont tényleg a zenei világ miatt jelenik meg a szövegben, hiszen amit ezek a városok adtak a bluesműfajnak, az rám is alapvető hatást gyakorolt.
Ha már itt tartunk: a blues eléggé mást jelent Memphisben, Chicagóban, Texasban, vagy éppen Louisianában, a Mississippi-delta környékén. Te magad melyik irányzathoz húzol?
Mindig a texasi leágazáshoz vonzódtam legjobban. Valószínűleg azért, mert a Louisiana állambeli Shreveport városában nőttem fel, a texasi államhatártól tizenöt mérföldre, azon a környéken pedig a texasi blues dominált. Egy életre bennem maradt, amit ott magamba szívtam, arról nem is beszélve, hogy a kedvenc gitárosaim mind onnan jöttek: Billy Gibbons, Johnny Winter, Stevie Ray Vaughan, Albert Collins egyaránt Texas hírnevét öregbítették, ahogy rajtuk kívül sok egyéb kiválóság is.
A lemezborító grafikájával sem rejted véka alá a régi autók iránti szenvedélyedet. A Hazárd megye lordjai című legendás sorozat jut eszembe róla. Ez valami Dodge Challenger akar lenni a képen?
Nem, ez egy Plymouth Barracuda, a Challenger testvérmodellje. A Plymouth és a Dodge annak idején ugyanazon cég irányítása alatt állt, ezért a hasonlóság. Egyébként minden kocsit imádok, ami jól néz ki és elég gyors, de tény, hogy a hatvanas és hetvenes évek amerikai izomautóiért dobban meg igazán a szívem! Nagyon érdekel a történelmük is, rengeteg mindent tudok róluk!
Ami a hangszerparkodat illeti, általában ragaszkodsz a jól bevált gitárokhoz és erősítőkhöz, amikor stúdiózol. Most is ez történt?
Tényleg nem variálom túl ezt a kérdést. A Fender Stratocastereim mindig kéznél vannak, legyen szó a szignált modelljeimről, a Custom Shop-példányokról, vagy az 1958-as, ‘59-es és ‘61-es vintage darabokról. Ezek mellett egy régi Les Paullal toltam fel pár számot, míg az erősítők terén továbbra is ragaszkodom a Dumble motyóimhoz. Öt vagy hat fej is velem volt a stúdióban, hogy mindig megtaláljam azt a hangkaraktert, ami a leginkább illik az adott témához. A pedálokat illetően is rég kialakult már, hogy mi működik nálam igazán: a régi Vox Clyde McCoy wah, a szintén eredeti TS808 Tube Screamer, aztán az egyaránt a hatvanas évekből származó Octavia és Univibe. Az újabbak közül pedig az Analog Man King Of Tone és Chorus pedáljai vannak mindig hadra fogva. Kicsit azt érzem, hogy a pedálok terén is eljutottunk az út végére. Úgy értem, már nem igazán áll elő senki új hangzásokkal, inkább a külcsínre mennek rá, és új színekbe csomagolva állítják elő a régi dolgokat.
A Fender Stratocaster éppen most ünnepli fennállásának hetvenedik évfordulóját…
Elképesztő belegondolni, hogy itt tartunk, de ha azt vesszük, hogy már én is a negyvenhetet taposom, akkor nem is olyan meglepő. Mellesleg engem az nyűgöz le igazán a Stratocaster és a többi akkori dizájn kapcsán, hogy eltelt hetven év, de a tervezők azóta sem voltak képesek e modellek nagyszerűségét túlszárnyalni. Számomra öt alapgitár létezik: a Stratocaster, a Telecaster, a Les Paul, az ES-335, valamint a kevésbé népszerű Flying V. Ezek jelentik az etalont, és talán Paul Reed Smith volt az egyetlen, aki megközelítette őket. Viszont ő is csak eme hangszerek legjobb tulajdonságait igyekezett ötvözni a saját gitárjaiban, tehát olyan forradalmi újításokkal nem szolgált, mint a Fender és a Gibson az ötvenes évek folyamán. Persze nem csodálom, majdhogynem lehetetlen vállalkozás bármi újat mutatni ezen a téren a klasszikusokhoz képest.
Mivel magyarázod a Stratocasterhez való különleges kötődésed?
Először is, szeretném leszögezni, hogy a Gibsonokat is rettentő nagy becsben tartom, használom is őket rendszeresen, a Stratocaster viszont a tökéletes hangszer számomra: arról van szó, hogy egyszerűen minden jó helyen található rajta a hangszedő-váltótól a hangerő-potméterig. A test lekerekített körvonala elképesztő kényelmet garantál, nem vág bele az alkaromba, a konstrukció pedig nem túl nehéz, mint egyes Les Paulok. Minden megvan benne, amit egy gitárban keresek. A Stratocaster úgy kerek, ahogy van, a sokoldalúságának hála pedig bármit meg lehet valósítani vele.
Melyik Stratocaster a Szent Grál számodra?
Az 1961-es modellemet tekintem annak. A legjobb gitár, amit valaha a kezemben fogtam, semmi nem ér a közelébe!
A legelső Stratocasteredre még emlékszel?
Hogyan is felejthetném el? Egy candy apple red színű American Standard volt, Floyd Rose tremolóval! (nevet) Két modell közül választhattam, ez volt az egyik, míg a másik a konvencionális vonalat képviselte. Azért választottam ezt, mert noha fogalmam sem volt a Floyd Rose tremoló mibenlétéről, úgy tűnt, hogy az egy bonyolultabb szerkezet, és azt hittem, hogy így törvényszerűen jobb is. Aztán hamar kiderült, hogy nem az én stílusom, és egyáltalán nem passzol ahhoz a zenéhez, amit játszom.
Mekkora gitárgyűjteménnyel büszkélkedsz?
Több mint száz gitárom van, de egyáltalán nem tartom magam gyűjtőnek. Inkább olyan vagyok, mint egy szakember, egy szerelő, aki azért veszi a szerszámokat, hogy a munkát legyen mivel elvégezni.
A Custom Shop Stratocastereid közül a Billy Gibbons által elkeresztelt Copperboy az egyik leghíresebb és a legkevésbé konvencionális is egyben. Balkezes rajta a nyak és a tremoló, a hídnál lévő hangszedő pedig ellenkező irányba dől…
A Copperboy az én tiszteletadásom Jimi Hendrix előtt. Szerettem volna egy olyan modellt, ami azt az érzetet kelti, mintha egy megfordított balkezes hangszeren játszanék. A látványt is különlegesre vettem, olyan vizuális aspektusokkal ruháztam fel, amitől első ránézésre eldobja az agyát mindenki. Hihetetlen gitár, a színpadon a fények kereszttüzében is lenyűgöző látványt nyújt!
A mostani turnéról készült videókban látni, hogy a Monterey Strat is gyakran előkerül a koncertek alatt…
Az a gitár még a kilencvenes években készült a Custom Shopban. Nagyon keveset gyártottak belőle, a legtöbb példány magángyűjteményekben található, és soha nem játszott rajtuk senki. Én viszont azóta nyüstölöm a turnékon, mióta szert tettem rá, ebből adódóan pedig meglehetősen viseltes állapotban van. Nem kímélem a hangszereimet, nagyon keményen, fizikálisan játszom rajtuk. Nemrég kicseréltem a nyakát, ugyanolyat raktam rá, mint ami a szignált modelljeimen is található, ezáltal még kényelmesebbé vált.
Miért van az, hogy sokkal inkább előnyben részesíted a rózsafa fogólapot a jávorral szemben?
Prózai oka van, és nem a tónusban keresendő a válasz: a jávor lakkozott felület, emiatt pedig mindig azt érzem, hogy ráragadnak az ujjaim, és lelassítja a játékomat. A rózsafával nincs ilyen probléma, ezért kedvelem jobban.
Személy szerint úgy gondolom, hogy jókora szívességet tettél a bluesműfajnak az első néhány lemezeddel a kilencvenes évek közepén-végén. A sikereid újra ráirányították a figyelmet erre a majdhogynem feledésbe merült zenei stílusra, amivel kikövezted az utat a következő generációnak. Hogyan vélekedsz erről?
Nagyon hálás vagyok azért, hogy megadatott ez a lehetőség. Annyi tehetséges zenész próbál érvényesülni a zenei világban, de csak nagyon kevesen kapják meg az esélyt. Hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért olyan korán sikerült megvetnem a lábam ebben a bizniszben. Amikor az első lemezem megjelent, csupán egy kölyök voltam, aki azt játszotta, amit igazán szeret, és ez valamiért találkozott a közönség ízlésével. Az emberek értékelték, amit csinálok, ennek következtében pedig hamar kialakult egy rajongói bázis. Egy új generáció figyelmét sikerült a blues felé fordítani, ami szerintem azért történt meg, mert magam is fiatal voltam, közéjük tartoztam, így könnyen tudtak kapcsolódni hozzám, illetve általam a műfajhoz.
Ezek a rajongók még mindig támogatnak, lemezeket vesznek, kijönnek a koncertjeimre, az pedig külön öröm, hogy minden áldott este látok új arcokat, mai fiatalokat a közönség soraiban. Ami akkoriban elindult, azt Joe Bonamassa, Derek Trucks és John Mayer tette később visszavonhatatlanná, a folyamat pedig azóta is tart. Állati jó érzés megtapasztalni, hogy a blues ilyen jó erőben van, és az egymást követő nemzedékek tesznek arról, hogy ne merülhessen a feledés homályába. A mostani turné egyik állomásán egy fiatalember odajött hozzám és megköszönte mindazt, amit adtam neki a zenémmel.
Azt mondta, hogy miattam merült bele a bluesba, és ha nem lennék, akkor egészen biztosan ő sem tartana ott a zenében, ahol. Nagyon érdekes volt ezt hallani. Fiatalon nem szembesültem ilyesmivel, de ahogy öregszem, egyre többször találkozom azzal, hogy zenészek fő inspirációként, zenei hatásként hivatkoznak rám. Még most is nehezen hiszem el, de elképesztően jó megtapasztalni, hogy hozzájárultam valamivel a műfaj fennmaradásához!
A mai zenében látsz olyan tehetségeket, akik úttörőek lehetnek és korszakokat határozhatnak meg a jövőben?
Nagyon szubjektív, hogy kiben mit látunk. Szerintem sokan engem vagy Joe Bonamassát sem tartanak különösebben meghatározónak, de nincs ezzel bajom. Számomra Jimi Hendrix és Eddie Van Halen azok, akiket igazán korszakalkotónak lehet tartani. A másik lényegi álláspontom ezzel kapcsolatban, hogy elsősorban nem a technika tesz valakit úttörővé, sokkal inkább az, hogy a kreativitásával új szintre képes juttatni azt a műfajt, amit képvisel.
A saját munkásságomban is ezt a látásmódot próbálom érvényre juttatni és megtestesíteni. A Dirt On My Diamonds két része kifejezetten ezt a törekvést reprezentálja, az első még talán jobban is, mint a mostani korong. Ha jobban beleásod magad, fel fog tűnni, hogy a tradicionális bluesrockos stílusba mennyi mindent próbáltam belecsempészni a nyolcvanas és kilencvenes évekbeli hip-hoptól az R&B-ig. Nem állítom, hogy ezzel kiforgattam a bluest a négy sarkából, és ettől kezdve ez a mérce, de tény, hogy ritkán hallasz ilyet ebben a műfajban, pedig baromi egészséges, ha feszegetjük a határainkat. A megszokottól eltérő, újító jellegű és izgalmas hangzású dolgokat csak így lehet teremteni.
Hogy látod, sikerült minden álmodat valóra váltani a mögötted lévő kerek harminc év alatt?
Ó, dehogy! Még mindig rengeteg a tennivalóm! Ambiciózus személyiség vagyok, állandóan az előttem álló feladatokra és célkitűzésekre koncentrálok. Harminc év elteltével sem esik nehezemre a következő lépcsőfokra fókuszálni. Mostanság leginkább az foglalkoztat, hogy olyan helyekre is eljussak, ahol korábban még nem játszottam. A karrierem javát Amerikában töltöttem, Európára viszont emiatt kevesebb figyelem jutott, de ez éppúgy igaz Ausztráliára is.
Már vagy tizenöt éve benne voltam a sűrűjében, amikor elkezdtem az Egyesült Államokon kívüli területekre is figyelmet fordítani, de így legalább nem kellett a nulláról kezdenem odaát. Egész jól haladtam az európai bázisom építgetésével, aztán a Covid közbeszólt és megakasztotta a lendületet. De nem adtam fel, jövőre folytatom a koncertezést az európai helyszíneken, Anglia, Németország és Olaszország mellett az egész régiót szeretném bejárni. Egy nagyon izgalmas folyamat közepén tartok, de ez csak az egyik a sok egyéb mellett, ami a bakancslistámon szerepel. Mindig találok valamit, ami mozgásba lendít, ezért nem is veszítem el soha az érdeklődésemet, valamint nem tévesztem szem elől, amiért hajtok. Megelégedni az eddig elért eredményekkel ugyanis nem opció számomra. A kemény munkában hiszek, nem a tétlenkedésben!
Írta: Danev György
Fotók: Jim Arbogast, Taylor Ballantyne, Mark Seliger
(forrás és képek: Music Media Magazin)
