„Nem bántam meg semmit…”
A legutóbbi alkalommal még a The Dead Daisies élén láthattuk Glenn Hughest, a Rock Hangja tavaly óta azonban már újra szólóban nyomul és egy olyan spéci koncertprogrammal járja a világ színpadait, amely kizárólag a Deep Purple életművére koncentrál. A tavasz folyamán Budapesten is megfordult legendás énekes mindemellett már dolgozik visszatérő szólóalbumán, másik fő érdekeltsége, a Black Country Communion szimplán V-re keresztelt ötödik anyaga pedig éppen a napokban jelent meg. Glenn volt olyan kedves és a budapesti koncert előtti személyes interjú alkalmával éppúgy mesélt erről a Joe Bonamassával, Derek Sheriniannel és Jason Bonhammel készített grandiózus rockalbumról, mint a Deep Purple-ről.
Jelenleg egy tematikus Deep Purple-műsorral turnézol, ami a Burn album ötvenedik születésnapját hivatott ünnepelni. Gondoltad volna 1974-ben, hogy fél évszázad múlva is színpadon leszel, a dalaid pedig az örökkévalóságnak szólnak majd?
A legmerészebb álmaimban sem mertem ilyesmire gondolni! Annyi minden történt azóta: jó és rossz, szép és rút, felemelő és szomorú, élet és halál… De még mindig itt vagyok és teszem a dolgom! Amikor húsz voltam, egy hetvenéves már aggastyánnak tűnt a szememben, most meg már hetvenkettő is elmúltam, mégis hajt előre a zene szeretete! Nagyon élvezem a koncerteket, remek formában vagyok és odafigyelek arra, hogy fizikálisan rendben legyek: sokat alszom, rengeteg vizet iszom, vegán étrendet követek, a hangszálaimat pedig éppúgy edzésben tartom, mint a testemet.
Mi teszi a Burn lemezt annyira különlegessé számodra?
Leginkább az, hogy egy új kezdetet jelentett mindannyiunk számára. A Deep Purple alapjaiban újult meg, amikor David Coverdale és jómagam beszálltunk a bandába. Alig ismertük egymást, de nagyon gyorsan összemelegedtünk és rögtön első nekifutásra egy óriási albumot alkottunk meg.
Amit néhány hónappal később már követett is a második, a nem kevésbé legendás Stormbringer, majd a Tommy Bolin gitárossal készített Come Taste The Band.
Mindhárom albumunkra büszke vagyok és nem is igazán tudok csak egyet kiválasztani közülük. Mindegyiknek megvannak a maga erősségei. A Burnt azért szeretem, mert amolyan elsőszülöttként tekintek rá és tényleg tökéletesen sikerült, míg a Stormbringert azért, mert Daviddel és Jon Lorddal elképesztően jó szerzői csapatot alkotva írtuk meg. Ritchie Blackmore akkor már fél lábbal a bandán kívül volt, nem igazán vett részt a munkában, így jelentős részben rám hárult a dalszerzés, ezért lett funkosabb az az anyag, mint az elődei. Nem tudatosan akartam elvinni abba az irányba a Deep Purple-t, egyszerűen csak ez volt a stílusom, ilyen témák jöttek ki belőlem és ezek váltak uralkodóvá a lemezen. Végül pedig ott volt a Come Taste The Band Tommy Bolinnal, aki rövid időn belül a legjobb barátommá vált. Imádtam Tommyt, egyszerűen szerelmes voltam a személyiségébe, így nem csoda, hogy borzalmas sokkot okozott tragikus és idő előtti halála.
Bármennyire is jelentős részét képezik ezek a lemezek a Deep Purple életművének, a zenekar mégis mindig mostohán bánt velük. Ian Gillanék úgy kezelik őket, mintha meg sem történtek volna…
Gillan soha nem méltányolta mindazt, amit Daviddel együtt hozzátettünk a Purple örökségéhez. Egy igazi seggfej, aki nem kedvel minket, nem akar tudomást venni rólunk. Soha nem játszottak semmit ezekről a lemezekről, egyébiránt azért sem, mert Gillan sosem volt képes elénekelni a mi dalainkat. Nézzünk szembe a tényekkel: David Coverdale és én sokkal jobb énekesek vagyunk, mint ő.
Pár évvel ezelőtt az is meglehetősen furcsa szituációt szült, amikor a Deep Purple-t beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame-be…
Ne is mondd, rettenetesen kínos volt az egész ceremónia! A színpad egyik oldalán állt Gillan, Glover és Paice, a másikon pedig David és én. Amikor leültettek minket ugyanazon asztalhoz, Gillan még szemkontaktust sem volt hajlandó felvenni, köszönésről és kézfogásról nem is beszélve. Mintha ott se lettünk volna. Döbbenetes és szégyenteljes volt, mennyire gyerekesen viselkedett az egész beiktatási cirkusz alatt, majd elsüllyedtem szégyenemben miatta. Persze biztos megvan a maga baja, legalábbis elég keserű embernek tűnik nekem, bár azt nem mondanám, hogy jól ismerem. Sajnáltam, amikor meghalt a felesége és Isten látja a lelkemet, megpróbáltam közeledni felé. Felajánlottam a barátságomat neki, fátylat akartam borítani a régi sérelmekre, de hallani sem akart róla. David egyébként ugyanígy járt vele.
Van azért valaki a Purple-családban, akivel tartod a kapcsolatot?
Roger Gloverrel érintőlegesen beszélünk, ő hajlandó szóba állni velem, a többiekkel viszont semmi kapcsolatom nincs, természetesen Davidet leszámítva. 1976-ban szálltam ki a bandából és akkor egyszer s mindenkorra megszakadt minden kapcsolat az ottaniakkal. Ilyen az élet.
Úgy tizenöt évvel ezelőtt szó volt arról, hogy esetleg újjáéledne a Deep Purple Mark III felállása veled és Daviddel, aztán ebből semmi nem lett…
Jonnal és Daviddel komoly szándékaink voltak ezt illetően. Zajlott a tervezés, ám az újjáalakulást már az elején megbuktatta, hogy Ritchie Blackmore-ból minden igyekezetünk ellenére sem sikerült választ kicsikarni ezzel kapcsolatban. Hiába hívogattuk telefonon, soha nem vette fel. Nélküle nem lett volna értelme megcsinálni, úgyhogy azt mondtuk magunknak, hogy megpróbáltuk, nem ment, ennyi volt. Nem erőlködünk tovább. Pár évvel később aztán jött az igazi csapás, Jont elvitte a rák, így szimbolikusan is pont került az ügy végére. Ez már soha nem fog megtörténni, túl késő… Nagyon sajnálom, mert csodálatos lehetett volna.
Milyen érzés a mai zenekaroddal játszani ezeket a régi Purple-klasszikusokat?
Elképesztően jó dolog ezekkel a srácokkal felidézni a legszebb pillanatokat, mert őrületesen jó zenészek és előadók, akik mind tisztában vannak azzal, micsoda jelentősége van ennek. Tudod, mit szoktak mondani az emberek? Azt, hogy hála az égnek! Valaki még életben tartja ezeket a dalokat! Gondold csak el: ha én nem ápolnám a hagyományokat, akkor mégis kire számíthatnának? Fennállna a veszélye, hogy idővel a feledés homályába merülne ez a sok remek dal, de azt nem szeretném!
Nemrég kiderült, hogy a Black Country Communion nevű bandád új albummal jelentkezik a nyáron, ami eléggé meglepett. Azt hittem, hogy a visszatérő szólóalbumod elkészítéséről fog szólni ez az év…
Az sem marad el, nekem elhiheted: nyár elején kezdjük a munkát Sören Andersen koppenhágai stúdiójában és ha minden igaz, akkor még idén be is fejezzük a 2016-os Resonate folytatását. Ami a Black Country Communiont illeti, elégedettebbek nem is lehetnénk a V címet viselő új albummal. Mind a négyen úgy érezzük, hogy az összes közül ez az a lemez, ami a legjobban reprezentálja a Black Country Communion valódi mibenlétét.
Három single jelent meg eddig róla, a Stay Free, a Red Sun és az Enlighten pedig egyöntetűen valami igazán nagyszabású dolgot körvonalaznak. Tudatosan fordultatok minden korábbinál epikusabb irányba?
Igen, ez volt a célunk. Zeneileg mindenképpen egy kifejtős, szabadon áramló, nagyívű lemezt akartunk létrehozni. A szövegek tekintetében ezúttal a szabadság, az elengedés és a félelemmel való szembenézés témái inspiráltak. Ezek mind nagyon lényeges érzések számomra. Mióta tiszta vagyok, állandóan ezek a mély, ősi emberi érzések és ösztönök foglalkoztatnak. Az embernek muszáj meglelnie a lelki békéjét és a boldogságát, mert csak ezek által válhat szabaddá.
Ezt az albumot is Kevin Shirley producer irányítása mellett készítették. Mi az, amiért mindig őt választjátok?
Kevin elsőrangú szakember, mi viszont nem csupán a szakmai kvalitásai miatt szeretünk vele dolgozni, hanem azért, mert emberileg is illik közénk és jó hatással van ránk. Ebben a zenekarban kiváló zenészek játszanak, mégis szükség van valakire, aki összefogja és együtt tartja a bagázst. Kevin tipikusan az az ember, aki középen áll és karmesterként irányít mindenkit. Ismét élőben vettük fel az albumot a stúdióban, ez már tradíció nálunk, és valóban úgy is szól a korong, mint egy élő felvétel.
A dalok hogyan születtek ezúttal?
Ugyanúgy, ahogy az előzőek: minden lemezünk anyagát magam írtam és ebben most sem történt változás. Otthon dolgoztam a saját stúdiómban, egyedül írtam a dalokat, majd úgy öt vagy hat alkalommal átjött Joe Bonamassa és együtt véglegesítettük őket. Módszeresen dolgoztunk, Joe minden egyes ilyen napon délelőtt tizenegykor jött és délután háromig volt nálam, eme négyórás időszakok pedig pont elegendőek voltak arra, hogy alkalmanként két dalt befejezzünk. Nagyon hatékonyak tudunk lenni együtt!
Ez a módszer hasonlít arra, ahogy Pat Thrall gitárossal dolgoztál annak idején, nem?
Nagyon jó a meglátásod, tényleg hasonló metódust követtünk, amikor a Hughes/Thrall projekt albumát készítettük. Pattel a mai napig nagyon jóban vagyok, azóta is dolgoztunk már együtt. A második Hughes/Thrall-anyag évek óta a fiókomban porosodik, mert fogalmam sincs, hogy mitévő legyek vele… Nagyon tetszenek a dalok, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog lenne kihozni, mert annyira más, mint az első lemez volt 1982-ben. Ez is rockos, mégis nagyon más…
Egy időben sokat cikkezett a rocksajtó a közted és Joe Bonamassa közötti konfliktusról. Milyen viszonyban vagytok manapság?
Minden a legnagyobb rendben van közöttünk. A feszültség úgy tíz évvel ezelőtt keletkezett, a probléma pedig abból fakadt, hogy Joe valamiért nem állt készen a turnézásra a Black Country Communionnel. Emiatt a bandában mindannyian zaklatottá váltunk, de mivel én voltam az egyedüli, aki nyilatkozott a sajtónak, az egészből az jött le, hogy személyes ellentétem van Joe-val. Nem volt ez annyira súlyos dolog, mint ahogy az újságok tálalták, egy pillanatra sem rengette meg a kapcsolatunkat, azóta is rendkívül szoros barátság fűz össze minket!
Ezúttal terveztek lemezbemutató turnét?
Beszélünk róla és már alakul is valami, de még képlékeny az egész, ezért sok konkrétummal nem tudok szolgálni. Európai és amerikai fellépések egyaránt szóba kerültek, de ezek csak távlati tervek, 2025 nyara előtt senki ne várja, hogy útnak induljunk.
Régóta Kaliforniában laksz. Milyen az amerikai lét egy angol számára?
1973 óta, tehát több mint ötven éve élek Kaliforniában, az életem jelentős részét itt töltöttem és emiatt már amerikainak vallom magam, nem angolnak. Imádom Amerikát, legfőképpen Los Angelest. Ez az otthonom és ha furcsán is hangzik, de egyáltalán nem hiányzik a szülőföldem.
Öt évtizedes karriered során megbántál bármit is, amit tettél?
Nem bántam meg semmit, mert bármi is történt, azok az események formáltak azzá, aki ma vagyok. Persze a függőségekkel terhelt korszakomra nem vagyok büszke és egyáltalán nem tesz boldoggá, ha felidézem, de képes voltam kiszállni, amikor még volt rá lehetőség. Le tudtam zárni az életem azon sötét fejezetét, emiatt pedig rettentő szerencsésnek érzem magam, arról nem is beszélve, hogy a megtisztulás folyamata megerősített lelkileg. Hálás vagyok a sorsnak, hogy még itt lehetek!
www.glennhughes.com
jbonamassa.com
Írta: Danev György
Fotó: Rob Bondurant
(forrás és képek: Music Media Magazin)
