Sosem ragyogott szebben a hard rock és heavy metal zenekarok csillaga, és sosem szántotta annyi kiváló hangszeres zenész a világot jelentő deszkákat, mint a dekadencia évtizedének nevezett 1980-as években. Az Atlanti-óceán túlpartján ipari méreteket öltött rockbiznisz korszakos bandák tucatjait kitermelve repítette addig elképzelhetetlennek tűnő magasságokba a kemény zenék népszerűségét, a mozgalom által létrehozott korallépítményhez pedig a szupersztárok, a kultikus hősök és az egyszeri szerencselovagok egyaránt hozzátették a maguk részeit.
Kétségtelen túltermelés zajlott, üde színfoltok viszont akadtak bőven, például a Los Angelesből kihajózott Dokken: a norvég származású névadó frontember, Don Dokken, illetve a korszak egyik legfeltűnőbb gitárhőse, George Lynch által vezetett csapat a lemezeladásokat tekintve talán nem konkurálhatott a Mötley Crüe-vel vagy a Poisonnal, az MTV és a rádiók hathatós támogatásának, nem utolsósorban pedig a képviselt csúcsminőségnek köszönhetően azonban egyértelműen a lemezmilliomos rocksztárok krémjéhez tartozott.
Dokken fátyolos dallamvilága és Lynch előremutató játéktechnikája már az 1984-es keltezésű második albumon, az éppen negyvenéves Tooth And Nail-en teljes pompájában vonult fel, miközben a rádióbarát sikerdalok instant platinalemezt hoztak a kvartett konyhájára. A Los Angeles-i hajmetál arculatát és hangzásvilágát évekre előre kőbe véső 1985-ös Under Lock And Key tovább erősítette a Dokken pozícióját a szerfelett kompetitív rockszíntéren, míg a klasszikus éra hattyúdalaként is értelmezhető 1987-es Back For The Attack lemezzel kereskedelmileg minden korábbi teljesítményüket zárójelbe tették.
Ám ahogy az lenni szokott, két dudás nem fér meg sokáig egy csárdában, így az egymást legszívesebben egy kanál vízben megfojtó énekes és gitáros nagy nyilvánosság előtt zajló, epikus méreteket öltő torzsalkodása a csapat idő előtti végzetét is elhozta. A Dokken első és legfontosabb időszakának hangos ovációval kísért diadalmenete egyben drámai pokoljárást is jelentett a négyes számára, az összeférhetetlen zenésztársak voltaképpen mindent megtettek annak érdekében, hogy nagy tettekre hivatott közös csapatuk ne teljesíthesse be rá rótt küldetését.
A két főembert, valamint Mick Brown dobost a háttérből mindvégig multihangszeres jolly jokerként támogató basszusgitáros, a billentyűs hangszereken, akusztikus gitáron, vokális és hangmérnöki fronton egyaránt nélkülözhetetlen szerepet betöltő Jeff Pilson a vele készített nagyinterjúban köntörfalazás nélkül és minden apró részletre kiterjedően mesélte el hajdani bandája történetét, ami talán arra is választ ad, hogy miért pont sikerei csúcsán dobta be a törölközőt az egykori sikercsapat.
A több mint húsz éve a Foreigner zenekar sorait erősítő Pilson által elmondottak nem csupán a ‘80-as évek csillogó színfalai mögé engednek betekintést, hanem egy nem hétköznapi és igencsak tanulságos sztorit is körvonalaznak a rocksztárság árnyoldalairól.
Elmesélnéd, annak idején hogyan találtatok egymásra Don Dokken énekessel, George Lynch gitárossal és “Wild” Mick Brown dobossal?
Közvetlenül a Breaking The Chains album 1983-as amerikai megjelenése előtt csatlakoztam a zenekarhoz. Az elődöm, Juan Crucier valójában azért lépett ki a bandából, mert a Ratt megkörnyékezte. Stephen Pearcy-ék éppen akkor kötöttek egy több albumra szóló szerződést az Atlantic kiadóval, Juan pedig nagyobb perspektívát látott bennük, mint a Dokkenben.
Don persze egyből keresni kezdte az utódját, így felhívta Mike Varney-t (aki akkor már a Guitar Player magazin fiatal tehetségekre fókuszáló Spotlight rovatát vezette - szerk.), hogy ajánljon neki valakit, aki jó basszusgitáros, és énekelni is tud. Mike jól ismert, játszottunk együtt korábban, ráadásul épp akkor költöztem Los Angelesbe, úgyhogy engem javasolt a megüresedett posztra. Korábban még nem hallottam a csapatról, de érdekelt a munka, úgyhogy elmentem egy találkozóra.
Sosem felejtem el: először Donnal ismerkedtem meg, az otthonában találkoztunk, és irtóra le akart nyűgözni. Megmutatta a Seven Thunders című dalt a lemezről, és azt hitte, hogy majd dobok egy hátast a szám énekharmóniáitól. Nos, nem így lett! Azoktól a párhuzamos énektémáktól a hátamon felállt a szőr, átkozottul rosszul esett hallgatni őket! (nevet) Persze a gondolataimat meghagytam magamnak, nem mutattam Donnak, hogy mennyire idegesít a dal, magamban viszont azt mondtam, hogy „Istenem, ezeknek fogalmuk sincs róla, hogy mit csinálnak!” (nevet)
Ezt leszámítva Don kellemes benyomást tett rám, főleg miután kötelező jelleggel leugrottunk a Rainbow bárba, a ‘80-as évek Los Angeles-i rockéletének legfontosabb olvasztótégelyébe. Pár nappal később George-dzsal és Mickkel lejöttek megnézni az egyik klubba, ahol feldolgozásokat játszottam a zenekarommal, majd a buli után elkezdtünk jammelni, húsz perc után pedig megkaptam az állást. Közben megjelent a debütalbum, a címadó dal videóját már együtt készítettük, és a teljes lemezbemutató turnét végigcsináltam velük. A körút során nem vesztegettük az időt, George-dzsal számos olyan ötletet dolgoztunk ki a koncertek közötti holtidőben, ami a következő lemezanyag alapjául szolgálhatott.
Akkoriban azt pletykálták, hogy Breaking The Chains moderált sikereivel nem voltak túlságosan elégedettek az Elektra/Warner kiadónál, és emiatt a csapat ultimátumot kapott tőlük a következő anyagot illetően. Ez mennyire felelt meg a valóságnak?
Szó sem volt ilyesmiről. Kitűnő viszonyt ápoltunk a kiadóval, különösen Mike Bone-nal, aki anno az Elektra alelnöke volt. Mike remek szakember volt, aki rendkívül jól értett a zenéhez, mindemellett pedig emberileg is csak a legjobbakat tudom mondani róla, abszolút helyén volt a szíve. Erős szövetségese volt a Dokkennek, maximálisan hitt bennünk, sosem engedte volna, hogy felbontsák a szerződésünket. Ugyanakkor nemcsak az ő támogatását élveztük, hanem az egész Elektráét, a stáb egy emberként állt mögöttünk.
Abban az időben még nem tettek olyan gyorsan utcára senkit, mint manapság, a lemeztársaságok türelemmel viseltettek a zenekarok és a művészek irányába. Ha elsőre nem jött be valami üzletileg, akkor kaptál második, sőt, néha még harmadik sanszot is a bizonyításra. Fel sem merült a Breaking The Chains után, hogy esetleg megvonnák a bizalmat tőlünk, és valószínűleg még akkor sem lett volna gond, ha a Tooth And Nail nem hozza azokat a számokat, amiket végül produkált. Abszolút jó helyzetben voltunk akkor, amit persze annak is köszönhettük, hogy a Q Prime képében nagyon erős menedzsmenttel rendelkeztünk: Cliff Burnstein és Peter Mensch már akkor nagyágyúknak számítottak, az ő szavukra mindenki odafigyelt a szakmában.
Nem csupán új basszusgitárost és vokalistát avatott a zenekar a személyedben, hanem egy tehetséges dalszerzőt is nyertek azzal, hogy beszálltál hozzájuk. A Tooth And Nail album ugrásszerű fejlődést mutatott a Breaking The Chainshez képest, te pedig alaposan kivetted a részed az új dalok megírásából. Egyből érezted, hogy zeneileg közös nevezőn vagy Donnal és George-dzsal?
George-dzsal azonnal működött a kémia, az első naptól kezdődően baromi jó kölcsönhatások és interakciók alakultak ki közöttünk, tökéletesen kiegészítettük egymást. Donnal kicsit tovább tartott összemelegedni, ő teljesen más karakter volt, mint George, de vele is azonos nyelvet beszéltem, és idővel rendkívül erős, gyümölcsöző dalszerzői köteléket sikerült alkotni vele is. Egészen hasonló képességekkel rendelkeztünk. Az Into The Fire volt az első dal, amit Donnal együtt írtam: a zenei alap az én gyermekem volt, aztán odaadtam Donnak, és olyan szöveget kanyarított rá, amivel egyből ámulatba ejtett.
Aztán az Alone Again esetében is megismétlődött ugyanez annyi különbséggel, hogy az a téma tőle jött és együtt dolgoztuk ki. Az album javát azonban George-dzsal együtt öntöttük formába, egy teljes hónapon keresztül minden áldott nap kőkeményen dolgoztunk az ötleteinken. Elképesztően intenzív kreatív időszak volt, a pályám egyik legnagyobb élményeként tartom számon a mai napig. George és én azóta is rengetegszer dolgoztunk együtt, ami nem véletlen, és sokat elárul a kettőnk kapcsolatáról.
Említetted az Alone Againt, ami a Dokken első nagy sikerdala lett. Már akkor lehetett érezni benne a slágerlistás potenciált, amikor megszületett?
Amikor Don lejátszotta nekem a szám demóját, azonnal tudtam, hogy a refrén világbajnok. A felépítésével nyilván kellett dolgozni, de nagyon könnyen és zökkenőmentesen haladtunk vele, amin persze nem lehetett csodálkozni: ha van egy jó refréned, ami a dal legfontosabb része, akkor már nyert ügyed van, a verzét és a többi részt már gyerekjáték hozzáigazítani. Donnal nagyon hittünk a dalban, úgy voltunk vele, ha ez nem működik, akkor semmi. Garancia mondjuk már akkor sem volt ilyesmire a zeneiparban, de bíztunk benne, hogy az Alone Again meghozza a várt áttörést.
Vicces, de George és Mick először abszolút nem értették, hogy miért vagyunk annyira oda érte. Ezen még túl tudtam lendülni, az viszont egyenesen sokkolt, hogy a menedzsment sem látta meg benne az isteni szikrát. Fel nem tudtam fogni, hogy miért nem érzik a benne rejlő irdatlan slágerpotenciált és üzleti lehetőséget?! Hogyhogy nem veszik észre azt, ami a napnál is világosabb?! Szerencsére Don addig kardoskodott érte, hogy a kiadó végül kiadta harmadik kislemezként, ezzel pedig minden más megvilágításba került. Sorsfordító lépés volt.
A Tooth And Nail anyaga jóval keményebbre sikerült, mint a Breaking The Chains dalai. Szándékosan mozdultatok súlyosabb irányba?
Inkább azt mondanám, hogy tudatosan fordultunk rá arra a vonalra, amit helyesnek gondoltunk akkor. A keményebb hangvétel teljesen természetesen jött, amikor elkezdtük formálni az ötleteket, az emlékezetes dallamok fontosságát azonban nem tévesztettük szem elől. És pont ez az, amit a legelső naptól fogva imádtam a Dokkenben: lehetett bármi a koncepció, a dalszerzés és a dalközpontú hozzáállás mindig elsődleges jelentőséggel bírt mindannyiunk számára.
Emiatt szerettem annyira a csapatban zenélni. Egyszerűen felemelő volt megtapasztalni, hogy a csapat minden tagjában megvan a zene iránti alázat, és a tehetségét mindenki a dalok szolgálatába állítja. Egyébként azért is tűnt annyival karcosabbnak a Tooth And Nail, mert a Breaking The Chains felvételei évekkel korábban, 1981-ben zajlottak, a köztes időben pedig a zenekar éppúgy megváltozott, mint színtér. A keményebb attitűd meghonosítását legfőképp George számlájára lehetett írni, négyünk közül ő volt az, aki a keményebb élű riffeket hozta.
Hogy zajlott a stúdiómunka a Tooth And Nail esetében?
Élénk emlékeim vannak a stúdiózásról, legfőképpen azért, mert rengeteget tanultam Geoff Workman hangmérnöktől a felvételek alatt. Pedig nem keveset ittam és cuccoztam akkor, de még az sem gátolt meg abban, hogy az igazán lényeges dolgokra odafigyeljek. A napi feladatok végeztével még órákig ültem Geoff mellett a keverőpultnál, sok esetben hajnalig lestem, hogy mit csinál. Igen jó viszonyba kerültünk, így aztán mindent megmutatott, amit csak tudott és ezért nem lehetek elég hálás neki.
Számos különleges felvételt őrzött az azt megelőző stúdiómunkáiról, feltette például azt a szalagot, ami Steve Perry legelső nekifutását dokumentálta a Journey Lovin’, Touchin’ Squeezin’ slágerének felvételekor! Alapjában véve Tom Werman producerről is csak jókat tudok mondani, mert mindig elsőrangú szakembernek tartottam, aki roppant sajátos módon dolgozott, ugyanakkor számunkra nem ő volt a megfelelő ember, ez elég gyorsan kiderült. A előkészületek még tökéletesen mentek, Tom eltöltött velünk két hetet a próbatermünkben és kiváló ötleteket adott ez idő alatt.
Folyamatosan jegyzetelt, amíg velünk volt, és jobbnál jobb meglátásokat osztott meg velünk a hangszereléseket illetően. Remek hangulatban zajlott minden, és ez még akkor is így volt, amikor elkezdtük az igazi stúdiómunkát. Az alapok rögzítése jobban nem is mehetett volna. A problémák akkor indukálódtak, amikor a gitárrészek kidolgozásához értünk. George és Tom között akkor történt valami, amiről Tom nem tehetett. Abszolút vétlen volt a szituációban, ott voltam magam is, úgyhogy erre meg merek esküdni. Geoff Workmannek volt egy olyan szokása, hogy mindent felvett, ami a stúdióban történt, és egyik éjjel, miután végeztünk, összevágott valamit a napi nyersanyagból.
Egy kazettára másolta ki a hevenyészett felvételt, ami nyilván rosszul szólt, de mitől is lett volna jó? Hiszen 1984-et mutatott a naptár, és amúgy is egy összetákolt anyag volt, amivel nem volt különösebb célunk. A baj akkor kezdődött, amikor Geoff másnap reggel megmutatta a kazettát George-nak, azt viszont elfelejtette közölni vele, hogy nem a végleges felvételt hallja. George persze kiakadt, mert azt hitte, hogy egy Tom által jóváhagyott anyagról van szó. Hiába próbáltuk megmagyarázni neki, hogy félreértés az egész, attól kezdve már nem bízott Tom szakértelmében.
Teljesen elmérgesedett a viszonyuk, ami sajnos alaposan rányomta a bélyegét az előttünk álló hetekre. Szerencsétlen helyzet volt, amiért magam is hibás voltam, hiszen elejét vehettem volna az egész perpatvarnak. Pedig Tom tényleg elsőrangú ötletekkel állt elő a gitárhangzások kapcsán is. Megjegyzem, azóta ezt már George is belátta és gyakorta emlegeti, hogy Wermanre kellett volna hallgatnia, de akkor és ott ezt a világért sem ismerte volna el. Ezzel viszont még nem értek véget Tom megpróbáltatásai, mert következett az ének felvétele.
A második ilyen alkalom után világossá vált, hogy ez így nem fog menni: Don és Werman egyszerűen képtelenek voltak megtalálni a közös hangot, semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlott közöttük, ami egyfajta állóháborúhoz vezetett. Megmerevedtek a frontok, így viszont egyikük sem volt képes egyről a kettőre jutni. Nem segítette elő a helyzet megoldását Don habitusa sem, aki ilyenkor hajlamos befeszülni és túlontúl nehéz esetté válni. Ez történt akkor is, úgyhogy Tom megkért, hogy legyek tolmács és moderátor kettejük között, hátha így elő tudjuk csalogatni Donból azt, ami benne van. Végül is az énekesi szerepkör sem állt távol tőlem, úgyhogy beleálltam a feladatba.
Elkezdtem Donnak segíteni az énekdallamok terén, két dalt vettünk fel ezzel a módszerrel, majd ezt követően Werman félrehívott, és azt mondta: “Ettől kezdve te fogod felügyelni az ének felvételét, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az emberrel. Jobb lesz mindenkinek, ha kimaradok ebből.” Végül ez lett a megoldás, én pedig alig tudtam felfogni, hogy mi is történik velem: új fiú voltam a bandában, a helyem még alig melegedett meg, és nem elég, hogy egyből a fő dalszerzők közé kerültem, egyik pillanatról a másikra a produceri teendőket is el kellett látnom! (nevet) Persze eszemben sincs minden dicsőséget learatni ezzel kapcsolatban, mondjuk inkább úgy, hogy segítettem Donnak, egyenrangú partnerek voltunk, közösen végeztük el az ének produkciós munkáit.
Tapasztalatszerzésnek sem volt utolsó ez a ciklus a stúdióban, arról nem is beszélve, hogy mennyire megerősítette és elmélyítette a kapcsolatomat Donnal. Különleges bizalom jött létre közöttünk, ami megfelelő platformnak bizonyult ahhoz, hogy még magabiztosabbak legyünk ezen a téren. Tulajdonképpen ennek köszönhetően voltunk képesek az egy évvel későbbi Under Lock And Key albumon egy újabb nagy lépést tenni előre, minden szempontból túlszárnyaltuk vele a Tooth And Nail korongon hallható igencsak erős énekteljesítményt. Ettől függetlenül viszont a Tooth And Nail munkálatai jelentik számomra a Dokken-korszak legkedvesebb stúdiós emlékeit, annak ellenére is, hogy az Under Lock And Key és a Back For The Attack azért profibb munkák voltak.
Ha jól tudom, a stúdiózás vége felé még két neves szakember, Roy Thomas Baker és Michael Wagener is bekapcsolódtak a folyamatba. Nekik mi volt a szerepük?
Ők a keverésnél kerültek a képbe. Első körben Geoff Workmanre bíztuk a mix elkészítését, de valamiért nem tetszett nekünk az az eredmény, amire jutott az anyaggal. Ezért aztán megkértük Michael Wagenert, hogy szolgáltasson igazságot a dalainknak és csinálja meg úgy a keverést, hogy az nekünk is megfeleljen. Michael hozta magával Roy Thomas Bakert, aki korábban a Queennel dolgozott. Szegény Roynak fogalma sem volt a zenénkről, ezért először olyan volt a stúdióban, mint a partra vetett hal! (nevet) Viszont mentségére szóljon, hogy hamar alkalmazkodott hozzánk és a végső simításokat már ő felügyelte az anyagon. Mindketten remek munkát végeztek, pedig nem sok mozgásterük maradt az elképzeléseik kibontakoztatására.
Vicces, de nemrég megtaláltam azt a szalagot, ami a Geoff Workman által készített keverést tartalmazta, és mai füllel már nagyon tetszik az az organikusabb, mi tőbb, funkosabb megszólalás, amit kreált akkor. Nem viccelek, tényleg funkosan szólt! El tudod ezt képzelni a Tooth And Nail esetében?! (nevet) Összességében végtelenül pozitív impulzusok értek a stúdiómunka alatt, hihetetlenül sokat tanultam belőle, ez pedig létfontosságú volt annak érdekében, hogy később magam is zenei rendezővé váljak. Akkor sajátítottam el az énekkel kapcsolatos legfontosabb készségeket, így azt is, hogy miként kell gatyába rázni egy nem tökéletes éneksávot.
Tudod, hajdanán ez igazán kemény dió volt, az autotune még nem létezett. Meglehetősen komplikált folyamat volt a hamis hangok kigyomlálása, jó fül kellett hozzá, de Geoff Workman beavatott a titok nyitjába. Megmutatta azt is, hogy mit hozott ki Vince Neil nem túl pontos énekéből a Mötley Crüe Shout At The Devil albumán. Nekünk szerencsére nem voltak ilyen gondjaink, mert Don kiváló énekes volt, nem esett nehezére hangnemben énekelni, de még nála is előfordult, hogy egyik-másik hangot nem tudta elkapni tökéletesen.
A többi ismerettel együtt megtanultam orvosolni ezeket az apró pontatlanságokat is, a megszerzett tudást pedig a zenekar szolgálatába állíthattam. Ki merem jelenteni, hogy a Tooth And Nail-t követően képesek lettünk volna producer és hangmérnök nélkül saját magunk lemezeket készíteni, ha nem lett volna annyi feszültség a bandán belül. Zeneileg is abszolút egy hullámhosszon voltunk, tehát ez sem jelentett volna akadályt. Mindig mosolygok magamban, amikor az emberek a Dokken jól dokumentált nézeteltéréseit hangoztatják, mert nem tudják, hogy zenei értelemben mindig egy követ fújtunk, ebből a szempontból sosem merültek fel problémák. A tagok közötti feszültségek leginkább üzleti okokból generálódtak.
A George és Don közötti acsarkodás legendás méreteket öltött a ‘80-as években, a rocksajtó folyamatosan harsogta, hogy milyen rossz viszonyban vannak. Már a Tooth And Nail idején érezhető volt a közöttük lévő kibékíthetetlen ellentét?
Egyértelműen. Don már a legelső nap tudtomra adta, hogy ki nem állhatja George-ot, és ezt a nézetét úgy a kiadó, mint a sajtós szakemberek előtt sem rejtette véka alá. Ez a személyes ellentét azonban elsősorban az üzleti háttér felépítése miatt lángolt fel közöttük, ezt ismét hangsúlyozom, az együttműködésük szerződéses feltételeiben nem tudtak soha megegyezni. Ellenben a stúdióban nem adódtak ebből gondjaink, mert sosem tartózkodtak ott ugyanakkor. Don nem volt jelen a gitárszólók felvételeinél, George pedig az éneksávok rögzítésekor maradt távol. Szóval igen, a problémák fennálltak már akkor is, de mindez semmi nem volt ahhoz képest, ahova a Back For The Attack lemez idején jutottak egymással. Akkor fordult igazán csúnyára a konfliktusuk. A Back For The Attack felvételei alatt sokszor azt éreztem, mintha két különböző zenekarral dolgoznék ugyanazokon a dalokon…
A Back For The Attack előtt viszont még elkészítettétek az elképesztően kifinomult Under Lock And Key albumot, ami 1985-ben jelent meg, és sokak szerint a zenekar csúcsteljesítményét rejtette. Mit gondolsz róla mai fejjel?
Az Under Lock And Key lemezen a dalközpontúság még nagyobb teret nyert, a hangzásával azonban azóta sem békültem ki. Vitathatatlanul túlproducelt anyag volt, az akkori stúdiótechnika áldozatául esett, a zengető használatával pedig alaposan túllőttünk a célon. Néha azt kívánom, bárcsak valaki átkeverné, hogy földközelibb megszólalása legyen. Ha valaki megtenné, akkor elképesztően szólhatna, mert az eredeti felvételek minősége egyenesen ámulatba ejtő volt.
Azt nem tudom, hogy manapság érdekelne-e bárkit is, vagy a kiadó látna-e benne fantáziát, de megérné foglalkozni vele. Ami a lemezanyagot illeti, valóban letisztultabb képet festett a zenekarról, és ez annak a magabiztosságnak volt köszönhető, ami dalszerzőként jellemzett minket. Addigra már kiválóan összecsiszolódtunk Donnal és George-dzsal, mindkettejükkel élmény volt a közös munka. George és én komplett dalokkal rukkoltunk elő, ekkor született az Unchain The Night, az It’s Not Love, sőt, a következő lemez sikernótája, a Dream Warriors is. Aztán ott volt a The Hunter, amit hárman hoztunk össze: George-dzsal összeraktuk a zenét, Don pedig megírta a szöveget és kidolgozta azokat a mérgező dallamokat.
A korong húzódala, az In My Dreams nagyon hasonló módon alakult ki, mint az Alone Again egy évvel korábban: megint Don szállította az eszelős kórust, a többit pedig ketten raktuk hozzá. Tisztában voltunk vele, hogy jó úton járunk azokkal a témákkal, a kreativitásunk úgy szárnyalt, mint még soha. Nagyon hittünk magunkban és a lemezben is, éreztük, hogy nem akármilyen anyag lapul a tarsolyunkban, ezért is kár, hogy a végén annyira túltoltuk produkciós szempontból. Neil Kernon producer irányította a felvételeket, totál egy húron pendültünk vele, a teljesítménye kapcsán pedig nem érhette szó a ház elejét, nem rajta múlt a végeredmény.
Az In My Dreams döbbenetes énekharmóniái hogyan fogantak?
Érdekes, hogy abban a dalban csak Don és az én hangom hallható. Mick valamiért nem énekelt benne, pedig neki is elsőrangú torka volt, amit általában ki is használtunk. Rengeteg sávon rögzítettük az éneket, hogy minél monumentálisabban szóljon, amit sikerült is megvalósítani. A magas szólamok jutottak nekem, a mélyebbeket Don énekelte fel. Don akkoriban csúcsformában volt, élete teljesítményét nyújtotta az Under Lock And Key albumon.
Viszonylag széles körben ismertek az Under Lock And Key demói, néhány dal ezek közül a te hangoddal került rögzítésre…
Emlékszem ezekre. Leginkább a George-dzsal ketten írt témák demóin énekeltem, mert így tudtam legegyszerűbben megmutatni Donnak, hogy mit is képzeltem el. Az It’s Not Love és az Unchain The Night biztosan ezek közé tartozott. Amúgy az Unchain The Night eredeti címe Under Lock And Key volt, és elsőre teljesen más refrént találtunk ki hozzá. Fel is vettük az éneket abban a formában, ám amikor George visszahallgatta, egyből szörnyülködni kezdett.
Azt mondta, hogy ezt így nem rakhatjuk fel az albumra, valamit tenni kell. George feljött hozzám, és egy éjszaka leforgása alatt megírtuk a végső változatot. Reggel visszamentünk a stúdióba, Mick-kel feltoltuk a nyers éneket, aztán letettük a dalt Don elé. Emlékszem, miközben hallgatta, megadóan csak annyit fűzött hozzá, hogy “igen, ez így jobb lesz…”, de már láttam rajta, hogy ki van borulva tőle! (nevet) Mondjuk nem csodálkoztam rajta, mert nem abban a hangtartományban volt az ének, ahol ő kényelmesen mozgott, hanem jóval magasabban. Ennek ellenére bement a felvételi helyiségbe és világklasszis módjára tolta fel azokat a borzalmasan nehéz dallamokat! Az egyik legcsodálatosabb produkció volt, amit valaha hallottam tőle!
Érzésed szerint mikor jutottatok fel a csúcsra zeneileg az 1983 és 1988 közötti klasszikus érában?
Lemez tekintetében az Under Lock And Key volt a fénypont, zenekari szempontból viszont jóval hosszabbra nyúltak a mézesheteink: a Tooth And Nail felvételeitől egészen az Under Lock And Key turnéjának végéig nagyon együtt volt a bagázs. Azt követően viszont mindenki ment a maga útjára. George, Mick és jómagam Arizonába költöztünk, Don viszont Los Angelesben maradt, tehát fizikailag is kettészakadt a banda. Ha ez nem lett volna elég, a drogok egyre nagyobb befolyásra tettek szert a csapat életében, nálam különösen.
Anélkül hogy belemennék a részletekbe, egyikünk sem funkcionált normálisan, a viselkedésünkkel pedig csak tetéztük a bajt. Nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül 1986-87-ben, George-dzsal viszont már az Under Lock And Key turné vége felé nekiálltunk a következő lemez előkészületeinek. Tonnányi ötletet rögzítettünk a körút alatt, a turné végeztével pedig több alkalommal is tartottunk közös dalszerzős etapokat. A startpisztoly a Dream Warriors végleges változatának megírásával dördült el, amivel újabb mérföldkőhöz érkeztünk.
Épp akkor szereztünk egy vadiúj tizenkétsávos felvevőt, amit a Dream Warriors-szal avattunk fel. Meg voltunk őrülve azért a cuccért, a korábbi négysávos motyóhoz képest óriási előrelépésként éltük meg a használatát! (nevet) A Dream Warriors persze önmagában is nagy jelentőséggel bírt a zenekar számára, szinte új fejezetet nyitott. Miután George és én összeraktuk, Don egyből felénekelte, és nem is akárhogyan. A legjobb formánkat kellett hoznunk, hiszen rendelésre dolgoztunk, a Rémálom az Elm utcában című nagysikerű horrormozi harmadik részéhez kérték a nótát a filmesek. Felbecsülhetetlen értékű publicitást jelentett, hogy a dal szerepelhetett a filmben.
A menedzserünk, Cliff Burnstein jóbarátja volt Wes Craven rendezőnek, rajta keresztül csöppentünk bele ebbe a hollywood-i sikersztoriba, a jelenlétünk hatására pedig drámai módon megugrott a népszerűségünk Amerikában. A film körüli médiafelhajtással csak nyerni tudtunk, rengeteget foglalkozott velünk a sajtó, ez pedig a Back For The Attack album malmára hajtotta vizet, a felfokozott várakozás azonnal érezhető volt. Szintén sokat jelentett, hogy miután lekerült a film a mozik műsoráról és kiadták videón, a VHS-kazettára egyedülálló módon feltették a klipet. Sosem hallottam korábban ilyenről, tudtommal ez volt a legelső eset, hogy egy sikerfilm videós kiadása a fő betétdal klipjét is tartalmazta. Akárhogy is, mindezen örömteli események sokat lendítettek a Dokken szekerén.
A Dream Warriors akkorát ment a rádióknál, hogy a kiadó kétszer is kihozta single-ként. A filmhez készült kislemezváltozat B oldalán egy Back For The Attack című tétel szerepelt, ami a negyedik album címadója lett volna, csakhogy nem került fel rá…
Valóban, de ennek egészen prózai oka volt: nem mindenki érezte úgy a csapatból, hogy a dal elég jó lenne. A demón amúgy még én énekeltem, és felettébb rendhagyó teljesítményt nyújtottam! (nevet) Szerintem Don is meggyőzően énekelte a befejezett verziót, de ő valamiért nem hitt benne, ezért lehagytuk a készülő albumról.
A következő lemez, a Back For The Attack a klasszikus éra betetőzését jelentette. Egy roppant erős és ambiciózus anyagot tettetek le az asztalra, a banda mégis szétesett…
A Back For The Attack album áldozatul esett a nagy egók összeütközésének és a féktelen drogfogyasztás negatív hatásainak. Zeneileg nem lehetett fogást találni rajta, kiváló szerzemények alkották. Donnal és George-dzsal külön-külön továbbra is remekül megértettem magam, a Kiss Of Death témájának megírása pedig azon ritka alkalmak egyikét adta, amikor hármasban alkottunk meg valamit. A zenei részt George és én jegyeztük, Don pedig lejött hozzánk Arizonába és ott véglegesítette a részeit.
Ezzel együtt a zenekar a végét járta, ez világos volt mindenki számára. Az emberi kapcsolatok egyszerűen nem működtek tovább, nem volt meg az a kommunikáció, ami az előző két korongnál. Nem segítette a lemezkészítést az Arizona és Kalifornia közötti távolság sem, Donnak vagy nekünk mindig repülőre kellett volna ülni ahhoz, hogy együtt dolgozzunk. Így az éneket Don teljesen elszeparálva rögzítette Neil Kernonnal, ami a korábbiakhoz képest komoly újdonságot jelentett számunkra, hiszen azelőtt mindig tevékenyen részt vettünk benne mi is.
Alig láttuk egymást a felvételek idején, George és Don szinte nem is találkoztak, de így legalább megkíméltük magunkat a vitáktól. Ironikus, hogy a lemez végül ebben a negatív légkörben is mennyire jól sikerült, ez lett a legsikeresebb anyagunk, de ma is úgy vélem, hogy még sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Akkor lett volna igazán fenomenális, ha a korábbiak mintájára istenigazából összedolgoztunk volna.
Valamiért mindig úgy éreztem, hogy a Back For The Attack leginkább George és a te műved volt. Mennyire állja meg a helyét ez az elmélet?
Talán igazad van, hiszen temérdek zenét írtunk a lemezhez. Nem emlékszem, hogy Donnak bármi köze lett volna a zenei részhez, szerintem az albumra felkerült összes hang kettőnktől származott, mindazonáltal ő is rendkívül értékes dolgokkal járult hozzá a végeredményhez, és írt komplett dalokat is, ezt biztosan tudom. A Stay egyike volt ezeknek, és el is tette magának későbbre. Végül az 1990-es szólólemezén jelent meg, nem meglepő módon. Szerintem az anyag írásakor Don fejében már nagyban forogtak a kerekek, szinte biztosan akkor kezdte tervezni, hogy kiszáll, új szerződést köt a Geffennel, és viszi magával a nevet is.
Ekkor viszont még előttetek állt az a lemezbemutató turné, amiről aztán nagyon sokáig beszélt mindenki…
Valami csoda folytán a turnéra ismét elkezdtünk zenekari formát ölteni. Érthetetlen, de amikor 1987 őszén nekiindultunk Amerikának az Aerosmith társaságában, olyanok voltunk, mintha kicseréltek volna minket. Nyoma sem volt a korábbi feszültségnek, ismét összekovácsolódott csapatként működtünk, a bajtársiasságot megint érezni lehetett. Az első két hét az egyik legszebb időszak volt, amit a Dokkenben töltöttem: első alkalommal utaztunk saját luxusbusszal, amiben számos éjszakát töltöttünk el jó hangulatban, miközben egyik városból a másikba tartottunk.
George, Don, az azóta zeneipari nagykutyává vált turnémenedzser, Rick Sales, valamint jómagam rengeteget beszélgettünk, közben borozgattunk. Ment a sztorizás mindenről, ami éppen ért minket. Boldogok voltunk, hogy a sikereinkből végre egzisztenciát teremtettünk magunknak, egyszóval tényleg úgy tűnt, hogy minden klappol, újra sínen van a banda. Aztán eljött 1987. október 31-e, Halloween éjszakája, és Don ledobta az atombombát: közölte velünk, hogy a turné végeztével elbúcsúzik tőlünk, viszi a nevet, és szólóban folytatja tovább.
Nem hirtelen felindulás vezetett ide, gondosan, jó előre megtervezte ezt a lépést, ezért is mondtam az imént, hogy szerintem már a lemezkészítés alatt azon dolgozott, hogy miként tudna megszabadulni tőlünk. Enyhe kifejezés, hogy fordulópontot jelentett a közleménye. Azonnal darabjaira hullott a zenekar, George pedig alig tudta fékezni magát a folyamatos dührohamai miatt. Képtelen volt napirendre térni Don döntése felett, úgy érezte, hogy elárulták. Egyre csak azt hajtogatta, hogy “hogy képzeli ezt, hogy veszi a bátorságot ehhez?!”
A koncertteljesítményünk attól fogva egyre rosszabb lett, pedig hatalmas lehetőségek előtt álltunk. Az Aerosmith-turnét követően ‘88 tavaszán átmentünk Európába az AC/DC-vel, ami szintén nagyon erős összeállítás volt, addigra viszont már olyan negatív energiák uralkodtak közöttünk a színpadon, hogy kimondottan rosszul éreztem magam. De az már nem kizárólag Don bűne volt. Való igaz, meg lehetett érteni George felháborodását, de a viselkedésére akkor sem volt mentség, és hát Mick meg én sem voltunk éppen szentek.
Áprilisban megcsináltunk egy nagyszabású Japán turnét, ahol az összes bulit felvettük, hogy legyen elég alapanyagunk a tervbe vett dupla koncertlemezhez, majd visszatértünk az Egyesült Államokba, hogy a Van Halen, a Scorpions, a Metallica és a Kingdom Come társaságában útjára indítsuk a Monsters Of Rock elnevezésű gigantikus stadionturnét. Őszinte leszek: a Dokken történetének legnagyobb, legfontosabb koncertjeit adtuk, de a színfalak mögötti partizást sokkal jobban élveztem, mint a deszkákon való zenélést.
Az utolsó koncertünket a denveri Mile High stadionban adtuk nyolcvanezer néző előtt, az összes lemeztársasági fejes eljött Los Angelesből és New Yorkból megnézni minket. Ott voltak a menedzserek és az ügyvédek is, minden készen állt, hogy aláírjuk a szerződést az említett élő albumra vonatkozóan. Kereken egymillió dollárt fizettek nekünk a koncertanyagért, ami nevetségesen sok pénz volt érte, de a kiadónál úgy gondolkodtak, hogy egy ekkora összeggel talán együtt tudnak tartani minket. Nem jól spekuláltak, mert mi már tudtuk, hogy vége a dalnak, végérvényesen, visszafordíthatatlanul. A szemünk előtt hullott darabjaira, amit addig elértünk, és csak saját magunkat okolhattuk érte.
Ha jól tudom, George, Mick és te magad jogi útra tereltétek a Dokken név kérdését akkor…
Így történt. Muszáj volt pert akasztanunk Don nyakába, mert azt hitte, hogy a Dokken-embléma őt illeti, csupán azért, mert ez a vezetékneve. Fel kellett világosítanunk, hogy anno olyan együttműködési megállapodást kötöttünk, ami külön rendelkezett a névhasználati jogokról. A szerződésünkben feketén-fehéren az állt, hogy bárki is távozik a fedélzetről, azon nyomban elesik a névhasználat jogától, és nem léphet fel követeléssel a másik hárommal szemben ezt illetően.
Természetesen megnyertük a pert, Don pedig kénytelen volt megelégedni a Don Dokken névvel. Nagyon érdekes, hogy amennyiben akartuk volna, simán folytathattuk volna Dokken név alatt Don nélkül, és voltak is a zeneiparban olyanok, akik ezt javasolták, ám ez már tényleg nevetséges és szürreális lett volna. Egyébként, ahogy én tudom, Don szólószerződése sem volt annyira tiszta ügy, mint amilyennek tűnt, mert a Geffennél először azt hitték, hogy a Dokken zenekart igazolták le, végül azonban be kellett érniük Don Dokkennel, a szólóművésszel…
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Dokken titkos fegyvere voltál a ‘80-as években, egy olyan sokoldalú zenész, aki basszusozott és billentyűzőtt, de ha kellett, akkor énekelt és gitározott is, közben pedig fő dalszerzőként és producerként is üzemelt. Volt olyan érzésed akkoriban, hogy kevesebb rivaldafény jut neked, mint amennyit a tehetséged alapján megérdemelnél?
Basszusgitárosként az ember ritkán törhet frontemberi babérokra, főleg akkor, ha a zenekarodban egy csodálatos énekes és egy korszakalkotó gitáros játszik! (nevet) A viccet félretéve, már a legelején elfogadtam a szerepkörömet a Dokkenben, és azzal is tisztában voltam, hogy mivel jár ez. Nem voltam féltékeny Donra és George-ra, mert a csapat érdekei is azt diktálták, hogy ők legyenek fókuszban.
Néha persze átsuhant a fejemen, hogy jó lenne egyszer középen is állni, de nem rágódtam ezen, nem csináltam belőle ügyet magamnak. Az sokkal jobban zavart, amikor évekkel később Don úgy nyilatkozott az együtt készített albumokról, mintha egymaga írta volna az összeset. A mi érdemeink kisebbítésével próbálta hangsúlyozni a saját fontosságát, és ezt személy szerint eléggé zokon vettem tőle.
A Los Angeles-i metálszíntér elképesztően pezsgett a ‘80-as évek közepén: ott volt a Mötley Crüe, a Ratt, a W.A.S.P., a Van Halenről és Ozzy Osbourne-ről nem is beszélve. Mennyire volt benne a levegőben a versenyszellem?
Ó, nagyon súlyosan érezhető volt, de az ilyesmi nagyon egészséges! (nevet) Érdekes, hogy emiatt a ‘80-as években egyáltalán nem gondoltunk, hogy annyira sikeresek lennénk, mert a Mötley-hez és a Ratt-hez mértük magunkat. Mi is milliószámra adtuk el az albumokat, de ők nagyságrendekkel több lemezt értékesítettek, mint a Dokken, és jóval látványosabb turnékat bonyolítottak. Hozzájuk képest komoly hátrányban voltunk.
Mondhatjuk azt is, hogy a surranópályán versenyeztünk és a “futottak még” kategóriába tartoztunk, de ez a javunkra vált, mert megtanított minket keményebben dolgozni. Sosem ültünk a babérjainkon és nem engedtük el magunkat, talán csak a Back For The Attack idején szálltunk el a kelleténél jobban a drogoktól.
A Dokken jóval európaibb hangot ütött meg, mint a Mötley és a többiek. Esetleg ez is közrejátszott abban, hogy nektek végig a nehezebb út jutott osztályrészül?
Ehhez kétség sem férhet. Módfelett egzotikusnak számítottunk Kaliforniában az európai hatásainkkal, de ebből is csak profitáltunk, mert egyrészt adott egy markáns hangzásvilágot és identitást a dalainknak, másrészt hosszú távon jobban lehetett építkezni erre a komolyabb, árnyaltabb zeneiségre, ami jobb kifutást adott nekünk kreatv szemszögből. Lehet, hogy nem voltunk olyan sztárok, mint a Mötley tagjai, de a lemezeink egyenletesen magas színvonala egyértelműen felfelé mutató pályaívet rajzolt, és biztos vagyok abban, hogy amennyiben nem dobjuk be a törölközőt, akkor hamarosan beérett volna az addigi munkánk gyümölcse.
Meggyőződésem, hogy legkésőbb 1990-re mi is beléptünk volna az arénarock legnagyobb sztárjai közé, erre minden esélyünk megvolt, de nem éltünk vele. Most is úgy gondolom, hogy mi voltunk saját magunk legnagyobb ellenségei. A tehetségünk alapján sokkal többre kellett volna vinnünk annál, mint amit elértünk, a zenekari viszonyok pedig máig rendezetlenek, amit kifejezetten sajnálok…
Van rá esély, hogy még egyszer utoljára összehozzatok valamit, akár egyetlen utolsó dalt?
Nos, amikor 2016-ban lenyomtuk azt a speciális japán turnét, megírtunk közösen egy új dalt a koncertlemezhez. A legsimább ügy volt, ami a Dokken soraiban valaha történt, nem viccelek! (nevet) Azóta sok idő eltelt, de az a szerzemény bebizonyította, hogy még mindig tudunk mit mondani egymásnak és jók vagyunk együtt. Időről-időre felmerül az újjáalakulás kérdése, ám Don nemrég jött ki a lemezével, egyébként meg ismét olyan hangnemben nyilatkozik rólunk egy ideje, ami erősen kérdésessé tenné az esetleges újbóli közös munka létjogosultságát.
Ettől függetlenül ugyanúgy nem zárom ki, ahogy az ezt megelőző egymillió alkalommal sem tettem, bár az, hogy Don elköltözött Új-Mexikóba, némileg behatárolná a lehetőségeket. Ha újra együtt csinálnánk valamit, akkor megint előállna a Back For The Attack-szindróma, azt viszont kétlem, hogy újra bevállalnám. Az életem jelenlegi szakaszában más se hiányzik nekem, mint Új-Mexikóba járni dalokat írni! (nevet)
Írta: Danev György
Fotó: kiadói archívum
(forrás és képek: Music Media Magazin)
