Nagy dolgok színhelye volt Dél-Kalifornia az 1970-es évek második felében, az ott történt radikális technológiai újítások pedig visszavonhatatlanul megváltoztatták a modern zene irányvonalát. Az alábbiakban az egyik fő letéteményes, Karl Sandoval visszavisz minket a ‘70-es évek végének legmenőbb gitárboltjaiba és Dél-Kalifornia sztárokkal teli színpadaira, felfedve Randy Rhoads Polka-Dot V-je, az Eddie Van Halennel való egyedülálló barátsága, a superstrat koncepciójának megjelenése és a gitárközösség akaratlan ikonjává válásának szerény útja mögött rejlő igaz történeteket. Larry DiMarzio és Eric Kirkland interjúját a DiMarzio, Inc. engedélyével közöljük magyar nyelven.

Randy Rhoads elképesztő dallamérzékéből és klasszikus zenéből merített motívumok varázslatos keverékével éppúgy inspirálta metálgitárosok generációit, mint ahogyan a magas oktánszámú gitározás mesterségét. Az 1982 márciusában repülőszerencsétlenség következtében elhunyt gitárzsenit 2021 októberében a Rock and Roll Hall of Fame kitüntette a régóta esedékes Musical Excellence díjjal, úgyhogy itt az ideje, hogy Karl Sandovalt, Randy leghíresebb gitárjának, a pöttyös V építőjét is méltóképpen elismerjük.

Karl Sandoval nagyon sokáig nem kapta meg azt az elismerést, ami kijárt volna neki hihetetlen gitárépítői képességeiért, a hangszer tökéletesítése iránti szenvedélyéért és a szakma fejlődéséhez való feltétlen hozzájárulásáért. A Randy Rhoads-szal való korai kapcsolatát a gitáros közösség nagyrészt figyelmen kívül hagyta, mégpedig Randy egy ártatlan kérése miatt: a gitáros nem akart semmilyen cégnevet vagy logót látni az egyedi Polka-Dot gitáron, amely a leghíresebb és legtöbbet fényképezett hangszere lett. Ez a történet sok szempontból Randyvel kezdődik, de számos olyan nevet is érint, akik ugyancsak méltán tekinthetőek minden idők legjobbjainak, ma pedig Karl szerény műhelyében folytatódik.

Elöljáróban némi háttérinfó: Randy először a Quiet Riottal tűnt fel a ‘70-es évek végén, ugyanaz a különleges tehetségekkel teli dél-kaliforniai színtér dobta felszínre, amely Eddie Van Halent, George Lynch-et és sok más okosan innovatív gitárost is kitermelt akkoriban. De nem csak ezek a fiatal játékosok voltak azok, akik új utakat mutattak ezen a különleges helyen és időben. Eme hathúros fenomének között - és gyakran mellettük játszva - dolgoztak azon kézműves mesterek, akik megváltoztatták a gitár kinézetét, hangzását és működési mechanizmusát. Ezek a gitárépítők, Wayne Charvel, Grover Jackson és Karl Sandoval olyan egyedileg tuningolt, úgynevezett hot rod gitárokat készítettek, amelyek megkönnyítették a hamarosan sztárrá váló hangszeres szólisták számára technikai képességeik maradéktalan kiaknázását. A ‘70-es évek elején fiatal gitártechnikusként New Yorkban működő Larry DiMarzio elkészítette a világ első utángyártott, nagy kimeneti jelű ikertekercses hangszedőjét, a krémszínű Super Distortion-t. Ez a rézből készült tűzgolyó volt a kirakós utolsó darabja, amely olyan korábban nem tapasztalt torzítást és hangszínjavítást eredményezett, ami a virtuozitást elektromosságtól sistergő vadállattá változtatta. Ez volt az a hangszedő - a DiMarzio PAF mellett -, amely életre keltette Randy fekete alapon fehér pöttyös Sandoval Polka-Dot V-jét.

Larry DiMarzio: Mikor kezdtél el gitárokat építeni, Karl?

Karl Sandoval: Wayne Charvellel való közös ténykedésem idején. Magam is gitároztam, miközben a hangszeriparban dolgoztam. Akkoriban még csak javítottam őket, viszont szerettem volna eljutni odáig, hogy saját magam építsek néhány modellt. Úgy éreztem, hogy minden szerszámmal és gyártási készséggel rendelkezem. Az első gyakorlatilag egy teljes egészében kézzel készített gitár volt, amit a mai napig féltve őrzök. Szerettem a Danelectro gitárokat, főleg a nyakuk miatt, és volt egy bizonyos modell, ami nagyon tetszett. Készítettem belőle egy tömör testű változatot nagyon kemény kőrisből, egyetlen humbucker hangszedővel, egy vintage Fender-stílusú tremolóval és egy csúsztatható potméterrel, majd ráragasztottam egy Danelectro nyakat. Ez lehetett a legelső darab, ami valószínűleg '77-ben vagy '78-ban készült. 

LD: Ez akkor készült, amikor a Wayne boltjában dolgoztál?

KS: Most teszteled a memóriámat, ugye? (nevet). Ez a modell Wayne Charvel első műhelyében készült, ami ezer négyzetméteres volt. És azt hiszem, hogy az egyetlen nehézgépünk egy böhöm nagy ipari marógép volt. Biztos vagyok benne, hogy azt használtam.

LD: Hány embere volt Wayne-nek, amikor elkezdtél nála dolgozni?

KS: Amikor odakerültem, Wayne és két másik srác volt ott - csak Steve-nek és Steve-nek fogom hívni őket. Ők voltak ott először, aztán jöttem én.

LD: Hány éves voltál akkoriban?

KS: A húszas éveim közepén, úgy 25-26 körül. Fiatal voltam, hosszú, sötét hajjal. (nevet) 

LD: Emlékszem a sötét hajadra! (nevet) Akkoriban egy zenekarban gitároztál és számtalan kaliforniai klubban megfordultál. Milyenek voltak akkoriban a klubok Dél-Kaliforniában?

KS: Az volt a legmenőbb abban a korszakban, hogy mindenki támogatta az élő zenét. Úgy értem, az élő zene mindent vitt akkoriban! Elmenni egy zenekart megnézni, nos, az egyszerűen az egyik legnagyszerűbb dolog volt, ami csak történhetett veled. A zenekar, amelyben játszottam, a Smokehouse nevet viselte. Olyan helyeken játszottunk, mint a Pasadena Civic Auditorium, ami elképesztően nagy volt. Ha ott lehetőséget kaptál fellépni, akkor nagy valószínűséggel befutottál, haver. Egy koncert a Civic Auditoriumban azt is jelentette, hogy a Van Halen után a második, harmadik vagy a negyedik helyen álltál a sorban. Ők voltak a legjobbak, hatalmas tömeget vonzottak, úgy öt-hatezer embert, néha többet is.

Aztán volt egy csomó helyi klub, amelyek nagyon kicsik voltak, és nem hiszem, hogy bárki is emlékezne már rájuk. Ezek olyan bártípusú táncklubok voltak, ahol a Top 40 környékén tanyázó zenekarok játszottak. De volt szerencsénk a Gazzarri's-ban (ma Hollywood A-Go Go a Sunset Strip-en) is játszani. Egyszer léptünk fel ott. Az egész hely a szex, drogok és rock and roll mítoszáról szólt. Brutálisan zajos volt és mindenki iszonyatosan fel volt pörögve. Léteztek más klubok is, ahova jártam, leginkább Downeyban. Ott láttam először a Van Halent, és ők, édes istenem, tényleg a fénykorukat élték. Eddie a házi készítésű fehér Explorerén játszott, de az nem Explorer volt, hanem...

LD: …Egy Ibanez.

KS: Így igaz, egy Ibanez Destroyer. George Lynch-nek is volt egy ugyanolyan. Ember, azok a gitárok fenomenálisak voltak! Úgy értem, nagyon jól játszható, baromi kényelmes hangszerek voltak, élmény volt megfogni őket.

Szóval, volt az a klub Downey-ban, ami elég jó helynek számított. Ott volt a Starwood is. Ó, és volt egy Walter Mitty's nevű hely Pomonában! Rengeteg ilyen típusú helyi klub működött abban az időben. Egyszer még a Los Angeles County Fairgrounds-ban is játszottunk és emlékszem, hogy láttam ott egy The Dogs nevű bandát. Egy háromtagú csapat volt, egyfajta gyors punk rockot játszottak és ahhoz képest, hogy csak hárman voltak, elképesztően jól szóltak.

Akkoriban nagyon mentek a bulik a hátsó udvarban is, vagy egyszerűen csak összehoztak egy koncertet egy dupla garázsban, kinyitották az ajtót, és mindenki elárasztotta az utcákat. Ez volt az élőzene aranykora. Emlékszem, hogy a Forumba is jártam. Elég sok zenekart láttam, amikor Wayne-nel dolgoztam. Láttuk a ZZ Topot és egy Player nevű bandát. Láttuk Elvin Bishop-ot; Fooled Around and Fell in Love, emlékszel arra a dalra? Aztán elcsíptük Tommy Bolint a Deep Purple-lel. Az egyik nagyobb koncertterem, ahová Wayne-nel elmentünk, a Swing Auditorium volt San Bernardinóban. Egy régi fából ácsolt komplexum volt, amit azóta már lebontottak. Azt hiszem, most egy új épület áll a helyén.

A legőrültebb dolgokat csináltuk. Néha nem is klubokban, hanem nagy parkokban rendezték a koncerteket, a zenekarok pedig egy teherautó platóján játszottak. Olyan csapatok, mint a Smile és a Reddy Kilowatt. Ritka alkalmakkor volt szerencsénk a Tortomasi-Haley produkciós cég rendezvényein fellépni, amely a Van Halent promotálta és rajtuk keresztül háromszor vagy négyszer játszottunk a Pasadena Civic Centerben - van néhány klassz történetem és emlékem azokról a fellépésekről.

LD: Ki keltette fel igazán a figyelmedet a helyi klubszcénában? 

KS: Mivel gitáros voltam, leginkább arra hangolódtam rá, ami már profi volt. Billy Gibbons, Ritchie Blackmore, Jimmy Page és Jeff Beck dolgait favorizáltam, de volt a környéken egy srác, Terry Kilgore, aki szintén nagyon elcsavarta a fejemet. Később David Lee Roth-tal is játszott (az 1994-es Your Filthy Little Mouth albumot készítették együtt - szerk.), de akkoriban még a Reddy Kilowattban tolta. Sokszor, például amikor a Civicben játszottunk, Terry egyszerűen feljött a színpadra jammelni, de már a soundcheck alatt teljesen elszállt az agyunk tőle. Neki volt a legjobb Marshallja, és szerette a régebbi Les Paul Gold Topokat a szappantartós P90-es hangszedőkkel.

Más gitárosok is tetszettek, például Tracy G, aki Dióval játszott, ő is nagyon jó volt. Csomó helyi tehetség akadt, mind nagyon dögösek voltak és nem csak heavy rock-stílusban, hanem a Santana-féle latin zenében is jó néhány nagyszerű gitáros alkotott. Az a fajta latin hangulat egészen sajátos volt és egy Bob Robles nevű srác jelentette a csúcsot abban a műfajban. Valódi szörnyeteg volt a hangszerén.

Persze mind közül a legnagyobb hatással az volt rám, amikor Eddie-t hallottam. Azt gondoltam, hogy a fenébe tud valaki ilyen jól játszani? Emlékszem, hogy láttam őket a Whiskey-ben vagy talán a Gazzarri's-ban. Elképesztően gitározott, minek láttán megszólalt egy arc mellettem: „hű, ez a srác úgy szól, mint Ritchie Blackmore". Én meg csak annyit mondtam: „Tévedsz, ember. Ez a srác külön kategóriába tartozik." Nyilván Ritchie is külön kasztot jelentett, szóval nem igazán akarom őket összehasonlítani, de úgy éreztem, hogy Eddie-ben van valami különleges, lélekkel teli. Elég gyors volt, de nem élt a sebesség bűvöletében. Klasszikus, átütő játékstílussal rendelkezett, tele óriási trükkökkel, és egyszerűen uralta a színpadot, akárhányszor csak fellépett.

LD: Eddie és Wayne akkoriban már barátok voltak? Vagy te találkoztál előbb Eddie-vel és vitted el Wayne boltjába?

KS: Nem, nem én vittem Eddie-t Wayne boltjába. Valójában a zenészek között terjedt a hírünk és ő is így hallott rólunk. Azt hiszem, mi voltunk az egyetlen olyan gitárbolt a környéken, ahol egyedi igényeket is teljesítettek. Néhány zenebolt persze foglalkozott javításokkal, hangszedők és nyereg cseréjével, Wayne azonban teljes körű szolgáltatást nyújtott - gitárra és basszusgitárra egyaránt felvett bármilyen rendelést: ha kellett, új hangszereket épített, a régieket pedig felújította és mindenféle testreszabást végzett rajtuk.

Szóval, Eddie valahogy megneszelt minket és még mindig tisztán emlékszem, ahogy belépett az ajtón - akkor láttam őt először. És én mondom neked, Larry, néha elég csak ránézni egy emberre és egyből az jut eszedbe: „Ó, kizárt, hogy ez gitáros legyen, kizárt." Nem feltétlenül a kinézetről beszélek. Nyilvánvaló, hogy az akkori zenekarok között volt pár pénzes csapat, míg a többieket nem lehetett különösen tőkeerősnek mondani. Nem vagyok biztos abban, hogy Ed milyen háttérrel rendelkezett, de amikor bejött, úgy nézett ki, mint egy átlagos tinédzser abban az időben. Akkoriban az emberek azt viselték, ami épp tiszta volt, senki nem büszkélkedett hatalmas ruhatárral. Még mindig látom magam előtt: fiatal volt, sötét, hosszú hajjal és egy nagyon nagyméretű ing volt rajta, mintha az apja egyik inge lett volna. Egy szakadt Levi's nadrágot viselt és mezítláb volt. Bejött, én meg csak néztem, és arra gondoltam: „Ez az a fickó, akiről mindenki beszél? Eddie Van Halen? Eddie Van Halen?!' Ott állt előttem, és egy kicsit ideges voltam. Nem tudom pontosan miért, mert ő is csak egy srác volt a színtérről.

Mindenesetre bejött, és elkezdtünk beszélgetni... Már nem emlékszem pontosan, hogy mit szeretett volna, valami gitártesttel kapcsolatos dologról volt szó. Azt hiszem, egy testet akart, és azt, hogy mi alakítsuk ki a körvonalait. Nyilvánvalóan maga is barkácsoló volt, és leginkább egyedül akarta megcsinálni a gitárt. Ez volt az első alkalom, amikor bejött, ekkor kerültünk kapcsolatba vele.

LD: Elég jól megalapoztátok Wayne üzletének hírnevét azzal, hogy mindent elvállaltatok, ami az egyedi igényekkel volt kapcsolatos. Wayne akkoriban nyakakat készített? Ő is rajongott a Danelectro nyakakért?

KS: Wayne nem készített nyakakat, legalábbis tudtommal nem. Soha nem láttam sablonokat, gépeket vagy bármit, aminek köze lett volna a nyakak építéséhez. Volt egy forrása, azt hiszem, a Fenderen keresztül. Elég sok Fender nyak volt nálunk, mert ő végezte a felújításokat. Újrafestette a gitárokat és bármit megcsinált, amit csak kértek az ügyfelek. Nem igazán foglalkozott a Danelectro nyakakkal, amíg én fel nem hoztam a témát.

Tudom, hogy néhányan ezt vitathatják, de én hoztam el a Danelectro gitárnyakak használatának korszakát. Egyszerűen tudtam, hogy jól beállíthatóak, és hogy megfelelő eredményre lehet jutni velük. Eddie megszimatolta ezt, aztán George Lynch is tudomást szerzett róla. Természetesen Randy Rhoads is képbe került, ahogy idővel sok más helyi zenész is. De most egy kicsit eltérnék a kérdéstől, amit feltettél, mert tisztázni szeretnék valamit: Wayne boltja egyedülálló módon egyfajta „minden-egyben"-típusú hely volt. De nem gondolom, hogy a nyakakat a gitárokhoz Wayne boltjában készítették.

Amennyire én tudom, a legtöbb egzotikus fából készült gitárhoz, amit akkoriban építettünk, Wayne haverjától, Lynn Ellsworth-től kaptuk a testet és a nyakat, Washington államból. Emlékszem, hogy dobozok érkeztek a UPS-től, kinyitottuk őket, és kőris testek voltak benne néhány igazán bizarr és egzotikus fával együtt, mint például zebrafa, padauk, lila amarantfa, és kivételesen gyönyörű kagylós és habos juharfa. Kaptunk belőlük testeket és nyakakat, gitárhoz és basszusgitárhoz egyaránt, tele volt a kis Covina-i üzlet velük. Csak azután került a képbe Grover Jackson, miután átköltöztünk az első San Dimas-i helyünkre, bár Grover karrierjének alakulásáról nem tudok túl sokat.

LD: Így már sok minden más megvilágításba kerül. Megoldódott a rejtély, hogy például Eddie miként találta meg a boltot, és tisztáztad, hogy ti voltatok Dél-Kaliforniában az elsők a hot rod gitárok építése terén. Én azt sem tudtam, hogy Wayne a Boogie Bodies-tól kapta a cuccokat. Azt hittem, hogy mindent maga épített... Ez érdekes. Persze mindannyian arra törekedtünk, hogy a gitárjainkat jobb alkatrészekkel tegyük játszhatóbbá, különösen a Gibson és a Fender jól ismert gyártási problémái miatt. Magam is felvettem a kapcsolatot Wayne-nel anno, mert tetszettek a Les Paul-szerű sárgaréz jackaljzatai. Nagyszerűek voltak, még árusítottam is őket. Legalább ötven műanyagot cseréltem le, amíg a 48. utcában dolgoztam, mert az ő sárgaréz alkatrészeinek sokkal több értelmét láttam. Végül egy-két évvel később találkoztam vele egy NAMM show-n, majd elkezdtem rendelni tőle testeket ‘78 körül, kezdetben csak Stratokat és Teléket, de ‘79-re már Explorer- és V-alakú testekbe is invesztáltam. Aztán Wayne hirtelen kikerült a képből, és Grover Jackson tulajdonába vándorolt a cége.

Joanne lett az értékesítési kapcsolatom a Charvelnél, akiből hamarosan Mrs. Jackson vált. Elmondta, hogy a testek mellett nyakakkal is foglalkoznak, ami tökéletesen beleillett a terveimbe: A San Franciscó-i Stars Guitars-tól már vásároltam sárgaréz húrlábakat, és megterveztem a DiMarzio 250 és 500K potikat. Így a testek és nyakak hozzáadásával a DiMarzio képes lett volna a kereskedőinknek egy komplett sor kiváló minőségű cserealkatrészt kínálni, amelyekből gitárt lehetett volna építeni, vagy bármelyik Gibson vagy Fender javítására lehetett volna használni.

Amikor aztán megérkezett Grover első szállítmánya, kiderült, hogy a testek jók, de a nyakak nem felelnek meg az elvárásaimnak. Szerencsére jóban voltam Stu Spectorral, aki basszusgitárokat készített Brooklynban, és a DiMarzio Model P-t használta fő hangszedőként. Ő és társa, Allen beleegyeztek, hogy megépítik azt a  nyakprofilt, amire vágytam. Hónapokat töltöttünk együtt (hetente több napot) minden részlet finomhangolásával: a hagyományos Fender fogólap sugarát 7,25"-ről 9,5"-re módosítottam és az általam preferált nagyobb bundokat választottam hozzá. Strat-stílusú fejformát kaptak, és kezdetben teljesen juharból készültek, a kedvenc vintage Fender-stílusú '57-es V-alakú profilommal és legömbölyített fogólapszéllel.
A Grover-féle Strat-stítusú testeken is végeztem néhány változtatást, hogy jobban hasonlítsanak arra, amit a Fender 1960-ban gyártott - azok a körvonalak csodálatosak voltak, és sokkal jobb játékérzetet biztosítottak. Azt kértem, hogy csak egy vagy két fadarabból készüljenek, különösebb felületkezelés nélkül. Így azt csinált velük az ember, amit csak akart: festeni is lehetett őket, de natúr formájukban is megmaradhattak.

KS: Említetted Joanne-t, de ő csak azután került a képbe, hogy átköltöztek a nagyobb Charvel-létesítménybe. Nem emlékszem, hogy az első helyen ott lett volna, Tudod, Grover és Joanne elég hamar egymásba habarodtak, és a dolgok onnan indultak tovább. Tehát valószínűleg akkor kerültél kapcsolatba velük, amikor már kiköltöztek a kisebb első műhelyből.

LD: Jól emlékszem, hogy valahol Riverside közelében, Kaliforniában volt egy üzlet? Meglátogattam őket 1980-ban, hogy végezzenek némi utómunkát a testeken…

KS: Erről másokat kellene megkérdezned, olyanokat, akik Grover számára dolgoztak akkor, mert az üzleti háttér elkezdett változni és egy bizonyos pont után már nem tudom, mit történt. Csak abban vagyok biztos, hogy a Bumblebee nevű a sárga-fekete csíkos Strat, amit Eddie-nek gyártottak, még az első műhelyben készült, az ezer négyzetméteres helyen.

LD: Az a gitártest Washingtonból jött?

KS: Nos, egyáltalán nem biztos, mert a már említett ipari marógép mellett rendelkeztünk egy szalagfűrésszel is, Wayne-nek pedig volt egy festékszóró fülkéje és egy összeszerelő helyisége is, tehát akár mi magunk is legyárthattuk. Nagyjából akkoriban kezdtünk el testeket gyártani, mert emlékszem, hogy Grover 1979 vége felé jött a képbe. Én kábé ugyanakkor mentem el, szóval nem emlékszem, hogy dolgoztam volna nekik, miután átvették az üzletet. Vagy ha igen, akkor biztosan nem sokáig. Azt tudom, hogy fizetésemelést kértem Wayne-től és Grovertől. Azt mondták, hogy szó sem lehet róla, így vettem a kalapomat és otthagytam őket.

1979-ben álltam a saját lábamra és egyből rám mosolygott a szerencse. Ez volt a Danelectro-korszak George Lynch-csel, Eddie Van Halennel és Randy Rhoads-szal. Visszatérve a gitártestekre, amiket vásároltál: valószínűleg a legtöbbjük Boogie-test volt, de néhányat mi is készíthettünk a kis műhelyben. Amint átköltöztek a nagyobb létesítménybe, már Grover Jackson irányításával készültek a testek. Emlékszem, hogy miután eljöttem, nyakakat vettem Grovertől,  juhar Strat nyakakat és utángyártottakat is 50 dollárért. Barátok maradtunk a srácokkal. Nem hiszem, hogy Grover eladott volna nekem egyetlen nyakat is, ha nem lettünk volna jóban.

LD: Térjünk át a sárga gitárra, amit Eddie-nek építettél!

KS: Igen, a Megazone... Nagyon szerettem a hangszer eredeti fejformáját, de azzal is tisztában voltam, hogy nem olyasmi, ami Eddie-nek tetszene. Így is lett, úgyhogy meg kellett változtatnom.

LD: Készült egy olyan fotó, amin Eddie látható a Megazone és sok egyéb gitár társaságában, többek között a sárga-fekete Bumblebee is szerepel rajta…

KS: Ha megnézed azt a képet, láthatod, hogy néhány gitár a földön fekszik. Azok, illetve az Eddie bal oldalán állók közül néhánynak Danelectro nyaka volt.

LD: A Danelectrók Strat-szerű kulcskiosztással bírtak? Egy oldalra esett mind a hat kulcs?

KS: Igen, de lehetett kapni belőlük olyat, amin három volt mindkét oldalon, de jellemzően az egyenes vonalban kialakított hat kulcs dominált náluk. A legjobb dolognak a nyakak kialakítása tekintetében az találtam, hogy meglehetősen laposak voltak. Nagyobb rádiusszal alakították ki a fogólapot, mint a legtöbb gitár esetében. Persze nem olyan fogólapot kell elképzelni, mint a klasszikus gitárok esetében, de elég laposak voltak ahhoz, hogy alacsony húrnyomást lehessen beállítani rajtuk és ezáltal különlegesen jó játékérzetet adjanak.

LD: Emlékszem azokra a nyakakra, tényleg nagyon lapos profillal rendelkeztek, de az is élénken él az emlékezetemben, hogy a gitárokban lévő hangszedők rendkívül zajosak voltak. De ha már a hangszedőknél tartunk, mikor ismerkedtél meg a DiMarzio márkával?

KS: Amikor Wayne-nel dolgoztam. Ti már nyilván ismertétek egymást, valószínűleg telefonon beszéltetek vagy a NAMM show-n találkoztatok. Sejtettem, hogy valami készülőben van. Akkoriban úgy tűnt, hogy Wayne forgalmazza majd a DiMarziót itt a nyugati parton, de aztán kútba esett a dolog… Te valószínűleg többet tudsz erről, mint én!

LD: Az értékesítési menedzserem elkezdett független értékesítési képviselőket alkalmazni, és úgy érezte, hogy a DiMarzio számára jobb, ha az emberek látogatják az üzleteket, mintha egyetlen nyugati parti forgalmazó fogná össze a terjesztést.

Wayne-nek rengeteg hangszedőt szállítottunk a gitárjaihoz, és biztos vagyok benne, hogy a boltjában is árulta őket. Amikor én kezdtem, sem a Gibson, sem a Fender nem volt érdekelt a hangszedők külön értékesítésében. A DiMarzio volt az első, aki csereszabatos hangszedőket szállított. Wayne talán kapott néhányat a Fendertől, a velük kötött üzlet részeként, de én nem tettem volna Fender hangszedőt semmibe, amin dolgoztam.

KS: A single coilokkal nem volt bajom, arra viszont nem emlékszem, hogy sokat használtam volna a Fender humbuckereket.

LD: Ó, igen, a Fender humbuckerek nem voltak az igaziak... nagyok és csúnyák voltak, ráadásul furcsa hangzásúnak bizonyultak. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ugyanaz a fickó tervezte őket, aki az eredeti ‘50-es évekbeli Gibson pickupot.

KS: Emlékszem, hogy mindenki, akinek volt, kicserélte DiMarzióra. Amire a legjobban emlékszem, az a Super Distortion és a PAF volt. Ezt tetted a Telecasterbe, aztán a Stratba, végül pedig minden olyan gitárba, amit eredetileg valami szar humbuckerrel szereltek. Ez egy tuningolt utángyártott hangszedő volt és igazán tette a dolgát. Félelmetes hanggal bírt, azért is ajánlottam Randy Rhoadsnak. A PAF-ot választottuk nyakhoz, és a Super Distortion-t hátra, a hídhoz.

LD: A Super Distortion hídnál mindig jó kiindulópontot jelentett.

KS: Ha meghallgatod Randy felvételeit azzal a pöttyös V-vel vagy bármely másik gitárjával, akkor azokat a hangszedőket hallod.

LD: Volt lehetőséged látni Randy-t élőben?

KS: Sajnos nem, soha nem láttam őt játszani. Sem azelőtt, hogy eljött hozzám, sem azután. Mindig csak fényképeket láttam, mert abban az időben tényleg nem sok videófelvétel készült. Az egyik első alkalom, amikor videót láttam róla, akkor volt, amikor a Crazy Train klipje megjelent az MTV képernyőjén. A vasúti sínek felett szárnyaló gitár elmondhatatlan büszkeséggel töltött el, addigi életem csúcspontjának tekintettem. Ikonikus pillanat volt. Csupán egy spanyol származású fiatal srác voltam Nyugat-Covinából, aki korán nősült, családot alapított, és nem igazán tudta, milyen karrierbe vágjon bele. Aztán elkezdtem gitárokat építeni és Wayne Charvel nagy szerepet játszott abban, hogy elindulhassak a pályán, majd eljött az 1979-es év és hirtelen beindult minden. Tényleg szerencsés fickó vagyok!

LD: Inkább azt mondanám, hogy áldott. Nekem is hasonló út jutott... Olasz-amerikai gyerek voltam Astoria Queensből, feldolgozásokat játszottam egy bandában és boldog voltam, amikor úgy szóltam, ahogy az eredeti felvételeken hallható volt. Gitárokat építettem, aztán a hangszedőim elkezdtek szárnyalni - a következő dolog, amire emlékszem, hogy nem tudtam elég gyorsan gyártani őket.

KS: Mi pedig mindannyian másoltunk... Az emberek még mindig ezt teszik bizonyos esetekben, én viszont nem igazán szeretem ezt, mert mindenkiből csak egy van. Jól lenne ezt már belátni. Sokan esnek abba a hibába, hogy egy bizonyos gitáros stílusát egy az egyben le akarják koppintani. Én is megpróbáltam anno, de nem jártam sikerrel. Hogyan is lehetne lemásolni Eddie Van Halent? Hagyjuk már ezt! És még ma is állandóan ez megy. Tele van vele a közösségi média, mindenki az Eruptiont akarja a lehető legtökéletesebben elnyomni. Srácok, gyertek már le a témáról!

LD: Abszolút igazad van.

Eric Kirkland: Mesélnél a Randy Rhoads-féle V-dizájnról?

KS: 1979 júniusában vagy júliusában kaptam egy hívást Randytől. Látta George Lynch-et játszani egy tigriscsíkos V gitáron, amit én építettem neki, Supro V-nek hívtuk. A koncert után a színpad mögött megkereste George-ot és megkérdezte tőle, hogy honnan szerezte a hangszert. George megadta neki a telefonszámomat. Felhívott és megbeszéltünk egy időpontot, amikor kijöhet hozzám és dolgozhat a dizájnon. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban kizárólag egyedi darabokat gyártottunk, amelyek  megrendelésre készültek. Randy Kevin Dubrow-val jelent meg, mert akkor még nem Ozzy-val, hanem a Quiet Riot-ban játszott. Kevin nagyon izgatott volt, és folyton azt mondogatta Randynek, hogy ezt meg azt csináljon, a hangszer pedig így és így nézzen ki. Erre odafordultam Randyhez, és azt mondtam neki: „figyelj már, ez a te gitárod lesz. Döntsd el te, hogy milyen legyen, én pedig mindent megteszek, hogy megvalósítsam".

Randy már felvázolt néhány durva elképzelést arról, hogy mit szeretne, kezdve a V alakkal, amit George-nak csináltam. Azt akarta, hogy olyan legyen, mint egy Gibson és egy Fender kombinációja: hasonlóan szóljon, mint az 1972-es Gibson Les Paul Customja, de Fender-stílusú tremolóval. Elmondtam neki, hogy a mahagóni testnek egy és háromnegyed hüvelyk vastagnak kell lennie, hogy a tremoló blokkja elférjen benne, de ez nem zavarta. Azt is szerette volna, hogy a háromállású hangszedőváltó kapcsoló a V felső szárnyán legyen, ami némi bonyolult kábelvezetést igényelt az alsó szárnyon lévő elektronikai üregbe. A fekete fényezésre háromnegyed hüvelykes fehér pontokat tervezett, a fogólapra pedig csokornyakkendő mintás berakásokat, hogy jól illeszkedjen a jellegzetes színpadi öltözékéhez. Ezen az eredeti gitáron 275 pont van, és hogy hogyan vittem fel őket akkoriban, az egyfajta üzleti titok: mondjuk úgy, hogy nem volt sablon, ezért rengeteg fényezést és csiszolást igényelt, hogy tökéletes legyen. Még mindig sok ilyen V gitárt építek az embereknek, de azt mindenkinek meg kell értenie, hogy az összes egyedi darab és egyik sem lesz milliméterre pontosan ugyanolyan, mint Randy-é. Egy dolgot garantálhatok, hogy a hangzás megegyezik majd az eredetivel, mert most is ugyanazokat a dupla krémes DiMarzio hangszedőket használjuk, mint Randy eredeti hangszerén: Egy Super Distortion-t a hídnál és egy PAF-ot a nyaknál. Nemrég megkérdeztem Larry-t, hogy a hangszedők még mindig ugyanúgy készülnek-e, mire ő azt mondta: „Ja, ugyanaz a hangszedő, ugyanúgy készül, ahogy mindig is csináltuk". És azt kell mondanom, hogy tényleg ugyanúgy szólnak. Ezeket a hangszedőket egy kicsit másképp kábelezem, mint a legtöbb ember, ami lehetővé teszi, hogy mind a hangszín-, mind a hangerőszabályzó aktív legyen középső állásban, így a hangerő és a tónus valóban együtt tud dolgozni.

EK: A különleges fejforma kinek az ötlete volt?

KS: A szigonyt mintázó fejforma szintén Randy ötlete volt. El akart térni a konvencionális, bejáratott formáktól és valami radikálisat képzelt el. Randy-vel nagyon könnyen megértettem magam, öröm volt vele dolgozni. Akkoriban Danelectro nyakakat használtam, így tudtam, hogy amit kért, az kihívást jelent majd, ám a kialakítása végeredményben zökkenőmentesen zajlott. Nem tudom, miért nem akart logót vagy nevet a fejlécre, de az egyértelmű, hogy emiatt jó időre homályban maradtam. Sokáig senki nem tudta, ki építette azt a gitárt. Szerintem Randy csak azt akarta, hogy ez az ő gitárja legyen, és talán az is benne volt, hogy abban az időben nem ártott némi titokzatosság annak érdekében, hogy a versenyelőnyödet megőrizhesd másokkal szemben. Sokan voltak ezzel így, nem csak Randy.

Néhány hónappal a gitár elkészülte után Randy felhívott és elmondta, hogy a gitár leesett a pántról és emiatt eltört a nyaka. Visszahozta, megvizsgáltam,  de a nyak maga rendben volt, mert azokban a régi Danelectrókban két acélból készült merevítő pálca futott keresztül, ráadásul a nyak rögzítésekor különös körültekintéssel jártam el. A fejrész azonban súlyosan megsérült, de szerencsére sikerült egyből megjavítani. A nyak nagyon lapos, 17 inch-es rádiusszal bírt, a profilja pedig olyan vaskos volt, mint az ‘50-es évekbeli Les Pauloké. Randy azokat szerette igazán. A húrok meglehetősen nagy távolságra voltak az érintőktől, a nyereg pedig csontból készült. Sokszor tapasztalom, amikor az emberek behoznak egy gitárt javításra, és azt mondják, hogy "csak egy új nyereg kell". Ilyenkor mindig elmagyarázom nekik, hogy nincsenek kis munkák, amikor gitárok építéséről, karbantartásáról és javításáról beszélünk. Ha azt akarjuk, hogy megfelelően szóljon, akkor nagy odafigyeléssel kell elvégezni az összes fázist, mert minden hangszer más. Csak a nyereg helyes kialakításáról és beszereléséről is órákig tudnék mesélni.

Amikor '79 szeptemberében befejeztem a gitárt, Randy eljött és kifizette az utolsó részletet. Azt hiszem, a teljes költség akkoriban 740 dollárt kóstált. Akkor még nem volt gazdag és híres, így ez eléggé megterhelte a pénztárcáját, de megérte neki egy teljesen egyedi gitárért. Totál el volt ragadtatva! Randy nagyon szerette azt a gitárt, örökre a legendája részévé vált, de mai is azt kívánom, bárcsak az a hangszer lett volna azon a repülőgépen, és nem Randy. Építhettem volna neki egy másikat helyette, másik Randy Rhoads azonban soha nem fog már születni. Csodálatos ember és zenész volt.

Rengeteg olyan emberrel találkoztam azokban az időkben, Michael Anthonytól kezdve Lita Fordon át George Lynch-ig, akik később híressé váltak, Charvelnél és a saját boltomban is rendszeresen megfordultak, de akkor még nem sejtettem, hogy később ilyen nagyok lesznek.

LD: Randy gitárját még Wayne Charvel műhelyében építetted?

KS: A pöttyös V-t? Nem, dehogy. Akkor már nem voltam kapcsolatban Wayne-nel. A magam ura voltam, a vállalkozáson neve Karl Sandoval Guitar Repair volt... Jó hosszú név. 1979-et mutatott a naptár, miután eljöttem Charveltől és elkezdtem reklámozni az üzletemet. Így kerültem kapcsolatba a későbbi klienseimmel. Mivel az emberek ismerték a munkámat, tudták, hogy kinek dolgoztam, elkezdtek járni hozzám, és ezzel alapoztam meg a hírnevemet. Így került hozzám Eddie Van Halen, Randy Rhoads, George Lynch, Tommy Girvin, a későbbi DIO-gitáros Tracy G, Rusty Anderson Paul McCartney csapatából, Lita Ford, és még sorolhatnám. Néhányan limuzinokban érkeztek hozzám. Több alkalommal utólag tudtam meg, hogy az emberek azt hitték, valaki meghalt. A szomszédok odajöttek hozzám, és megkérdezték: „Meghalt valaki? Azt hittük, temetés volt, mert egy csomó limuzint láttunk a házad előtt”. Mondtam nekik, hogy „á, nem, az Aerosmith volt, hoztak pár javítandó gitárt”. (nevet) Persze az emberek ismertek a környéken, és tudták, mivel foglalkozom, úgyhogy egy idő után megszokták a nagy jövés-menést. Amúgy ma sem tudom, hogy a sztárok hogyan találtak meg, valószínűleg szájról-szájra terjedt a hírem akkoriban.

LD: Hol állt az üzleted abban az időben?

KS: Rosemeadben dolgoztam, a Columbia utcában. Egy négylakásos társasházban laktam, és egy dupla garázson osztoztam az egyik szomszéddal, abban rendeztem be a műhelyt. Ami persze azt jelentette, hogy sok esetben tárva-nyitva kellett hagynom, amikor a fickó leparkolt a kocsijával és kinyitotta az ajtót, vagy ha éppen le kellett mosnia a kocsiját. Az összes híres gitárt ott építettem, Randy Rhoads pöttyös V-jét és Eddie Van Halen Megazone-ját is.

LD: Említetted, hogy Eddie néhányszor beugrott hozzád, hogy gitárokról beszélgessetek.

KS: Így igaz. Kíváncsi volt arra, hogy mit csinálok. Amikor megmutattam neki a Megazone-t, mindenáron meg akarta szerezni. Megvette, noha nem annyit adott érte, amennyiért el szerettem volna adni, de megalkudtunk. A fejidomot újra kellett építenem, ahogy már korábban említettem. Az eredeti fejrészen két hangoló volt felül és négy alul.

LD: Akkor tulajdonképpen az Ernie Ball fordítottja volt, nem?

KS: Azt hiszem, igen, de ez egy kicsit V-stílusú kialakításba ment át. Erről néhány kép kering a neten, és azt hiszem, hogy még nekem is van róla egy fotóm. Csak két gitárt építettem ilyen formában. A másikra már nem emlékszem tisztán, azt sem tudom, hogy V-típusú vagy Megazone testű volt-e - csak az van előttem, hogy amolyan mandarin narancssárga vagy dohánybarna sunburst volt, és ugyanolyan típusú fejidom volt rajta, mint az eredeti Megazone-on.

Emlékszem, Eddie egy délután megjelent nálam. Ez közvetlenül az első Van Halen turné után történt. Talán éppen a Megazone-ért jött. Mindenesetre egész nap és egész éjjel ott maradt nálam, ivott néhány sört, elszívott pár szál cigarettát és gitározott. Fogalmam sem volt róla, miért akart velem lógni péntek este a négylakásos társasházban lévő parányi lakásomban, úgyhogy az este folyamán egyszer meg is kérdeztem tőle: „Ed, most már sztár vagy, szex, drogok és rock'n'roll vár rád mindenhol. Mi a fenének akarsz itt lógni?” Azt mondta: „figyelj, a turnén ebben él az ember, de hamar bele lehet ám fáradni. Mindenki akar tőled valamit, és ez soha nem ér véget. Egyszerűen jólesik csak itt ülni és gitárokról beszélgetni.” És pontosan ezt tettük. Eddie aznap este a lakásomban mindenfélén játszott, a Guild akusztikus gitártól kezdve egy Gibsonon és egy BC Rich-en át bármin, ami csak a kezébe akadt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy még soha nem hallottam egyik gitárt sem ilyen jól szólni. Elképesztő volt látni, hogy Eddie mire képes. Mindegyik ugyanolyan ellenállhatatlanul szólt a kezében, a személyisége egyszerűen beterített és elhomályosított mindent. Randy ugyanilyen volt, ő is mindent azonnal a saját képére formált.

LD: Fején találtad a szöget! Számos olyan gitárossal dolgoztam magam is, akik meghatározó módon szóltak és senki másra nem hasonlítottak, csakis önmagukra. Nyilván a gitár maga része ennek, de a titok nyitja nem a hangszerben volt keresendő. Az ő hangzásuk a fejükben keletkezett, majd eljutottak oda, hogy fizikailag is megvalósították azt. Úgy érzem, hogy nekünk, építőknek és tervezőknek az a dolgunk, hogy gyorsabban eljuttassuk őket a megvalósításig, hogy könnyebben elérjék azt a hangzást, illetve addig finomhangoljuk az eszközöket, amíg azok hatékonyabbá nem válnak számukra.

Vannak olyan művészek, akiknek ez tényleg a fejükben van. Eddie mindig úgy szólt, mint Eddie Van Halen és ez ugyanígy elmondható a legnagyszerűbb pályatársairól. Leslie West is ilyen volt. Amikor először besétált hozzám, felkapott egy Telecastert... Érted, egy Telecastert, és három percen belül úgy szólt, mintha egy Les Paul Junioron játszana, totálisan a saját képére formálta a hangzást.

KS: Pontosan! Ez annyira igaz és sok fiatal zenész nem érti meg. Egyszerűen nem elég tájékozottak ahhoz, hogy megértsék. Szerintem a legtöbb zenész tisztában van azzal, hogy milyen a hangzása, de túlságosan sokat hagyatkoznak a kiegészítő elemekre: a hangszórókra, a ládákra, a kábelezésre, a pedálokra, stb. Épp mondani is akartam, hogy a humbucker hangszedőidből single-coil hangzást is számtalanszor kihoztam a tekercsek felezésével és a négy vezeték soros/párhuzamos kötésével. Ez mindig nagyon népszerű volt azoknál a srácoknál, akik változatosságra vágytak.

LD: Az előnye az, hogy sokféle hangzást kapsz egy gitárból.

KS: Igen, így van és a két humbuckerrel szerelt gitárból hirtelen hangzások egész tárháza tárul eléd. Ez a sokszínűség azon innovátorok számára való, akik elég profik ahhoz, hogy tudják, hogyan kell ezeket használni és létrehozni velük azt a változatosságot és sokoldalúságot, amit mindannyian annyira szeretünk. Ha Eddie-re gondolok, eszembe jut, hogy mennyi apró furcsaságot művelt a hangszereivel, kezdve attól, ahogy beállította a gitárjait. Néha azt gondoltam, hogy ezeket csak figyelemelterelésből csinálta és inkább csak megpróbálta becsapni az embereket, hogy ne másolják őt.

LD: Mesélj egy kicsit azokról a dolgokról, amik szerinted trükkök voltak, mert én is úgy érzem, hogy Eddie nem igazán akarta, hogy az emberek pontosan tudják, mit is csinál valójában.

KS: Igen, ez elég nyilvánvaló volt, hiszen a legvadabb szólók alatt például hátat fordított a közönségnek, hogy ne lássák, mit csinál. Ami a gitárjait illeti, a tremolóblokkot például csak a két szélső rugóval tartotta a helyén, a középsőt mindig eltávolította. A nyergen a húrok helyét pedig - és erre tisztán emlékszem - nagyon nagyra vágta, akár basszushúrok is befértek volna a résekbe. Így nem lépett fel súrlódás a vájat oldalain, csak az alján, a nyerget pedig grafittal vagy olajjal kente. Mindenki tudja, hogyan kell a húrokat meghúzni, de ő csak minimális mértékben tekerte fel őket a hangolóoszlopokra: így kevesebb húrt kellett feszíteni, és kisebb volt a valószínűsége, hogy a húrok elhangolódnak, amikor a nyújtásokat és a tremolós merüléseket végezte. Továbbá az is lényeges volt számára, hogy a húrok ne törjenek meg a nyeregnél, hanem egyenes vonalban haladjanak tovább a hangolókulcsokig. Ez is azt szolgálta, hogy a minél kisebb nyomás helyeződjön a nyeregre. Sokan nincsenek tisztában vele, de Eddie számára a tremolókar egy olyan titkos fegyvert jelentett, amit paradox módon az elhangolódás megakadályozására is használt. Ha normál E-hangolásban csinálsz egy extrém tremolós trükköt, akkor törvényszerűen elhangolódsz és a következő akkord már hamis lesz. Viszont ha meghallgatod Eddie néhány szólóját, rá fogsz jönni, hogy bizonyos frázisok és motívumok végén a tremolós művelet a húrokban keletkezett feszültség kiegyensúlyozására irányult és ez később a stílusa elválaszthatatlan részévé vált. Ezt igyekeztem megtanítani a lehető legtöbb gitárosnak, akivel dolgom volt. Sokan esnek bele abba a hibába, hogy az imént elmondottakat figyelmen kívül hagyják, aztán csodálkoznak, hogy a gitár miért hangolódik el. A gitároknak eleve hangolási problémáik vannak, az embereket pedig fel kell világosítani arról, hogy miként lehet ezen úrrá lenni.

LD: Nagyon köszönjük, hogy időt szakítottál erre a beszélgetésre és megosztottad velünk a történetedet, ami hallatán sok olyan dologra fény derült a dél-kaliforniai gitárépítők színes történetét és a superstrat eredetét illetően, ami eddig nem volt világos.

KS: Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek és még mindig azt csinálhatom, amit szeretek. Lehet, hogy nem kerestem hatalmas összegeket ezzel, de amikor a Joshua-fáim alatt üldögélek és nézem az elém táruló völgy látképét, arra gondolok, hogy ez az én jutalmam és a saját értékrendem szerint valójában nagyon is gazdag vagyok… Áldott vagyok, hogy részese lehettem ennek az iparágnak, hogy hatással lehettem rá, és hogy megismerhettem ezeket a csodálatos embereket. Csak remélem, hogy még sok éven át építhetem ezeket a gitárokat, és hogy emlékezni fognak rám a hangszereim és a hozzájárulásom révén. De ha már itt tartunk, most is körülbelül 10 gitár fekszik a munkapadomon... köszönöm barátaim, de vissza kell mennem dolgozni!

www.sandovalguitars.com
http://www.dimarzio.com

FOTÓK:
Neil Zlozower (Eddie Van Halen és a Sandoval Polka Dot V gitár)
Jack Lue (Randy Rhoads koncertfotó)
William Hames (Sandoval Polka Dot V gitár közeli kép)
Michael Mesker (Larry DiMarzio és Karl Sandoval)

Fordította: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)