Ozzy Osbourne nemrég ünnepelte 74. születésnapját, az ünneplésre pedig minden oka megvan: egyrészt azért, mert még mindig életben van, jóllehet fél évszázadnyi kokainozást és alkoholizálást követően papírforma szerint már rég hat láb mélyen kellene feküdnie, másrészt azért, mert szeptember elején Patient Number 9 címmel megjelent tizenharmadik szólóalbuma, mely vélhetően az utolsó a sorban. A döbbenetes sztárparádét - Eric Clapton, Jeff Beck, Tony Iommi, Zakk Wylde, Taylor Hawkins, Duff McKagan, Mike McCready, Chad Smith, Josh Homme, Robert Trujillo - felvonultató új lemez méltó befejezése lehet a rocktörténet legőrültebb és legbotrányosabb karrierjének, amit persze az tenne igazán teljessé, ha az évek óta húzódó - jelenleg 2023-ra tervezett - búcsúturnén a közönségtől is elköszönhetne az imádnivaló vén bohóc. És ha már eljött a számadás ideje, mi is megragadtuk az alkalmat, hogy egy alapos történeti áttekintés segítségével megemlékezzünk az élő legenda páratlan munkásságáról.

John Michael Osbourne szegény munkásosztálybeli családba született 1948. december 3-án, ami a brit társadalom élesen elkülönülő szintjeit ismerve nem kecsegtetett számára semmi jóval. Birmingham Aston városrészében nőtt fel öt testvérével. Diszlexiás és figyelemzavaros gyerekként állandóan tanulási nehézségekkel küszködött, ebből kifolyólag hamar gúnyolódások állandó céltáblájává vált, úgyhogy ő és a tanárok is megkönnyebbültek, amikor 15 éves korában abbamaradtak iskolai megpróbáltatásai. Az egykori diáktársai által Ozzyként becézett fiatalember megpróbálkozott a tisztességes kétkezi munkával, volt vízvezeték-szerelő, autóduda-hangoló és vágóhídi segédmunkás is, hosszabb időre azonban sehol sem tudta megvetni a lábát. Ebből persze egyenesen következett, hogy egy idő után elkezdett lefelé csúszni a lejtőn és végül a bűnözés rögös ösvényére lépett. Pitiáner tolvajként tevékenykedett, 18 éves korára megjárta a börtönt és alighanem elnyelte volna a süllyesztő, a zene iránti rajongása azonban szerencsére erősebbnek bizonyult.

A fiatal Ozzy ugyanis fanatikusanimádta a Beatlest. Lennon és McCartney dalai a menekülést jelentették nyomorult életéből, egyben a remény szikráját is felvillantották számára: úgy volt vele, hogy ha a szintén a munkásosztályt képviselő liverpooli négyesnek sikerült a kitörés a reménytelenségből, akkor neki is összejöhet. Egy helyi lemezboltban adott fel hirdetést, miszerint “énekes bandát keres”, amire kis idő után rá is harapott egy másik nem hétköznapi fazon, Terence “Geezer” Butler. Ozzy és Geezer megismerkedésüket követően egy Rare Breed nevű közös bandában bontogatták szárnyaikat, a formáció mindazonáltal tiszavirág-életűnek bizonyult. Nem sokkal később hajdani iskolatársa, Tony Iommi egy Bill Ward nevű dobos társaságában jelentkezett nála, és noha Iommit meglehetős kétségek gyötörték Ozzy képességeit illetően, mégis adott neki egy esélyt. Ozzy javaslatára a basszusgitáros posztjára bevették Geezert, majd Earth néven elkezdték feltérképezni saját zenei identitásukat. Súlyos bluest játszottak és sokáig nem akart beindulni a szekerük, előrejutásukat pedig csak hátráltatta, hogy Tony 1968-ban rövid időre átigazolt a Jethro Tull soraiba. Ekkor úgy tűnt, hogy az Earth-nek vége, Iommi azonban hamarosan visszatért és szinte egyből megírták a szűkített kvintakkordra épülő Black Sabbath nótát, amihez még hasonlót sem produkált azelőtt soha senki. A klubszinten akkor már masszívan koncertező brigád időközben felvette a Black Sabbath nevet, 1970-ben pedig végre lemezszerződéshez jutottak. Közhely, viszont tény: a debütáló Black Sabbath album elemi erejű, éjsötét zenéjével de facto meghatározták a heavy metal műfaj alaptéziseit.

Ahogy teltek az évek, a Sabbath egyre népszerűbb lett az Atlanti-óceán mindkét partján. Egymás után készítették a korszakalkotó lemezeket, egyre nagyobb rocksztárok lettek, Ozzy pedig egyre inkább rászokott az alkoholra, a fűre és a kokainra. A zenitet az 1975-ös Sabotage jelentette, a túlzásba vitt rock & roll-életmód, a zavaros üzleti ügyek és a magánéleti krízisek pedig kezdték egyre jobban rányomni bélyegüket a csapat működésére. A Sabotage után következő Technical Ecstasy egyértelműen mutatta ezt, a mélypontot pedig az 1978-as Never Say Die jelentette, akkorra már minden szinten széthullott a zenekar. Ozzy különösen rosszul viselte a kialakult helyzetet, amiben annak is szerepe volt, hogy jó ideje mellőzöttnek érezte magát: a Sabbathban elég hamar leosztották a feladatköröket, az erős ember Iommi volt, ő határozta meg a zenei irányvonalat, míg az elszállt szövegekért Geezer felelt. Ozzy véleményét általában nem kérték ki zenei kérdésekben, ilyenformán háttérbe szorítva szimplán az énekesi szerepkör maradt neki, amivel nem volt elégedett. Az emberi viszonyok kiéleződése végül oda vezetett, hogy Ozzyt 1979 áprilisában kirúgták a Sabbathból, visszatekintve pedig azt lehet mondani, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna egyik féllel sem.

Pedig a zenei világ eleinte egy lyukas garast sem adott volna a hirtelen munkanélkülivé vált frontemberért, akinek feltett szándéka volt, hogy a nagy önsajnálat közepette halálra igya magát. Valószínűleg sikerült is volna neki, ha a Sabbath menedzselését nem sokkal azelőtt átvevő Don Arden és lánya, Sharon végül nem dob mentőövet neki. Maga Ozzy sem érti azóta sem, hogy mit láthattak egy olyan menthetetlen csődtömegben, aminek akkoriban kinézett, mindenesetre Sharonnak feltett szándéka volt, hogy talpra állítja és sikeres előadót farag belőle. Először a Thin Lizzyből épp akkoriban kilépett Gary Moore-ral szerette volna összeboronálni, majd miután ez az elképzelés kútba esett, Los Angelesben igyekezett zenekart szervezni köré. A Hollywood-i rockszíntér akkoriban a Van Halennek köszönhetően egyre jobban pezsgett, úgyhogy amikor híre ment Ozzy szólóbandájának terve, a környék legfelkészültebb gitárosai egymás lábát taposva próbálták elnyerni a melót. Végül két aspiráns maradt, a későbbi Dokken-zenész George Lynch és a Quiet Riot-muzsikus Randy Rhoads, Ozzy pedig utóbbit választotta, akivel túlzás nélkül megütötte a főnyereményt. A klasszikus zenei képzettséggel rendelkező Randy 8 évvel volt fiatalabb és visszahúzódó természete is éles ellentétben állt Ozzy féktelen személyiségével, mégis párját ritkítóan gyümölcsöző partnerkapcsolat alakult ki közöttük. Ennek első bizonyítéka az 1980-as Blizzard Of Ozz album lett, ami Randynek köszönhetően túlzás nélkül rocktörténeti klasszikussá vált és bő évtizedre előre megszabta a mindenkori Ozzy-lemezek fazonját. A Sabbath világánál modernebb közegben leledző anyag a brit albumlistán bejutott a top 10-be, Amerikában pedig a 21. helyig kúszott fel a Billboard Top 200-on. Mindez elsősorban a Crazy Train orbitális slágertémájának volt köszönhető, de a teljes korong egy újjászületett Ozzyt mutatott. Az évek során ötmillió példányban elkelt Blizzard Of Ozz sikeréhez zeneileg nagyban hozzájárult a ritmusszekció is, azaz Bob Daisley egykori Rainbow-basszer és Lee Kerslake hajdani Uriah Heep-dobos, a négyes pedig együtt maradt az 1981-es Diary Of A Madman felvételei idejére is, bár akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy Daisley és Kerslake a bérmuzsikusi szerepkört megelégelve mind nagyobb szeletre vágynak a tortából. Lett is ebből baj, mert vezető szerepét Ozzy kezdte veszélyben érezni - semmiképpen nem szeretett volna olyan helyzetbe kerülni, ami már a Sabbath-időkben is kellemetlenül érintette, vagyis hogy zeneileg neki legyen a legkisebb szava a saját bandájában. Szerencséjére későbbi feleségében, a már akkor vaskézzel irányító Sharonban roppant erős szövetségesre lelt, aki a renitens ritmusbrigád kipenderítésével rövidre zárta a kérdést. A helyükre Tommy Aldridge dobost és Rudy Sarzo basszusgitárost igazolták le, a Diary turnéjának már velük futottak neki, előtte azonban még megtörtént a hírhedt promóciós találkozó a CBS kiadó Los Angeles-i székházában, minek alkalmával Ozzy leharapta egy galamb fejét a mit sem sejtő lemezipari nagykutyák legnagyobb megrökönyödésére. Akkoriban már óriási felhajtás és botrányok övezték Ozzy minden lépését, a Diary-turné Des Moines-i állomásán például egy színpadra feldobott denevér lett az őrült frontember következő áldozata, egy hónappal később pedig sikerült még nagyobb felháborodást okoznia: az új-mexikói Alamo-erőd környékén atomrészegen lődörögve levizelte a Texasi függetlenségi háború emlékművét, minek eredményeképpen letartóztatták és 10 évre kitiltották San Antonio városából. De itt még nem volt vége a sztorinak. Az amerikai turné teljes kontrollvesztés és megállíthatatlan önpusztítás közepette zajlott, a bennfentesek pedig azt jósolták, hogy Ozzy nem fogja megérni a koncertsorozat végét. A tragédia bekövetkezett, de nem úgy, ahogy arra mindenki számított: a rock & roll-életformába alig két év alatt belefásult Randy Rhoads már a visszavonulását fontolgatta, amikor 1982. március 19-én halálos kimenetelű repülőgép-balesetet szenvedett Floridában.

Ma sem világos, hogy a repüléstől irtózó Randy miért szállt fel a turnébusz bekokózott sofőrjének invitálására az egymotoros kisgépre azon a végzetes napon, mindenesetre a sors keserű fintora, hogy a zenekar egyetlen józan életvitelt folytató tagja lett az, aki nem élte túl a Diary-turnét. Saját bevallása szerint Ozzy soha nem volt képes túltenni magát barátja értelmetlen halálán, ugyanakkor még ez a feldolgozhatatlan trauma sem jelentett elég nagy kijózanító pofont számára. A turnés verklinek mennie kellett, a lekötött koncerteket nem lehetett elhalasztani, ezért azonnal beugrós gitárosra volt szükség. Ozzy Michael Schenkert szemelte ki, ő azonban szándékosan elfogadhatatlan feltételeket támasztott, így végül Ian Gillan gitárosa, Bernie Tormé mentette meg a produkciót. Sokáig viszont ő sem maradt, mert Gillannek szüksége volt rá, ezért a hátralévő állomásokon újra egy kaliforniai, a Night Ranger soraiban pallérozódott Brad Gillis pengetett. Gillis közreműködésével készült a Randy iránti tiszteletből kizárólag Sabbath-feldolgozásokat tartalmazó Speak Of The Devil koncertlemez, csakhogy a gitáros-probléma továbbra is fennállt. Ozzy és Sharon konzekvensen tartották magukat ahhoz, hogy kaliforniai hathúrost igazolnak és ismét a Sunset Strip környékén kezdtek keresgélni. Úgy tűnt, hogy ezúttal tényleg George Lynch lesz a befutó, aki el is repült az utolsó Gillis-es koncertekre Angliába, ám Ozzy az utolsó utáni pillanatban meggondolta magát és a Rough Cutt zenekar gitárosa, Jake E. Lee mellett döntött. Lee a színtér kipróbált veteránja volt, aki ironikus módon egy Ronnie James Dio által meghirdetett állásra is pályázott akkoriban. Ozzy eleinte gyanakvással figyelte a zenészt, aki dacolt a divattal és nem használt tremolókart a gitárján, az 1983-as Bark At The Moon album hallatán azonban senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy Lee-nél alkalmasabb személyt keresve sem találhatott volna Rhoads pótlására. A Bark At The Moon turnéja minden képzeletet felülmúlóan kaotikusra sikeredett, amiben szerepet játszott, hogy a gátlástalan gazemberekből álló Mötley Crüe legénységére osztották az előzenekar szerepét. A notóriusan vedelő és szexelő társaság a lehető legrosszabbat hozta ki az amúgy is folyamatosan betépve létező Ozzyból és ahogy haladtak előre az időben, a pokol egyre inkább elszabadult. Végül mindannyian maradandó károsodás nélkül abszolválták a körutat és Ozzyt is mindössze egyetlen alkalommal tartóztatták le, a Tennessee állambeli Memphisben.

A hajcihő a következő években sem csillapodott körülötte. 1984-ben egy kaliforniai tinédzser öngyilkosságot követett el, miközben a Suicide Solutiont hallgatta, amiért a szülei később beperelték Osbourne-t, a bíróság azonban nem találta megalapozottnak és végül elutasította a keresetet. Sharon még ugyanabban az évben beutaltatta Ozzyt az elegáns Betty Ford klinikára, ahol meglehetős hatékonysággal hozták le a gazdag hírességeket különféle szenvedélybetegségeikről. Ozzy esetében a rehab természetesen semmit nem ért, ott folytatta, ahol az elvonó előtt abbahagyta. 1985-ben a Live Aid jótékonysági szuperkoncertre egy felemás fellépés erejéig összeállt a Black Sabbath-tal, majd Jake E. Lee-vel nekiveselkedett előkészíteni a következő album anyagát, felmerült azonban egy bökkenő: tanulván abból, hogy Ozzy és Sharon nyomására lemondott a Bark At The Moon dalai kapcsán őt megillető szerzői jogokról, Jake kijelentette, addig nem hajlandó megmutatni egyetlen új témát sem, amíg nem garantálják, hogy a jogait ezúttal érvényesítheti. Bob Daisley ugyanúgy járt a Bark At The Moon-nal, mint Lee, mégis a kreatív csapat része maradt és végül neki is sikerült kiharcolnia, hogy dalszerzői hozzájárulását hivatalosan is elismerjék. A The Ultimate Sin felvételeire azonban nem maradt, helyére Phil Soussan került, aki megírta Ozzy addigi legnagyobb slágerét, a Shot In The Dark című dalt. Ez lett Ozzy első olyan lemeze, amely bejutott az amerikai top 10-be, a turnéja minden korábbinál nagyobb ováció közepette zajlott, a viharfelhők ennek ellenére elkezdtek gyülekezni a feje felett. A Shot In The Dark ugyanis Phil Soussan egykori Wildlife nevű bandájának a szerzeménye volt, az eredeti alkotókat azonban ugyanúgy elfelejtették feltüntetni a szerzők között, ahogy anno Lee és Daisley sem kapta meg a neki járó krediteket. A dal máig tisztázatlan szellemitulajdon-jogának kérdése azóta is sötét árnyékot vet az albumra, annak ellenére, hogy a kérdést Soussan később jogi útra terelte, eredménytelenül. Ozzynak más miatt is főhetett a feje, Jake E. Lee ugyanis sértve érezte magát, amikor 1987-ben kihozta a Randy Rhoads Tribute koncertanyagot, a közöttük lévő feszültség pedig törvényszerűen váláshoz vezetett. Az 1988-as No Rest For The Wicked albumon mutatkozott be az új gitáros, a New Jerseyből importált Zakk Wylde, aki 21 éves kölyök létére elképesztően jó teljesítményt nyújtott és kiforrott egyéniséget mutatott, mindamellett a Randy Rhoads-szal való hasonlóságokat a vak is láthatta. Legalább ekkora hír volt, hogy Geezer Butler is Ozzy szolgálatába szegődött, a turnén pedig baromi jó köröket futottak együtt, habár a frontember továbbra is szét volt esve a különböző kemikáliáktól. Legmélyebbre 1989 szeptemberében süllyedt, amikor is önkívületi állapotban meg akarta fojtani Sharont. Ez cinikus módon közvetlen azután történt, hogy hazaért a rocktörténeti jelentőségű Moscow Music Peace Festival kétnapos monstre eseményéről, ahol a Bon Jovi, a Scorpions, a Mötley Crüe, a Cinderella és a Skid Row társaságában játszott. Letartóztatták gyilkossági kísérletért, ám végül Sharon megmentette a börtöntől és megúszta egy hathónapos elvonókúrával.

A ‘90-es éveket józanul kezdő Ozzyról eleinte nem lehetett tudni, mire lehet képes, de az 1991-es No More Tears hamar megadta a választ: a fenomenálisan sikerült anyag a legjobb és legsikeresebb munkája lett a Blizzard Of Ozz óta, a legnagyobb felhördülést mégis az váltotta ki, hogy belengette visszavonulását. A kissé elhamarkodottan bejelentett 1992-es No More Tours búcsúturné arra mindenesetre jó volt, hogy áttételesen katalizálja a Black Sabbath Ronnie James Dio fémjelezte felállásának szétrobbanását, illetve bebizonyítsa a dupla O számára, hogy a nyugdíjas lét nem neki való. Ozzy tehát sokkal gyorsabban visszatért, mint amire számítani lehetett, zenekara viszont tovatűnt. Zakk Wylde elindította Pride & Glory névre hallgató saját bandáját, Mike Inez basszer pedig beszállt az Alice In Chains-be, úgyhogy a korosodó csirkefogónak ismét az alapokról kellett kezdenie az új lemezzel. Nem éppen nyilvánvaló módon Steve Vai-jal állt neki dalokat írni, a munka viszont meglehetősen lassan haladt, így újra csatasorba állította Zakk Wylde-ot. Geezer Butler ismételt csatlakozásával és a Hardline-dobos Deen Castronovo bevételével rendeződtek a sorok, majd az előző anyaghoz hasonlóan jöttek a külső dalszerzők, akik végleges formába öntötték az Ozzmosis címmel 1995-ben kiadott albumot. Az aktualizált hangzású lemez Ozzy addigi legmagasabb listás helyezéseit produkálta, kétmilliós eladásával pedig megerősítette Ozzy vezető szerepét a megváltozott zeneipari környezetben is.

A turnéra viszont megint újra kellett építeni a kísérőzenekart. Castronovo helyére újfent Randy Castillo ült be, a legnagyobb érvágást azonban Zakk Wylde távolmaradása jelentette. A szőke gitáros hamis illúziókba ringatta magát, amikor azt képzelte, ő lehet Slash utódja a Guns N’Rosesban és ennek oltárán még a biztos állását is képes volt feláldozni Ozzy csapatában. Szó volt róla, hogy a Testament soraiból nem sokkal korábban távozott Alex Skolnick lesz a turnégitáros, a munkát azonban Randy Rhoads egykori tanítványa, a Lizzy Bordenben és David Lee Roth zenekarában edződött Joe Holmes kapta. Ozzy újdonsült társaival is sikert sikerre halmozott, a Retirement Sucks elnevezésű turné keretében elsőként megrendezett és nem titkoltan a Lollapalooza babérjaira törő kétnapos gigafesztivál, az OzzFest pedig új fejezetet nyitott karrierjében.

Az 1996 szeptemberében megrendezett első OzzFesten többek között a Slayer, a Danzig, a Biohazard, a Sepultura, a Fear Factory, a Neurosis, a Powerman 5000 és az Earth Crisis játszott, és a turné minden túlzás nélkül sokkolta a szakmát elképesztő sikerével. Ez az időszak a tengerentúlon az alternatív éra csúcspontja volt, és már a maszkos KISS nyári turnéja is alaposan felbolygatta a kedélyeket, az OzzFest pedig ezek után minden túlzás nélkül paradigmaváltást jelentett a szakmában, ismét nyilvánvalóvá téve mindenki előtt, hogy a zeneiparban semmi sem állandó, és az alter-korszak sem tart majd örökké. A sikerek nyomán 1997-ben hagyományos nyári utazó karnevállá bővítve az OzzFest már gond nélkül maga alá gyűrte a Lollapaloozát egy még elképesztőbb felállással – Pantera, Marilyn Manson, Type O Negative, Fear Factory, Machine Head és még sokan mások –, és természetesen nem is kínálkozott ennél jobb lehetőség arra, hogy végre tényleg ismét összejöjjön az eredeti Black Sabbath magja. Bill Ward egészségügyi problémák miatt ekkor még nem lehetett ott Ozzy, Tony Iommi és Geezer mellett, így a koncerteken Mike Bordin dobolt. Bill később azért persze csatlakozott társaihoz, és a zenekar óriási diadalmenettel tért vissza, végre helyre került reputációjuk, és a szakmától is megkapták azt az elismerést, ami a ’70-es években még gyakorta elmaradt. Az 1998-as Reunion koncertlemezre még két friss szerzemény, a Psycho Man és a Selling My Soul is felkerült tőlük, igaz, ezek inkább emlékeztettek Ozzy-szólódalokra a Sabbath hangszereseivel, mintsem a hőskorszak jammelős darabjaira.

Az énekes a következő években felváltva turnézott a Sabbathtal és a szólócsapattal, amelynek felállása egészen 2001-ig állandó is maradt: a csak ekkor megjelent következő önálló album, az Ozzmosishoz hasonlóan vegyes stábbal írt Down To Earth már ismét Zakk-kel készült el, noha a dalszerzésben egyáltalán nem vett részt. A mai napig sem egyértelmű, miért kellett távoznia hat év sikeres turnézás után Holmesnak, akinek játéka végül mindössze egyetlen Ozzy-szólódalban hallható (az 1997-es Beavis And Butt-head Do America filmzenén szereplő Walk On Waterben, igaz, társszerzőként a Down To Earth három számában is benne volt a keze), de ezek már más idők voltak. Zakk a koncertekre is visszatért, Ozzy pedig az OzzFestek sikerének farvizén beindított The Osbournes valóságshow-val 2002-ben végleg magasabb celebszektorba katapultált.

Maga a Down To Earth lemez sikeres lett, a fesztiválturné pedig kisebb-nagyobb intenzitással, az utolsó időszakban kihagyásokkal ugyan, de egészen 2010-ig üzemelt, és óriási szerepet játszott a rockzene utolsó nagy mainstream sikerkorszakának felépítésében, fenntartásában a tengerentúlon. Ozzy élete ugyanakkor nem volt mentes a hányattatásoktól ezekben az években sem. A The Osbournes – bár rendkívül nézett műsornak számított, és a rengeteg pénz mellett soha nem látott sztárstátuszt hozott neki, illetve családjának – finoman szólva sem pozitív irányba vitte az énekes megítélését, aki nem ritkán egyszerű félnótásként, rosszabb esetben funkcionálni képtelen emberi roncsként jött le a képernyőről. Noha annak idején tagadták a nyilvánvalót, de évekkel később elismerték: Ozzy számos epizódban gyógyszerek, illetve marihuána hatása alatt látható. A sorozat egészen 2005-ig futott, végig komoly sikerekkel, és dokumentálták benne az énekes csaknem végzetes 2003-as quad-balesetét is, amely után hosszú hónapokig rehabilitációra szorult.

A 2005-ös Under Cover feldolgozásalbum üde színfoltot képviselt a palettán, amit 2007-ben újabb sikeres és erősre sikeredett sorlemez követett Black Rain címmel. Némi megrökönyödést keltett ugyanakkor, hogy utóbbi turnéja után Zakk Wylde – zavaros indokokkal, de vélhetően ekkorra túlzásba vitt alkoholfogyasztása miatt – újfent kikerült a szólóbandából, bár a jó személyes viszony megőrzése mellett. Utódja az undergroundban jónevűnek számító Gus G. lett, a vele készült, 2010-es Scream pedig nem hagyott maga után kívánnivalót, ám utóbbi kifutását követően ismét a Black Sabbath került fókuszba, akikkel immár a lemezig is eljutottak. Bár Bill Ward végül – először személyes, majd gyorsan anyagi természetűvé váló viták miatt – nem vehetett részt a visszatérésben, a végül 2013 nyarának elején kiadott, Brad Wilk által feldobolt 13 album beváltotta a hozzá fűzött reményeket: ennyi év után értelemszerűen nem lehetett a Paranoid vagy a Sabbath Bloody Sabbath utódja, de korrekt módon sikerült. Nem utolsósorban pedig mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában felkerült a listák első helyére, amivel Ozzy egyik leghatalmasabb álma is valóra vált, hiszen sosem csinált titkot belőle, mennyire szeretne egyszer feljutni a Billboard Top 200 legtetejére. Utólagos üröm az örömben, hogy a Tommy Clufetos dobossal turnézó Sabbath egészen 2017 elejéig rótta az utat, de Ozzy évekkel később már azt pedzegette az interjúkban, hogy valójában nem élvezte annyira a közös munkát Iommival, mivel ismét feltámadtak a régi személyes ellentétek. Emiatt magát a lemezt is elhibázottnak bélyegezte.

A Sabbath miatt némi pauzával folytatódott szólókarrier újabb szakaszára mindenesetre ismét visszatért Zakk, de Ozzy nem sokkal később megint elkezdte belengetni a visszavonulást. 2019 elején azonban bekerült egy olyan spirálba, ami már azt sem tette lehetővé, hogy a No More Tours 2 néven elindított körutat méltó módon levezényelje. Először egy komoly légúti fertőzés szövődményeivel került kórházba, amely csaknem végzetes következményekkel járt, majd otthoni lábadozása során elesett a fürdőszobában, és nagyon súlyos nyakigerinc-sérüléseket szenvedett. Ha mindez nem lett volna elegendő, a fentiekkel nagyjából párhuzamosan még Parkinson-kórt is diagnosztizáltak nála, vagyis oly sok évtized és látszólag sérülésmentesen megúszott önpusztítás után az énekes szervezete elkezdte benyújtani a számlát. Lábadozása éveket vett igénybe, és ugyan a világjárvány kezdete előtt többször is meghirdették a turné folytatását, ezeket mindig el kellett halasztani.

A tétlenségre kárhoztatott időszakot Ozzy egy új lemezzel, az Andrew Watt segítségével megírt, modernebb, minden elődjétől eltérő megközelítésű albummal, az Ordinary Mannel hidalta át 2020-ban, amely nagy sikert hozott. Az énekes emellett az amerikai listák nyolcadik helyére került egy vendégszereplés révén, amikor is beugrott a rapper Post Malone Take What You Want című dalába. A 2022-es, elképesztő vendéglistával rögzített Patient Number 9 stúdiófronton folytatta a jó szériát, ugyanakkor az ekkori gálafellépések – egy Iommival a Birminghamben rendezett Nemzetközösségi Játékok záróünnepségén, egy pedig egy NFL félidőben – nyilvánvalóvá tették: fizikai állapotát tekintve Ozzy továbbra is rettenetes állapotban van, ami jó eséllyel most már permanens. Mindez eleve kérdőjelessé teszi a folytatást, de amíg nem mondják le, készüljünk úgy: 2023. május 17-én Budapesten is újra láthatjuk az énekest. Csak olyan nagyon azért senki se élje bele magát, hogy tényleg képes lesz turnéra indulni…

Danev György

OZZY OSBOURNE DISZKOGRÁFIA

Blizzard Of Ozz
Megjelenés: 1980. szeptember 12.
Kiadó: Jet

Épeszű ember nem tette volna meg nagy téttel, hogy 1980-ban Ozzy több lemezt fog eladni szólóelőadóként, mint a Ronnie James Dióval megerősített Black Sabbath, mégis ez történt. Ahhoz persze nem kellett agysebésznek lenni, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem kizárólag saját erőből érte el mindezt. Bob Daisley basszer és Lee Kerslake dobos is sokat tett hozzá a produkcióhoz, a siker fő letéteményese azonban az üstökösként berobbant Randy Rhoads gitáros volt, aki páratlan zeneiségével fenekestül felforgatta az egész rockvilágot. Az Ozzyhoz képest mérhetetlenül túlképzett Randy egyetlen mozdulattal hajította át az énekest a ‘80-as évekbe, párját ritkító tehetsége pedig olyan halhatatlan alapművekben öltött testet, mint a eszelős Crazy Train, a Suicide Solution, az I Don’t Know, a máig hátborzongató Mr. Crowley vagy éppen a nagyívű Revelation (Mother Earth). Az Eddie Van Halen szintjét ostromló Randy a létező legjobb teljesítményt hozta ki Ozzyból, a Blizzard Of Ozz multiplatina sikere és tökéletes muzikalitása pedig előrevetítette, hogy örök etalonként fog szolgálni a jövő összes Ozzy-lemeze számára.

Diary Of A Madman
Megjelenés: 1981. november 7.
Kiadó: Jet

A Blizzard Of Ozz áttörése után kreatív tekintetben abszolút lendületben volt az azt készítő négyes, így mindössze egy évvel később már meg is jelent a folytatás. A Diary Of A Madman kiadására sajnos némi árnyékot vetett, hogy Bob Daisley és Lee Kerslake briliáns ritmusszekciója anyagi viták miatt a felvételeket követően átadta a helyét Rudy Sarzónak és Tommy Aldridge-nek, ám a zenei anyag másodszorra is makulátlanra sikeredett. Az album olyan örökérvényű Ozzy-slágereket rejtett, mint az Over The Mountain, a Flying High Again vagy a Believer, legnagyobb árnyékot vető tétele azonban egyértelműen a záró címadó darab, amelyben maximálisan kiteljesedhettek a hangszeresek, és maximálisan kiteljesedhetett maga Ozzy is. Randy Rhoads nem evilági gitározása alighanem szintén ezen a lemezen érte el csúcsát, és mivel a megjelenés után négy hónappal már halott volt, soha nem is jöhetett elő, ami még benne rejlett. A csak az Egyesült Államokban több mint 3 millió példányban elkelt Diary Of A Madman mindenesetre komplett zenész- és gitárosgenerációkat indított el az úton, és közben végleg bebiztosította Ozzyt szólóelőadóként.

Bark At The Moon
Megjelenés: 1983. november 15.
Kiadó: Epic/CBS

Habár megtartotta a Randy Rhoads által körvonalazott stílus alapvető ismérveit, a Bark At The Moon érezhetően tett még egy lépést a Sunset Strip irányába. Noha a lemezborítón kizárólag Ozzy Osbourne neve szerepel, mint szerző, a napnál világosabb, hogy a dalokban a társproducerként is közreműködő Bob Daisley és az új gitáros Jake E. Lee keze egyaránt könyékig benne volt. Jake jellegzetesen nyakatekert riffelése és őrületesen meghatározó szólói új fejezetet nyitottak Ozzy életművében, közben pedig lassan, de biztosan haladtak az egyre közérthetőbb fogalmazásmód felé. A billentyűs hangszereknek is jobban teret engedő anyagon a Beatles-hatású vonós hangszereléssel ellátott So Tired ballada későbbi Ozzy-lírák egész sorának jelölte ki a követendő irányt, míg a címadó dal sodró riffje és örökérvényű szólói azóta is kötelező stílusagyakorlatnak számítanak minden magára kicsit is adó hajmetál-gitáros számára. És akkor még nem beszéltünk a lemez olyan rejtett gyöngyszemeiről, mint a Slow Down, a Rock & Roll Rebel és Waiting For Darkness…  

The Ultimate Sin
Megjelenés: 1986. február 22.
Kiadó: Epic/CBS

A második Jake E. Lee-féle Ozzy-album slágeresebb, fogósabb volt, mint bármelyik elődje, ám tökéletesen passzolt a sorba a Bark At The Moon után. A dalokban ott rejlett az a jellegzetes lidérces tónus, ami mindig is jellemezte Ozzy zenéjét, ám emellett tökéletesen olvasztotta magába a '80-as évek közepén futó mainstream amerikai rockzenék hatását is. E kettősségnek köszönhetően a Ron Nevison-féle olajsima hangzású anyagot azok sem vágták a sarokba, akik még a Black Sabbathban szerették meg az énekest, de azonnal kapcsolódni tudtak hozzá azon tömegek is, akik az előző években találkoztak először hard rock zenékkel az MTV képernyőjén a Van Halen, a Def Leppard, a Quiet Riot, a Twisted Sister, a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Dokken klipjei révén. Sok albumra rámondjuk, hogy minden dala sláger, a The Ultimate Sinre azonban tényleg igaz, és az énekileg is csúcsformát hozó Ozzy mellett kár lenne ebben alábecsülni Jake E. Lee szerepét, aki végig fantasztikusan játszik a lemezen, és még a riffjei is szinte azonnal dúdolhatóak, a hajlékony, megadallamos szólókról már nem is beszélve. Ugyanakkor okkal feltételezhető, hogy a bandában viszonylag rövid időt töltő Phil Soussan basszer is perdöntő szerepet játszott a dalok végső formába öntésében, és nem kizárólag a lemez slágere, a Shot In The Dark esetében (bár szerzőként csak itt jelölték meg).

No Rest For The Wicked
Megjelenés: 1988. szeptember 28.
Kiadó: Epic/CBS

Ozzy szólópályájának egymást követő korszakait mindig a gitárosok személye határozta meg. A harmadik ciklusban Zakk Wylde-on volt a sor, hogy továbbgördítse a Randy Rhoads és Jake E. Lee által már szépen mozgásba lendített szerelvényt. A hangzatosan délies akcentussal gitározó Zakk újfajta energiákat mozgósított, a gőzmozdonyként dohogó riffek erejét viszont akkor még jelentősen tompította Roy Thomas Baker és Keith Olsen korszellemnek megfelelően fényesre polírozott produkciója. A negyedszer - és nem utoljára - visszacsalogatott Bob Daisley vezényletével igazi csapatmunkában írt lemezanyag Ozzy egyik legfelszabadultabb hangulatú albuma lett és annak ellenére, hogy üzletileg visszaesést jelentett a The Ultimate Sinhez képest, illetve dalai három évtizede nyomtalanul eltűntek a koncertprogramból, a Miracle Man, a Bloodbath In Paradise, a Devil’s Daughter, a Fire In The Sky és a Tattooed Dancer által teremtett koherencia ma is lenyűgözően hat. Közvetlen elődjével egyetemben a No Rest For The Wicked a diszkográfia legmostohább darabja, holott minőségével abszolút nem szolgált rá erre.

No More Tears
Megjelenés: 1991. szeptember 17.
Kiadó: Epic/CBS

A No Rest For The Wicked sikeresen lökte át Ozzy Osbourne-t szólókarrierje újabb szakaszába, és megismertette a világgal Zakk Wylde-ot, ám az énekes egészségügyileg ekkorra érte el azt a határt, amelyet átlépve már nem volt visszaút. A No More Tears roppant nehéz szülésnek bizonyult számos előzetes koncepcióval, vázlatos változattal és személyi kavarással, de a végeredmény szerencsére nem hagyott maga után kívánnivalót: a ’88-as lemez zenei törekvései teljesedtek ki rajta, tulajdonképpen itt járatták teljesen csúcsra azt, amibe ott belekezdtek, de már tükröződött a dalokban és a hangzásban az új évtized is. Zakk még az előzményekhez képest is kinőtte magát a lemezre, a No More Tears a gitáros egész pályafutásának egyértelmű csúcsát jelenti. Egyben ez az album volt az utolsó a sorban, ahol még egyértelműen tükröződtek a Rhoads-korszakba visszanyúló gyökerek, ezek után már más irányt vett az énekes mögött álló, az aktuális zenekartól egyre inkább elszakadó dalszerzői tandem. A címadó dal, az I Don’t Want To Change The World és főleg a lírai Mama I’m Coming Home MTV-s diadalmenetének köszönhetően a Blizzard Of Ozz mellett a mai napig a No More Tears számít Ozzy legsikeresebb szólóalbumának, csak az Egyesült Államokban négyszeres platina, világszerte összesen pedig több mint 6 millió példányban talált gazdára.

Ozzmosis
Megjelenés: 1995. október 23.
Kiadó: Epic

A nyugdíjas semmittevéstől percek alatt halálra rémült Ozzy visszatérő lemeze volt az Ozzmosis, amit ő maga azóta is gyűlöl. Bizonyos szempontból meg lehet érteni ellenérzéseit, hiszen Michael Beinhorn producer félreértvén feladatkörét valóban ráerőltette saját koncepcióját az anyagra: feleslegesen túlvezérelt és túlságosan kortárs megszólalást készített, Ozzy hangját pedig a digitális stúdiótechnika segítségével tette a valóságtól elrugaszkodottá. Szó se róla, baromi hatásos énektémák kerültek a dalokba, a gond csupán annyi volt, hogy a limitált képességekkel megvert Ozzy képtelen volt élőben rendesen elénekelni ezeket. Mindezt leszámítva és szigorúan a tényekre szorítkozva viszont az kell megállapítani, hogy az Ozzmosis önmagában elképesztően jó és egységes cucc volt, melyet profi dalkovácsok egész hada tett zeneileg hibátlanná, a reaktivált Geezer és Zakk - valamint a drámai billentyűs megoldásokért felelős Rick Wakeman - pedig arról gondoskodott, hogy a korai albumok kísérteties légköre újra érzékelhető legyen. A közhiedelemmel ellentétben az Ozzmosis nem kívánt asszimilálódni az éppen futó trendekhez, ahhoz túlságosan is hagyományos értékrendet képviselt minden téren. Épeszű ember legalábbis biztosan nem vette egy kalap alá a Perry Masont, a See You On The Other Side-ot vagy pláne a My Little Man-t a Smells Like Teen Spirittel és a Basket Case-zel.

A túlzott lírai hangvétel ellenére az Ozzmosis vérbeli Ozzy-album volt, az utolsó klasszikus darab a sorban.

Down To Earth
Megjelenés: 2001. október 16.
Kiadó: Epic

A maga idejében soha korábban nem látott kivárás után megjelent Down To Earth szakított a hagyományokkal: Zakk Wylde mindössze felgitározta a dalokat, de a megírásukba már nem folyt bele, minden korábbinál több külsős szerző vonult fel a háttérben, és természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy Ozzy neve a Black Sabbath visszatérése meg az OzzFest csúcsra járása után, közvetlenül a The Osbournes előtt többet pörgött az amerikai mainstream médiában, mint azelőtt valaha. A jelentős mértékben a slágergyáros Marti Frederiksennel megírt lemezen valamennyire tükröződött mindez, de ezzel együtt is erős produkció lett – még úgy is, hogy a többség általában egyetért, és ezt tekinti az énekes első szólóanyagának, ami már semmiféle mérce szerint sem klasszikus értékű. A puritán Gets Me Through vagy Junkie mellé ugyanakkor ide is felfért egy könnyfakasztó balladasláger a foreigneres Mick Jonesszal szerzett Dreamer képében, amely hosszabb távon az album legmaradandóbb darabjának bizonyult.

Under Cover
Megjelenés: 2005. november 1..
Kiadó: Epic

Engedve a korszellem által diktáltaknak, 2005-ben Ozzy is készített egy kizárólag feldolgozásokból álló albumot, amibe természetesen vegyült némi időhúzó jelleg is. Nem meglepő módon a ‘60-as és a kora ‘70-es évek örökzöldjei közül válogatotta ki legnagyobb kedvenceit, egyensúlyra pedig nem igazán törekedett: egy Beatles- és két Lennon-klasszikus foglalta keretbe a többek között Cream-, King Crimson-, Mountain-, Rolling Stones-, Mott The Hoople- és Arthur Brown-alapvetéseket tartalmazó lemezt, amit érdekes módon az Alice In Chains-es Jerry Cantrell gitározott fel, de stúdiózenészként Leslie Westtől Joe Bonamassán és Michael Landau-n át egészen Robert Randolph-ig rengetegen megfordultak rajta. Az átértelmezett és saját képére formált dalok hűen és szórakoztató módon mutatták meg Ozzy gyökereit, úgyhogy az Under Cover azon feldolgozáslemezek rövid sorát gyarapította, amiket érdemes volt elkészíteni.

Black Rain
Megjelenés: 2007. május 22.
Kiadó: Epic

A Kevin Churko producerrel és Zakk Wylde-dal megírt Black Rain keményebb, súlyosabb, agresszívabb lemez lett a Down To Earthnél – némely old school Ozzy-rajongók szerint már-már túl agresszív is. A 2001-es albumnál még Zakk szerzői mellőzése miatt kárhoztatott énekes ekkoriban rendszerint már azért kapta az ívet, mert bizonyos vélekedések szerint túl nagy teret engedett a gitárosnak, aki így bizonyos dalokat szinte Black Label Societyvé változtatott. Mindez a Churko-féle digitális hangzással, Ozzy széteffektezett hangjával egészen sajátos eredményt fialt – ha azonban valaki képes ezeken a tényezőkön felülemelkedni, egy szépen megírt dalokkal teli lemezt kap, ahol a Not Going Away és az I Don’t Wanna Stop ars poeticája mellett szépen megfér a Lay Your World On Me balladája vagy a Trap Door brutalitása.

Scream
Megjelenés: 2010. június 11.
Kiadó: Epic

A 2000-es években Ozzy végleg beadta a derekát és hagyta, hogy mindenkori producerei - és nyilván felesége is - az aktuálisan futó trendek felé tereljék. Ez persze nem azt jelentette, hogy feladta volna önazonosságát, más kérdés, hogy az amerikai mainstream felé tett egyre nagyobb mértékű engedményeket sokan fenntartásokkal kezelték - joggal. A teljes egészében Kevin Churko elképzeléseit láttató Scream talán még erősebben idomult az akkori idők korszelleméhez, mint a Black Rain. A dalok önmagukban rendben voltak, a címadóként is aposztrofálható Let Me Hear You Scream egészen kiugróan sikerült, a Churkót jellemző gyorséttermi mentalitás és fröccsöntött műanyag hangzás azonban egyértelműen a karakterisztikusság rovására ment, amin nem segített az sem, hogy az alkoholizálással a ló túloldalára áteső Zakk Wylde helyét Ozzy mindmáig legkevésbé lenyűgöző gitárhőse, Gus G. vette át.

Ordinary Man
Megjelenés: 2020. február 21.
Kiadó: Epic

Tíz teljes év után nem feltétlenül számított már a világ újabb Ozzy-szólóalbumra, így szinte meglepetésként robbantak az első előzetes hírek az Ordinary Manről – főleg, miután kiderült, hogy az énekes nem valamelyik régi róka, hanem a hozzá képest szinte gyereknek számító Andrew Watt gitáros/dalszerző/producer segítségével írta meg és vette fel az albumot. Az eredmény ennek megfelelően eléggé el is tért az előzményektől néhol puritán, füstösen műretrós, máshol modernebb rádiós megközelítésével – ám épp azért tudott újat hozni a repertoárba, mert nyíltan és bátran szakított az összes Ozzy-szólóhagyománnyal. Noha a régi rajongótábor egy része deklaráltan nem tudott mit kezdeni vele, a recept kifizetődőnek bizonyult, a zenészek komplett hadseregével rögzített Ordinary Man még a várakozásoknál is komolyabb sikereket hozott. Az Elton Johnnal duettben énekelt, zongorás címadó ballada pedig még úgy is Ozzy legautentikusabb, legszívbemarkolóbb búcsúja a pályától és a rajongóktól, hogy szerencsére végül nem ez lett a legutolsó önálló nagylemeze.

Patient Number 9
Megjelenés: 2022. szeptember 9.
Kiadó: Epic

A ráadás, amivel már tényleg senki nem számolt, az eleve jó ómennek számító szeptemberi megjelenés viszont mindenkinek szerencsét hozott. Ozzy olyannyira megtalálta a közös hangot Andrew Watt-tal, hogy a Covid-járvány okozta tétlenséget kihasználva rekordgyorsasággal készítették el ezt a bónuszalbumot, ami minden, csak nem fáradt levezetés. Az Ordinary Man kiterjesztésének is tekinthető Patient Number 9 érzelmeknek szabad folyást engedő, mágikus dalai és a legendás pályatársak - Eric Clapton, Jeff Beck, Tony Iommi - szívet melengető vendégszereplései sajátosan ünnepélyes közeget teremtettek a korongon, ami egyértelműen az énekes legkiemelkedőbb alkotása lett az Ozzmosis óta. Szinte ordít erről a kendőzetlenül őszinte megnyilvánulásokkal teli anyagról, hogy minden közreműködő egyetlen dolgot szeretett volna, nevezetesen a létező legnagyobb tiszteletadás mellett minden jót kívánni az összes gyarlósága ellenére végtelenül szerethető öreg széltolónak. Befejezni egy ilyen elképesztő pályafutást tényleg csak ilyen emberi módon és méltóságteljesen szabad.

Danev György