Nem árul zsákbamacskát a kötet címe, hanem a lehető legpontosabban fogalmaz. Ugyanis ez valóban nem egy AC/DC könyv, hanem Brian Johnson, az angol és olasz gyökerekkel rendelkező énekes önéletrajza. Benne a nélkülözéstől sem mentes gyermekkorral, valamint a hazánkban sajnos kevésbé ismert Geordie együttes hőskorszakának történetével. Mindezek azonban mégis fontos elemei a Johnson sztorinak, mert éppen, hogy azok a történések, nehézségek, választási lehetőségek után vált Brian azzá a személyiséggé, aki mindvégig kitartott, és akit azóta már világszerte is tömegek éltettek a világot jelentő deszkákon.
Maga a kötet egy jól átgondolt dupla keretes szerkezettel építkezik. Az első és utolsó oldalakon olvasható rövidebb az AC/CD 2015. szeptember 20-i edmontoni ázós-fázós koncertjével indít, mely Brian Johnson súlyos fülbetegségéhez, majd megsüketüléséhez vezetett. Majd a prológust követő hosszas visszaemlékezések után az epilógusban már a talpra állás és a sokadszori sikeres újrakezdés, majd visszatérés története olvasható. Mely a Malcolm Young elvesztése után készült Power Up album elképesztő sikerszériájával –huszonegy országban jutott fel a lemezeladási lista élére– minden kételkedő számára bebizonyította, hogy ezek a fiúk tényleg nem ismernek lehetetlent.
Ami pedig a kettő között található, nem kevésbé heroikus, néhol kifejezetten tragikus. Elsőre furcsa lehet, hogy az 1980-as Back In Black album megjelenését követő sikerturnéval már véget is ér a törzsanyag, de nagyon is kerek így az írás. Ugyanis a Brian életének legelejétől fogva szép sorban elmesélt nehézségek, kőkemény döntések, lemondások, kudarcok és megaláztatások a könyv végére szép sorban a helyükre kerülnek. Nemcsak az, hogy érdemes volt bevállalni és végig szenvedni a seregben az ejtőernyős kiképzést, hogy aztán az így megkeresett összegből hősünk 10 wattos énekcuccot vehessen. De bizony némely AC/DC dalszöveg eredetét is Brian-, az előző énekes Bon Scott- vagy a Young fivérek életének jellemző eseményei ihlették, így az értelmezésük is biztosabb alapra kerülhet Johnson életrajzát ismerve.
„A címet itt ismét csak Bon inspirálta, aki egyszer arról mesélt a srácoknak, hogy összeveszett odahaza a háziúrral, mert túl hangosan hallgatta a zenét. A fickó állítólag azzal fenyegette, hogy feljelenti „zajszennyezésért” – az egész környékről érkeztek panaszok –, mire Bon visszaüvöltött neki:
– A rock ’n’ roll nem zajszennyezés!” – Brian Johnson
„A Back In Black sikereiben az volt a legkellemesebb, hogy viszonozhattam a segítséget azoknak, akikre mindig számíthattam – elsősorban a gyermekeimnek, a szüleimnek és a testvéreimnek…” – Brian Johnson
Apropó, dalszövegek. Brian karakán módon teszi helyre azokat a sajtóban garázdálkodó kavarógépeket is, akik a valótlan pletykák terjesztésével felesleges feszültségeket szítanak a bandák körül és a közönség köreiben. Leginkább persze az az égbekiáltó baromság zavarja, hogy Bon Scott jegyezte le a Back In Black lemez szövegeinek zömét. Pedig a dalok nemcsak, hogy Brian szövegeit tartalmazzák, de javarészt ott helyben, a Bahamákon nyerték el végső formájukat is.
„Alighanem ez a megfelelő hely arra, hogy tisztába tegyem a Back In Black szövegeivel kapcsolatos pletykák egy részét. Rengeteg összeesküvés-elmélet létezik, melyek általában olyan emberektől származnak, akik azt hiszik, tudják, mit történt, pedig ott sem voltak – közéjük tartozik egy ausztrál újságíró is, aki azt állította, hogy Bon Scott még a halála előtt lejegyezte az egyik füzetébe a lemez szövegeinek zömét. Nos, nem, a toll az én kezemben volt, én körmöltem vele minden éjjel és minden reggel, csak a dalcímeket kaptam meg a munkához. Így volt, ez az igazság, és nagyon remélem, hogy most már lezárulnak a viták.” – Brian Johnson
Bárcsak kishazánkban is volna pár hasonlóan tökös öreg rocker, aki végre felemelné a szavát az ott nem voltak által írt könyvek és cikkek, valamint az ott nem voltak által készített filmek égbekiáltó hülyeségei kapcsán!
Ami pedig a Bahamákig vezető utat illeti, szinte biztos, hogy az olvasók javarésze már rég feladta volna, talán még az életet is, a felmerült gondok, problémák miatt. Miközben Brian végig küzdött, mindent, amit csak kellett. Szó szerint ázott, fázott, miközben egyszer még Bon Scottnak és akkori zenekarának, a Fraternity-nek is menedéket nyújtottak, mikor lerobbant az ausztrál banda busza.
Brian tényleg szó szerint látástól vakulásig melózott, közben lefoglalták a turnébuszát, túlélt betegséget, autóbalesetet, családi veszekedést, válást, majdnem kilakoltatást, de csak azért is kitartott a helyi bandáival. Különösen a korai karrierje javarészét jelentő Geordie és Geordie II zenekarokkal.
Brian nagyon jól ír, gyakorlatilag az összes fejezete élményszámba megy. Még akkor is, ha nem kötődik a zenéhez az aktuális mondanivalója. Ez pedig már jóval a megszületése előtti családi legendárium feldolgozásánál is jól érezhető. Mikor is édesapja, Alan Johnson elképesztő világháborús kalandjait olvashatjuk. Majd azt a szomorú szituációt, hogy egy túlélt és elvileg megnyert háború után micsoda megszorítások, feleslegesség és elveszettség-érzés fogadta otthonaikban a brit katonákat. Mintha maguk is a háború veszteseiként nyögték volna annak terheit, még jóval a béke kitörése után is.
Nem könnyítette meg a kis Brian és testvérei életét, hogy édesapja egy olasz nővel érkezett vissza a háborúból. Aki a helyiek értékelése szerint, beleértve a közvetlen rokonaikat is, „digó” kölykökkel ajándékozta meg urát. Ráadásul Alan, bár a háború borzalmait megélve ateistává vált, de a frigy megvalósulásának egyszerűsítése kedvéért katolicizált. Más sem kellett az idegengyűlölő „Geordie” szénbányászoknak és a többi dunstoni melósnak, akik a külföldieknél talán csak a katolikusokat utálták jobban.
Majd jött a rock and roll és persze vele a bajok tömkelege is. A világ már akkor is pont úgy működött, hogy egy csóringer melós szintén csóringer kölykének szinte semmi esélye sincs a hiénáktól hemzsegő szórakoztatóiparban. Akik másra sem vágynak, mint hogy minél jobban lehúzhassák a jobban-rosszabbul elengedett wannabe sztárocskákat. A másik oldalon meg ugye ott volt a befutottak és az eleve jó helyre születettek főúri gőgje, akik nem féltek kimutatni a megvetésüket.
„Bármilyen barátságtalan is volt azonban a légkör, mi mind arra készültünk, hogy maradunk egész este, megiszunk egy-két sört, kiélvezzük a pillanatot. Csakhogy a pultos az első rundjaink után bezárta a bárt, és kitessékelt minket. Aztán amint kiléptünk, kinyitott újra. Az üzenet világos volt: lehet, hogy feljutottunk a slágerlistára, de befutnunk még nem sikerült.” – Brian Johnson
Menetközben Brian néhány, a szakmában évtizedek óta keringő pletykát is megerősít, minthogy frontembernek hívták a Manfred Mann’s Earth Band-be és a Rainbow-ba is. De míg előbbi esetében nem volt meg a szükséges összhang, addig utóbbi menedzsment kifejezetten meg is alázta őt, mikor telefonos(!) meghallgatást ajánlottak. Arra hivatkozva, hogy már elfogyott a jelöltek repülőjegyeire fordítható keretösszegük…
„…aztán közölte, hogy nagyon elszaladtak az énekesek Svájcba utaztatására fordított összegek, ezért most már máshogy tartják meg a meghallgatásokat. Csalódott voltam, és nem is értettem, mire gondol.
– Rendben, akkor hogy szeretnétek csinálni? – kérdeztem. – Vegyek fel egy demót, és küldjem el?
– Ááá! – így a fickó. – Csak énekelj bele a telefonba! Ha készen állsz, mehet is. Csupa fül vagyok.
Hirtelen eszembe jutott, miért gyűlöltem meg a zeneipart.
– Most szórakozol velem? – Kezdtem bepöccenni. – Nem fogok beleénekelni a telefonba!
– Akkor nem tudunk meghallgatni.
– Egyáltalán ki a franc vagy te?
– Nézd, hajlandó vagy énekelni a telefonban, vagy nem?
Eldurrant az agyam. Mindkét kezemet a kagylóra kulcsoltam, és vettem egy nagy levegőt, aztán belesüvöltöttem a vonalba. Egy hiéna adhat hasonló hangot, ha feldugnak a seggébe egy sündisznót.
– NA, EZT KAPD BE, TE FASZKALAP! – tettem hozzá, és lecsaptam.
Érdekes módon nem az enyém lett a meló.” – Brian Johnson
Kifejezetten találó a Monty Python parafrázissal élő címadás is. Ugyanis a valódi Brian élete telis tele van olyan agyament történésekkel és abszurd fejezetekkel, melyek akár a Python műsorába is simán belefértek volna. Például, mikor cserkészként úgy próbálták a galambfogás és sütés feladatot abszolválni, hogy egy, a vadászok által ellátott boltban vették meg a vadonbéli vacsorához az alapanyagot, de hamar lebuktak, mikor az elöljárójuk sörétre harapott…
Szintén tragikus véget ért az az este, mikor a Section 5 együttes fiatal tagjai, köztük Brian-nel, annyira leitták magukat, hogy nem vették észre, hogy miközben a jól sikerült kocsmázás után levágódtak a kanapéra, Peter, a házigazdák papagája rettenetes halált halt a fiatalabbik Chance fivér táncoló farpofái alatt. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy Bus András fordító kitűnő munkát végzett. Nemcsak Brian humorát ültette át sikeresen magyarra, de Johnson mondókájának sajátos ritmusát is. A tragikomikus jeleneteket olvasva sosincs olyan érzése az embernek, hogy fordítással van dolga, annyira gördülékeny, élő és természetes a magyar szöveg.
Ennek megfelelően minden bizonnyal a magyar rajongók is gurulnak majd a röhögéstől, mikor ahhoz a részhez érnek, hogy az anglikán környezetben élő, ateista neveltetést kapott Brian először találkozik egy katolikus misével. Majd a kóristaként mindenre rácsodálkozó szemtelen kölyök, a maga fésületlen kamaszságával, rejtői módon számol be a látottakról-hallottakról…
Majd, miután megbékélt a fellépés körülményeivel, egyebek közt azt a felfedezést is megejti, hogy a szenteltvíz nem igazán alkalmas folteltávolításra. Brian könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy a csalánba ülés fájdalmait sikeresen enyhíti az a gyógymód, ha közben egy hihetetlenül szexi lenszőke német szépség lovagol az emberfián…
„…egyfolytában azon járt az eszem, hogy miért pont rám esett a választás, és miért ezen a bizonyos estén történt meg. Csakis az lehetett az oka, hogy én vagyok az énekes – vontam le a konklúziót, ez pedig újabb gondolatot ültetett a fejembe. Ha jobb leszek ebben az éneklősdiben – és végül csatlakozom egy jobb zenekarhoz – talán minden estém így alakul majd… egész hátralévő életemben. Na, hát ilyen pillanatokban születnek a meghatározó döntések az ember karrierjével kapcsolatban.” – Brian Johnson
A személyes kedvencem a The Toasty Folk Trio első és egyetlen fellépésének nem kevés tanulsággal szolgáló története. Mintha csak a hazai dzsungelben járnánk. Történt pedig, hogy már az első számuk után gyorsan visszaugrott a ceremóniamester a színpadra, azzal a gáláns ajánlattal, hogy fizet fejenként tíz shillinget, ha összecsomagolnak és hazamennek. Az énekes Brian-re azonban ennek ellenére továbbra is igényt tartott, majd a rögtönzött Hammond orgonás kísérettel megvalósult fellépése után kapott még plusz öt fontot a tíz shillingje mellé. Eddig rendben is lett volna.
„Nem akartam elhinni. Az öt font pont háromszor annyi volt, mint a heti bérem a Parsonsnál! Nem akarta elhinni a dolgot a másik két srác sem a Toasty Folk Trióból. Amint kiléptem az ajtón, letámadtak, és közölték, hogy tartozom nekik a pénz kétharmadával.
– Mi van? – kérdeztem. – Miért tartoznék?
– Ez a menedzseri tiszteletdíjunk – felelték.
– De hát nekem nincs is menedzserem!
– Ma este van, öcsi.” – Brian Johnson
Bizonyos dolgok nem változnak. A show business annál könyörtelenebb, minél kisebb a tét. Legendás történetek keringenek itthon is, például a pártíz fizetőnéző után járó busás bevétel vécében történő megcsapolásából, majd a maradék testvéries szétosztásáról és a hasonló erkölcsi magasságokat ostromló plakátpénz vagy LED-falbérlés elszámolásról. Egy-egy olyan buli után, ahol nem is volt LED-fal, miként azokról az előadásokról azóta sem látott élő ember egy fia plakátot sem…
A közepes méretű, puhafedelű könyv kifejezetten szép, igényes kivitelű. A kiadványt tartós erős kötés, arányos margók, olvasható betűméret és igényes tördelés jellemzi. A kötet egyetlen gyenge pontja a képek, illusztrációk némelyikének gyenge minősége, bár valószínűleg az a megfejtés, hogy azokból jobb eredeti nem állt rendelkezésre.
A Darren Goulden által jegyzett zenekari családfa pedig csillagos ötöst érdemel. Kizárt, hogy hazánkban jelenleg bárki is fel tudná sorolni Brian Johnson összes együttesének összes felállását. Íme, itt a jó lehetőség bepótolni a hiányosságokat. Szintén Darren tudását és Brian alázatát dicséri, hogy ez esetben nem csak, hogy felkérést kapott egy valódi szakértő a kézirat tárgyi tévedéseinek kigyomlálására, de kifejezetten jó munkát is végzett. Lám, így is lehet. Minden elismerésem az alkotóknak! Kedves Brian, várjuk a következőt! We Salute You!
(forrás és képek: Rockinform magazin)
