Június elején egy fergeteges hangulatú és brutálisan teltházas koncertet adott Budapesten a Barba Negrában a Megadeth legénysége, mely az első önálló fellépésük volt Magyarországon a szépemlékű Petőfi Csarnokban megrendezett 2010-es buli óta. A jeles esemény apropójából előástuk a legendás metálcsapat több mint ötven millió példányban értékesített diszkográfiáját, cikkünk második részében pedig a banda XXI. századi munkásságát göngyöljük fel.

The World Needs A Hero - 2001. május 15.

A Risk roppant kellemetlen fiaskója után nem maradt más lehetőség Dave Mustaine számára, mint megkövetni magát és újra a metálos felfogás felé fordulni, a hátraarc azonban a nagy fogadkozások ellenére sem ment gördülékenyen. Marty Friedmant Al Pitrelli váltotta szólógitáros poszton, a dobok mögött pedig maradt az előző lemezen bemutatkozott Jimmy DeGrasso, tehát papíron nem lett gyengébb a négyesfogat, a patikamérlegen grammra kimért visszatérő lemez milyensége azonban felvetett bizonyos kérdéseket. Mustaine minden igyekezetével azon volt, hogy az utóbbi korongokkal elidegenített ősrajongói bázist visszaédesgesse magához, minek érdekében még a Hangar 18-t is újraírta Return To Hangar címmel. Viszont igazi visszakanyarodást a régi zúzósabb stílushoz valójában csak egyetlen további téma mutatott, a Recipe For Hate… Warhorse, a dalok többségével csupán a Countdown/Youthanasia/Cryptic Writings-éráig merészkedett a frontember, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy ezek közül számos darab felettébb jól sikerült.

The System Has Failed - 2004. szeptember 14.

A The World Needs A Hero lemez turnéján atomjaira hullott majd ideiglenesen fel is oszlott Megadeth következő stúdióalbumán Dave Mustaine teljesen egyértelművé tette, ami már addig is nyilvánvaló volt, azaz hogy a zenekar egyet jelent vele. A stúdiózenészekkel - többek között Vinnie Colaiutával a dobok mögött és a sessiongitárosként visszatért Chris Polanddel - elkészített The System Has Failed egészen hasonlóan kiszámítottra sikeredett, mint közvetlen elődje, Mustaine pedig előrevetítette rajta, hogy mi várható a 2000-es évek Megadeth-korongjaitól: egyrészt utalások a Rust In Peace-korszakra (Blackmail The Universe, Kick The Chair), hogy a keményvonalas thrash-rajongók is megnyugodjanak, valamint megadallamos refrénparádé (Die Dead Enough, Tears In A Vial, The Scorpion) a későbbi mainstream időszak hívei számára. Ezen a 2004-es anyagon inkább utóbbiak felé billent a mérleg nyelve.

United Abominations - 2007. május 15.

A United Abominations idején a Megadeth újra kezdett zenekari formát ölteni, az egykori White Lion-basszer James LoMenzo és a Drover testvérek (Glen gitáros, Shawn dobos) csatasorba állításával rendkívül ütőképes felállás szilárdult meg, amit legjobban az album egységességén lehetett lemérni. A United Abominations-szikár megközelítése a zeneileg legkoherensebb Megadeth-lemezt eredményezte a Youthanasia óta, melyen tökéletes arányban álltak egymással melodikus darabok (Washington Is Next!, Never Walk Alone… A Call To Arms, United Abominations, Blessed Are The Dead, Black Swan) és a szigorúbb megfogalmazású tételek (Sleepwalker, Gears Of War, Burnt Ice, Play For Blood, You’re Dead), míg a Lacuna Coil énekesnőjével Cristina Scabbiával duettben újraértelmezett A Tout Le Monde is valódi telitalálatnak minősült. A United Abominations vita nélkül a XXI. század legjobb és legemlékezetesebb Megadeth korongja.

Endgame - 2009. szeptember 15.

Noha Glen Drover átadta helyét Chris Brodericknek, az újkori Megadeth gerince nem változott, az Endgame pedig hangzásában és stílusában is folytatta a United Abominations-ön megkezdett utat. Dalok szintjén talán kicsit átlagosabbnak tűnt, mint a 2007-es mű, de ugyanazt a szikár hozzáállást képviselte, a zenei szakma viszont érdekes módon pont ekkor kezdte rehabilitálni őket. A Head Crusher dallal a Cryptic Writings óta először sikerült újabb Grammy-jelölést begyűjteniük, a Countdown-érát idéző How The Story Ends és a kislemezen is kiadott The Right To Go Insane pedig az album kiemelkedő momentumait adták, jóllehet a korong összességében kevesebb izgalmat tartogatott, mint elődei.

Th1rt3en - 2011. november 1.

A tizenhármas szám egyértelműen szerencsét hozott Megadeth számára, még akkor is, ha a Th1rt3en a listákon nem teljesített úgy, mint az Endgame. Az album elsődleges szenzációja az volt, hogy David Ellefson basszusgitáros visszatért a főnök mellé fegyverhordozónak, ami persze azt is magával hozta, hogy a sok szempontból többet nyújtó James LoMenzo kikerült a bandából. Az lemez Megedeth-szinten rekordmennyiségű, szám szerint három Grammy-jelölést kapott, a Guitar Hero videójátékban is szerepelt Sudden Death, a Whose Life (Is It Anyways?), valamint a Public Enemy No. 1 egyaránt ebben az elismerésben részesült, az Endgame-et visszatükröző korong viszont ezzel együtt is azt mutatta, hogy Mustaine automatára állította a gépezetet, amin az új producer Johnny K sem volt képes segíteni. Beszédes, hogy a valóban tízpontos Public Enemy No. 1 mellett a múltból előbányászott és újra megjelentetett ritka darabok (Black Swan, Millennium Of The Blind, New World Order) tartottak leginkább igényt az érdeklődésre, a korong nagyobb része pedig azóta ugyanúgy a múlt ködébe veszett, mint az Endgame anyaga.

Super Collider - 2013. június 4.

A Super Collider munkálataira ráfordulva Mustaine úgy érezhette, hogy három tökegyforma felfogású album után hiba lenne egy negyedik eresztést is leszállítani ugyanabban a stílusban, ezért váltott. Ma már tudjuk, hogy nem volt jó ötlet aktualizálni a zenekar hangzását, a Super Collider kommersz kikacsintásai az akkori mainstream modern rock felé ugyanúgy felháborították a Megadeth-tábort, mint a Risk idején, holott az iránykorrekció nem is volt annyira drasztikus, mint 1999-ben. Érdekes módon a lemez nagyobbat ment a listákon, mint közvetlen elődei, a legfontosabb piacoknak számító amerikai, brit és német területeken egyaránt szebb helyezéseket produkált, mint az Endgame és a Th1rt3en, ráadásul jobban is fogyott, mint azok, de ez csak azt bizonyította, hogy olyanokat is elértek vele, akik normál esetben nem feltétlenül vásároltak Megadeth-anyagokat. A csapat hűséges tábora keserű pirulaként volt kénytelen lenyelni Dave kalandozásait az americanás, modern rockos és alternatív területeken, az olyan dalok, mint a The Blackest Crow, a Beginning Of Sorrow, az egyébként kiemelkedően jó, csak éppen rádióbarát Forget To Remember pedig nem segítették a barátkozást a koronggal. A keménymag nem is rejtette véka alá lesújtó véleményét a kísérletezésről, amit a főnök a továbbiakban nem hagyhatott figyelmen kívül…

Dystopia - 2016. január 22.

A Super Collider kedvezőtlen visszhangjai következtében hasonló események játszódtak le a csapat berkein belül, mint a Risk után. Akár azt is lehetne mondani, hogy megbomlott a zenekari egység, ha addigra nem vált volna teljes mértékben Mustaine-szólóprojektté a Megadeth, a lényegen azonban ez nem változtatott: egyre jobban erősödtek azok a hangok, melyek évek óta hasztalan követelték a Marty Friedmannel és Nick Menzával való újjáalakulást, Shawn Drover és Chris Broderick pedig futólépésben hagyták el a hajót. Dave mellett mindössze Ellefson tartott ki, a Dystopia felvételeire pedig a Lamb Of God-ütős Chris Adler csatlakozott sessionistaként, míg a szólógitárosi posztot a brazil Angra gitárosa, Kiko Loureiro kaparintotta meg, az pedig a napnál is világosabb volt, hogy mi lehet Dave elsődleges célja a koronggal: kiengesztelni a megbántott rajongókat. Mustaine minden trükköt bevetett a tábor kiszolgálásának érdekében, ismét posztapokaliptikus borítót készíttetett, amin visszatért a kabalafigura Vic Rattlehead, zeneileg sebészi pontossággal pozicionálta vissza magát a Rust In Peace és a Countdown To Extinction közé, míg a szövegek tekintetében újra a cinikusan politikus hangvételé lett a terep. Az igényeket alázatosan kiszolgáló lemezt hangos ovációval fogadta a világ, a címadó dallal tizenkettedik nekifutásra végre elnyerték a legjobb metál előadás kategória Grammy-díját, a siker pedig az eladásokban és a Billboard-listás harmadik helyben egyaránt megmutatkozott. Annyi év hullámvasutazás után a Megadeth a Dystopia segítségével újra megérkezett.

The Sick, The Dying… and The Dead! - 2022. szeptember 2.

A Dystopia sikerének hatására kellemes helyzetbe került a Megadeth és ez még akkor is igaz volt, ha nem vonatkoztattunk el David Ellefson netre felkerült kínos szexvideójától, melynek következtében Mustaine azonnal útilaput kötött régi harcostársa talpa alá. A The Sick, The Dying… and The Dead! ugyanúgy tét nélküli lemez lett, mint a legtöbb korszakos rock- és metálbanda hasonlóan sokadik nekifutása, ennek ellenére könnyedén hozta elődje színvonalát. Nyilvánvalóan nem lett belőle újabb Peace Sells, Rust In Peace vagy Countdown, forradalmi újításokat nem kellett várni tőle, helyenként mégis a legszebb Megadeth-hagyományokat idézte, mindenféle görcs és izzadságszag nélkül. Az albumon mindenki megtalálhatta a magának való csemegéket a Killing Time és a Mission To Mars megametálos slágereitől a We’ll Be Back és a címadó tétel thrash-es zsenialitásáig, Ice-T és Sammy Hagar vendégszereplése pedig csak érdekesebbé tette az összképet. Mindent összevetve, a The Sick, The Dying… and The Dead! erős felhatalmazást adott Mustaine számára, hogy a reaktivált James LoMenzóval és a finn gitármágus Teemu Mäntysaarival felfrissített alakulatával tovább öregbítse a Megadeth hírnevét. A világszerte elképesztő teltházak előtt zajló idei turné nem is támaszthatná alá jobban, hogy mit jelent és mennyit is ér ez a hírnév.

Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)