And The Story Goes On! – egy 1992-es Trottel-szám címe idézi a friss történéseket. A kiadó előző kötete, a nyolcvanas évek magyar punkjának nívós dokumentálása ugyanis némán kiáltott a folytatásért. Aligha lehetett volna hát annyiban hagyni a témát. De ki a bánat akarta ezt annyiban hagyni?

Győztes csapaton ne változtass – mondja a kőkorszaki sport-bölcsesség. A jól bevált tematikán sem kéne – reflektáltak a könyv szerkesztői. És a visszaemlékezések, interjúk, beszámolók, az egyéni (második) látásmódot tükröző „facsimile” fanzin-cikkek szubjektív mozaikkockái ezúttal is színpompás, objektív punk-tablóvá formálódtak. (A kapcsolódó vinyl anyagáról, ami egyfajta hangzó keresztmetszetet képez a szcéna címben jelzett időszakáról, külön írás készül.)

Az aktuális korszakhatár kezdetét a Kádár-rendszer vége jelenti. Vele zúdult a nagy kérdés: lesz-e értelme ezután a rendszerellenes, punkos lázadásnak? Mert adatott néhány év, amikor a szellemi szabadság ózondús levegője járta át az ember szervezetét, még ha az összeset nem is tüdőzhette le. A lemezkiadás és a koncertszervezés terepén legalábbis kialakult egy jófajta „kreatív káosz” (Rácz Misi szavaival). Az ország gazdasági tendenciái és eredményei azonban az ún. rendszerváltás kezdeti szakaszában sem ígértek jót. Következett ugyanis az istent-embert nem ismerő rabló-privatizáció és az élelmiszer feldolgozóipar szétverése. Nem, ez nem amatőr történészkedés, hanem az akkoriban kapott pofonok sajgó érzése a képemen, illetve az emlékeimben. Ezek azonban elenyésző részei azoknak az aljasságoknak, amelyek bebiztosították, hogy bizony, lesz mi ellen lázadniuk a lázadóknak ezután is. Mintegy visszaigazolásként elolvasható számos szereplő különféle „rendszerváltós” sztorija, tapasztalása.

Na igen. Aligha véletlenségből került a kötet borítójára a korabeli, álságos szlogen: Isten, haza, család. Ez valójában ugyanazt jelentette, amit ma is jelent – a hatalmi „elit” köreiben. Vagyis, amit Isten adott, viszem haza a családnak! Ennek következtében, ami még nem veszítette el a közpénz- és köztulajdon-jellegét, azt ma túl gyorsan leltározhatjuk fel. Így tehát a punkok létének alapvető jogosultsága nem szűnt meg. Bár az ingyen sör nem, de az örök punk-élet létfeltételei továbbra is megmaradtak.

Ami pedig a könyvsorozatot illeti, nem tudom, maradt-e még kraft a folytatására. Egyáltalán, a 2004. utáni zenekarok, események ugyanúgy megérdemelnének egy könyvet, mint a korábbi időkéi? Mindenek előtt lássuk, milyen ez a második kötet: ránézésre vaskos, 576 oldal.  (Az előző alig több, mint négyszáz volt.)

Számbavételre kerülnek benne a budapesti, majd a vidéki punk-színtér szereplői és történései, utóbbi talán enyhe egri dominanciával. Mindenre és mindenkire kitérni a korlátlannak tetsző neten sincs lehetőség, sőt a legfontosabbak egyik-másikára sem, ezért néhány, fogjuk rá, hogy játékos „leget” hoztam ide.

A legátfogóbb képet (panoráma-fotóját?) az a Rupaszov Tamás (Trottel) lőtte, aki itt és most riporterként is olyannyira helytállt, hogy be fogom protezsálni magam helyett a Rockinformhoz! Nem mellesleg azért is tisztelhetjük őt, mert évtizedek óta, következetesen és életvitel-szerűen őrzi és viseli a saját kreatív punkságát. A sorsának alakulásából és tanulságaiból gyakorlatilag kirajzolódnak azok a tendenciák, amelyek a legjellemzőbbek a magyar punk-mozgalom lefolyására.

A legtanulságosabb interjú nálam Jancsics Dávidé (Leukémia). Megmutatja, hogy nem szimplán a civil életbe vezet út a punk színpadáról, vagy rosszabb esetben fel a mennyországba, hanem amerikai egyetemi katedrára is. A magyar korrupcióról szóló könyvét kíváncsian várom, megértve és rettentően sajnálva, ha végérvényesen a tengeren túlra kellene költöznie miatta.

A legszínesebb, értsd: a leginkább élmény-dús interjút úgy hiszem, Huszár Krisztián (Barackca) adta.

A legmarkánsabb vélemény pedig az örök anarchista Barcs Mikié. Akkora benne a flash, hogy a fal adja a másikat. Ütős drogos sztoriktól kezdve (az ő szavával) a „szocmoc” (szociális munka) fényoldaláig. Amúgy, tudtátok, hogy a Flash Képviselő funky című klasszikusa igazi kislemezen máig hozzáférhető?

És, hogy haza is beszéljek, mert mért ne, a legszentesibb természetesen Arató Matyi közösség- és koncertszervező. (A könyvben látható két fotóm /hogy még hangosabban beszéljek haza/ hangyányi konkurenciát sem jelent neki.)

A könyv nagyon élvezetes, nem csekély részben humoros olvasmány, feljavult minőségű képanyaggal. Hiányérzet – a „megszólaltatott” zenekari felhozatal terén? Vagyogat, persze. A legkomolyabb nekem a látens(?) punkságát ellenállhatatlan humorba csomagoló Timur Lenk érdemi kimaradása. (Említés szintjén esik csak szó róluk.) Értem én: a punk-történelemkönyvet nem kétkötetesre tervezték: valahol meg kellett húzni a határvonalat. Habár bizonyos szövegeket sem ártott volna, mert egyen-ketten bő lére eresztették saját személyük és ténykedésük jelentőségének érzékeltetését.

Természetesen, ez a kötet IS felbecsülhetetlen értékű és jelentőségű, egyszerűbben szólva: kötelező olvasmány. A mellette szóló legvégső érvem pedig: ki ne lenne kíváncsi a születési hibás művésznő, Nagy Kriszta (alias Tereskova) korszakos slágere, az Illatos a pinám fasza-jó, autentikus keletkezés-történetére?

(forrás és képek: Rockinform magazin, Rock Diszkont)