Kacifántos és felettébb atipikus görbét leíró pályája során a texasi Pantera akkor vált a metálműfaj első számú favoritjává, majd korszakalkotó és megkerülhetetlen tényezőjévé, amikor már kevesen tették volna meg nagy pénzzel befutónak őket. 

Habár a legendás banda hivatalosan 2003-ban feloszlott, az alapító testvérpár, az egy évvel később gyilkosság áldozatává vált Dimebag Darrell gitáros és a 2018-ban szintén tragikusan korán elhunyt Vinnie Paul dobos nélkül pedig nem tűnt valószínűnek, hogy létezhet még a zenekar, az élet erre a vélekedésre is rácáfolt: a több mint 20 éven keresztül inaktív állapotban lévő csapat 2022-ben reinkarnálódott, mégpedig olyan sztárok segítségével, mint Ozzy Osbourne gitárosa, Zakk Wylde, valamint az Anthrax-ütős Charlie Benante, akik Phil Anselmo énekes és Rex Brown basszusgitáros mellé sorakoztak fel.

A Pantera azóta is hatalmas sikerrel turnézik világszerte, február 3-án pedig immáron harmadik alkalommal tiszteli meg az új felállás a honi közönséget, hogy az Aréna színpadán újfent elszabadítsa azt a mérhetetlen energiát, ami mindig is a világ egyik legjobb koncertbandájává tette őket. Az alábbi összeállításban a zenekar 1990 és 2000 közötti sikerkorszakából idézzük fel a legemlékezetesebb momentumokat.

Cowboys From Hell (1990)

A Pantera a teljes ‘80-as éveket a Van Halen és a KISS hagyományait hűen ápoló, szépreményű melodikus metálbandaként kínlódta végig a harmadik - vagy inkább a negyedik - vonalban. Legfőképpen annak köszönhették az egyhelyben topogást, hogy egy jobb sorsra nem érdemes frontemberrel verte meg őket az ég, aki nem volt több David Lee Roth elfuserált klónjánál, de texasi származásuk sem vált előnyükre az akkoriban Los Angeles-központú zeneiparban való érvényesülés terén.

A fény akkor kezdett pislákolni az alagút végén, amikor három jobb híján magánkiadásban piacra dobott nagylemezt követően a 18 éves Phil Anselmo csatlakozott a kivételes felkészültségű hangszeres trióhoz. A szélsőségesebb zenék felől érkezett, karizmatikus Anselmo punk- és hardcore-hatásaival egycsapásra kirángatta társait a láthatóan nem működő hajmetálos útvesztőből, az együtt készített negyedik anyag, a továbbra is saját erőből finanszírozott Power Metal erőszakosabb mivolta hallatán végre a szakma is kezdett felfigyelni rájuk.

Akkor történt, hogy Darrellt megkörnyékezte Dave Mustaine, mert szerette volna a Megadeth soraiban tudni a párját ritkító tehetséggel büszkélkedő gitárost, aki viszont inkább maradt. Bölcs döntés volt, nem sokkal később ugyanis Derek Shulman kopogtatott az ajtajukon. A csalhatatlan szimatú szakember - nem mellesleg a Gentle Giant hajdani frontembere - volt az, aki felfedezte és befuttatta a Bon Jovit, majd később a Dream Theater, a Slipknot és a Nickelback sikerre vitele is az ő nevéhez fűződött.

Shulman az Atlantic kiadóhoz szerződtette a Panterát, és ezzel új időszámítás kezdődött, mi több, istenigazából akkor, a Cowboys From Hell albummal vette kezdetét a csapat valódi karrierje. Noha a ‘88-as lemezzel valamilyen szinten megalapozták, a Cowboys From Hell előremutató törekvései ezzel együtt váratlanul érték a világot, újszerűsége hallatán pedig nem volt nehéz megjósolni, hogy a zenekarral komolyan számolni kell majd a ‘90-es években. Közel egy évtizednyi hányattatás után a Pantera végre jókor volt jó helyen.

Cemetery Gates (1990)

Habár a Cowboys From Hell a metálkonvencióktól való gyökeres elszakadás iskolapéldájaként vonult be 1990 évkönyvébe, és ennek megfelelően mindenekelőtt a hardcore-os energiákat mozgósító, egyben kérlelhetetlen zeneiségű zúzdákkal mutatott irányt, majd osztotta újra a lapokat, ironikus módon a korong egyik legbriliánsabb momentuma a félig-meddig lírai Cemetery Gates volt, melynek magvait már az előző anyagon elvetették.

Az epikus felépítésű darab a metáltörténet egyik leghatalmasabb balladájává avanzsált az évek során, Dimebag lenyűgöző szólóját pedig azóta is a műfaj egyik legemlékezetesebb gitáros megmozdulásaként tartja számon a szakma. A dal rádiós változata 1995-ben felkerült a Demon Knight filmzenealbumra, míg a szofisztikált bevezetőjét érthetetlen okból megspóroló élő verziót 1998-ban Grammy-díjra jelölték, ennek ellenére sosem tartozott a nyilvánvaló koncertfavoritok közé, így meglepő lenne, ha bekerülne az idei turnéprogramba.

Walk (1992)

Mire a Vulgar Display Of Power album a boltok polcaira került 1992-ben, a Pantera végleg kialakította saját zenei játszóterét és nagyban építgette azt a műfaji dominanciát, ami aztán kitartott kereken egy évtizedig. A lemez egyik nagy ütőkártyája, az MTV műsorszerkesztői által is felettébb kedvelt Walk csupán egy évvel később jött ki single formátumban, videója viszont addigra már beleégett az akkori fiatalság kollektív emlékezetébe. 12/8-os riffjével és zsigeri agressziójával egy nemzedék himnuszává vált, popkulturára gyakorolt hatása pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nagylemezből csak az Egyesült Államokban több mint kétmillió példány kelt el.

Mouth For War (1992)

A mániákus riffelésével azonnal torkon ragadó Mouth For War egy párhuzamos világban aligha kapott volna zöld lámpát a slágerbizottság előtt, mégis a Pantera első nemzetközi listás sikerét hozta el. A nem feltétlen kislemezkompatibilis dal egy ideig az MTV Headbanger’s Ball műsorának szignáljaként is funkcionált, amúgy meg tökéletesen reprezentálta a teljes Vulgar albumot: kompromisszumokat elutasító megközelítését éppúgy nem palástolta, mint agyafúrt módon kerekre csiszolt zeneisége fennköltségét, a konok következetesség pedig kifizetődött, a Pantera megérkezett a mainstreambe. Az öndefiniáló album korszakos mivolta és elképesztő jelentőségteljessége a zeneipar mellett a zenész-szakma számára is azonnal nyilvánvalóvá vált, a Dream Theatertől Madonnáig tömegeket ihletett meg a következő években.

I’m Broken (1994)

Óriásit tévedtek, akik azt hitték, hogy a Vulgar Display Of Power platinasikere a Panterát is elkényelmesíti majd, ami egy kevésbé éles, a nagyközönség kiszolgálását jobban célzó és könnyebben emészthető folytatásban fog manifesztálódni. A valóság ennek gyökeres ellentétét hozta el: a kvartett nem kívánta aprópénzre váltani félelmetes hírnevét, az 1994-es keltezésű Far Beyond Driven pusztító kegyetlensége ugyanis még azokat is meglepte, akik tisztában voltak a zenekar mibenlétével.

Darrellék nem tettek szívességet a fősodornak újabb Cemetery Gates-szel vagy This Love-val, nem voltak hajlandóak közérthető módon fogalmazni, a pozitív kicsengésnek pedig irmagja sem maradt a zenéjükben. Azonban a hangulati feloldásokat tudatosan mellőző, pattanásig feszített témákkal a banda nemhogy elriasztotta volna a közönséget, hanem egyenesen történelmet írt, amikor az eladások a Billboard 200-as albumlistájának élére repítették a korongot.

Extrém metállal soha senki nem jutott ilyen magasságokba azt megelőzően - és azt követően sem nagyon, a Slipknot-ot leszámítva -, míg a ‘70-es évek örökségét saját képére formáló első single, a nem létező hangolásban fogant és a legjobb metálelőadás kategóriájában Grammy-re jelölt I’m Broken az utolsó kétséget is eloszlatta azt illetően, hogy a Panterát a ‘90-es évek legfontosabb zenekarának, mi több, az évtized Black Sabbath-jának kell tekinteni.

5 Minutes Alone (1994)

A Far Beyond Driven elsöprő fogadtatása láttán a Pantera tagjai még arra is rá tudták venni a Warner kiadó illetékeseit, hogy jelentessék meg kislemezen a 5 Minutes Alone-t. A kíméletlenül betonba döngölő tétel jó eséllyel a legdurvább olyan single-ként vonult be a történelembe, amit multicég gondozott, a klipje láttán pedig nagyon hosszú és felettébb kellemetlen 5 percet éltek át azok a gyanútlan tévénézők, akik nem voltak felkészülve arra a brutalitásra, amit a texasi négyes addigra általánosan elfogadottá és a kultúra részévé tett.

Becoming (1994)

Ha létezik vérbeli koncertkedvenc ezen a listán, akkor az a Becoming. Habár letisztult erődemonstrációja révén bőségesen volt benne potenciál, kislemezen mégsem adták ki, csupán egy olyan 12 inches promóciós vinylen jelent meg önállóan, amit elsődlegesen a média képviselőinek szántak. A korlenyomatnak is beillő dal meghatározó jellegéből fakadóan tovább bontotta az igazán fajsúlyos zenék és a nagyközönség között tornyosuló falakat, kitárva a kapukat a követők számára, miközben a végtelenül ötletes kezdőriff és a szürreális gitárszóló a Digitech Whammy pedál egyik legelső széles körű megmutatkozását dokumentálta.

Drag The Waters (1996)

Anselmóék maguk cáfolták meg a vélekedést, miszerint a Far Beyond Driven könyörtelensége nem fokozható tovább a muzikalitás keretein belül. Igenis lehetett még tovább feszíteni a húrt, de nem úgy, ahogy a legtöbben elsőre gondolták, azaz nem kizárólag zenei értelemben véve.

A ‘90-es évek közepének grunge-os, pop-punkos mainstream vonulatának tökéletes antitézisét adó The Great Southern Trendkill leginkább a hangulata miatt volt iszonyatosan nyomasztó és depresszív, köszönhetően az éppen  legsúlyosabb heroinos pokoljárását élő Anselmónak.

Az összes közül a Trendkill volt az, ami a leginkább kendőzetlenül láttatta az énekes démonok marcangolta belsőjét, zeneileg pedig a Down egy évvel korábbi mocsárszagú NOLÁ-ja is rányomta kicsit a bélyegét, ez a lassan őrlő Drag The Waters esetében különösen nyilvánvaló volt. A Guitar World magazin által a legjobb Pantera-dalok listáján nyolcadik helyre rangsorolt téma még az egyik legkönnyebben kezelhető darabja volt az anyagnak, bármennyire is hihetetlenül hangzik ez.

Floods (1996)

Nem kérdés, hogy a korszellemmel szembeszálló Trendkill album minden szempontból a Pantera legárnyaltabb és legszerteágazóbb teljesítménye volt, az éjsötét szövegvilág roppant mélysége pedig perfekt módon harmonizált a minden korábbinál vastagabb szövetű hangszerelésekkel.

A Led Zeppelint idéző hipnotikus elszállásoktól a mellbevágó grindcore-os lidércnyomásokig terjedt a skála, míg az epikus méreteket öltő Floods esőáztatta témája azzal a földöntúli szólóval nem csupán a lemez csúcspontja volt, hanem a Pantera történetének legfontosabb 7 perce. A végtelen műgonddal felépített dal horderejével csak a másik központi tétel, a Suicide Note kétrészes monstruma vetekedhetett, a Floods klasszikus rockbandákat idéző íve és időtlensége azonban egyedülálló volt a maga nemében.

A komolyzenei alapossággal megkomponált szóló Dimebag abszolút csúcsteljesítményét jelentette, a gitárvilág által ízekre szedett remekművet azóta is távolba révedő üveges tekintettel analizálják a szaklapok. A zenekar minden tekintetben ekkorra érte el a zenitet, ezen a megbonthatatlan koherenciát villantó lemezanyagon pedig azóta sem fogott az idő.

Revolution Is My Name (2000)

Megjelenésekor még nem lehetett tudni, hogy a 2000-es keltezésű Reinventing The Steel a Pantera hattyúdala lesz, a korábbiakhoz képest kevésbé érdekes lemezanyagon mindazonáltal lehetett érezni, hogy valami nem kerek a csapat háza táján. Ez volt az első olyan munka Darelléktől, ami inkább visszalépést mutatott, mintsem a műfaj határainak további feszegetését, ráadásul a zenekari egységesség is érezhetően odaveszett ekkorra.

Annak ellenére, hogy a végtelen professzionalizmus sütött a korong minden szegmenséből, a szív és a lélek már nem volt annyira benne ebben az önismétlésektől sem mentes, összességében szürkébb dalfüzérben. A Revolution Is My Name mindezek ellenére kiemelkedett a masszából, remekbeszabott szerzemény volt Sabbath-os tempójával és dallamos refrénjével, amit a szakma is kellőképpen honorált az újabb Grammy-jelöléssel, de még az aranylemez státusz és az ilyen elismerések sem tudták megakadályozni, hogy a zenekar elkerülhetetlen széthullása bekövetkezzen.

A sors keserű fintora, hogy a klasszikus négyes soha többé nem találhatott már egymásra, és a történet örökre befejezetlen maradt. Ezen pedig az emlékturnénak is felfogható mostani koncertsorozat sem változtathat.

Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)