Bő húsz éve tart a folyamat, hogy évről-évre egyre több rockzenei könyv jelenik meg. Nagyjából pont, mióta kezdett radikálisan megemelkedni az illegális letöltések és kalózmásolatok aránya a tisztességesen megfizetett hanghordozók és hangfelvételek számához képest. A szerzők, zenészek, illetve a munkájukhoz kapcsolódó szakemberek bevételeinek lecsökkenése, a be nem folyt bérek ipari mértékű lenyúlása persze reakcióra kényszerítette az érintetteket. Így hát a megnövekedett koncertszám mellett felfutott a merch termékek és a papíralapú kiadványok piaca is.

Utóbbi sajnos nem feltétlen vált sikertörténetté, hiszen mindannyian tapasztalhattuk, hogy a megnövekedett könyvmennyiség nem járt a minőség javulásával. Sőt, mintha az elmúlt tizenöt évben fordítottan arányosan viszonyult volna egymáshoz a gátlástalan módon nyakunkba zúdított irományok egyre nagyobb száma, a bennük foglalt betűhalmazok értékével és valóságtartalmával. Mindez tetten érhető volt itthon és külföldön egyaránt.

A hazai rockkönyvek piacának speciális és egyben rendkívül kényes szegmense a fordítások tömkelege. Ugyanis ezekben az esetekben már nem csak az bukik ki néhány fejezet után, ha az illető fordító nincs jobban tisztában az adott előadó életével, nézeteivel és munkásságával, mint az ismert slágerre a fejét felkapó, majd borospoharát emelgető átlagember, hanem bizony az egyéb hiányosságok is. Például az angol nyelv, mint zenei szaknyelv nem megfelelő szintű ismerete. Illetve, hogy bizony sokan, még a legalapvetőbb folyamatokkal és fogalmakkal sincsenek tisztában a hangfelvételek és hanghordozók készítésével kapcsolatban, mégis veszik maguknak a bátorságot, hogy olyasmiről fordítsanak hosszú szövegeket, amit maguk sem értenek. (Lett légyen szó a stúdiómunkálatok részfeladatairól vagy majd az azt követő fázisokról, például a mesterszalagról történő lemezvágásról, acetátokról, tesztlemezekről és így tovább…)

Hogy miért vágnak mégis olyan sokan bele a fordításba? Bingó! A helyes megfejtés természetesen a legnagyobb sláger, a MONEY. Miként ugyanezért születnek az újabb és újabb, esetenként rosszabbnál-rosszabb, úgynevezett „rocktörténeti” kötetek is. Melyek persze sok mindent tartalmaznak, csak épp forráskritikai igényességgel elvégzett történészi kutatómunkát nem.

Ezért is öröm, sőt komoly ünnep, minden egyes olyan zenei témájú könyv, melyben érződik a munka. Ahol nem csak a pénztárgép zenéje csendül fel, hanem az adott írásmű témáját képező szerző vagy előadóművész valamelyik maradandó, komoly hatást kiváltani képes dallama, hangszerelése, felvétele is.

Az angolról magyarra fordított, részben vagy teljesen Pink Floyd tematikájú könyvek közül eleddig mindösszesen kettő ér többet annál, mint amilyen papírra nyomtatták, mint amennyit a MÉH-telepeken adnak érte. De sajnos önmagában egyik sem ad annyi információt, hogy további komolyabb kutatás nélkül is összeálljon a kép.

Az első, a legjobb és egyben a legfontosabb munka a témában értelemszerűen Nick Mason nagyszerű alkotása, a „Kifordítva”. Legalábbis a történet elejét tekintve mindenképpen. Mert bizony, ahogy haladunk előre a kötetben és egyben az időben, egyre szakadozottabbá, elnagyoltabbá, hiányosabbá, összefüggéstelenebbé válik a Pink Floyd sztori. No, nem azért, mert kedvenc dobosunk menetközben beleunt volna a történetmesélésbe, majd a végét gyorsan összecsapta. Hanem, mert Waters papa bizony komolyan nehezményezte a kései közös albumok körüli kalamajkák kiteregetését. Ezért a jó Roger, a maga szokott szolid, finom és diplomatikus módján nem csak bizonyos kifejezéseket és kényesebb bekezdéseket cenzúrázott ki Nick visszaemlékezéseiből, hanem konkrét oldalakat húzott át, hogy márpedig ezek semmiképpen sem kerülhetnek nyomtatásba…

A másik komoly munka Glenn Povey alapműnek számító adattára, az „Echoes”, melyben bár vannak vitatható címek és dátumok, az vitathatatlan, hogy Glenn valóban igyekezett mindennek alaposan utánajárni. Viszont sajnos ez a kötet sem alkalmas a Pink Floyd sztori lényegének bemutatására, már csak a jellegénél fogva sem. Sőt, még a fontosabb történések mögötti mélyebb összefüggések sem derülnek ki. Ugyanis komoly előképzettséget igényel a benne foglalt irgalmatlan koncert- és set-listák értelmezése. Finoman szólva sem biztos, hogy egy átlagos ismeretekkel rendelkező rockrajongó, vagy kocafloydos felkapja a fejét arra, hogy XV stúdiófelvétel ideje –a hivatalos stúdióadatok alapján- erre és erre az időszakra esett, ami viszont alapvetően ütközik más, a bulvármédiában és a popkultúrában elterjedt felszínes sztorik időpontjával. Vagy, hogy egy-egy későbbi album tartalmi részével kapcsolatban mi a valódi jelentősége annak, hogy valamelyik korabeli szerzemény, melyik verziója mikor és milyen címen került be a koncertműsorba.

Ennek most vége. Végre magyarul is elérhető egy olyan Pink Floyd biográfia, mely a kutatások mai állása alapján a realitások talaján áll. Egy átlagos terjedelmű, könnyen kezelhető kötet, mely valóban a lényeget tartalmazza. A kellő tömörséggel, minden különösebb pátosz vagy köntörfalazás nélkül, javarészt a főhősöket idézve. Georg Purvis könyve a neveket, évszámokat, szerzőket és az egyéb alapvető adatokat a kellő megalapozottsággal, 90% feletti pontossággal hozza, közben mégis olvasmányos és befogadható marad. Mindez Wolf Péter fordító érdeme is. Végre valaki, aki úgy ül a klaviatúra elé, hogy tisztában van azzal, hogy melyik zenei szleng és stúdiós kifejezés mit is jelent valójában a brit területeken.

A „Pink Floyd a ’70-es években” kivitele is átlagon felüli. Keménykötésű, ízléses kinézetű, a tartalmához viszonyítva megfelelő méretű és tördelésű könyv. Mely hozzáértésről árulkodó margókkal és olvasható betűmérettel segíti olvasóit, hogy minél könnyebben el tudjanak mélyedni az olvasottakban. Ugyanezt segíti elő a profi tipográfia, valamint a rendkívül igényes lektorálás. Koncz Zsuzsa és Presser könyve(i) óta az első olyan magyar nyelvű rockzenei kiadvány, mely nem hemzseg az elütésektől, és a még annál is bosszantóbb vessző- és kötőjelhibáktól. Ez a kiadvány ugyanannyira etalonnak számít a maga nemében, mint a benne taglalt klasszikus Pink Floyd albumok.

Azt azért érdemes szem előtt tartani, hogy Georg kicsit ködösített a címmel, ami a gyakorlatban bizonyára jót fog tenni a kötetnek. Ugyanis bár Purvis műve „Pink Floyd a ’70-es években” / „Pink Floyd in the 1970s” elnevezéssel fut, valójában szinte minden benne van, egészen az 1963-as indulástól 2019-ig, a Covid miatti leállásig. Beleértve a hetvenes évek előtt és után készült négy-négy sorlemezt is. Mi több, egyik-másik története, például a „The Final Cut” nagylemez és kisfilm megszületésének okai és körülményei ugyanolyan részletességgel vannak kifejtve, mint a korábbi, az 1970-es években készült albumok esetében.

Tehát a címben rejlő kis csúsztatás segíthet, hogy a szélesebb közönséghez is eljuthasson ez a szinte példátlanul precíz, igen erősen lényeglátó és tömör alkotás. Magyarán azok se berzenkedjenek az elolvasásától, akik abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a korai Floyd „nem zene”, vagy nem elég jó zene. Miként az úgymond „csonka Floyd”-dal szemben bizalmatlan rajongók, például a keményvonalas Waters-fanok se legyintsenek a kötetre, mondván, hogy a Waters utáni Floyd nem Floyd, „csak egy gyenge cover zenekar…”

Aki tehát hajlandó félretenni az előítéleteit, illetve felülvizsgálni a korábbi rissz-rossz olvasmányok által a Pink Floyd kapcsán berögzült tévhiteket, az megismerhet egy rakat, a magyar nyelvű irodalomban eleddig elérhetetlen, tehát a hazai közönség számára jobbára ismeretlen történést, okot és okozatot. Beleértve a főhősök szólólemezeinek színe-javát, hiszen azok is történet fősodrának részét képezik.

Sok zenekarról elmondható, de a Pink Floyd esetében hangsúlyosan kijelenthető, hogy egyik korabeli LP sem érthető meg a maga teljességében, kiragadva a maga környezetéből. Mert lett légyen bármilyen jó is az angol-nyelvű szakirodalom, ha a magyar közönség nem fér hozzá. Ha a szlengek, zenei és egyéb kifejezések magyarra fordításakor értelemszerűen úgyis megbicsaklik a dolog. Lásd például –a kötetben amúgy nem szereplő- „A Nice Pair” borítóján megjelenített brit-angol kifejezéseket, szójátékokat…

Vagy ha a brit történelemre és mítoszokra, valamint a dalok időpontjában az angol társadalmat érdeklő eseményekre, jelenségekre tett utalásoknak esélyük sincs célba érni. Révén az idegen országbeli hallgató nem rendelkezik azokról kellő ismerettel. Miként a múlt század angolszász irodalmát idéző részeknek és a popkultúrális kereszthivatkozásoknak is komoly értelmezési nehézségei akadhatnak a kapcsolódó műveltség hiányában.

Mert miközben a ködös Albionban a floydos fiúk például olyan Marvel-képregényeken nevelkedtek, mint a Dan Dare vagy a Dr. Strange, nálunk még ötven-hatvan év késéssel sem számítanak ezek a szereplők és történeteik különösebben ismertnek.

Mert míg Keith Roger Barrett, azaz Syd olyan klasszikus amerikai néger bluesman-ek lemezeit hallgatta gyerekfejjel, mint Slim Harpo, Pink Anderson vagy Floyd Council, addig nálunk még a szélessávú internet webkettes korszaka sem volt elegendő ahhoz, hogy magyar közönség és a hazai zenei írók bepótolják ezeket a tananyagokat, a világ számos helyén alapművek számító felvételeket és szerzeményeket.

Tegyük hozzá, Georg Purvis nagyszerű könyvéből sem derül ki minden. Már csak terjedelmi okból, illetve a címben foglalt vállalása miatt sem volna ez lehetséges. Leginkább egy olyan, erősen hiánypótló alkotásnak értékelhető e könyv, mint amilyen Ürmös Attila meglepően szépen öregedő, 1995-ös Pink Floyd könyve volt a maga idejében. (Amúgy megdöbbentő és egyben megsüvegelendő, hogy az internet előtti korszakban összeszedett anyag mennyire kevés hibát és tévedést tartalmaz. Például az akkori hunglish “nyelvismeret” által hangoztatott népszerű butaságot, hogy a „floyd” egyik jelentése „kismalac”. Mindezek mellett Ürmös állításai javarészt helytállónak bizonyultak. Attila megjegyzései kiállták az idő próbáját, az összefüggésekre való rámutatásai pedig kifejezetten éleslátóak.)

Szóval Georg dolgozata egy belépő kategóriát jelent a valódi Pink Floyd sztoriba. Mely erős segítség a Floyd életműben való későbbi elmélyedéshez. Szerényen, kioktatás nélkül ad át egy alapszintet. Könyve úgy avat be az alapismeretekbe, hogy logikus sorrendbe helyezi egymás után azokat, miközben a legfontosabb összefüggésekre is rendre rávilágít. Ráadásul nem nyomja agyon a szöveget lépten-nyomon hatalmas képekkel, így nem érezhetjük a gyanút, hogy az írás rövidségét, illetve a benne foglalt tudatlanságot próbálja elfedni az agyonhangsúlyozott képözönnel, mint láthatjuk sok más esetben.

Purvis könyvének ismeretében már könnyebb lesz a többi részinformációt a nagy egészbe illeszteni. Illetve talán szemléletet váltva, rászokva a forráskritikus gondolkodásra, egyszerűbb lesz elutasítani a bulvárszintű cikkek baromságait; akár még a más előadókról szóló könyvekben fellelhető álságos seggnyalást, ködösítést és hamis rizsázást. A „Pink Floyd a ’70-es években” nem egy szemfényvesztő Lutra-album, mely a tanulástól irtózó „ötvenpluszos kamaszoknak” nyújt sekély kéjt, hanem egy komoly alkotás, mely megbízható ismeret átadásával késztet gondolkodásra.

Valamint talán megtanít nyitottabban közelíteni az árnyaltabban ábrázolt művészi mondanivaló, illetve sokszor kimondatlan magánéleti feszültségek, csoportdinamikai krízisek irányába. Már csak azért is, mert alapvetően skót, ír és angol főszereplőkről van szó, akik között a Waters-féle nyers fogalmazás és direkt konfrontáció számít ritka kivételnek. Ahol viszont a szimbolizmus, az eufemizmus, valamint a passzív-agresszív kommunikáció és viselkedés szövi át a hétköznapokat, akárcsak az ünnepnapokat és a hivatalos megnyilvánulásokat is. Aztán a kedves hallgató vagy meghallja és megérti a metakommunikációt, a sorok közötti üzeneteket, meg a mondatvégi beszédes nagy csendekben rejlő közléseket, vagy nem…

„Hanging on in quiet desperation is the English way…”

Egészen elképesztő teljesítmény, hogy a „Pink Floyd a ’70-es években” kötetben mindösszesen egyetlen komolyabb tárgyi tévedés található. Mely vélhetően abból ered, hogy a szerző valamiért összekeverhette magában a Floyd 1970-es, 1971-es, illetve 1974-es – alapvetően kislemez-felvételekre támaszkodó- válogatásainak dallistáját. Ugyanis a „Relics” című LP (a fordításban) 42. és 43. oldalon taglalt tartalmánál nem csak az „It Would Be So Nice” dalt vizionálja az album műsorába, de a részleteket taglaló bekezdésből még az is kiderül, hogy nem is hiányolja az A-oldalas, kiemelt kislemez-dalok közül. Szemben a negyedik brit single előtt- és után megjelent „Apples and Oranges”, illetve „Point Me At The Sky” számokkal.

Egy másik hiba, ami akár lehet fordítói szabadság is, hogy a 107. oldalon az szerepel, hogy Richard Wright orgonával játszotta lemezre a „See Emily Play” dallamát a „Shine On You Crazy Diamond” IX. részében. Pedig szinte biztos, hogy szintetizátor szól. Ezzel együtt is le a kalappal! Bár minden egyes magyar nyelvű zenei könyvben csak ennyi hiba volna, semmi több!

(forrás és képek: Rockinform magazin)