The Big Finish néven tavaly nyár óta zajlik a Mr. Big világkörüli búcsúturnéja, a távol-keleti és amerikai körök lefutását követően pedig már az európai deszkákat koptatja a legendás kaliforniai csapat. A búcsúját stílszerűen a 35 éves jubileumára időzítő szupercsapat ráadásul tematikus műsorral járja a kontinens városait, kizárólag a korai albumokra koncentráló programjuk keretében teljes egészében eljátsszák a rockzenei mérföldkőnek tekinthető 1991-es Lean Into It korong anyagát.
Számunkra a legörömtelibb hír, hogy április 7-én mi is elköszönhetünk Eric Martinéktól, a négyes a Barba Negra színpadáról int búcsút a magyar közönségnek, szóval ne habozzon, aki még egyszer utoljára látni szeretné élőben a ‘90-es évek vezető dallamos rockbandáinak egyikét. Ennek apropójából, amúgy tisztelgésként mi is készültünk és az alábbi összeállítással elevenítettük fel a különleges zenekar fordulatos történetét.
Miután Talas névre hallgató zenekarát az 1970-es évek végétől hasztalan próbálta nemzetközi pályára állítani, Billy Sheehan basszusgitáros végül csak megunta a helyben topogást és számos komoly ajánlat visszautasítását követően végül a Van Halent éppen elhagyó David Lee Roth-nak mondott igent. Két rendkívül sikeres lemezt készített az excentrikus frontemberrel, arénákban koncertezett és a rocksztárok kenyerét ette, 1988-ban mégis úgy döntött, hogy a biztos megélhetést sutba dobva ismét előveszi saját csapatáról szövögetett álmait.
Nem egyedül állt neki a tervezésnek, segítségére volt az a Mike Varney, aki a Shrapnel lemezkiadó főnökeként és a gitárhősök patrónusaként korábban többször is alkalmazta Sheehant stúdiózenészként többek között Tony MacAlpine és Greg Howe lemezeinek felvételekor. Érdekes módon elsőnek a frontembert találták meg a kölyökképű Eric Martin személyében. A Bay Area-i zenei színtéren nevelkedett énekes neve korábban felmerült a Van Halennél, azt megelőzően egy rövid ideig pedig a Journey-gitáros Neal Schonnal is dolgozott, mégis hasonló cipőben járt, mint leendőbeli zenésztársa: a szakma hiába értékelte nagyra önálló albumait, a kereskedelmi siker jórészt ugyanúgy elkerülte.
A potenciál azonban egyértelműen benne volt és ez tetszett Billy-nek, ahogy az sem jelentett hátrányt, hogy Eric ügyeit nem más, mint a legendás Santana/Journey-menedzser Herbie Herbert intézte. Herbie valódi nehézsúlyú arc volt a lemeziparban, a szava egyaránt óriási súllyal esett latba zenei és üzleti ügyekben. Ő volt az, aki 1986-ban befuttatta a Europe-ot Amerikában, Sheehan és Martin kollaborációjában pedig érzett annyi spirituszt, ami már felkeltette az érdeklődését a formálódó banda iránt. Noha akkor még gitárosnak és dobosnak úgyszintén híján voltak, Billy nem aggódott, mert időközben kinézte maguknak a megfelelő embereket: a listája tetején Steve Stevens neve szerepelt, aki egyéni stílusának és sokoldalúságának köszönhetően a gitárvilág legfelső polcán helyezkedett el.
A feltúrt hajú fenomén a Top Gun főcímdalával Grammy-t nyert pár évvel korábban, de Billy Idol oldalán éppúgy sikert sikerre halmozott, mint Michael Jackson mellett. Csupán egy bökkenő akadt - Stevens nem óhajtott csatlakozni Sheehan bandájához, inkább szólóban akarta kipróbálni magát. A dobos posztjára kiszemelt Gregg Bissonette-tel ugyanez a helyzet állt elő, hiába voltak voltak közvetlen kollégák és országos cimborák évekig, Billy nem tudta rábírni, hogy hagyja ott David Lee Roth jól fizető csapatát az övé kedvéért.
A koncepció így már azelőtt szétesett, mielőtt egyáltalán összeállhatott volna, úgyhogy mindent az elejéről kellett kezdeni. Gitárost végül gyorsan sikerült találni, a megoldás ironikus módon végig ott lebegett a szemük előtt. Mike Varney legjobban futó csapata, a Racer X éppen az utolsókat rúgta, így kézenfekvőnek tűnt megkérdezni Paul Gilbertet, hogy érdekelné-e az állás. A boszorkányos ügyességű Gilbert 14 évvel volt fiatalabb, mint Sheehan, és ez a generációs szakadék akár problémát is okozhatott volna, ám hamar kiderült, hogy a két muzsikus zeneileg abszolút egy húron pendül.
A Gilbert csatlakozásával trióra bővült formációnak már csak egy dobosra volt szüksége és számos jelöltet meg is hallgattak, mielőtt kikötöttek volna Pat Torpey-nál, aki Billy korosztályához tartozott és hozzá hasonlóan a szakma veteránjának számított. Session-dobosként korábban olyan előadók számára dolgozott, mint Belinda Carlisle, Bob Geldof, Ben E. King, John Parr, Stan Bush, Jeff Paris vagy Ted Nugent, de játszott az Impellitteriben is, kiváló hangi adottságainak köszönhetően pedig vokálozott a Mötley Crüe Girls, Girls, Girls albumán.
A vokális fronton amúgy is elég erősnek ígérkező társulatba így nem csupán egy megbízható dobos, hanem egy negyedik szólóénekesi kvalitású hang is került és ezzel létrejött a klasszikus felállás, már csak nevet kellett találni a gyereknek: hisztérikus elképzelések születtek, egyik ötlet rosszabb volt, mint a másik, mígnem Torpey végül benyögte a Mr. Big-et, ami mindenki tetszését elnyerte.
A Free azonos című remeke több szempontból is megfelelő referenciapontnak tűnt, egyfelől ez a dal tartalmazta Andy Fraser ikonikussá vált, stílusteremtő basszusszólóját, és mint ilyen, meghatározó jelleggel bírt Sheehan számára, másrészt Eric torkában is volt egy jó adag Paul Rodgers, és hát a Free-féle bluesos hard rock sem állt éppen távol a kvartett ízlésétől.
A Mr. Bignek így már csak egy kövér lemezszerződés kellett, amit rögvest meg is szereztek az ígéretes demók hallatán fellelkesült Atlantic kiadótól. A debütáló album munkálatai azon nyomban el is kezdődtek, Herbie Herbert menedzser pedig semmit nem bízott a véletlenre: kibérelte a híres-neves Fantasy stúdiót Berkeley-ben, a produceri székbe pedig azt a Kevin Elsont ültette, akivel olyan galaktikus sikerlemezeket fialtak közösen mint a Journey Departure, Escape és Frontiers albumai, valamint a Europe The Final Countdown anyaga.
Miközben formálódott a bemutatkozó album, Herbert számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem csalt a szimata: patronáltjairól kiderült, hogy nem csupán hangszerakrobaták, hanem egytől egyig remek dalszerzők. A négyes tagjai valamennyien kivették a részüket a nótaírásból és olyan minden igényt kielégítő rocktémákat faragtak, melyekben nem kellett nagyítóval keresni a kapaszkodókat.
Martin közérthetőségre törekvő dallamai mellé bőkezűen adagolták a virtuozitást, a legfontosabb viszont az volt, hogy közösséget tudtak vállalni az éppen népszerűsége csúcsán lévő hajmetálos/rádiórockos trenddel. Ez elsőrendű fontossággal bírt, mert mindannyian tudták, hogy elképesztően kompetitív közegbe fognak érkezni a lemezzel 1989 nyarán, a konkurenciával való megmérettetés során pedig nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy esetleg könnyűnek találtassanak.
Olyan szupergroupok debüláló munkáival kellett versenyre kelniük, mint a korábbi Journey- és The Babys-muzsikusokat soraiban tudó Bad English, a Whitesnake-ből eltávolított John Sykes Blue Murder nevű bandája, a hajdani Ozzy-gitáros Jake E. Lee és Black Sabbath-énekes Ray Gillen vezette Badlands, de már ott volt a láthatáron a Styx és a Night Ranger soraiból verbuválódott Damn Yankees bemutatkozása is.
Tisztában voltak a tét nagyságával, így Herbert javaslatára még a rivális Bad Englishben vitézkedő slágergyáros Jonathan Cainnel is összedugták a fejüket, minek eredményeképpen megszületett az igencsak fogós és sikergyanús How Can You Do What You Do. Szükség is volt erre, mert bármennyire is veretes és kivitelezésében tökéletes anyag volt a tarsolyukban, az üzleti versenyképességhez direkt rádiós sláger kellett.
Tudták ezt az Atlantic kiadó emberei is, a How Can You Do What You Do-ban pedig mindenképpen megvolt a potenciál, éppen ezért rémültek halálra, amikor a csapat tagjai a lemez B-oldalára száműzték a témát, leendő első kislemez gyanánt pedig az ősrégi Talas-nótát, a basszusgitárszólókkal bőszen megterhelt Addicted To That Rush vad rock & rollját favorizálták. Tény, hogy e szerzemény kiválóan reprezentálta a Mr. Big valódi mibenlétét, ám ennek ellenére kereskedelmi öngyilkosságnak tűnt felvezetni vele egy új zenekar debütalbumát, ezért az Atlanticnél próbálták menteni a menthetőt és kompromisszumos megoldásként a közízléstől kevésbé elrugaszkodott Wind Me Up dalt javasolták megjelentetni.
Kézenfekvő választás lett volna, hiszen még videoklipet is forgattak hozzá, az átlag rádióhallgatónak pedig nem akadt volna meg annyira a torkán, mint a zenészkollégák elkápráztatását célzó Addicted To That Rush, a banda azonban hajthatatlan maradt.
Az önfejűségnek persze megfizették az árát: míg a Bad English anyagából egy MTV-re és FM-hullámhosszra kalibrált ballada segítségével azonnal elkapkodtak egymilliót, addig ők ehhez képest eléggé a radar alatt maradtak eladások tekintetében. Sikertelennek azért nem lehetett nevezni az albumot, mert Japánban 100 ezer példány talált gazdára belőle, Amerikában pedig ennek bő kétszerese ment el, tehát a térképre mindenképpen felkerültek vele. Más kérdés, hogy akkoriban a valódi sikert a Billboard-listán mérték és top 40-es jelenlét, illetve minimum aranylemez-certifikációval egyenértékű félmilliós eladás nélkül legjobb esetben is csupán másodvonalasnak számíthatott egy zenekar.
Annyit viszont mindenképpen elértek a koronggal, hogy a hajmetálos színtér kevésbé jó hangszeres képességű sztárjai elkezdték gyanakodva méregetni őket, féltékenységüket pedig ugyanúgy nem palástolták, mint a magasabban jegyzett ellenlábasok.
Még a zeneileg hasonló szinten lévő turnépartner White Lion frontembere, Mike Tramp is kritikával illette a túlzásba vitt szólók koncepcióját és kétségeit fejezte ki a basszusszólók hagyományos rock-közegben való értelmezését illetően. Mások leginkább a Mr. Big hagyományos kiállásán élcelődtek, a zenészek túlságosan hétköznapi fazonján, drog- és alkoholmentes életmódjukon, valamint Martin hiányzó rocksztár-karizmáján élcelődtek, ha már szakmailag nem találtak fogást rajtuk.
Ezek hatására a zenekar teljes joggal érezte kiközösítve magát, ugyanakkor egyre erősödött bennük a felismerés, hogy nem feltétlenül a Mötley Crüe és a Poison közönségének kellene eladniuk magukat, amit csak alátámasztott a Rush tökéletesen időzített felkérése: a progresszív alapcsapat a Presto album lemezbemutató körútjához keresett előzenekart, a Mr. Big által képviselt minőség láttán pedig úgy voltak vele, hogy valószínűleg nem tesznek rossz lóra a bandával.
A Rush majdnem fél évig tartó gigantikus észak-amerikai arénaturnéjánál jobb iskoláról nem is álmodhattak Sheehanék, abszolút megállták a helyüket a kanadaiak híresen ínyencnek számító közönsége előtt, ami egyben megerősítette őket abban is, hogy sokkal inkább a klasszikus rockbandák, mintsem a hedonista tinimetálosok közé tartoznak. Közben két kiadatlan dalt adományoztak Charlie Sheen Navy Seals címen futó akciómozijának filmzenealbumához, abban reménykedve, hogy a szélesebb közönségréteg is megismeri majd a nevüket.
Nem így lett, mert a film csúfosat bukott, viszont a küldős szerzőkkel összerakott Strike Like Lightning és Shadows ettől függetlenül elsőrangú darabok voltak, melyek az útkereső bemutatkozás egyes tételeihez képest egyértelmű előrelépést mutattak. A filmzene-specialista Giorgio Moroder produceri hozzájárulásával elkészített számok egy letisztultabb, lényegretörőbb Mr. Big képét vázolták fel, melyek azt is sejtetni engedték, hogy dalok tekintetében még rengeteg minden lakozhat Eric Martinékban, ha ebbe az irányba fordulnak a második lemezen.
Azon a második lemezen, amin már közvetlenül a filmenés kaland után, 1990 őszén elkezdtek dolgozni. A különböző társszerzőkkel való korábbi együttműködés jó tapasztalatain felbuzdulva még jobban teret engedtek az ilyen típusú kollaborációknak, így került a képbe a kultikus AOR-zenész Jeff Paris, továbbá André Pessis, David Grahame, valamint az a Jim Vallance, aki a ‘80-as években slágerhegyeket hordott össze az Aerosmith és Bryan Adams számára.
Újfent Kevin Elson producerrel álltak neki a munkának és a dalközpontúság szellemétől vezérelve hatalmas lépést tettek előre azzal, hogy rájöttek, nem kell mindenáron legyőzniük a Van Halent és jobban járnak, ha az individualista villogás helyett a kerekre csiszolt lemezanyagra koncentrálva kiküszöbölik a debütalbum aránytalanságait. A Lean Into It írásakor tökéletes egyensúlyt teremtettek az emberfeletti hangszeres szólók és a dalok alapvető érdekei között, az így létrejött környezetben ennélfogva a soul-énekeseket felidéző Martin érzelemdús hangja még jobban érvényesülhetett.
Csakhogy minden valószínűséggel még a grandiózus rocktémák és szívbemarkoló balladák képében manifesztálódott kikezdhetetlen zeneiség, a príma dalszerzői véna és az igéző dallamok is kevésnek bizonyultak volna ahhoz, hogy a Nirvana és társai által megváltoztatott közízlés dacára bekerüljenek a fősodorba, a tábortüzes hangulatú To Be With You azonban borított minden papírformát: az akkoriban felkapottá vált unplugged-stílushoz kiválóan idomuló egyszerű akusztikus dalocska a világ 11 országában vált listavezető slágerré, valódi tinisztárokká téve a korábban csak a bennfentes zenészvilág által ismert muzsikusokat.
Noha a To Be With You nem feltétlenül mutatta meg azt, amiről a Mr. Big alapvetően szólt, a single bő egymilliós eladásai hatására a nagylemezből is elment közel kétmillió példány, meghozva ezzel a hőn áhított áttörést a zenekarnak egy olyan korban, melyben a hasonszőrű előadóknak már a kiadók irodáinak hátsó ajtaja sem állt nyitva. A Lean Into It révén a Mr. Big megmutatta, hogyan lesznek az utolsókból elsők, az Aerosmitht, a Van Halent, a Def Leppardot, a Guns N’ Rosest és a Bon Jovit leszámítva egyedülálló módon maradtak talpon az alternatív hullám áradatában az előző éra képviselői közül.
A csapat akkori népszerűségére jellemző, hogy a Daddy, Brother, Lover, Little Boy őrületes fúrógépes szólópárbaja egymillió dolláros reklámszerződést ért a Makita japán szerszám- és gépgyártó vállalattal. A legenda szerint Herbie Herbert nemes egyszerűséggel besétált a cég főhadiszállására és megkérdezte, hogy megér-e nekik egymilliót Paul és Billy akrobatikus mutatványa, mire ők azonnal rábólintottak az üzletre. A Scorpionsszal közös amerikai turnén már ezek az eszközök vijjogtak a két húrbetyár kezében, a banda pedig továbbra is abban a stratégiában hitt, hogy nagyobb sztárok vendégzenekaraként több emberhez juthatnak el, mintha önálló turnéra indulnának.
Ez a teória egy ideig még megállta a helyét, játszottak Bryan Adams, Lenny Kravitz és a Rush előtt is, 1992-re viszont már akkora igény mutatkozott rájuk, hogy semmi sem állhatott egy nagyszabású önálló körút megszervezésének útjába, melynek ugyanúgy emléket állítottak egy jó hangulatú koncertalbummal, ahogy tették azt az előző túra végén.
A négyes azzal is tisztában volt, hogy az idő a grunge-mozgalom előretörése miatt nem nekik dolgozik, ezért addig kell ütniük a vasat, amíg az meleg. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kellett kezdeniük munkálkodni a harmadik nagylemezen. A mainstream vérkeringésébe állandósult MTV-s jelenléttel bekerülvén némileg csapdába ejtette magát a társaság, a nyerő formulán ugyanis nem változtathattak.
Jöttek a professzionális dalkovácsok, a kiadó részéről pedig világos volt az elvárás: meg kellett ismételniük a Lean Into It sikerét és ehhez le kellett szállítaniuk legalább egy képernyőre szabott középutas szerzeményt, ami elviszi a hátán az albumot. Egy Cat Stevens-feldolgozásra, az éteri szépségű Wild World-re esett a választás, ami hozta is az eredményeket. Európában különösen betaláltak vele, szerették az MTV-n és több országban is beverekedte magát a top 10-be, míg Amerikában top 40-et produkált, ugyanakkor a Bump Ahead-re keresztelt album eladásait nem volt képes maga után húzni.
A Billboard Top 200-on mindössze a kijózanító pofonnal felérő 82. helyig tudott jutni az anyag, a drasztikus visszaesést azonban leginkább a divatirányzatoknak jobban kitett tengerentúli piacon lehetett érzékelni. A Mr. Big identitását sokkal jobban értő óhazában továbbra is futott a szekerük, nem is beszélve a csapatot a kezdetektől fogva nagykanállal zabáló Japánról, ahol egészen elképesztő mennyiség fogyott a korongból: a felkelő nap házában több mint 200 ezer példányban kapkodták el, ami dupla platinalemezt jelentett.
Az Aerosmith vendégeként lezavart zajos sikerű európai koncerteket - köztük az első budapesti bulit - amerikai kör már nem is követte, Japánban viszont minden korábbinál nagyobb volumenű turnét bonyolíthattak, majd egy Japandemonium című menetrendszerű élő anyaggal zárták le az időszakot. Voltaképpen Japánnak - és kisebb részt Európának - köszönhették, hogy nem lett kiábrándító fiaskó a Bump Ahead-ből, így multikiadós szerződésüket megtartva egy ideig még megmaradhattak a ‘80-as évek hírmondóinak a fősodorban, de ennek ellenére sem dőlhettek hátra.
A visszavonhatatlanul megváltozott zeneipari játékszabályok generálta kedvezőtlen tendenciákat már ők sem hagyhatták figyelmen kívül, ezért ha óvatosan is, de az 1996-ban kiadott Hey Man albumon érzékelhető volt egyfajta elmozdulás. Nem mentek át alternatívba, de a kinyúlt kardigánokat azért felvették, a zene pedig némileg borongósabb hangot ütött meg.
Alaposan kigyomlálták a virtuóz hangszeres betéteket, ezzel pedig egyenes arányban jutottak még nagyobb szerephez az akusztikus lírák, ami magában hordozta a veszélyt, hogy végérvényesen steril balladás csapattá válnak. Noha Amerikában fel sem került a listákra, a megjelenését pedig Japánon kívül nem követte számottevő koncertezés, némileg meglepő módon a Hey Manből valamennyivel többet adtak el, mint elődjéből. Mindez azonban már nem osztott és szorzott, mert az első repedések megjelentek a falon.
Mindannyian egyetértettek abban, hogy jobban teszik, ha beiktatnak egy hosszabb szünetet és némi önmegvalósítással töltik fel lemerült akkumulátoraikat. Hivatalosan nem lett vége a csapatnak, de Eric, Paul és Pat szólóalbumokkal múlatták az időt, Billy pedig intenzív projektezésbe fogott: a Niacin soraiban fúziós muzsikát űzött, illetve session-zenészként szerepelt mások lemezein. Időbe telt, mire kitalálták, hogy merre legyen tovább, mindenesetre a korszakzáró Big, Bigger, Biggest válogatásalbum megadta nekik a lehetőséget, hogy alaposan átgondolhassák a következő lépést. 1998 végén már a visszarendeződés előkészületei zajlottak, amikor robbant a bomba, ugyanis Gilbert mindenki megrökönyödésére bejelentette, hogy hosszútávú szólószerződést kötött és nem kíván újra csatlakozni társaihoz. A gitáros ráadásul némi tét nélküli örömzenélés kedvéért újra életre hívta egykori bandáját, a Racer X-et, innen pedig már nem volt visszaút.
A helyére végül Richie Kotzent vették be, akivel még távolabb kerültek attól a világtól, ahol eredetileg mozogtak. Kotzen kéznyomát nem lehetett nem észrevenni az 1999-es Get Over It lemezen, a gitáros ugyanúgy meghatározta a csapat hangzását, ahogy tette azt korábban a Poison vele készített lemezén: jöttek a rhythm & blues- és a soul-hatások, a slide gitár és a Hammond orgona, a ‘70-es évek bluesos attitűdje pedig nem feltétlenül tett jót a Mr. Bignek. Sokan nem fogadták el az irányváltást, minek következtében még a Távol-Keleten is visszaesett a támogatottságuk, lemezeladásaik pedig a Hey Man albumhoz viszonyítva a felére olvadtak.
A negatív trend a két évvel későbbi Actual Size korong idejére is megmaradt, az Atlantic kiadó viszont csodával határos módon még mindig kitartott mellettük, habár a modern rádiórockos arculatot kapott és totálisan célt tévesztett anyagtól nagy csodát már nem lehetett várni. Leginkább Billy Sheehan érdektelensége volt feltűnő, aki passzív hozzáállásával tulajdonképpen előre megásta az anyag sírját.
A korábbi főideológus basszusgitáros mindössze egyetlen dalt jegyzett, és mivel Richie Kotzen is alig járult hozzá valamivel a végeredményhez, az irányítás Martin és Torpey kezébe került, akik jobb híján minden korábbinál több külsős szerzőtársat vontak bele az album megírásába: a jól bevált André Pessis mellett Richie Zito producer, Jack Blades, Matt Sorum, Chuck Wright és Lanny Cordola is bábáskodott a lemezanyag születésénél, ám ahol sok a bába, ott előbb-utóbb elvész a gyerek és itt is ez történt.
Közben Billy elszegődött Steve Vai turnécsapatába, amit a többiek nem néztek jó szemmel, a zenekaron belüli pocsék hangulat pedig egyre inkább megmérgezte a tagok egymáshoz fűződő viszonyát. A személyes ellentétek odáig fajultak, hogy a Shine című kislemezes húzónótához forgatott videoklip elkészülte után Martin és Torpey eldöntötték, hogy kiteszik Sheehant a zenekarból, aki persze eléggé zokon vette ezt, lévén az általa alapított bandából akarták kipenderíteni. Végül kompromisszumos megoldásként még letudták turnés kötelezettségeiket, majd 2002 elején véget vetettek a szenvedésnek és megkönnyebbülten búcsút intettek egymásnak.
A következő években a zenekar tagjai nyakig merültek a projektezésben. A bandából elsőként kifarolt Gilbert három remekül sikerült, de a Távol-Keleten kívül különösebb eredményeket nem hozó Racer X-album elkészítése mellett maximumra pörgette szólókarrierjét, amire a Mr. Big mellett esélye sem nyílt a korábbi bő másfél évtizedben.
A zenekarból való kilépését követő bő évtizedben valósággal ontotta magából az albumokat: több mint tíz különböző önálló anyaga és megszámlálhatatlan vendégszereplése, projektje látott napvilágot, Neal Morse-tól Carmine Appice-en és a Glenn Hughes/Joe Lynn Turner pároson át egészen Mike Portnoyig szó szerint mindenkivel összebútorozott.
De még egy 2007-es G3 turné is befért neki Joe Satrianival és John Petruccival. Sheehan hasonlóan elfoglaltnak bizonyult: aktív volt szólóban, a Niacinnal, játszott Kotzennel, Terry Bozzióval, illetve Tony MacAlpine-nal és Virgil Donatival a The Devil’s Slingshotban.
Eric Martin eközben visszatért szólókarrierjéhez, és elsősorban természetesen az őt a változó trendek közepette is mindig keblére ölelő Japánra összpontosította tevékenységét. Első nagyobb durranása a Tak Matsumoto Group volt, a szigetország B’z nevű, sok-sok millió lemezt eladott sztárbandájának gitárosa, Tak Matsumoto társaságában.
Utóbbi kedvenc amerikai rockzenészeit gyűjtötte össze az új zenekarba, amelyben így Martinon kívül Jack Blades és Chris Frasier is helyet kapott. A formáció egyetlen lemeze platinasikert aratott Japánban, és arénákban koncerteztek, ám még a számtalan ajánlat ellenére sem merészkedtek végül más kontinensekre.
Szintén jellegzetesen japán projekt volt a végül öt lemezt megért Mr. Vocalist széria, amelynek keretein belül Eric eleinte japán női előadók szerelmes balladáit értelmezte újjá angol nyelven, és helyből több mint 300 ezer lemezt passzolt el az első nekifutásból. Később albumról albumra tágult a projekt zenei horizontja.
Eric: „A Sony találta ki, hogy olyan dalokat énekeljek, amiket nők tettek híressé, és a helyiek az egész sorozatot kajálták. Egy trilógia lett a végeredmény, aminek az utolsó részén már férfiak dalait énekeltem. Ráadásul kicsit fel is turbózták: meghívták hozzá John 5-ot, Richie Kotzent, Marty Friedmant meg Steve Stevenst is, a végeredmény pedig ilyen '50-es évekbeli rockzene lett, kicsit popos, kicsit funkos.
Az egész onnan indult, hogy felkért a kiadó, hogy énekeljek fel pár balladát, és mivel épp ráértem, megcsináltam. Tök jó volt, de ugyanakkor nagy meló is, mivel Andre Pessis és én fordítottuk az összes nótát angolra. Ráadásul minden dalhoz volt egy tonnányi szöveg öt különböző versszakkal, és mindegyik valakinek az összetört szívéről szólt. Kérdeztük is a japánokat, hogy mit esznek ezen? Erre azt válaszolták, hogy ők nagyon szomorú emberek, akik szeretnek összetört szívekről szóló szerelmes dalokat hallgatni. Mi mást mondhattam volna erre, mint hogy én is?”
A Mr. Big eközben legendává nemesült az undergroundban ismét éledező dallamos rockszíntéren, és a majdani visszatérés katalizátorának végül egy Los Angeles-i Paul Gilbert-koncert bizonyult 2008 májusában. Itt ugyanis meglepetésszerűen színpadon termett Sheehan, Torpey, sőt, Kotzen is, hogy elővezessék a 30 Days In The Hole-t, majd a Daddy, Brother, Lover, Little Boyt is.
Az euforikus közönségreakciók mellett a zenészek is remekül érezték magukat, így állítólag már azon a héten felhívták Martint, hogy kezdjenek el gondolkodni az újjáalakuláson. Eleinte állítólag felmerült, hogy Gilbert mellett Kotzen is fix tagként csatlakozhatna a visszatérő Mr. Bighez, ez azonban végül nem valósult meg: a csapat klasszikus felállásában éledt újjá 2009 elején, hivatalosan az első lemez húszéves jubileumának alkalmából.
A feltámadás természetesen egy brutálisan sikeres japán arénaturnéval kezdődött, majd Európában folytatódott - e kör keretében, 2009. szeptember 27-én a zenekar Budapesten, a Diesel Klubban is fellépett.
A sikeres feléledés természetesen lemezben manifesztálódott, igaz, nem azonnal. A csapat termékenységére természetesen nem lehetett panasz: közel százharminc (!) dalt írtak, és ebből válogatták össze a végleges adagot. Sheehan: „Mikor felmerült, hogy csináljunk egy új lemezt, azt mondtam, oké, de csak akkor, ha betartunk néhány alapvető szabályt. Írjuk meg úgy a dalokat, ahogy az első két lemez dalait, üljünk le egy szobában és muzsikáljunk együtt. Szerencsére működött ez a módszer, pedig be is fuccsolhattunk volna vele.
A másik szerencsés dolog a producer személye volt, Kevin Shirley-vel ugyanis nagyon jól jártunk. Fogalmunk sem volt róla, hogy dolgozik, de nagyon jól ráérzett a banda stílusára. Azt mondta, ti egy élő zenekar vagytok, szóval vegyük fel a dalokat élőben. Kezdhetitek is, halljam az első nótát, gyerünk! Ezzel is befuccsolhattunk volna, de ez is működött. Szóval úgy írtuk és úgy is vettük fel a dalokat, ahogy a korai lemezeink esetében is.”
A klasszikus felállás visszatérését jelentő What If… Japánban 2010 végén, a világ többi részén néhány hónappal később jelent meg, és leginkább a Mr. Big legsikeresebb éráját jelentő Lean Into It és a Bump Ahead világához kanyarodott vissza olyan dalai révén, mint az Undertow, az American Beauty, a Stranger In My Life, az All The Way Up vagy az Around The World.
Japánt leszámítva természetesen ekkor már sehol sem ácsingózhattak listavezető helyekre, de Sheehan szerint nem is ez volt a cél: „Japánban pár nap alatt aranylemez lett a What If…, és átléptük azt a határt, ahonnan számítva már nyereséges a lemez,. Soha nem voltunk pénzorientáltak, és most sem nem vagyunk azok. Mindannyiunknak megvan a saját háza, szerencsére elég jó anyagi körülmények között élünk, úgyhogy nincs szükségünk arra, hogy a Mr. Biggel sokat keressünk. Természetesen örülnénk pár slágerlistás helyezésnek, de volt már ilyenünk, úgyhogy nem igazán fontos ez sem. Pont azért működik most ilyen jól a Mr. Big, mert nem szükségből muzsikálunk, nem azért, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, hanem az élvezet, a móka miatt.”
A turné ismét elérte Magyarországot, ezúttal 2011. május 27-én játszottak a Club 202-ben. A csapat a következő években beállt többé-kevésbé normális zenekari működésre, ám egyrészt mindenki intézte közben a saját ügyeit is a különféle szólóvállalkozásokkal, projektekkel, másrészt messze nem erőltették magukat annyira halálra, mint a ‘90-es évek elsején.
Gilbert: „Ha fogsz négy embert, és összezárod őket egy buszban nyolc évre, ahol együtt kell élniük, és közben nem tarthatnak szünetet, akkor tök mindegy, mennyire jó arcok, egy idő után mindenki be fog kattanni. A korai időkben rendkívül keményen dolgoztunk, alig pihentünk. Leginkább szünetre lett volna szükségünk. De manapság fantasztikus a hangulat.”
A fantasztikus hangulatra ugyanakkor sötét árnyék vetült, amikor is 2014 elején Pat Torpey-nál Parkinson-kórt diagnosztizáltak. „Az utóbbi pár évben már folyamatosan bajlódtam a Parkinson-kór tüneteivel, de csak nemrégiben kaptam megerősített diagnózist róla, ahogy a tünetek súlyosbodtak.
Ugyanazzal az intenzitással és állhatatossággal szándékozom harcolni a kórral, mint amivel a bőröket püfölöm és élem az életem, és folytatni fogom a lemezfelvételeket és a koncertezést is, ahogy eddig is, amennyire csak az erőmből futja" - mondta a hivatalos sajtónyilatkozatban a dobos. Torpey még játszott a csapatnak az év őszén kiadott új lemezén, a …The Stories We Could Tell-en, ám a turnén már Matt Starr ült a cucc mögött, Pat pedig csak vendégként, vokálozni, illetve egy-egy dal erejéig segítette ki a koncerteken társait.
Paul: „Pat komoly betegséggel küzd, ami neki és nekünk is nagyon nehéz helyzetet teremt. Támogatjuk őt, amennyire csak módunkban áll. És mivel itt a fizikai problémákhoz mentális gondok is társulnak, Patet bizony nagyon kikészítette a helyzet, totálisan magába roskadt, rettenetesen nehezen tudta megemészteni a dolgot. De most már jobb kedve van, és remélhetőleg a velünk folytatott munka is felvillanyozza. Most azt tanulja, hogyan birkózzon meg az élete ezen új kihívásával, és szerintem egyre jobban halad. Nagyon büszke vagyok rá.”
A Pat Regan producerrel rögzített …The Stories We Could Tell összességében némiképp elkanyarodott a What If…-től: a jammelősebb, sokszor a ‘70-es évek felé mutató anyag kevésbé volt slágeres és így mágikus is, mint elődje, bár a kötelező köröket azért természetesen így is befutotta.
Gilbert: „Rockos az anyag és vannak rajta óriási groove-ok is, meg remek harmóniák. Eric fantasztikusan énekel, imádom az összes szólómat, és a ritmusszekció is odatette magát. De ezen túlmenően elég nehéz jellemezni a lemezt. Szerintem fel kell tenni, aztán bólogatni rá, és énekelni a nótákat. Minden Mr. Big-album egy esemény. Ezt az újat most nem annyira élőben raktuk össze, mint az előzőt, több munka maradt a stúdiózás idejére, mivel Billy turnén volt, és Ericnek is elég sok koncertje akadt. De így is remekül összeállt az anyag. Igazából ugyanúgy be tudok kapcsolódni a munkába, ha élőben játszom valakivel, mint amikor hallom a felvételeket, és ezeken keresztül zenélek velük együtt. Szóval ezt is élveztem.”
A 2017-es Defying Gravity sem szakított ezzel a spontánabb vonallal, mindazonáltal ismét old schoolosabb húrokat pengetett, és már az is egyértelműen jelezte a törekvéseket, hogy visszahozták a produceri székbe Kevin Elsont. A rohamosan romló állapotú Torpey ugyanakkor ezt az anyagot már nem tudta feldobolni, a dalokban Starr játszott. Gilbert: „Nagyszerű volt az eredeti producerünkkel, Kevin Elsonnal visszatérni a stúdióba.
Vele rögzítettük az összes klasszikus albumunkat a '80-as és a '90-es években, és a Defying Gravityn is ismét egyből éreztük azt a bizonyos varázslatos összhangot. A lemezt pedig alapvetően élőben játszottuk fel. Az évek során minden lehetséges felvételi technikát kipróbáltunk már, de még mindig közösen, zenekarként játszani a legjobb ilyenkor. A gitárszólóim nagy részét is élőben, a csapattal közösen játszva rögzítettük. Elég keményen dolgoztam az utóbbi pár évben az improvizációimon, és ezen az anyagon ki is fizetődött most a dolog, akár a melodikusabb, akár az arcbőrt leolvasztó megoldásokat vesszük."
A továbbra is sikerrel turnézó csapatot 2018. február 7-én pályafutása legrettenetesebb tragédiája sújtotta: a Parkinson-kórból származó komplikációk következtében elhunyt Pat Torpey. A dobost 64 évesen érte a halál. „Több mint harminc éven át Pat Torpey volt a legközelebbi zenei barátom - mondta Billy Sheehan. - Emellett az egyik legkiválóbb ember is volt, akit volt szerencsém ismerni, és megtisztelő módon lehetőségem nyílt vele együtt dolgozni. Mi a Mr. Bigben mind csakis a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel tudunk róla szólni.
Mindenki szerette, aki csak találkozott vele, és bizonyosan ő volt az egyik legnagyszerűbb rockdobos a világon. Szeretlek, Pat. Jobb hellyé tetted ezt a világot, hiányozni fogsz, és sosem felejtünk el. Nyugodj békében, testvérem."
A zenekar 2018 júliusában ismét fellépett Magyarországon, ezúttal a FEZEN-en, ám már közben is egyértelművé tették: semmiképpen sem szeretnének fix működésre berendezkedni Torpey nélkül. Néhány év szünet után a csapat végül 2022-ben éledt ismét újjá, majd bejelentették, hogy nekifutnak karrierjük utolsó nagy turnéjának és albumának. Ehhez Nick D’Virgiliót, a Spock’s Beard dobosát állították csatasorba, aki mellett végül Torpey-éhoz hasonló énekesi adottságai szóltak Starr-ral szemben.
Sheehan: „Csodálatos dobosra leltünk Nick személyében, ráadásul óriási énekes is. Hasonló a hangterjedelme, mint Patnek volt, így ugyanazzal a jártassággal tudja majd hozni a vokáljait is. Nagy megkönnyebbülést jelent ez, hiszen a Mr. Big mindig is nagy mértékben támaszkodott a harmóniákra. Amikor elindultunk, tényleg nagyon támaszkodtunk egymásra: tudtuk, hogy mindenki pontosan úgy teljesít majd énekileg, ahogy kell, és megfelelően, jó hangnemben, jó időzítéssel hozza a saját részeit. Nem könnyű olyan dobost találni, aki rendelkezik ezekkel az adottságokkal, de Nick képes hozni élőben, amire szükségünk van.”
Itt tartunk tehát most: a Jay Ruston producerrel készített lemezről még nem tudni a részleteket, de a búcsúturné programjában a teljes Lean Into It-tel turnézó Mr. Big április 7-én a Barba Negrában koncertezik a Livesound szervezésében. Nem érdemes kihagyni őket - többször valószínűleg tényleg nem lesz alkalom elcsípni a csapatot Magyarországon.
www.mrbigsite.com
Írta: Danev György és Draveczki-Ury Ádám
Fotó: John Harrell, William Hames
(forrás és képek: Music Media Magazin)
