Sokféle zenei biográfia létezik. Ez egy amolyan olvasóval és önmagával folyamatosan beszélgetős. Ne várjon senki lemezekkel, turnékkal kapcsolatos adat cunamit! Szintén ne várjon senki szaftos pletykákat, amelyeken meglepődve nagyokat lehet csámcsogni! Amit a Surrender kínál, az egy 62 éves világhírű férfi önreflexiója az eddigi életéről. Ráadásul az őszinte és jólesően földhözragadt fajtából. Azt is végig érezni, hogy ha ez a könyv tíz éve születik meg, akkor nem biztos, hogy minden történésnek ugyanaz lenne a fénytörése.
Nem látok különbséget a művészi munkám és az életem többi része között. Nincs is az életemnek „többi része.” (Bono)
Miközben a 40 dal kronológiai sorrendben gombolyítja nagyjából élete fonalát, azért nem teljesen követi az albumok diszkográfiai sorrendjét. Eleinte természetesen ez a legegyszerűbb logika, de Bono története jóval sokszínűbb annál mintsem, hogy kizárólag a U2 albumok mentén értelmezze. Ez a könyv nem a U2 története, bár rengeteget tudunk meg a lemezek megszületése körüli, turné közbeni történésekről. Természetesen nagyon sokat tudunk meg zenésztársairól is, és leginkább azt, miért nem merült (és már nem is merülhet fel valószínűleg), hogy ne ez a négy, valaha volt dublini tinédzser alkossa a U2-t.
Zenei könyv természetesen a Surrender, de nincsenek benne lemezbemutató kritikák – dalról dalra. Nagyon egyenetlen, ahogy az élettörténetébe vagy az arra való reflektálásba bevonja az épp készülő lemezeket. Inkább a fejezetek elején található 40 dalcím és az abból kiemelt idézetek adják a valódi felütést. Na persze a dalszövegek meg erősen az akkori élethelyzetekből, karrier és generációs dilemmákból táplálkoznak. Szól viszont a könyv Bono kilencvenes években megkezdett világjavító tevékenységéről, amire többször majdnem ráment a házassága és a U2 is. De három jótékonysági szervezetet alapítva közvetlenül és közvetve több, mint százmilliárd dollárt hajtott fel, gyűjtött össze a világ elmaradottabb és egészségügyi szempontból nagyobb kockázatnak kitett társadalmi csoportok részére. Ezen munka közben találkozott a Pápával (sőt, a „napszemüjét” is nekiadta), az amerikai elnökökkel és világméretű pénzügyi szervezetek vezetőivel. Ezen sztorikat mindig az ír Cedarwood úti suttyó szemszögéből mutatja be, végtelen öniróniával. Trumpot, meg Putyint ki nem állhatja. Ezt az ellenérzést természetesen nem nehéz levezetni az egész életéből és értékrendjéből.
Szintén őszintén beszél Bono a csapat üzleti ügyeiről, arról, mi mindenre tanított meg őket Paul McGuinness. Az atyai menedzser főszerepe részletesen bemutatásra kerül, mindenféle negatív felhang nélkül, ami azért ebben a szakmában ritkaság. (De az egész könyvre jellemző, hogy olyan nagyon sötéten, legalábbis hosszasan, senki nem ítéltetik meg.) Azt is kezdetektől vallotta az arisztokratikus mentoruk, hogy muszáj a pénzügyeknek is rendben lenni a művészi produkció mellett, mert attól még nem oszlott fel zenekar, a fordítottjától viszont annál többször.
Ami igazán újdonság lehet, hogy mennyire hatott a producerként megjelenő Brian Eno és Jimmy Iovine az önmagát akkor épp először újra kitaláló U2-ra. Szintén jellemző a többi zenész – idősebb, fiatalabb- iránti rajongás megjelenítése Bono részéről. Sinatra-tól, Paul McCartney-n keresztül Johnny Cash-ig. Az ifjúkori rajongás kapcsán gyakran felmerül a könyvben és az élete során is a felnőtté válás és fiatalnak maradás örök dilemmája. Magánélete is természetesen be-be kapcsolódik a történetbe. Édesapjával való nagyon terhelt kapcsolatától indulva, amit szinte kódolt a korán elveszített édesanya, majd időről időre megjelenik Ali, a gyermekkori szerelem – majd feleség és örök társ hatása életére és személyiségére. A nehézségeket sem titkolja az énekes, de elegáns távolságtartással, mégis finom önkritikával jelzi a hullámvölgyeket.
A könyv egy őszinte bohóc tükörtartása önmagának. Teszi ezt sokféle szemszögből és életkorból, végig Bono-san. Ez a férfi már nagyon sokat tud magáról. És mégis mer még annyi mindenben bizonytalan lenni. Avagy, ahogy ő sokkal kifinomultabban megfogalmazza a könyv vége felé: „A lélek, amely még mindig nem találta meg, amit keres, egy élet és egy gospel, ami épp annyira szól a kétségről, mint a bizonyosságról, inkább az útról, mint a célról… Amikor az ember már épp elérte az ígéret földjét, rájön, hogy mégsem.”
(forrás és képek: Rockinform)
