Alig két hónapja jelent meg a könyvpiacon, de az olvasók akkora érdeklődést mutattak a kötet iránt, hogy máris utánnyomásra van szükség Bárdos István, Miskolci rocklegendák című interjúsorozatára. Persze nem meglepő, hiszen a beat/pop/rock, mint zene, és mint életérzés több, mint hatvan éve szerves része életünknek, így Miskolcon is immár sokadik olyan zenész generáció nő fel, akik számára természetes közeg az erősítők, hangfalak, koncerthelyszínek, stúdiók világa.

 De hogyan, kikkel kezdődött az egész folyamat az Avas alján, kik voltak a beatzene miskolci úttörői, kik folytatták és kik vitték-viszik tovább a zászlót? A szerző arra vállalkozott, hogy megkeresi, és megszólaltatja a régmúlttól egészen az ezredfordulóig azokat a zenekarokat, zenészeket, akik aktív részesei, helyi szinten meghatározó alakjai voltak ennek a folyamatnak.

Gyakorta elhangzik az a szó: hiánypótló. Nos, Bárdos István könyvéről nyugodtan kijelenthető, valóban az. Régóta váratott magára egy olyan, átfogó írásmű, amelyben a hatvanas évektől kezdve nevesíti, megjeleníti és megszólaltatja Miskolc beat/rockéletének – olykor már szinte elfeledett – jobban vagy kevésbé ismert szereplőit. A szerző, maga is évtizedeket húzott le a rockszakmában, így nem ismeretlen számára a közeg, sem az interjúkban megnyíló muzsikusok személye. A könyvben bemutatásra kerülő húsz miskolci zenekar munkássága eltérő idősíkokra bontható, majd’ negyven éves intervallumot ölel fel, összességében mégis egy kerek, sajátosan miskolci történetté áll össze a kép, a Miskolci rocklegendák történetévé. Természetesen, mint a legtöbb hasonló tematikájú mű esetében lenni szokott, ez a könyv, már csak a véges terjedelmi okok miatt sem törekedhet teljességre. Emiatt talán joggal protestálhatnának a most kimaradók, de talán nem árulok el nagy titkot, hogy a valamikori jövőben nem kizárt egy esetleges folytatás. De pssszzz, ez még maradjon köztünk!

Rátérve a gyakorlati bemutatásra, az első, ami megfogja az olvasót, a küllem. Jó kézbe venni ezt a kiadványt. Nem egy súlyos lexikon, de nem is az egykori zsebkönyvtárak igénytelen kiadványaira hajazó „könyvecske”, éppen ideális méret.  Emberléptékű. A fényes, fekete borítón a kötet címe, alatta a benne szereplő zenekarok nevei egyforma méretben, úgy elrendezve, mint ha egy, a szív ritmusát elemző EKG vizsgálat kinyomtatott színes diagramját látnánk. Telitalálat. A hátsó borítón mesterségünk címere, erősítők és hangfalak, rajtuk újólag ott virít valamennyi zenekar neve. Jó, ha gonoszkodni akarok, itt már mutatkozik némi eltérés a felirat és a cájgok nagyságában, de hát ugyebár a csapatok sikere és elismertsége sem (volt) egyforma.  A borító belső oldalán a szerző rövid, személyes hangú bevezetője, majd egy tudományos kutató (dr. Csatári Bence) és egy helytörténész-író-zenész (Fedor Vilmos) ajánlásai után indul a tulajdonképpeni miskolci beat sztori. Egy máig tartó végtelen történet, aminek az új generációk érkezésével remélhetően még hosszú folytatása lesz – ha az elődök és az utánuk érkezők egy napon végleg lekattintják a gitártok fedelét.

Húsz miskolci zenekar szerepel itt, és többször húsz név hangzik el a beszélgetésekben, szinte lehetetlenség lenne valamennyit egy rövid újságcikkben felsorolni, és ha mindehhez hozzáveszem, hogy az interjúkban mennyi plusz zenekar és személynév kerül elő a visszaemlékezések során, feladom… Inkább ajánlom elolvasni! Mindenkinek. Aki átélte a „hőskort”, kortársaimmal együtt végigjárta a házilag fabrikált kezdetleges felszerelések, füstölgő erősítők (és füstölgő felnőttek), gyalogosan cipelt hangfalak idejét. Amíg valamennyire megtanultuk a szakmát, ezer buktató, közben ezeregy felejthetetlen történet, aminek nem lehettünk volna részesei, ha nem csöppenünk bele a beat/rockzene semmihez sem hasonlítható, mámorító világába. Ajánlom az újabb nemzedékeknek, akik már sokkal gyorsabban pengetik a gitárt nálunk, és akik szentül hiszik, hogy sokkal többre hivatottabbak, mint mi, előttük érkezők. És ez nagyon jól van így, rosszul esne, ha másképp éreznének – ez is hozzátartozik a beat/rock attitűdhöz. Végül, ajánlom ezt a könyvet a legfiatalabbaknak, a Z, és az Alfa generációk eljövendő rockzenészeinek, akiknek talán még semmit sem mondanak az olyan nevek, mint Beatles, Pink Floyd, Jethro Tull, vagy Deep Purple.  Nem baj, majd egyszer, idővel fognak, mert igazi jövő a múlt ismerete nélkül a rockban sem létezhet. Márpedig aki ma Miskolcon gitárt vesz a kezébe, zongorához vagy dobok mögé ül, esetleg valamilyen fúvóshangszerrel ismerkedik, netán komoly célokkal kezd el énekelni, azoknak tudniuk kell: a tehetség kevés, ha el akarnak érni valamit, legalább úgy kell szeretniük azt a csodát, amit Rocknak hívnak, mint akik előttük jártak ebben a városban. Szeretni, és tisztelni. Még valami. A Miskolci rocklegendák könyvet már nem először végig olvasva, olyan érzésem támad, mintha egy tengerparti öböl apró kiskocsmájában üldögélve hallgatnám a betérő matrózok véget nem érően sorjázó történeteit. Sűrű dohányfüstben, időnként erős dokk-rummal növelve az apró kortyokban elfogyasztott habnélküli fekete sörök okozta mámort. Ezek a könyvben szereplő miskolci „matrózok” is olyanok, amikor mesélnek, mint mindannyian, rockban fogantak. Igazat és nagyotmondók, szelídek és szelídíthetetlenek, béke jobbot nyújtók és békétlenek – de őszinték! És ez, igazi rockerek tudják, a világon a legfontosabb dolog.

(forrás és képek: Rockinform magazin)