Milyen út vezet Zalaegerszegről, a helyi Cyklon zenekartól Budapestig? Miként alakul az öt barát, zenésztárs, köztük Tunyogi Péter és Tóth János Rudolf sorsa a szaxofonos, klarinétos, fuvolista szemével? Mennyire fonódott össze életük, illetve váltak el útjaik a Kex illetve a Meteor zenekarokban? Hogyan került a csúcsra az Old Boys egyik fúvósaként és hogyan élte meg az azt követő időket? Milyen érzés party zenekart vezetni, és szégyellni való-e az utcazenélés? Többek között e kérdésekre is választ kapunk a Dörge Horváth Péterrel készített interjúban.
Milyen emlékek maradtak meg benned az Old Boysban töltött tizenegy esztendőről?
Tizenvalahány hosszabb, általában kéthetes turnén vettünk részt, többek között Németországban. Itthon még azt sem tudták, mi az a céges party, amikor ’82 - ’83 tájékán az egyetlenegy bulira kibérelt sportcsarnokba hívtak bennünket a Johnny and the Hurricanes és Fats Donino társaságában. Laci ügyesen használta jó kapcsolatait, amelynek köszönhetően kijutottunk ezekre a helyekre.
Emlékezetes az is, amikor a Who együttes egykori énekese, Roger Daltry énekelt a zenekarral vendégként. ’84 májusában a régi Budapest Sportcsarnokban lépett fel Chuck Berry, ahol mi voltunk a „bemelegítő” banda. Berry Bécsből hozott magával session zenészeket, ám basszusgitárost nem talált, vagy nem felelt meg neki. Így Frenreisz Karcsi egészítette ki a kísérőcsapatot. Elég sokat késett a kezdéssel, mert addig nem volt hajlandó elindulni a Sportcsarnokba Ferihegyről, míg ott a helyszínen meg nem kapja a gázsiját és nem érkezik meg az őt szállító fehér Mercedes.
Két évvel később ugyanott, Jerry Lee Lewiszal sem járt jobban a közönség – és mi sem. Ott másfél órás késést kellett előzenekarként kitölteni, amit nehezen viselt a közönség. Mindent eljátszottunk, ami eszünkbe jutott, Fenyő tornacipőt dobált a közönség közé, de az sem sokat segített; a türelmetlen közönség érthető módon a rock and roll sztárra volt kíváncsi. Állítólag sokat késett a repülőgépe. Fenyőn kívül Deák Bill Gyula és Póka Egon is fellépett az Old Boysszal, ugyanis az akkori Sportcsarnok igazgató, Lehel Laci úgy találta, sztárvendégek nélkül kevesek vagyunk…
Aztán ’91-ben elbúcsúztam az Old Boystól, elfáradt a kapcsolat. Utólag visszatekintve a dolgokra, nagyon szép, több mint egy évtizedet töltöttem a zenekarral, amit nem bántam meg.
Azóta nemigen hallani rólad. Felhagytál a zenéléssel?
Nem hagytam fel, de az Old Boys után másfél évig nem zenéltem. Először végleg abba akartam hagyni, mást akartam csinálni. Szerencsére a feleségem nem engedte, hogy eladjam a hangszereket és a lemezgyűjteményemet.
Amikor eljöttem, Laci két fúvóst is felvett Mázsi Józsi mellé: Borhi Miki pozanost, aki több hangszeren is nagyon jól játszott, és Tarczali Jenő szaxofonost. Büszke voltam rá, hogy mindjárt két zenésszel pótoltak.
Időközben Borhi Miki is kilépett az Old Boysból, ezt követően közösen csináltunk egy bandát. Az volt a lövése, és ahhoz ragaszkodott, hogy ez nem rock and roll, hanem boogie zene. Jó bandát szedett össze, többek között az a Deák Árpi is énekelt velünk, aki korábban már az Old Boysszal is egy az egyben hozta a Bill Haley nótákat. Ott ismertem meg a kiváló Heincz Gábor énekest, aki Biga néven lett országosan népszerű. De nálunk énekelt Cactus is a Cadillac zenekarból. Hiába a jó felhozatal, az anyagi része nem működött, úgyhogy otthagytam őket.
Ezután, 1994-ben összeszedtem egy saját zenekart, amelyet szerencsére egyből le tudtam vinni Balatonra. Ez volt a Happy Army. Biga és Farkas Laci, más néven Mester énekelt, és a Mistery Gangből Singer (Paszinger Zoltán – H.I.) nagybőgőzött. Ez már a vérbeli rockabilly világa, ő volt Magyarországon az első, aki a show kedvéért ráállt a hangszerére, de fel is gyújtotta. Farkas Laci – aki gitározott és szájharmonikázott – Elvist és Bill Haley-t, Biga pedig a karcosabb dalokat vállalta. Mester, nevéhez méltóan sokoldalú muzsikus volt: a felsoroltakon kívül, ha Singer nem ért rá, basszusozott is. Mindehhez jött még egy billentyűs, valamint egy Mamóka nevű srác, aki dobolt, ő sokáig egyébként Zséda zenekarát erősítette.
A Balaton után feljöttünk Pestre, felléptünk a Közgázon, az Ifjú Művészek Klubjában, és még a Banhoffban is – ez a klub abban az időben marha népszerű volt: a felsoroltakon kívül még sok más helyen megfordultunk. A fő „csapás”-t azonban a Bajcsy Zsilinszky úti Beckett’s pub jelentette, ahol hétről-hétre jó kis törzsközönség várt bennünket, de a zenész kollégák is szívesen jártak a bulijainkra. Fenyőtől tudtam meg, hogy a Beckett’s az elhíresült Dália presszó helyén működött, amely a Budai Ifjúsági Park téli színhelyéül szolgált a hatvanas-hetvenes években.
Rengeteg külföldi vendég tért be ezekre az estékre. Nem csupán a magyar, de a külföldiek is szerettek bennünket, mert Mester jól beszélt és énekelt angolul, Biga csodás hangon nyomta a klasszikusokat, a közönség az asztalon táncolt, vagy körbe állva pogóztak.
Tényleg bejött, amit elképzeltem, ennek ellenére mindössze két évig léteztünk. Egy alkalommal a két frontember, Mester és Biga egyszerre jelentette be kilépését a zenekarból, mondván, hogy – egy Beatles tribute zenekarral, a Beathovennel – szerződésük van Mallorcára. Úgy látszik, valakinek nem tetszett, hogy sikeresek vagyunk, elirigyelte és intézkedett.
Megsirattam, mert elkényeztetett ez a csapat. Még soha nem voltam zenekarvezető, de szerettem volna kipróbálni. Végül is azt mondom, jól sikerült.
Mihez tudtál kezdeni ebben a helyzetben?
Teljesen szétment a banda, ezek után Singer és Mamóka is elment. ’96-ot írtunk ekkor. Ott álltam egy csomó lekötött bulival a nyakamban, muszáj volt lépnem. Hallottam a Smile zenekarról, Gönczi Gábor gimnazista bandájáról, akik Cactusékat szokták helyettesíteni. A felállás: Gönczi énekelt, volt két gitáros, egy dobos és zongorista, majd jöttem én a szaxofonommal. Hamar megegyeztünk, így le tudtuk játszani a már lekötött bulikat, sőt az elkövetkező négy évben rengeteg más helyen is fel tudtunk lépni.
Induláskor nem voltak éppen a szakma csúcsán, de a végére szépen felhoztam őket, azóta is hálásak érte. 2000-ben kiszálltam, mostanra tele vannak bulival. Voltak olyan terveik, hogy Queen tribute-ot csinálnak, két számot össze is raktak, de aztán maradtak a rock and rollnál.
Amikor Fenyő épp kísérőzenekar nélkül maradt, két banda, a Borhi-féle Madarak és a Smile között volt lehetősége választani. Miután a Smile-ban bivaly erős volt a vokál – ezért is gondolkodtak Queen-számokban –, Miki végül mellettük döntött, ami nagy lökést adott a zenekarnak.
Ha ilyen jól működött ez a formáció, ráadásul te voltál a zenekarvezető, miért hagytad ott őket?
A lányom, aki akkoriban tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, rágta a fülemet, hogy szeretne énekelni. Gondoltam, egy-két számot megpróbálunk, bevittem őt a zenekarba. A Smile-osoknak ez nem tetszett; a fiam roadolt, én zenekart vezettem, ráadásul még a lányomat is hozom énekelni. Valószínűleg igazuk volt, amikor azt gondolták, lassanként kialakul a „Dörge-maffia”. Ám akkor úgy véltem, hogy inkább Zsuzsinak segítek, ha énekelni akar, így inkább otthagytam őket.
Végül énekes lett lányodból?
Nem lett, teljesen abbahagyta. Előtte még indult a Megasztárban Tóth Gabival egy csapatban, végül úgy döntött, nem áll be a sorba. Sosem tanult énekelni, ám ösztönösen ráérzett, tehetséges volt. Azóta lediplomázott és mára üzletasszonyként dolgozik.
De még ennek előtte, a Smile után, 2000-ben csináltam egy zenekart Zsuzska köré. Ez volt a Dörge Music Show. Én szaxofonoztam és megint egy ütős csapatot sikerült összehozni. Dőltek a bulik, én meg boldog voltam, hogy végre megvalósíthattam a show-val kapcsolatos álmaimat. Szerintem mi voltunk Magyarországon az első party zenekar. Amit a zenészek nagyon nem szerettek, hiszen mindig az adott stílusú zenéhez, számhoz kellett öltözni. Abban az időben semmi nem számított, marha jól mentek a céges rendezvények, ezekre nem sajnálták a pénzt az illetékesek.
Később átszerveződtünk, amikor Biga hazajött, beszállt csapatba. A klasszikus felállás, két gitár, dob, billentyű, ének, szaxofon azonban maradt. De a show-része már változatosabb volt: a húszas-harmincas évek ragtime-, illetve dixieland klasszikusai, az ötvenes évek rock and roll slágerei, no meg a hatvanas-hetvenes évek beat-rock számai. A fő csapást azonban a nyolcvanas-kilencvenes évek funky muzsikája jelentette. Fontos kiegészítésként jött a zenékhez passzoló öltözék, a kosztümtől, a szmokingtól kezdve az egészen az extrém ruhákig bezárólag. Mindehhez teljes hang-, fény- és show technikával rendelkeztünk. A fő elv: „professzionális szórakoztatás a legmagasabb színvonalon”. Táncosaink nem voltak, de a zenészek koreografált mozgása jól illusztrálta a zenét.
Miután a jól megszervezett és sikeres showműsornak is vége lett, nem gondolkodtál valamilyen megújult produkcióban? Hogy más tagokkal, valami másba kezdesz?
Látva Horváth Charlie, Demjén Rózsi és mások produkcióit, eldöntöttem, hogy nem akarok már színpadra állni. Nem szerettem volna szánalmas zenészként a színpadon vergődni.
Régóta Veresegyházán lakom, beszálltam a helyi fúvószenekarba, onnan a gödöllőibe, amelyben jelenleg is örökös tag vagyok. Veresen alakult egy bigband, abban is klarinétozom, de úgy döntöttem, lassanként kiszállok. Emellett kiülök a veresegyházi piactérre, kiteszem a hangszertokot, The Beatleseket játszom fuvolán és klarinéton. Miután az alapnyugdíj kevés, jól jön az a kis jövedelem kiegészítés. Úgy gondolom, nem szégyen az utcazenélés.
(Vége)
Hegedűs István
Show, szórakoztatás, rock and roll - 2. rész
Show, szórakoztatás, rock and roll - 1. rész
(forrás és képek: Music Media Magazin)
