1954 jó év volt a zene számára: Leo Fender megalkotta a Stratocastert, ami önmagában zenetörténeti jelentőségű eseménynek minősült, persze akkor még ezzel senki nem volt tisztában. Ahogy azzal sem, hogy megszületett egy generáció, melynek tagjai a még hozzájuk hasonlóan gyerekcipőben járó tömör testű elektromos gitár segítségével egymást követő zenei korszakokra és stílusirányzatokra gyakorolnak majd felbecsülhetetlen hatást néhány évtizeddel később. Hogy kik ők, azt az alábbi összeállításból megtudhatjuk.

TREVOR RABIN
1954. január 13.

Dél-Afrika a múlt század közepe-vége felé finoman szólva sem számított a rock & roll fellegvárának, annál inkább az elnyomás és a faji diszkrimináció szégyenteljes szimbólumának. A johannesburgi születésű Trevor Rabin jól menő karrierjével együtt hagyta maga mögött az Apartheid-rendszert a ‘70-es évek végén, hogy Angliába kötözve újra felépítsen mindent. Túl nagy kockázatot nem vállalt ezzel, mert páratlan tehetsége elkerülhetetlen sikerre ítélte: már korabeli szólóalbumain is elképesztő dalszerzői erényeket és hangszeres felkészültséget csillogtatott, az így kivívott tekintély pedig hamarosan lehetőségek egész tárházában manifesztálódott. A benne rejlő irdatlan potenciál akkor vált a nagyközönség számára is világossá, amikor 1983-ban csatlakozott a Yeshez, melynek  világát azonnal a saját képére formálta. A Trevor elképzelései alapján született és több mint hatmillió példányban elkelt 90125 album soha nem látott magasságokba repítette a brit progresszív rockereket, a multihangszeres zenész-lángelme uralkodó látásmódja pedig egészen az 1994-es Talk lemezig meghatározta a zenekar irányvonalát. A ‘90-es évek közepén új kihívásokat keresve felcsapott főállású komponistának, majd meg sem állt Hollywoodig, ahol Jerry Bruckheimer producer állandó alkotótársaként kasszasikerek egész sorát jegyezte zeneszerzőként. Rabin egyike azon nagyon keveseknek, akik még Eddie Van Halenre is komoly hatást gyakoroltak, és ez egyértelműen meg is jelent a Van Halen olyan szerzeményeiben, mint a Hot For Teacher és a Baluchiterium.

Ikonikus dalok: Cinema, Owner Of A Lonely Heart, Endless Dream, Rhythm Of Love, Looking For A Lady (Wolfman), Eyes Of Love

Klasszik cucc: Fender Stratocaster 1964, Westone Pantera, Marshall JMP MKII, Boss DS-1, Boss CE-2, MXR Dyna Comp

ADRIAN VANDENBERG
1954. január 31.

Az eredetileg képzőművészként diplomázott Adrian Vandenbergről sokat elárul, hogy már 1976 körül kinézte magának a Thin Lizzy-főnök Phil Lynott, ám a hírhedten balhés ír sztárcsapat drogokkal terhelt életformáját látva a szőke sörényű holland azonnal meghátrált és inkább visszaült az iskolapadba még néhány évre. Jól tette, mert egy évtized elteltével élete lehetősége másodszor is kopogtatott az ajtaján, a küszöbön pedig a hajdani Deep Purple-frontember David Coverdale állt. Vandenberg akkor már alaposan megvetette a lábát az amerikai zeneiparban, saját néven futó zenekarával felkerült az ottani slágerlistára, a bennfentesek pedig a következő holtbiztos befutó tippként könyvelték el. Coverdale kedvéért mindezt azonban sutba dobta, hogy a Whitesnake-et közös erővel juttassák fel a rockvilág trónjára, jól csengő neve pedig elválaszthatatlanul egybeforrt a csapat multiplatina korszakával a ‘80-as évek végén. Rendkívüli dalszerzői vénája, valamint európai értékeket képviselő, arányos és ízléses játéka örökérvényű sikerdalok formájában öltött testet, látásmódjával pedig azon gitárosok számát gyarapította, aki elsősorban a dalok érdekeit tartották szem előtt. A “Bolygó Hollandi” később olyan összeállításokban is kipróbálta magát, mint a kiváló Manic Eden szupergroup vagy a bluesosan ősrockos Moonkings, végül azonban belátta, hogy a valódi terepe mégiscsak az a szikrázó hard rock, amint a Vandenberg zenekar 1982-es debütalbumán meghonosított.

Ikonikus dalok: Burning Heart, Judgement Day, Now You’re Gone, Sailing Ships, Do Angels Die

Klasszik cucc: Gibson Les Paul Standard, Peavey Vandenberg, Fernandes FR120AV, Marshall Plexi, Peavey 5150, Soldano SLO100R, Lexicon MPX1

MICHAEL THOMPSON
1954. február 11.

Mielőtt Dann Huff Nashville-be költözött, hogy country-producerként folytassa pályafutását, utolsó dolga az volt, hogy körbetelefonálta a Los Angeles-i stúdiókat és zenei rendezőket, meghagyva nekik, hogy ezentúl Michael Thompsont hívják, ha session-gitárosra lenne szükségük. Mindez azután történt, hogy Thompson életre szóló AOR-klasszikust alkotott How Long címmel, illetve vendégként szerepelt Stanley Clarke és Stewart Copeland Animal Logic projektjében. Michael rutinos rókának számított akkor már, tanulmányait a bostoni Berklee-n végezte Pat Metheny irányítása mellett, majd számos kisebb munkát követően Joe Cocker, illetve Cher turnégitárosa lett. Az áttörést követően futószalagon kezdett a legnagyobb globális világsztárok számára dolgozni, a megrendelések pedig azóta is özönlenek hozzá. Felsorolhatatlan, hány nagyszabású produkcióban tette le a névjegyét, a korszak legkülönbözőbb stílusú mainstream előadói, így Madonna, Michael Jackson, Quincy Jones, Celine Dion, Barbra Streisand, George Benson, Phil Collins, Kenny G, Babyface, Mariah Carey, Christina Aguilera, Gary Barlow, Shania Twain, Seal és Michael Bublé egyaránt támaszkodott Thompson elegáns, sokoldalú, és kicsit sem tolakodó gitárjátékára. Közben olyan közönségfilmek és tévésorozatok zenéinek elkészítésében is részt vállalt, mint A szikla, a Szemtől szemben, a Daylight, a Miami Vice vagy a Melrose Place, tehát a Föld lakosai közül jó eséllyel sokkal többen hallották már Thompsont gitározni, mint ahányan ennek ténylegesen tudatában vannak.

Ikonikus dalok: Secret Information, 1000 Nights, Can’t Miss, Melrose Place Theme, Someday We’ll Understand (Animal Logic), The Power Of Love (Celine Dion), When A Man Loves A Woman (Michael Bolton), Earth Song (Michael Jackson)

Klasszik cucc: Fender Stratocaster, Suhr Tele, Marshall JMP, Randall RM4, Eventide H-3000 DSE, Eventide Eclipse

NEAL SCHON
1954. február 27.

Mindennél többet elmond Neal Schon képességeiről, hogy 17 évesen már Carlos Santana zenekarában pengetett, két évvel később pedig kilépve mentora árnyékából megalapította saját csapatát. A korai időkben még némi Santana-impulzust is magán viselő, jammelős progresszív rockot űző Journey-vel akkor vált igazán tényezővé, amikor bevette maga mellé Steve Perry énekest, akivel a letisztult rádiórock felé fordulva Amerika legnagyobb rockbandájává váltak. Nealt elképesztően dallamos és érzelemgazdag játéka, illetve szinte önálló zeneművekként értelmezett lírai gitárszólói mindenhová elkísérték, bármerre is vetette a sors az elmúlt 50 évben: játszhatott dzsesszrockot Jan Hammerrel, bluest Paul Rodgers oldalán, new age zenét szólóban vagy akár energikus hard rockot a Hardline tagjaként, jellegzetes gitározásával és dalszerzői stílusával mindenhol kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után és ezzel mindörökre az állócsillagok egyikévé vált. A Journey pedig fél évszázadot követően továbbra is él és virul, újabb és újabb generációk nőnek fel örökzöld dalaikon, minek köszönhetően ugyanúgy a legnagyobb stadionokban játszanak, mint ‘80-as évekbeli fénykorukban, amikor több millió példányt adtak el minden egyes stúdióalbumukból. Pontosan ez az, ami Schon hallatlan hozzáadott értéke nélkül nem lett volna lehetséges.

Ikonikus dalok: Who’s Crying Now, Don’t Stop Believin’, Separate Ways, Big Moon, I’ll Be Waiting, The Theme

Klasszik cucc: Gibson Les Paul Custom, Fender Stratocaster 1963, Aria Pro II PE-60, Schon NS6, Fernandes Sustainer, Peavey Mace, Marshall Plexi, Marshall JCM800, Randall RG100ES, Boss CS-3, Electro-Harmonix Hot Tubes

PAT TRAVERS
1954. április 12.

Kirk Hammett a Metallicából és Paul Gilbert a Mr. Bigből egyaránt a legkedvesebb gitárosaik közé sorolják Pat Traverst, nem véletlenül. A kanadai zenész hatalmas lendülettel robbant be a blues rock világába a ‘70-es évek második felében, saját magáról elnevezett zenekarával egyre-másra gyártotta a következő gitáros-generációk érdeklődésére igényt tartó alapvetéseket. Travers receptje egyszerű volt: végy egy csúcsmuzsikusokból álló, de brutális erejű bandát, aztán ne finomkodj, tűrd fel az ingujjadat és játszd a bluest olyan intenzitással, ahogy soha senki előtted. Az 1977-es Heat In The Street albumnál már minden összetevő rendelkezésére állt ehhez, hiszen ott volt mellette a saját jogon gitáristen Pat Thrall és a későbbi Ozzy/Whitesnake dobzsonglőr Tommy Aldridge is. Travers padlógázzal elővezetett bluesos hard rockja érdekes módon az 1979-ben kiadott és a Billboard-listán a top 40-be jutott Live! Go For What You Know koncertlemezen érte el maximális fordulatszámát, az albumot azóta is minden idők egyik legnagyszerűbb élő anyagaként tartja számon a zenetörténet. A következő évtized viszont nem úgy köszöntött be a gitáros számára, ahogy azt tervezte, Thrall és Aldridge továbbállt, a billentyűs hangszerek bevetésével kommerszebb megközelítést alkalmazó Radio Active koronggal pedig lejtmenetbe kapcsolt a karrierje. Az arénarock területén való portyázás kudarcát időbe telt kiheverni, és mire magára talált, már 1992-t mutatott a naptár. Azóta viszont konzekvensen kitart amellett a cserzett bőrű bluesos hard rock mellett, ami híressé tette.

Ikonikus dalok: Boom Boom (Out Go The Lights), Crash And Burn, Makin’ Magic, Stevie, Heat In The Street

Klasszik cucc: Gibson Melody Maker 1964, Gibson Les Paul Gold Top, Fender Custom Telecaster 1975, Marshall JMP, Marshall JCM900, MXR Phase 100, MXR Blue Box, ADA Flanger, Maestro Echoplex, Dunlop Cry Baby Wah

AL DI MEOLA
1954. július 22.

Al Di Meola még nem volt 20 éves, amikor már Chick Corea meghatározó dzsessz-fúziós bandájában, a Return To Foreverben űzte az ipart, ezzel pedig valóságos repülőrajtot vehetett a szólókarrierje, amikor a RTF 1976-ban megfáradt. A gitáros már első önálló albumán döbbenetes kiforrottságról tett tanúbizonyságot, de igazán az 1977-es Elegant Gypsy volt az a korong, amin már teljes pompájában vonultatta fel azt a rendhagyó elegyet, amit latin dzszesszből, mediterrán világzenéből és bombasztikus progresszív rockból gyúrt. Az ezt követő Casino lemezzel együtt az Elegant Gypsy máig a fúziós zene alappillérének számít, amit pedig Di Meola a barázdákba préselt rajtuk, az nem volt akármilyen teljesítmény: számtalan kiváló gitáros zenélt már akkor a nemzetközi színtéren, de amit ő produkált, az egészen más dimenzióba helyezte az addig ismert technikákat. Paradigmaváltással felérő komplex szólói és irgalmatlanul agresszív pengetéssel kivitelezett szélvészgyors futamai elektromos és klasszikus gitáron egyaránt verhetetlenné tették, melyekkel kikövezte az utat az olyan követőknek, mint Yngwie Malmsteen. A fölényes technikai tudás mellett a temperamentumot illetően is nehezen lehetett felvenni a versenyt a szúrós tekintetű olasz-amerikaival, aki a későbbi idők akusztikusan jólfésült, keményített galléros korszakában sem veszített semmit tüzes szenvedélyéből, jó példa erre a John McLaughlinnal és Paco de Lucíával közösen készített felejthetetlen koncertlemez, a Friday Night In San Francisco.  

Ikonikus dalok: Mediterranean Sundance, Flight Over Rio, Race With Devil On Spanish Highway, Egyptian Danza, Fantasia Suite

Klasszik cucc: Gibson Les Paul, PRS Custom 24, Ovation 1769 ADII5, Marshall Plexi

STEVE MORSE
1954. július 28.

Nagy dolgok helyszíne volt a ‘70-es években a Miami Egyetem: későbbi sztárok és stúdiózenészek egész sora tekinthette alma materének az intézményt, ahol számos reményteli formáció alakult, többek között a Dixie Dregs. A dzsessz-fúziót progresszív rockkal, country-val és southern-elemekkel ötvöző úttörő instrumentális társulás virtuózok egész sorát vonultatta fel, a legtöbb szempárt azonban Steve Morse gitározása vonzotta. Az Ohio-i születésű zenész energikus pengetéstechnikájával és különlegesen intenzív vibratójával azonmód belopta magát a műértő közönség szívébe. Morse ázsiója egyre csak emelkedett, amikor 1984-ben szólópályára lépett, majd két évvel később csatlakozott a Kansashez, de még akkor is inkább a szakma titkos fegyvereként könyvelték el. A Dream Theater-ös John Petrucci legnagyobb bálványának pályája akkor lódult meg igazán, amikor 1994-ben átvette Ritchie Blackmore megüresedett helyét a Deep Purple soraiban. Már első közös munkájukon, az 1996-os Purpendicular-ön valódi szemléletváltást hozott el, és ez a látásmód kitartott negyed évszázadon keresztül. Steve az ezredfordulót követően a korábbiaknál is nagyobb tempót diktált magának és szólócsapatát éppúgy életben tartotta a Purple mellett, mint az újjáalakított Dixie Dregs-et, megszámlálhatatlan vendégszereplés mellett pedig még a Flying Colors szupergroup ügyeit is intézte egészen 2022-es visszavonulásáig, ami felesége betegsége miatt következett be.

Ikonikus dalok: Take It Off The Top, Cruise Control, Three Pretenders, Tumeni Notes, Huron River Blues, Sometimes I Feel Like Screaming

Klasszik cucc: Custom “Frankentele”, Music Man SM, ENGL E-656, Marshall Silver Jubilee, Peavey 5150, Peavey VTM120 

PAT METHENY
1954. augusztus 12.

20 Grammy-díj 10 különböző kategóriában: ezt az egyedülálló rekordot tartja Pat Metheny, akit emiatt mind a mai napig gyanakodva figyel a szakma. Néhányan egyenesen túlértékeltnek tartják Metheny munkásságát, abban viszont talán még ők is egyetértenek, hogy egy ekkora sikerekben tobzódó és ennyire kiegyensúlyozott karriert nem lehet kizárólag a vakszerencsére vagy a véletlenre fogni. A Berklee-n diplomázott gitáros ott volt a szárnyát bontogató Jaco Pastorius mellett a ‘70-es évek közepén, 1976-ban pedig kiadta első szólóalbumát, a Bright Size Life-ot, ami azonnal meleg fogadtatásra lelt és elsöprő sikert aratott. A kortárs dzsesszben azóta atyaúristennek számító Metheny szólóművészként vagy a Pat Metheny Group vezetőjeként több mint 30 lemezen, egyedi elgondolású, bravúros kompozíciók garmadán keresztül bizonyította elvitathatatlan klasszisát, illetve azt, hogy körülrajongott státusza talán nem is nélkülöz minden alapot.

Ikonikus dalok: Bright Size Life, Are You Going With Me?, Into The Dream, Cinema Paradiso, Don’t Know Why

Klasszik cucc: Ibanez PM, Roland GR-300, Gibson ES-175, Pikasso 42 string

ERIC JOHNSON
1954. augusztus 17.

A mértékadó Guitar Player magazin 1986 májusi számának címlapsztoriját a következőképpen hozta le: “kicsoda Eric Johnson és miért tettük címlapra?” Johnson akkor már a harmincas éveit taposta és néhány komolyabb session-munkától (Carole King, Christopher Cross) eltekintve sokáig hasztalan próbált kitörni Texas állam határai közül. “A rocker fülével, a csellista kezeivel és az alkímista kíváncsiságával” megáldott gitáros neve és védjegyéül szolgáló hegedűszerű hangzása végül Tones című bemutatkozó albumával került fel az amerikai zene térképére, a rögtön Grammy-díjra jelölt, ám nem túl sikeres lemezt pedig négy évvel később a még nagyobb horderejű Ah Via Musicom követte. A lemezen szerepelt a Cliffs Of Dover című instrumentális darab, mely azonnal sztratoszférikus magasságokba emelte és több mint egymillió példányban adta el a korongot, valódi szupersztárrá téve a magának való, visszahúzódó természetű fenomént. Habár Johnson már-már rögeszmés megszállottságban testet öltött kérlelhetetlen perfekcionizmusa azt eredményezte, hogy lemezmegjelenései között örökkévalóságnak tűnő időszakok teltek el, a vintage hangszerek iránt olthatatlan szenvedélyt tápláló zenész bármibe is fogott az elmúlt évtizedekben, mindig eltéveszthetetlenül sajátos, popot, ősrockot, new wave-et, new age-t, bluest, country-t, dzsesszt és folkot összesűrítő zene született a kezei alatt, közben pedig a Fender Stratocaster valaha létezett egyik, ha nem a legnagyobb mesterévé vált.

Ikonikus dalok: Cliffs Of Dover, Trademark, Zap, Trail Of Tears, Soulful Terrain, Manhattan

Klasszik cucc: Fender Stratocaster 1954 és 1957, Gibson SG 1964, Marshall Plexi 1968, Fender Twin Reverb 1968, Maestro Echoplex, Dallas Arbiter Fuzzface

SCOTT HENDERSON
1954. augusztus 26.

Több kor- és pályatársához hasonlóan Scott Henderson is a Miami Egyetem falai között pallérozódott, korlátokat nem tűrő, eklektikus stílusa és ambíciózus kompozíciós stratégiája azonban mindig megkülönböztette a többi szigorú értelemben vett dzsesszgitárostól. A floridai virtuóz eredendően a blues és a rock határmezsgyéjét érezte természetes élőhelyének, hiszen olyan mestereken nőtt fel, mint Jimi Hendrix, Jeff Beck, Ritchie Blackmore, Jimmy Page és Albert King, későbbi funk- és dzsesszhatásai azonban arra késztették, hogy kialakítsa önálló játszóterét. A Tribal Tech szellemi vezéreként a sokszínű fúziós zene határainak kutatását tűzte zászlajára, a világ azonban mégiscsak dzsesszistaként könyvelte el, holott a blues és - kisebb mértékben a rock - mindvégig jelentős szerepet játszott a gitározásában. Ez akkor is megnyilvánult, amikor Chick Coreával és Jean-Luc Ponty-val együttműködve olyan elődök örökébe lépett, mint Al Di Meola és Allan Holdsworth. A blues felé történő még látványosabb orientálódás a ‘90-es években készített szólóalbumain érte el a tetőpontját, fúziós törekvéseit viszont ettől függetlenül sem adta fel, a Tribal Tech, illetve a Steve Smith és Victor Wooten társaságában létrehozott Vital Tech Tones albumai éppúgy erről szóltak, mint a Joe Zawinullal, Jeff Berlinnel és Dennis Chambersszel elkövetett kollaborációk.

Ikonikus dalok: Mango Prom, Nomad, Signal Path, Crash Course, Giant Steps, Dolemite, Inside My Memory

Klasszik cucc: Charvel Strat, Ibanez 440R és 540R, Suhr Custom Classic, Ibanez Tube Screamer, Marshall Plexi, Boogie Quad, Boogie 295

CRAIG CHAQUICO
1954. szeptember 26.

Bármennyire is meglepő, de úgy 1978 körül még nem a Journey számított San Francisco és a west coast legnépszerűbb zenekarának, hanem a Jefferson Starship, és a fő letéteményesek között ott találtuk Craig Chaquicót, aki fiatal kora ellenére nemcsak gitárosként, hanem mint dalszerző is hangsúlyos szerepet töltött be a csapatban. Vezető funkciójukat persze sokáig nem őrizhették a Journey-vel szemben, de az arany- és platinalemezek ettől függetlenül továbbra is záporoztak, az 1984-ben Starshipként újraformált banda futószalagon szállított listavezető dalaival pedig mindent zárójelbe tettek, amit addig elértek. Chaquico stúdiógitárosokat idéző igényességgel kimunkált játéka azonban mégsem itt, hanem a keményebb élű utolsó klasszikus albumon, a Love Among The Cannibals-on csúcsosodott ki, a zenitet követően pedig le is tette az elektromos hangszert. Ezt követően szólistának felcsapva az akusztikus dzsessz és a new age felé fordult, nimbuszát pedig egész sor magasra taksált instrumentális anyaggal szilárdította meg az első vonalban. Albumai taroltak a Billboard new age listáján, Acoustic Planet című lemezét Grammy-díjra jelölték, míg a Just One World szerzeményt a NASA Space Ark programjának részét képező műholdon állították Föld körüli pályára. Ez a diadalmenet megadta számára a lehetőséget, hogy továbbra is csak azzal foglalkozzon, amivel igazán szeretne. Néhány ritka vendégszerepléstől - Sammy Hagar, Mickey Thomas - eltekintve hű maradt az akusztikus zenéhez, az elektromos gitárt csupán elvétve akasztotta a nyakába, amikor viszont megtette, például a kiváló Fire Red Moon bluesalbumon, arra mindenki felkapta a fejét.

Ikonikus dalok: We Built This City, Sara, Nothing’s Gonna Stop Us Now, The Burn, Just One World, Cafe Carnival, Sacred Ground

Klasszik cucc: Gibson Les Paul Gold Top, Gibson Les Paul Standard 1959, Carvin V220, Carvin Doubleneck, Carvin X100B

GEORGE LYNCH
1954. szeptember 28.

George Lynch sokáig Eddie Van Halen legnagyobb kihívójának számított a színtéren: a ‘70-es évek második felében szinte egyszerre indultak útnak Los Angeles fülledt klubjaiból és a kezdetekben egy orrhosszal még vezetett is George akkori zenekara, az Exciter Eddie-ék bandája, a Mammoth előtt. 1978-ban aztán fordult a kocka, megszületett a Van Halen és megállíthatatlanul tört a csúcs felé, Lynch pedig végérvényesen ledolgozhatatlan hátrányba került. Noha mindig pengeélen táncoló és kiszámíthatatlanul unortodox hozzáállást mutató, mégis rendkívül emlékezetes dallamvilágú stílusával a platinalemezeket egymásra halmozó Dokken tagjaként a ‘80-as évek legeredetibb, legnagyobb hatású és legnépszerűbb rockgitárosai közé tartozott, az évtized végétől kezdődően olyan döntéseket hozott, melyek hosszú távon negatívan befolyásolták karrierjét. Lynch lassan, de biztosan éppúgy visszaszorult a fősodorból, mint kortársai zöme és ezt a folyamatot saját multikiadós támogatástól övezett zenekara is csupán késleltetni tudta a ‘90-es évek elején. Korábbi hírnevét a zenészvilág és a gitáros-közösség berkeiben mindazonáltal sikerrel öregbítette tovább, fénypontokban és hullámvölgyekben egyaránt gazdag pályafutása pedig végeredményben pont úgy alakult, ahogy kellett. Lynch pedig megmaradt annak, aki volt, egy önmagával és a természettel békességben élő, a világgal pedig jobb híján kiegyezett gitárzseninek, akinek talán több is juthatott volna osztályrészül.

Ikonikus dalok: Mr. Scary, The Hunter, Tooth And Nail, Wicked Sensation, I Will Remember

Klasszik cucc: ESP Tiger és Kamikaze gitárok, Marshall Plexi 1968, Soldano SLO100, Ibanez Tube Screamer, Maestro Echoplex

STEVIE RAY VAUGHAN
1954. október 3.

Általában senkit nem szoktak ok nélkül Jimi Hendrix-hez hasonlítani, Stevie Ray Vaughan esetében pedig valóban nem üres szavak voltak ezek. A texasi gitárpróféta indulása mindamellett nem volt zökkenőktől mentes: hiába volt aktív és népszerű a texasi államhatáron belül, bő egy évtizeden át elkerülte a kiugrás lehetősége. A fordulópontot ironikus módon a Montreaux Jazz Festival jó szimatú szervezői hozták el SRV számára, akik meglátták benne az isteni szikrát és fellépési lehetőséget biztosítottak Double Trouble névre hallgató bandájának. Itt találkozott David Bowie-val, aki a produkció láttán azonnal meghívta készülő lemezére. Az 1983-as Let’s Dance album őrületes eladásai és slágerlistás remeklése okán Stevie Ray már vérbeli sztárgitárosként adta ki első anyagát, a Texas Flood címre keresztelt mestermunkát néhány hónappal később, és ezzel kezdetét vette egy olyan menetelés, aminek csak a sors igazságtalansága tudott gátat szabni. A texasi vonulat bárdolatlanságához sosem hallott kifinomultságot adva a gitáros egy mozdulattal új alapokra helyezte a bluest és ezzel annyira ráirányította a figyelmet a műfajra, hogy az csodák csodájára vissza is került a fősodorba. A Fender Stratocaster hangzását újradefiniáló SRV minden egyes lemezével közelebb került a tökéletességhez, zeneisége tetőfokát pedig stílszerűen utolsó albumának utolsó tételével, a Riviera Paradise határtalanul cizellált dzsesszes remekművével érte el. Tragikusan rövid, mégis elképesztően tartalmas pályájával is Hendrix-et mintázta, 1990-ben repülőszerencsétlenség következtében bekövetkezett halála megannyi kérdést hagyott megválaszolatlanul vele kapcsolatban.

Ikonikus dalok: Riviera Paradise, Lenny, Mary Had A Little Lamb, Pride & Joy, Testify

Klasszik cucc: Fender Stratocaster 1959, ‘61, ‘62, ‘65, Fender Vibroverb és Super Reverb, Marshall JMP 4140 Club and Country, Ibanez Tube Screamer, Dallas Arbiter Fuzz Face, Roger Mayer Octavia

FRANK MARINO
1954. november 20.

Pat Travershez hasonlóan Frank Marino is Kanadából érkezve mutatta meg, hogy mi fán terem a kompromisszumokat nem ismerő, magas oktánszámú, szikár bluesos hard rock, először azonban el kellett jutnia odáig, ami nem volt hétköznapi feladat számára. Az olasz és szír felmenőkkel egyaránt rendelkező gitáros ugyanis problémás fiatalnak számított: az általános iskolát nem fejezte be, majd beszippantotta az LSD világa. A súlyos drogfüggésből a gitár segítségével mászott ki, a hangszer egyfajta menekülési útvonalat biztosított számára, kivételes tehetsége pedig hamar megmutatkozott. Jimi Hendrix hagyatékát ápolva már 1972-ben előállt a Mahogany Rush bemutatkozó anyagával, melyet számos hasonló követett. Állhatatos, megalkuvást nem tűrő hozzáállásával Marino olyan alapvetéseket tett le az asztalra, mint az 1976-os World Anthem, a két évvel későbbi, szimplán Live című legendás koncertanyag, vagy az 1981-es The Power Of Rock And Roll, és ahogy karrierje haladt előre, úgy vált egyre szerteágazóbbá a stílusa: a kezdeti pszichedelikus blues rocktól idővel eljutott a fúziós dzsesszig és a progresszív rockig, de még a heavy metalba is belekóstolt bizonyos albumain. Annak ellenére, hogy nagy kereskedelmi sikereket sosem aratott munkáival, az őt követő generációk szemében mindvégig megmaradt annak a kultikus kedvencnek, aki sosem volt hajlandó idomulni semmilyen trendhez.

Ikonikus dalok: The Power Of Rock And Roll, World Anthem, In My Ways, Stay With Me, The Answer, Full Circle, Rise Above

Klasszik cucc: Gibson SG 1960 és 1961, Marshall Plexi, Fender Twin Reverb

ULI JON ROTH
1954. december 18.

A ‘70-es évek elején olyannyira Európa jelentette az innovációt a gitározás tudománya terén, hogy Clapton, Beck, Page, Blackmore és Gilmour után rögvest megjelentek a fiatal trónkövetelők. Britannia vitte a prímet, de Németalföld is élen járt a tehetségek gondozásában: ott volt a Scorpions tinédzser üdvöskéje, Michael Schenker, valamint az őt felváltó Ulrich Roth, aki ugyan valódi Hendrix-őrült volt, a német rocklegendába kerülvén mégis olyan példátlan gitármetódust fejlesztett ki, aminek egyrészt túl sok köze nem volt Jimi életművéhez, másrészt annyira jelentősnek bizonyult, hogy egy évtizeddel később komplett stílusirányzatot építettek fel rá. A neoklasszikus metál keresztapjaként Roth volt az, aki a blues pentaton szűkre szabott korlátait megelégelve a korábbiaknál jóval vehemensebben kezdte alkalmazni a modális hangnemeket a hard rockban, komolyzenei aprólékossággal felépített szólói hemzsegtek a majdan Malmsteen fejét elcsavaró harmonikus moll- és domináns fríg-témáktól, valamint szűkített arpeggióktól, mindez pedig felettébb különösnek és újító jellegűnek számított akkoriban. Blackmore mellett Roth tette a legtöbbet a barokk zene örökségének rockzenei keretek között történő ápolásáért, kezdeti szárnyalása a Scorpionsban, majd a gyökereihez jobban visszanyúló Electric Sun kötelékében jóllehet pont az ellenkezőjét váltotta ki, mint amire számítani lehetett: a mindig különc csodabogárnak számító német művész idő előtt elvesztette érdeklődését a rockzene iránt és szinte teljes egészében átaludta azt a korszakot, amit voltaképpen ő maga alapított, hogy aztán a 2000-es évek elején újult erővel visszatérve még szorosabbra fűzze a komolyzene és az elektromos gitár viszonyát.

Ikonikus dalok: Polar Nights, Catch Your Train, Pictured Life, In Trance, The Sails Of Charon, Cast Away Your Chains

Klasszik cucc: Fender Stratocaster 1972, Marshall Plexi 1972, Demetriou Sky Guitar

Írta: Danev György

(forrás és képek: Music Media Magazin)